A szakrális versbeszéd módozatai Szilágyi Domokos költészetében

Szilágyi Domokos költészete paradigmaváltások határán helyezhető el az irodalomtudományi diskurzusban. Ezt több, az életművel foglalkozó irodalomtörténész megállapította már. Költői munkásságát az alanyiság börtönében kezdte, majd kiszabadult abból – fejti ki például Szilágyi Zsófia Júlia egyik tanulmányában.¹ „Szilágyi Domokos költészete viták kereszttüzében indult” – írja Görömbei András.² Tegyük hozzá, viták kereszttüzében áll ma is éppen határon léte miatt. Erre a vitás megítélésre utal Szepes Erika is „Hogy megjavul talán ez a koszos emberiség…” című, Szilágyi Domokos költészetének értelmezési lehetőségeiről írt tanulmányában, amikor így fogalmaz az újabb és újabb, olykor egymásnak ellentmondó értelmezésekről: „átrajzolták személyiségét, […] máshová helyezték az életmű hangsúlyait”.³ Cs. Gyímesi Éva, Szilágyi Domokos egyik értő monográfusa Álom és értelem című, 1990-ben megjelent könyvének bevezetőjében szükségesnek tartja leszögezni, hogy „ahogyan változnak az idők, az olvasónemzedékek, úgy változik az értelmezés kérdéshorizontja, amelyre a versnek válaszolnia kell, […] nincs olyan értelmezés, amely ne függene az értelmező személyétől s a kortól”.⁴ Mindezt azért tartom fontosnak bevezetőmben elmondani, hogy tanulmányom címe alapján senki ne gondolja, hogy a szakrális versbeszéd kifejtése kapcsán a vallásos költészet új értelmezéshorizontját kívánom Szilágyi Domokos életművére húzni. Csupán hangsúlyt szeretnék helyezni a verskompozíciókban jelen lévő, keresztény eszmerendszer köréből beemelt szövegrészek értelmezési lehetőségeire.

Szilágyi Domokos meghasonlások – a régi elvetésének és az új dicsőítésének – közepette kezdte pályáját. A világháború utáni második romániai magyar irodalmi nemzedékhez tartozó fiatal költő 1956-ban az után a XX. kongresszus után indult el a költői pályán, amely kimondta a politikai rendszer addigi hibás útját. Mondhatni, a rendszer meghasonlott önmagával. Szilágyi pályakezdése továbbá ahhoz az 1961-ben induló könyvsorozathoz, a Forráshoz köthető, melynek szerzői gárdája – Görömbei András szavaival – „radikálisan újraértelmezte az egyén és közösség viszonyát, s ebben az újragondolásban jelentős szerepet kapott a személyiségre irányuló egzisztencialista filozófiai gondolkodás is”.⁵ Mondhatni, meghasonlott a költői én a közösségi, társadalmi szerepvállalás deklarált axiómáján (természetesen a XX. kongresszus után az 1945-ös nemzedék írói és költői szintén erős önvizsgálatra, útkeresésre kényszerültek a társadalmi szerepvállalás terén). A személyiségnek egyébként is az élet bármely területén állandósult ellentéteket, meghasonlásokat kell elviselnie. Ellentéteket a hivatalos és a magánszféra, a társadalmi keretek és az egyéniség, a költői létezés és az egzisztenciális lét, a lélek és a test szükséglete között. A gyermek a valóság leképezésével, a játék deformáltságában oldja fel ezeket az ellentéteket – hiszen „a játék kívül áll a gyakorlati lét értelmességén, a hasznosság és szükségesség légkörén”.⁶ A felnőtt, ha vallásos, a hit segítségével, ha nem, akkor egyes létfilozófiák általános érvényű tételeivel vagy anyagi, „tudományos” jellegű magyarázatokkal „érti meg” a világban felfedezhető objektivitást és relativitást. Ezzel tágítja az „okos felnőtt” a számára mért valóságot. A költő számára azonban mindig szűk ez az objektív valóság – akár a gyermeknek. „Ezért létezik [a költő – F. G.] valami módon meghatározhatatlanul az anyag és az eszme közt félúton.”⁷ Ezt a „se itt, se ott” létezést fejezi ki Szilágyi Domokos Határok című verse is: „Határokon járok örökké, / mindig csak a határokon; / ami inneni, ami elérhető: / végül is fájni kezd, / fájni, hogy megtudjam az odaátot. […] örökké hazudom / magamnak is, nektek is / – mindenkinek! –: / hogy átlépem majd, magammal viszem/ szomorú poggyászként a Földet.” A költemény tragikus pontossággal fogalmazza meg a teremtettség feszült kettősségét: az „inneni” lét szűkös és fájdalmasan véges voltát és az „odaát” transzcendenciáját. Az állandóan kereső, a végső megismerésre vágyó egzisztencialista, a József Attila-i „meglett ember” a vers „főhőse”, aki mindig csak határon mozog, mert ugyan tudja, megérti az életet, a meghalást, az „inneni” törvényt, még sincs nyugalma, mert nem tudhatja, vagy inkább nem értheti a kinyilatkoztatás törvényét – ahogy a költő Bartók Amerikában című művében fogalmaz: „Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig […] Keserves és hosszú az út a léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig.”

Szilágyi Domokos – ahogy már fentebb utaltam erre – költői életművével (is) határokon mozgott. „A modern és posztmodern határán állva […] tragikus iróniára és egyetemes lírai részvételre fölépített költészete”⁸ nehezen illeszthető vagy inkább skatulyázható be az esztétikai/eszmei minőségek/minősítések valamelyikébe. Szepes Erika fentebb már említett tanulmányában éppen ezért a költői életművet valamilyen eszmei, esztétikai szemléletnek alárendelő elemzőkkel száll vitába. Szerinte azok, akik Szilágyi Domokos szerepjátékait, groteszk iróniáját nemzedékének líratörténeti paradigmaváltásaként, mintegy a posztmodern megelőlegezésének tartják (vagyis: modern és posztmodern közöttiségét hangsúlyozzák), nem veszik figyelembe modern komolyságát, metafizikai szemléletét, tragikus érzékenységét.

Szilágyi Domokosnak nincs vallásos hitet kifejező alkotása, sőt több versében tagadja vagy elveti az istenhitet, mivel annak nincs, nem lehet emberi ésszel felfogható racionalitása. Csak két példa erre: „nincs, jó, hogy nincs túlvilág” (Szigorú álom merevül, 1958); „Nincs irgalom, nincs irgalom. / Megyünk – kísér a bánat” (Emeletek avagy a láz enciklopédiája, 1967). Ennek ellenére a szakrális tartalom kifejezésére három megvalósulási módot is láthatunk Szilágyi Domokos költészetében: bibliai idézetek (jellemzően zsoltárokból, de evangéliumi idézetre is találunk példát); egy bibliai hős mint szerep felvétele; a keresztény eszmerendszer fogalmainak használata (sokszor egy-egy nyelvi játék kiinduló lehetőségeként). Ismétlem, a költő azon verseiben sem fejez ki vallásos hitet, melyekben fellelhetőek ezek a Bibliából vagy a keresztény teológia köréből vett különböző idézetek, személyek vagy fogalmi kifejezőeszközök, azonban ezek egyfajta szakrális horizontot nyitnak a verselemzésnek.

Egy bibliai alak mint szerep jelenik meg például a Mestrovic: Jób című költeményben. A Bibliában Jób könyve az Ószövetség ún. tanító könyvei közé tartózik, a Zsoltárok könyvét előzi meg, és a történeti könyveket követi. Tanító, tehát Jób, a jámbor ember története, aki Istent soha nem átkozza, tulajdonképpen egy példázat. A történet szerint Isten kétszeres próbára teszi Jóbot a sátán segítségével (megjegyzendő, hogy ebben a könyvben a Sátán nem a Gonosz megtestesítője, hanem Isten parancsainak végrehajtója). Jób tehát elveszti vagyonát és gyermekeit, de akkor sem lázad Isten ellen. Az égi jelenet megismétlődik, Isten most már Jób testét is kiszolgáltatja a sátánnak, csak az életét nem veheti el. A sátán kelésekkel sújtja Jóbot, de az még akkor sem átkozza Istent, de védi az ártatlanságát, és választ követel Istentől. A választ végül meg is kapja: nemhogy magyarázat nincs, hanem maga a kérdés felvetése is tilos: Isten útjai a halandó számára felfoghatatlanok. „A végeredmény az, hogy el kell fogadni Isten akaratát, ami pedig számunkra irracionális, csak a hit alapján fogadható el.”⁹ Szilágyi Domokos azonban éppen ezt az irracionalitást nem fogadta el. Versének első részében lírai monológ formájában (Jób beszél az Úrhoz a szemétdombról) összefoglalja a bibliai történet első részét. Ezt a szakaszt az elfogadás, a beletörődés hangneme uralja. A költemény második szakaszának hangneme már az el nem fogadásé, a lázadásé. Jób felrója Istennek, hogy a próbák kiállása után hiába jutalmazta őt az Úr vagyonnal, egészséggel, gyermekekkel, az emlékezet nem törölhető el. A jövő nemzedékei, Jób leszármazottjai szóvá teszik majd a sok szenvedést. Az emberi akarat tehát szabad, nem alávetett, bármilyen szenvedéssel próbálja őt egy felsőbb hatalom – akár a legfőbb hatalom is – sújtani, a szellem szabadságát meg nem törheti.

Szilágyi Domokos egyik legismertebb költeményében, a Bartók Amerikában című monumentális kompozícióban a sokféle szemléleti réteg – lírai bemutatás, ballada- és népdal-parafrázis, ironikus helyzetkép, filozófiai esszé, összegző dal – között helyet kapott egy idézet Máté evangéliumából: „Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók / elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és / fordulván, meg ne szaggassanak titeket.” (Mt 7,6) Az idézet a Hegyi beszédből való, annak is A Szent dolgok című részéből. A keresztény hermeneutika szerint ez a szakasz eredetileg az áldozati húsra vonatkozott, később ezen a mondaton alapult az ősegyházban a titoktartás fegyelme. A hit nagy titkairól nem beszéltek a pogányok előtt, hogy a hitet ne tehessék gúny tárgyává azok, akik képtelenek megérteni. A verskompozícióban két olyan szakasz közé helyezte az idézetet Szilágyi, amely teljesen ellentétes egymással. A megelőző „versszak” a költemény nyitányának zárásaként értelmezhető: csak „Bartók tanár úr” képes érteni az ember nagy vállalását, a küzdelmet, hiszen zenéje „az emberiség mélyebb, közös anyanyelvén szól”.¹⁰ A szakrális versbeszéd célja azonban akkor válik nyilvánvalóvá, ha az idézetet követő rész lényegi mondanivalójával vetjük össze a Hegyi beszédből a versbe emelt szakaszt. Hiába tud Bartók az emberiség közös nyelvén megrendítően nagyot alkotni – akár idegenben is –, ha „pucér füleknek szól” zenéje, és fontosabb a hallott dalnál „a zongorafedélen a lakk”. Vagyis: „mit ér a gyöngy, a teremtés, ha nincs értő közege”.¹¹

Többen megállapították már Szilágyi Domokos költészetéről, hogy annak igazi terepe a játék. A szakrális versbeszéd tekintetében is találhatunk példákat erre a játékra. Megjegyzendő azonban, hogy nála ez a játék sohasem öncélú virtuozitás, hanem valamilyen mélyebb tartalom groteszk kifejezése. Ahogy maga a költő fogalmaz: „játszani – s a játék titokban holt-súlyossá komolyodik”; vagy személyesebben: „Én játszom ugyan, de ti azért vegyetek komolyan!” Ilyen költői játékok eredményei a szakrális versbeszéd horizontjáról a költő különböző hagyományrétegeket magában hordozó zsoltárparafrázisai (pl.: „Harangoznak Monostoron. / Isten, kegyelmes ostorom, / add, légyen égi kóstolóm” – pogány zsoltárok), imaátírásai (pl.: „A mindennapi közhelyünket add meg nekünk ma” – Fohász) és a vallásos szövegek beemelése meghökkentő szövegkörnyezetbe. Ez utóbbira – és általában a szakrális versbeszéd verskomponáló jelenlétére Szilágyi költészetében – komplex példa az 1969-es Búcsú a trópusoktól című kötet, melynek „hat költeménye közt – Cs. Cyímesi Éva szavaival – nincs egy sem, amely ne tartalmazna a transzcendenciára utaló érték- és jelentésréteget”. A kötet összes versét „a megváltás, az ige, az áldozat és a kárhozat problémája, teológiai vonatkozásrendszere szövi át”.¹² A könyv nyitó verse, a Haláltánc-szvit tartalmaz zsoltárrészleteket (pl.: „Ragadj és ments meg engem / az idegenfiak kezéből, akiknek / szájok hazugságot beszél / s jobb kezök a halálnak jobb keze” – Zsolt 144,11), magyar vallásos szöveget a 16. század elejéről (Példák könyve, 1510) és Werbőczy Tripartitumából szövegrészeket eredeti latin nyelven. Természetesen ennek a hatalmas kompozíciónak szakrális versbeszéde nem alkotja a szövegtest legnagyobb részét, de folyamatos jelenléte ellenpontozza, megakasztja, felfüggeszti a textus kohézióját, ezáltal téve feszültté, zaklatottá, sőt tragikussá az amúgy is éles ellentétekre épülő tartalmat, amely tartalom pontosítását a költő már a kötet második versében végzi el: A Próféta című költemény nyitó („Pedig én tudtam a szót, az Igét! // Tudtam, higgyétek el!”) és záró („Az igét – az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.”) mondataiban. A kötet harmadik, Kényszerleszállás című alkotása prózavers, groteszk eszmefuttatás, a meg nem lelt hit dokumentálása, ami nemcsak Szilágyi Domokos generációját, de a 20. század második felének globalizált társadalmai egészét jellemzi. Bárki kimondhatta volna a szülői gyökerekből eredő hit fokozatos elvesztését, miután bekerült a szocialista/kommunista/imperialista és még ki tudja, milyen gépezet forgatagába, ahol a pápa „folliculinnal üzérkedik”, ahol lángszóró, nehézvíz és dollár a meg­határozó. A gyermeki ártatlan hit és a brutális felnőttvilág ellentéte merevül abba a szarkasztikus, a Tízparancsolatot idéző, halmozásra épülő mondatba is, hogy: „szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat vil­­lamosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmagadén”. Véresen komoly játéka ez a szakrális szövegtest és a saját költés összekeverésének.

Szilágyi Domokos búcsúlevelében azt írta: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom.” Jól tükrözi ez az öngyilkos lelkiállapotát, aki nincs tudatában cselekedetének. Keres valamit, amit nem lel meg a racionális világban, a számára irracionálist, a transzcendens, szakrális horizontot azonban elveti. Elveti, vagy inkább feloldja, deformálja a játékkal, a szerepekkel, azzal, hogy a szubjektumot teljes mértékben lebontva egy – a befogadó hagyományértésére is apelláló – új, olykor a maga értelmetlenségében is egzisztenciális valóságot épít. De metafizikai súlyú játék ez. Ködöböcz Gábor szavaival: Szilágyi Domokos költészete a „szomorúság játékossága, illetve a játékosság szomorúsága”.¹³ Játék, melyben mindenképp elrejt valamit: a meghasonlott lélek tragikumát. Szilágyi költészete súlyos, feloldhatatlan ellentétekre épül, és egyetértek Balajthy Ágnes 2006-os tanulmányával, melyben így fogalmaz: ennek a meghasonlott léleknek „a hit ajándékára lenne szüksége, mely átível az ellentétek közti szakadék felett”.

Jegyzetek

¹ Szilágyi Zsófia Júlia, Az alanyiság börtöne. Szilágyi Domokos szerepversei, Napút, 2006/8.

² Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak (1945–1990), KLTE, Debrecen, 1997, 74.

³ Szepes Erika, „Hogy megjavul talán ez a koszos emberiség…” = Uő, A mocskos mesterség. Gondolatok a paradigmaváltásról, Hungarovox, Budapest, 2012, 37.

⁴ CS. Gyímesi Éva, Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése, Kriterion, Bukarest, 1990, 10–11.

⁵ Görömbei, I. m., 73.

⁶ Balajthy Ágnes, A költő, akinek eleme a játék, Helikon, 2007/6.

⁷ Ködöböcz Gábor, Végtelennel játszó véges (Adalékok Szilágyi Domokos portréjához) = Uő, Erdélyi élmény – erdélyi gondolat, EKF Líceum, Eger, 2011, 87.

⁸ Uo., 88.

⁹ Pesthy Mónika, Bevezetés az Ószövetségbe, Vác, 2006, 109.

¹⁰ Görömbei, I. m., 84.

¹¹ Uo., 85.

¹² Cs. Gyímesi, I. m., 57.

¹³ Ködöböcz, I. m., 89.

Az előadás 2013. június 28-án hangzott el Szatmárnémetiben, a Szilágyi Domokos Napok konferenciáján.