Purgatórium

(11.)

Gyanútlan voltál és felelőtlen, sokat beszéltél
és a szavak kihordtak belőled mindent.
Szidalmaztál és vádoltál, felsoroltad a hiányokat,
a ráolvasás pedig errefelé súlyos bűn. Emlékezz,
hányan kérdezték közben, hogy ki vagy,
s honnét merítesz a szigorú vádaskodáshoz,
de te csak nevettél, maszatoltad a lecsorgó
könnyeket. S közben tudom, hogy minden mozdulatot
szépnek láttál, szinte gyönyörködtél és csodáltad
az arcokat – és harcodat az erősítette leginkább,
hogy mindig tisztátalanul éltél. Úgy érezted, jogod
van az ítélkezéshez. Aztán jött a törés.
Azóta néma vagy, mint akit megzaboláztak.
Éjszaka volt és sötét, lágy zuhogás szegte meg
a háromszög alakú udvar tompa csöndjét.
Kattant a zár, az ablak is elhomályosult, mikor belépett.
Arról fogalmam sincs; ilyenkor gyorsul-e az idő
vagy lassabb, mint amikor egy ismeretlen erő darabokra
téphet szinte mindent. Hogy honnét jött, senki sem tudja.
A hivatal nem tartotta nyilván azt az embert, mintha
csupán azért létezett volna, hogy megöld. Betört, de úgy,
mint aki hazajön. És te lelőtted, pedig feltette a kezét, önként.
(12.)

Egyszer csak úgy döntött, vége, elég volt,
feltornyoz mindent, mostanában úgysem szokás
már semmit építeni. A nehéz, porfogó tárgyakkal
kezdte, akkurátusan, s ami fém, biztos pont,
a rozsda akkor is mar, ha cipel, kredenc, komód,
kanapé egymáson, minden, ami jó lesz alapnak,
ha ügyel. Az unalmas, szürke utca közepén valami
növekedésnek indult. Bent a falakra az elmúlt
harminc évben folt került, bárki árnyéknak nézné,
ha belépne, közben csak por, ujjnyom, dühödt veszekedések,
sóhajtások eltékozolt anyaga, lepedéke borít körbe mindent.
A képek mögött újabb keret, fekete csíkkal lezárt táj.
A kordon alól felszabadult fal végre üres és a fény is máshogy
vetül, egyértelműbb, lágy. Míg bent tágul, kint csomósodik
a tér, az arányok maguktól rendeződnek, szög és sarokív
szerint zár egymáshoz két oldal, miközben finom szemcsés,
ujjnyi vastag porral terül be az utca néhány négyzetméternyi
része. Nő, mint a lián, emelkedik, akár a víz, ránő a falra,
árnyéka pedig egyértelmű válasz a rohamosan növekvő
utcazajra. Az alap után jöhetnek a díszek: az összes csetres,
kép, párna, a fürdőszoba kellékei csorognak lefelé, míg egy
plüssmackó kapaszkodik az egyik karján, szatyrok, mint
karácsonyfán a díszek, világítanak egyre mohóbban és tarkán.
Végül egy inget dob rá, hátha kedve volna élni. Ám egyre ingatagabb,
ahogy rájár a nép, s a tekintetek csak nehezítik, és kész.
Ott állnak, nézik, valaki rágyújt. Aztán csak úgy mozdul,
hanyagul elhajítja a csikket s még mielőtt belobbanna
s hogy ne fájjon, időben leveszi róla az inget.