Három kötet Tormay Cécile-ről

Kollarits Krisztina: Egy bujdosó írónő; „…nem csak a magam terhét hordom…” – Tormay Cécile és a Napkelet; Tormay Cécile-emlékkonferencia

Az irodalmi évfordulók jótékonyan hatnak egy-egy életmű utóéletére, hatástörténetére, hisz ráirányíthatják olyan alkotókra és műveikre a figyelmet, akik és amelyek nem igazán tartoznak az irodalmi ízlés épp aktuális mainstreamjébe. Így volt ez Tormay Cécile-lel is 2012-ben, halálának 75. évfordulóján, ugyanis az írónő a második világháború előtt a legismertebb prózaírók és irodalomszervezők közé tartozott, ám 1945 után szándékosan kiírták őt az irodalomtörténetből, s művei zöme, így az általa (fő)szerkesztett Napkelet is indexre került. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy az írónő személye – főként napjainkban – a közbeszédben igen vitatott, indulatokat kiváltó, s neve a legkülönbözőbb fórumokon – főként irodalmon kívüli szempontok szerint – kerül szóba, melyből nyilvánvalóan érzékelhető a megszólalók, de még a közírók tájékozatlansága is.

Ezért is volt szerencsés Kollarits Krisztina monográfiájának megjelenését követően az évfordulóhoz köthető két konferencia megrendezése, illetve az elhangzó előadások (gyakran kibővített változatának) megjelentetése, ugyanis ezúttal lehetőséget teremtett filológiai és tudománytörténeti alapon újragondolni az életmű főbb csomópontjait. A két konferencia tapasztalatai is igazolják ennek eredményességét, hisz a korábbi, Magyar Írószövetség-beli tanácskozás mind élőszóban elhangzott, mind a frissen közzétett problémafelvetései és eredményei – az eltelt rövid idő ellenére is – már megjelennek a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében lezajlott konferencia szövegeiben, ami mégiscsak mutatja az irodalomtörténeti és -esztétikai újraértékelés szükségességét és egyúttal annak termékenységét is.

Mielőtt e két kötetre rátérnék, mindenképpen szólnunk kell Kollarits Krisztina 2010-ben megjelent, az előadásokban és tanulmányokban is sokat hivatkozott könyvéről, az Egy bujdosó írónőről. Ezt megelőzően Tormay Cécile-ről nagyobb terjedelmű szintézis csupán egy született, Hankiss János Tormay Cécile-je, mely 1939-ban, két évvel az írónő halála után került kiadásra. Kollarits az első, aki ezt követően monografikus keretek között gondolta újra az életművet. Könyvében egy, az életútra és az életműre vonatkozó alapos összegzést kapunk, tekintettel a származásra, ősökre, pályára, irodalmi és közéleti tevékenységre. Nem szervetlenül kapcsolódik a mikrotörténeti kutatáshoz a kötet zömét kitevő Bujdosó könyv-értelmezés, hanem mint a polgári, városi életforma törését, az írói identitás megrendülését okozó, az 1918–19-es eseményeket tematizáló mű jön szóba, magyarázván egyúttal a pálya irányváltását is. Mégsem az önéletrajzi elemek és a történeti események értékelése, kapcsolatuk vizsgálata a fő szempontja az elemzésnek, hanem a műfaji és narratológiai közelítésmód dominál, mely magában foglalja a korszak egyéb forrásaival, emlékirataival és a napisajtóban megjelent írásokkal mint más narratívákkal való ütköztetést. A kötet nagy érdeme, hogy inkább problémacentrikus, mintsem elfogultan állást foglaló. Kollarits ugyan hosszabban kitér az írónő más műveire is, de bevallottan nem vállalkozik azok kimerítő esztétikai értelmezésére.

Lényegében ez utóbbit tűzte ki célul a Magyar Írószövetségben 2012. április 14-én, Tormay halálának 75. évfordulója alkalmából rendezett konferencia, melynek kibővített előadásai olvashatók a „nem csak a magam terhét hordom…” – Tormay Cécile és a Napkelet címmel megjelent konferenciakötetben. Az alcím némileg félrevezető, mivel a könyv nem csupán a Napkelettel, hanem az írói életmű egészével foglalkozó szövegeket tartalmaz.

Az első, még írói ismertséget nem hozó, de a szakemberek – így például Schöpflin Aladár – figyelmét felkeltő Emberek a kövek között című regényt Rózsássy Barbara és Kiss Gy. Csaba írásai érintik, az előbbi mint női szöveget (esszényelven) közelíti meg Tormay első kisregényét, az utóbbi tanulmány a mű horvát világának jellegzetességeire hívja fel a figyelmet, annak lehetséges forrásait is megjelölve. A népszerűséget meghozó A régi házzal Horváth Zsuzsa írása foglalkozik, különös tekintettel a női identitás problémájára, melynek műbeli jelenlétét Kaffka Margit Színek és évek című regényéével hasonlítja össze, ami azért is izgalmas témaválasztás, mivel a recepció – Schöpflintől Kollaritsig – visszatérő gondolata e párhuzam, melynek alaposabb kifejtésével eddig még nem találkozhattunk. Turcsány Péter a máig sem eléggé méltányolt novellisztikához Az idegen című elbeszélésen keresztül közelít, míg Zsávolya Zoltán a tematikus, narratív és műfaji alakzatok időben változó módozatait elemzi az ismertebb kisprózai alkotások, a Megállt az óra, a Viaszfigurák és szintén Az idegen című művekben, kitérve az írónő novellásköteteinek kompozíciójára is. Erős Kinga a végképp feledésbe merülni látszó Virágok városa és Szirének hazája című útirajzkötetekről szól a századelő hasonló műfajú szövegeinek kontextusában. Benkő Krisztián a Bujdosó könyv narrációjában jelenlévő politikai meggyőződés és meggyőzés átesztétizálása eszközeinek kitüntetett figyelmet szentelve olvassa újra a művet, az ekphraszisznak, a képi és írott szöveg kölcsönviszonyának, különösképpen a plakátok leírásának és a Bibliából átemelt vizuális jeleknek a szövegben való létére és azok működésére tekintve. Szabó Ferenc az írónő életútjában fordulatot jelentő 1918–19-es éveket követő újjáépítés két karizmatikus személyiségéről, a Bujdosó könyvben is szóba kerülő, de Tormay és a két világháború közötti időszak hitéletében is komoly szerepet játszó Prohászka Ottokárról és Bangha Béláról, valamint a keresztény alapokon nyugvó világnézeti harcukról készített szintézist. Csekő Ernő Kollarits családtörténeti kutatásait árnyalta tovább, főként a ritkábban szóba kerülő apai ág, a Tormayak családtörténetét, szekszárdi kötődésüket, asszimilációs mintájukat és a szakértelmiségi életpályamodell hagyományozódását vizsgálva. Csekő több tudományterület forrásait is feldolgozó kutatása azért is nagyon fontos, mert megcáfolja azokat a főként nem tudományos, de az ilyen diskurzusba is áthagyományozódott állításokat, miszerint Tormay lecsúszott dzsentricsalád leszármazottja volna.

Természetesen a tanulmánykötetben ígért téma, a Tormay-életmű másik fő csomópontja, a Napkelet is szóba kerül három tanulmány erejéig. Filep Tamás Gusztáv az erdélyi írók Napkelet általi felkarolásáról szól, mely már Tormay kortársai szerint is a lap egyik legfőbb érdeme volt, kitekintve a Reményik Sándorral és Berde Máriával való munkakapcsolatára és Tormay erdélyi hatástörténetére is. Kollarits a nőírók lapbeli jelenlétét mérlegeli párhuzamot vonva a korszak sajtójában és a Nyugatban tapasztalható tendenciákkal, s Szentmihályiné Szabó Mária lapbeli jelentkezésének és írói pályája egyengetésének példáján keresztül mutatja be Tormay főszerkesztői működésének jótékony hatását. Lényegében Ekler Andrea Németh László Napkelet-beli tevékenységéről készített, forráskutatáson alapuló szintézise is hasonló célkitűzésű – noha Németh Nyugat-beli jelenlétére és irodalomorganizátori ambíciójának kibontakozására is reflektál –, hisz Tormay lapja tudta leghosszabb ideig, 1927 és 1931 között megtartani szépíróként és publicistaként az írót. E három tanulmány is bizonyítja, milyen fontos szerepet töltött be a közéletben és az irodalomban a Napkelet, mely – Tóth-Barbalics Veronika, Mandl Erika korábbi, egyébiránt kiváló tanulmányai ellenére is – még alaposabb sajtótörténeti feldolgozásra vár.

A második kötet, mely nemes egyszerűséggel a Tormay Cécile-emlékkonferencia címet viseli, a Magyar Művészeti Akadémia konferenciakötetei című sorozat negyedik darabjaként jelent meg, és a 2012. október 5-én a Károlyi-Csekonics Rezidencia épületében megrendezett tanácskozás előadásait tette közzé. (A kötet csupán korlátozott számban került kiadásra, ám a szövegek a www.mma.hu honlapon elérhetőek.)

A könyvben közreadott írások a legváltozatosabb problémákat tárgyalják újra. Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya, noha címében a regényíró Tormayról ígér áttekintést, felvezetésképpen újragondolja az írónő körül kialakult vita főbb pontjait, és interdiszciplináris argumentációjával meggyőző és higgadt képet fest nemcsak az életműről, hanem annak irodalomtörténeti helyét és esztétikai értékeit is felméri. (Ez az interdiszciplinaritás a kötet egészére jellemző, a tanulmányok a társadalomtudományok és az irodalom legszélesebb spektrumán mozognak.) Szegedy-Maszák Mihály írása felvezetőjében lényegében válaszol az életművet elmarasztaló szempontokra, az antiszemitizmust és a nemi identitást illető kifogásokra is, mely a Tormayval foglalkozó közbeszéd visszatérő, de nem minden ponton igazolható és ráadásul irodalmon kívüli szólamai, szempontjai. A tanulmány nagy része azonban Tormay regényeinek elemzésével foglalkozik, kitekintve azok világirodalmi közegére, lehetséges forrásaira és intertextuális kapcsolódásaira, számos új kutatási irányt felvetve. Jókai Anna kötetet felvezető írásában, Tormay (mese)novelláiról szóló esszéjében ismét a novellisztika mint az életmű újraolvasásra váró szegmensének értékeire, szecessziós prózanyelvére és témáira irányítja a figyelmet, hasonlóképpen Turcsány és Zsávolya már említett írásaihoz. Cs. Nagy Ibolya egy újabb termékeny vizsgálódási szempont, a regény műfaji megközelíthetőségei (történelmi-, asszimilációs, nevelődési-, családregény) felől elemzi A régi ház jelentésrétegeit. Bánki Éva – aki a Bujdosó könyvet nevezi meg az életmű mellőzésének okaként – elemzésében a (mint irodalmi) szövegvilág poétikai eszközrendszerére, a képi megjelenítés formáira, toposzaira, motívumaira (bújdosás, édesanya, női test) helyezi a hangsúlyt, melyek intertextuális kapcsolódásaiknál fogva tágítják ki a szövegjelentést. Hasonló módszerű Csunderlik Péter szintén a Bujdosó könyvet érintő írása, amely a Károlyi-narratíva működését elemzi, párhuzamot vonva a mű textusába is bevont Dosztojevszkij Ördögök című regényével. Fábri Anna tanulmánya zárja a szűkebb értelemben vett írói és alkotói életformáról született értekezések sorát, amelyben a hazai írónői identitásforma alakulásának vizsgálatát követően helyezi el a hagyományban Tormayét.

Külön tematikus egységet képeznek a Napkelethez kapcsolódó tanulmányok: Kollarits Krisztina ezúttal a Napkelet harmincas éveire, főként a Németh Antal-érára fókuszál, mely a sajtóorgánum szellemi-irodalmi megújulásának korszaka volt, összegezvén egyúttal a fiatal írók (például Szabó Zoltán, Joó Tibor) Napkelet-beli indulásának körülményeit, a lapban és más folyóiratokban való párhuzamos jelenlétét. Filep Tamás Gusztáv a Napkelet szellemi sokszínűségével, bölcseleti irányvonalaival, a szellemtörténészek és esszéírók (Szekfű Gyula, Halász Gábor, Mályusz Elemér stb.) publikációival foglalkozik. Cseke Péter hiánypótló tanulmánya az erdélyi írók indulását és az erdélyi irodalom jelenlétét (például Reményik Sándorét, Áprily Lajosét, Nyírő Józsefét) és recepcióját vizsgája.

Végezetül az írónő közéleti vagy ahhoz köthető tevékenységét újragondoló tanulmányok zárják a kötetet. Ujváry Gábor Klebelsberg Kunó és Tormay pályájának érintkezési pontjait veszi számba, melyet követően a klebelsbergi neonacionalizmus gondolatáról folyó Napkelet-beli diskurzus fő szólamait összegzi. Papp Barbara az írónő közéleti tevékenységével és a lap indulásával szorosan összekapcsolódó Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tevékenységformáiról szól.

Sajnos e rövid, inkább figyelemfelkeltő írás keretei között nincs lehetőség a kötetek egyes tanulmányainak alaposabb részletezésére. Arra azonban mindenképpen célszerű felhívni a figyelmet, hogy az írások számos olyan kérdésre ráirányítják a figyelmet, melyek a köztudatban és sokszor még a szakirodalomban is téves hiedelemként vannak jelen. Elsősorban arra, amit Ujváry Gábor is megfogalmazott tanulmánya zárásaként: Tormayval mint írónővel és szerkesztővel, s nem ideológiai konstrukciók mentén célszerű foglalkozni, hisz életútjának origója egészében az irodalomhoz kapcsolódott, előbb alkotóként, majd irodalom- és lapszervezőként. Másrészt olyan, a közvélekedésbe beépült sémákat kérdőjeleznek vagy éppen cáfolnak meg a tanulmányok, melyek filológiai alapkutatást és forrásfeltárást igényeltek. Csupán kettőt emelnénk ki ezek közül. A már említett apai ág mint lecsúszott dzsentri család felemlítése, melynek cáfolata Kollarits kutatásaiban jelen van, s amelyet Csekő Ernő írása tételesen, több generációra visszamenőleg vizsgálva vet el, felhívva ugyanakkor a figyelmet az apai ág közigazgatásban, népegészségügyben játszott fontos szerepére. Illetőleg több tanulmány (Kollarits Krisztináé, Filep Tamás Gusztávé) is kitér a Napkelet és a Nyugat rivalizálásának kérdésére, mely alaposabb újragondolást igényelt. A témában megszólalók egyöntetűen, noha más irányból indulva, jutnak el arra az eredményre, hogy a Napkelet – mint a címválasztás és a hivatkozott források is mutatják – a Nyugat ellensúlyozására született meg, ámde a harmincas évekre céljaik és szerzőgárdájuk is számos ponton közös volt, mint erre a többek által idézett, Schöpflin tollából származó, a Napkelet megszűnését kommentáló írás vagy a mindkét lapban publikálók példája is rávilágít. Fontos még a határon kívüli írók felkarolására irányuló program ismertetését – mely a Napkelet egyik legfontosabb gesztusa volt – tematizáló szövegekre (Cseke Péter) is felhívni a figyelmet, ugyanis máig kevéssé feldolgozott területet vizsgálnak.

A konferenciakötetek természetesen nem azzal a kicsengéssel zárulnak, hogy Tormay életművének esztétikai értéke felülmúlná vagy elhomályosítaná a Nyugat első nagy nemzedékének irodalom- és hatástörténeti fontosságát, de mindenesetre olyan érdemekre hívják fel a figyelmet, amelyek nem hagyhatóak figyelmen kívül, s ezáltal a Tormay-oeuvre-nek helye van irodalomismeretünkben és -történetünkben, az elmúlt száz év irodalomtörténet-írásában, mint ahogyan például Hankiss János, Schöpflin Aladár és Grendel Lajos szintéziseiben sem véletlenül kapott helyet annak értékelése. S az életműről való gondolkodás nemcsak Tormayt és műveit helyezi más megvilágításba, hanem a korszakról való tudásunkat is módosítja, árnyalja. (Magyar Nyugat, 2010; Orpheusz, 2013; MMA, 2013)