A lét tengerébe forgatva

A grafikusként indult, s Romániában nevet és megbecsülést szerzett Bencsik János több évtizeddel ezelőtti Dante-sorozatát (harminchárom litográfia), amely a római és egyéb sikerek után a KOGART gyűjteményében landolt, virtuóz vonalvezetés jellemzi. (A mű a közelmúltban a jelenleg luxusszállóként működő sopronbánfalvai Pálos-Karmelita Kolostor Galériájában lett bemutatva.) Folt és vonal úgy idézte föl, jelenítette meg az egyszerre történelmi és a világhírű versen, a Divina Commedián fölöttébb túllépő irodalmi-művészeti „tájat” – a reneszánsz külső ragyogása mellett mai szemmel a Pokol és Menny, s Ember és Angyal benső érzelmi világát –, hogy a grafit bársonyában ott szunnyadt a 20. század művészének bölcs intelme is: ahhoz, hogy a kozmikus erőket legyőzzük, az embernek elsőbben önmagán kell uralkodnia.

Filozofikus útmutató? Sokkal inkább a drámai csatákban is – paradox – harmóniát kereső művész sugallata. A figurákon belüli és a hátteret is jellemző sűrűbbnél sűrűbb pontháló – pontabrosz – szövése, az események miniátori türelemmel papírra vitt ábrázolata valaminő zenei kompozíciót sejttet. Méghozzá az érzelmeket oly módon megmutatva, hogy a klasszikumra rezonáló világi harsonák hangja – az egészben ez a bravúros – nem nyomja el, csak körülöleli a művészi credót is megvillantó, bensőből szóló lélekharangot.

Ám az életművön belüli váltások-alakulások, műfajbéli csellengések kiszámíthatatlanok. Avval, hogy Bencsik – minden siker ellenére – jobbára odahagyta a grafikai ábrázolást, új útra lépett. Úttörőként, az avantgárdra is kacsintva akart színt, formát, szerkezetet álmodni, „festői” élményeket habzsolni? Nem mondhatnám. De az évtizedekkel ezelőtti – a hetvenes évekre tehető – váltás nagyon is meghozta az eredményt. Ez mindenekelőtt az invenciózus építkezés következménye.

Ebben az ugrásban nem kis szerepet játszik a műveltségélmény (képzőművészet, irodalom, színház, zene, mitológia) fokról fokra való gyarapítása. S legkivált a félfigurális nonfiguratívban helyét meglelő ecset – szintén egészen a transzcendentálisig elmenő érzelmi kisülésről van szó – alakot, síkot, nézőpontot, struktúrát váltó (váltó? meghatározó!) dinamikus tobzódása. Az expresszív indulatok (nincs honnan kitörniük, hiszen mindig robbanással indulnak) olyannyira ellepik az olaj-vásznat, hogy csaknem „kottázni” lehet (szóljanak a bartóki üstdobok!) az ember – sokszor korpuszként megnyilvánuló – testének drámáját. Máskor pedig a harlekini Menet (2000), vagyis a maszkos örömtánc vigadalma visszhangzik.

De ez sem annyira egyszerű, hiszen aki eme nonfiguratív, a színkülönbözőségek ellenére is tömör „kőtárgy” vagy „hús-zuhatag” formaképében fölfedezni véli – Bencsik műveit nézvén sosincs nyugodalmunk – a Megfeszített tragikus létdrámáját, annak is igaza van. Avval, hogy a festmények különféle szín- és formarétegei, valamint a maszkjai alatt újabb és újabb rétegek és álarcok vannak, a sejtelem oázisa természetesen megnő. Erről a befogadás-lélektani terrénumról erre is, arra is lehet tekinteni.

A vörössel és a rózsaszínnel vitriolos ködgomolyba lép az Álomkép (év nélkül) és az ugyancsak a megfeszített testek násztáncát reveláló, ujjongással a mennybe, végítélet révén a pokolba tartó Panoptikum (2008) megannyi figurája. Ellenben az alakrajzot jobban mutató Firenzei töredéken (2006) és a Biblia jelképszűrőjén finomított Védőangyalon (2002) világosan észlelni – ez utóbbin talán jobban látszik a leheletnyi faktúra mint vágyott emlékkép –, hogy a csaknem absztrakt ábrázolatból kisejlő test, ha szükséges, éteri kisugárzással, minő kaland részese. Az előbbi vásznon a megfagyott idő az oldó emlékezet sziénabarnáján telepszik meg, semlegesítvén a halott tér (kiürülés) kockázatát, míg az utóbbin az elomló égszínkékbe burkolt alak – a szakrális mezők nyugalmát (is) sugallván az áhított, személyre szabott óvó szerep egyetlen birtokosaként –, úgy is mint szellemi lény, úgy is mint közvetítő Isten és ember között, illúzión túli (ugyanakkor illúzión inneni) világba ringat, mintha meghallaná a Dsida Jenő-i szavakat: „Üdvözlégy, Titkos Eljövő!”

Lírai absztrakt? Drámai absztrakt?

Mindkettő.

Csak nem annyira elvonatkoztatva, hogy a figura vagy akár a sziluettje teljesen fölszívódjon. A mítoszhoz vonzódó vagy épp abból kiinduló ábrázolatok – festményként is (Vénusz születése, 2008; Párkák, 2009) és többnyire vegyes technikájú grafikaként is (Angyal; Corpus, é. n.) – épp a jelképi háttér szellemi tartalmával nőnek meg. A grafikai arzenálban a bravúros rajztudáson kívül – ihletre ösztönzően – kiváltképp ez a műveltségeszményből eredeztethető plusz jelenik meg. Eleven idők (legyen az ókori vagy mai) eleven tárnáiból táplálkozik a lélek.

Ha ezeket a fényben vagy oldódó sötétségben fölsejlő alakokat megpillantjuk – ezernyi póz, ezernyi maszk mögül is kivillan (itt lényeges az ábrázolóerő!) végső soron a golgotai fekete éjt és a keresztre feszítés irdatlan drámáját szimbolizáló (vagy csak sejtető) corpus magánya –, a Végzet késével fölhasított menny ponyvája van fölöttünk. Az expresszionista látomás attól teljes, hogy Bencsik sosem a frissen festve, de a gesztusecset kalandját s a vele járó tünékeny impressziókat a lét tengerébe forgató látnok izgalmával él. A műveltségélményt mint mögöttest mítoszi tartalmakkal vegyítő lázálom attól izgalmas, hogy a figurák karneváli násztáncát az alkotó éppúgy művészetté emeli, mint az egyetemes fájdalmat közvetítő korpusz szenvedését. Ez egyúttal a festőecset diadala.

A néplélekbe és a népköltészet egyik kincsét adó balladába úgy tekint, hogy látni-érzékelni a mélység fokozatait, hiszen Ipolyi Arnoldtól a kozmosz rettenetét zenében megörökítő Bartók Béláig hosszú az út. Nem beszélve azokról a névtelenül is hőssé (vagyis híressé) vált adatközlőkről – a Kallós Zoltánt kincsekkel föltarisznyáló klézsei Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa (Új guzsalyam mellett) ilyen asszony volt –, akik akár írástudatlanul is valaminő egyetemes tudás birtokosaivá váltak.

Bár az eszméletlen sűrűségű pontokból álló mennyet és az ugyanilyen grafikai eszközökkel megjelenített poklot (a Dante-sorozat litográfiáit) nem lehet összemérni – talán nem is szükséges – a mostani kiállítás vegyes technikájú lapjaival és remek tusrajzaival (Allegro barbaro; Ballada éjjel), ám azokban is és emezekben is fölfedezhető az egyedi, a mondanivalóhoz „kerekített”, virtuóz módon kivitelezett létrács. Ennek köszönhető, hogy az Allegro barbaro című tusrajz – ne hangozzék túlzónak – Szalay Lajos-mélységű.

A magyar képzőművészetben – így volt ez a régmúltban, és így van ma is – mindig voltak-vannak fölfedezetlen, ki tudja milyen okokból hallgatásba burkolt értékek. Arcok, akik – jóllehet Bencsik János számtalan külföldi elismeréssel dicsekedhet – nem kapták meg az őket megillető fényt. Ez a kamarakiállítás akkor tölti be hivatását, ha fénycsiholó lesz. Szakma, figyelem, kéretik a szemeket kinyitni! (Magyar Írószövetség Klubja, 2014. január 21 – február 27.)