Tornai József: Az esztétikai nihilizmus

Esszé: szöveg, amely nem irodalom és nem tudomány, de mégis irodalom és mégis tudomány; leginkább bölcselkedés a létről, a létezésről; a személyes hang, a szabad gondolkodás tere, próbája Montaigne óta (merthogy ezen a címen megjelenő műveit tekintjük e műfaj kezdetének), habár – mint a jelen – ez sem előzménytelen, egy-egy jegye már az írásbeliség kezdeti dokumentumaiban is fölfedezhető. Esszé – meg kell, be kell érni rá. Alkotóként és olvasóként egyaránt. Mert nem pusztán arról van szó, hogy a nyelv természetének, a világban zajló folyamatoknak, a technikai-tudományos fejlődésnek és/vagy változásnak ismerete révén ilyen-olyan kijelentéseket teszünk, hanem leginkább arról az alapállásról, ahonnan viszonyulunk az érzékelt, verbális reflexióra inspiráló valósághoz, élethez. Márpedig ennek az alapállásnak a felvételéhez idő kell, tapasztalat és tudás, önállóság. Esszé: Tornai József intellektuális kalandozásainak birodalma és gondolkodásának lenyomata, Az esztétikai nihilizmus.

Kritika – Tornai József interpretációjában: „Az elmúlt korok, korszakok, vallási és szellemi megújulások a kritikán alapultak. A kritika pedig az igazság, a fölfedett valóság föltérképezésén. Hol van ma ilyen megalapozott elképzelésre épülő kritika? Legnagyobb kiábrándultságomat az okozza, hogy a mai kritikák, bármire vonatkozzanak is, rögtönzések, pártszólamok, a legjobb esetben ködevő utópiák.” Az a 21. századot egyre inkább meghatározó nihilizmus, amit a címadó esszén kívül is több helyen „ostoroz” a szerző, hamis előfeltevéseket szül. A kritika éppen nem az esztétikum tagadását, hanem ennek az örökségnek az életben tartását, megőrzését hirdeti. Akkor is, ha például Platón barlanghasonlatának metamorfózison átesett változatát vagy a keleti létszemlélet mayafátylának életre vetülését, a valóság látszat voltát fedezhetjük fel a sorok között. Tornai József „hisz” az emberi értékekben. Különösen az ezt létrehozó szabadságban, amely sohasem mondhat le a kritikai alapállásáról, mert akkor önmagát negligálja, s a világ a krízis állapotába még jobban belesüpped.

Krízis: válság, amely a primitivizálódás irányába mutat. Ezen állapot uralmát jelzi a vallások reneszánsza, valamint a 20. században zajló társadalmi és emberi folyamatok túlnyomó többsége. Ez alól az irodalom sem vonhatta ki magát. Mint Tornai József mondja: „Modern költészet = modern ember, modern ember = a krízis kora.” Tehát a pillanatnyi krízis a modernitás szemléletéből, anyagi, lelki és szellemi hozadékából ered. Kilátás belőle alig nyílik, mert az, aki kiláthatna, az maga a modern ember. A kellő szabadsággal és a végtelen változás lehetőségével felruházott. Animisztikus gondolkodása azonban – mint az őskor hozadéka, maradványa, a tudatalattiból felszínre jutó erő – egyre lejjebbre húzza, ahogyan növekszik a reménytelensége, elutasító, tagadó, önpusztító magatartása. Aki ide jut, ezt hagyja eluralkodni maga fölött, az csupán lefokozott lét megvalósítására képes: él, máról holnapra, „szeméttelepekről” guberálva össze jelenvalóléte fönntartásának szellemi, lelki, anyagi kellékeit, szükségleteit. Be kell látnunk, de nem kell elfogadnunk, a világ gyógyíthatatlan „betegségben” szenved, mert benne az erkölcsi, majd az esztétikai nihilizmus vált az alapvető emberi magatartás meghatározójává. Azaz az értékek tagadása, a szabadság szabadossággal történő összekeverése: „a 20. század végéig, máig bármilyen ötlettel, mázolmánnyal, a ronda kultuszával, élvezhetetlen színekkel és formákkal megjelenhet bármelyik »zseni« a piacon, ahol semmi nem számít, csak a kultikus név vagy gátlástalan esztéták hejehujázása”. A krízis forrása maga az ember, ez tagadhatatlan, hiszen egyre szembeötlőbb. Ezért gyógyíthatatlan a világ. Gyógyíthatatlan az a világ, amelyben és amelyen munkálkodik. Ami van, az devalválódott; ami nincs, az igaz.

Minden igaz, ha megalapozott. Az igaz megalapozott. A társadalom esetében ez az alap a mítosz. A megismerés esetében a természettudomány. A művészet esetében a szabadság. Ám az emberi tömegek félnek a szabadságtól, a megismeréstől, attól a magánytól, amit a személyiség, a szubjektum, az egyéni felelősség felismerése és ennek vállalása, az ezzel való szembenézés jelent. Félnek attól, ami Tornai Józsefet foglalkoztatja: félnek a szabadság, a költészet, a lét, a kozmosz, a vallás, a történelem, a nemzeti sors… tényeitől; mindattól, ami ezek értelmezési horizontján belülre vonható.

Azt hiszem, nem járok messze a Tornai-féle igazságtól, ha azt mondom, minden mindennel összefügg, s az összefüggésre leginkább a költészet világít, az, ami „megváltja az embert az isteni látogatások szertefoszlásától”, vagyis a teremtő pillanatban tart. Mi hát az isten az önálló gondolkodás hirdetője, „apostola” számára? „Eszme”, Jung meghatározásával élve, „tudatalattink archetípusa”. Egyénileg? „Isten a neve annak a szerelemnek, melyet minden dolog, lény, az egész lét, az egész multikozmosz iránt érzek” – írja. Olyan valóság és valóságra látás, amit a lélek táplál és hordoz; viszonyulási pont.

Tornai József nagy ívű ontológiai eszmefuttatásait lírával szövi át és be, mert a vers az egyetlen, amely a lét érthetetlenségét érthetően – a beléoltott titok révén – tárja föl. Az értelmezés kimeríthetetlen tárházait társítja így össze. Többek közt rámutat arra, hogy a „bús” kifejezés költészetbeli előfordulása, gyakorisága mennyiben makrotörténeti jelentőségű; ebből következően alkalmas egy korszak lényegének világossá tételére (Egy jelző metafizikája). Agyonhasználása folyamatának ábrázolása pedig a devalváció okának föltárására: a szó „túlszaporodásával” éppúgy kimeríti környezetét, mint bármely lény, amelyik gáttalan mennyiségi növe­kedésbe fog. A mértéktelenség pusztuláshoz vezet. A szó, a vers, a gondolat, a faj halálához.

Tornai József modern költő, modern gondolkodó, aki a modernséget egyaránt használja pozitív és negatív tartalommal. Pozitívnak tekinti a szabadságot mint a gondolkodás alapföltételét. Ugyanakkor rávilágít a szabadság relatív létére, arra, hogy csupán kivételes pillanat(ok)ban valósítható meg maradéktalanul. Mint mondja: „az ember nem állandóan, nem folyamatosan szabad, csak határhelyzetekben, döntési szituációkban az”. Ha lemondunk a döntésről, a szabadságunkról mondunk le. De vajon mindig adott-e az ember számára, hogy saját belátása szerint döntsön, amikor választani kényszerül? Amikor maga a választás mint kényszer jelenik meg? Már nem eleve adott-e az, amit szabad elhatározásunknak vélve hozunk meg?

Tornai József minden ízében modern, ám ismeri a mértéket, és hozzá igazodik. Minden tudásával, eszközével, vendégszövegével a 21. századi nihillel fordul szembe. Nem tagadva azt, hiszen ezzel a tagadás tagadását hozná létre. Inkább átvilágítással él, hogy fölébresszen. Esszéiben szüntelen ön- és korkritikát gyakorol. Erre ösztönözi az olvasóit is. És nem csupán azért, mert jelenvalóléte pereme közelébe ért, az elvirágzás szükségszerűségét be kell látnia, el kell fogadnia, mert élete végtelen művé, „egyetlen verssé” történő átlényegítését hajtja/hajtotta végre… Legfőképp azért, mert az alapállása erre kötelezi. Arra, hogy kimondja a kimondhatatlant. Végső soron fölülírja a wittgensteini tételt: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Habár „[n]em lehet kifejezni, szavakká tenni, ami a legfontosabb”, „[s]emmit nem lehet elmondani a mulandóság szomorúságának elviselhetetlen, végleges, végzetes árnyékában”, mégis a „művészet az ember önmeghaladó lépése, túlhaladás az időn, évezredekig érvényes kultúrák kialakítása”, tehát beszélni, beszélni, beszélni létszükséglet. „Ha mondok valamit, biztos, hogy tévedek. Ha nem mondok semmit, nem létezem. Jobb tehát tévedni, mint hallgatni.” Így vállalni részt a lét igenlésében.

Tornai József egyetemes ismerettel és magával ragadó stílussal van megáldva. Ezt mobilizálja, ezt tárja elénk Az esztétikai nihilizmus című kötetében is. Műve által arra vár, hogy követőkre lel, bölcseleti – filozófiai, természet- és társadalomtudományi, kritikai – alapállását más is fölveszi. Ezáltal a szabadság nem az önpusztítás, hanem a lét kiteljesítése felé irányítja az embert és az emberiséget. Esszét ír, alkalmaz ehhez. Akkor is, ha a vállalkozás reménytelen. (Gondolat, 2013)