Írkák egy talált jegyzetfüzetbe

1 Apály-dagály óra

A tengerhez közel akarok élni. Örökre. Emlékszem. Mindig is itt éltem. Visszamenőleg. Mint apály-dagály, jövök-megyek. Mindenkinek megvan a kedvenc szavajárása. Mimikri. A Hold mechanikája. A kockázat. Az intimitás. Emlékezni a kerülő utakra. Az órára. Az idő kora reggeli és késő esti turnusaira. Mi a vonzereje ennek a helynek? Emlékeztess. Hatásos, ahogy azt az integető rákot utánzod. Vagy ahogyan azt játszod el, ahogyan megfulladok. Ismerős jelenet. Éppen időben még a tested kiveti a partra a hullám. Majd a Hold visszarántja. Kimászol a pohár szélére, és gesztikulálsz. Ideje hazamenni. Körbe-körbe. Megjósolni az egyhangút. Aztán visszamászni. A keresés. A kutatás. Tengerzsivaj. Mondd el még egyszer, amit már százszor hallottam. Rendben. Képzelj el egy tükörfényes vízlabdát, a Földet, és a Holdat, a mágnest. Ismerkedj meg velük. Nem ismétlem el újra. A pontosság a lényege a történetnek, ugye? Hajszálpontosan érkezni. Ígérem, hogy emlékszem. De azért mondd el még egyszer. Krétával táblára írt napirend. Lepereg az ujjaid között. Azt, hogy mikor múlik majd minden el. Már megint vasárnap este van. Tudtad, hogy az Északi-sark és miközöttünk nincs semmi, azaz a semmi van? Nincs ennél egyenesebb vonal a világon. Ósdi szöveg. 7. oldal. Lapozz. Lapozz még egyet. A legfontosabb már úgyis lejegyezve. Nézd, már megint eltelt egy újabb este. Egy szál vendég miatt nem maradunk nyitva. A zsíros ablaküvegen keresztül úgyis csak a bolygókat bámulja. Idebentről. Borotvaéles Északi szél odakinn. Ezért készül a napról annyi egyforma képeslap a világon. Persze az üveg mindig útban van. Azt mondják, megfényesíti a valóságot. De ha ezt a sok egyforma fényképet egymás tetejére tennéd, a napok nem illeszkednének, sőt, maga a nap valahogy le is maradna a naplementékről. Csak a helye látszódna meg ott középen. Vagy a bal felső sarokban. Vagy valahol máshol.

6 A pergamen

Úgy értem, emlékezni olyan, mint amikor cédrusokból koporsót faragunk, és egyetlen egy szót rajzolunk a gyalult fára. Amikor az ismétlődéseket kívülről megtanuljuk. Hogy a feledékenység nehogy a mélybe magával rántson. Bevésődött koporsószövegek. Szemhéjra vertikálisan tetovált instrukciók, amik csak egy mozdulatlan jelen szögéből értelmezhetők. Spirálisan. Mint azok a semmibe tekergő templomtornyok, amik, mint mondtad, befejezetlenek, mint a múlt. Lefejezett itt-és-mostok. Kolosszális kőbaglyok, amik egyszerre őrzik a tengert és a szárazföldet. Teherhajók karavánjait figyelik, ahogy végigaraszolnak a nyári szemhatáron. Mikor ér már véget ez az út? A most és a majd között, oda-vissza ebben a jegyzetfüzetben? Sorok közötti ide-oda halogatások. Azt hiszem, eltévedtünk a szélesség, a hosszúság és a magasság koordinátái között. Észrevetted, hogyan odázzuk el az éveket? Hogyan ízlelgetjük feneketlen bögrékből a tejfehér időt. Emlékezünk-e majd arra, hogy ebben a föld alatti kertben egyáltalán valaha is jártunk. Hogy egyszer egy labirintusban reggeliztünk. Az életreszóló készülődésekre. Ismétlődésekre. Ne feledd. Oda tedd a teáskanalat. A porcelánt. Feneketlen kutakból merített kortyversenyekre. Homokórákban az egyre mániákusabban pergő homokszemekre. Adatokra. A bogárvázak számaira. Tulajdonképpeni bogarakéira, feltéve, ha az üres vázak számítanak. Számítanak. Arra, ahogyan észrevesszük, milyen rögtönzéssel vesszük őket észre. Hogy milyen rögtönzésszerűen merülnek feledésbe. Azt mondod, az emlék hiánya egy kicsit olyan, mint meghalni. Vagy mint meghalni másodszorra. Ezért kellenek a cédrusfák a végén. Emlékszel-e a szitakötőre? Ahogy üres váza a nádszálra ragadt? De hogyan tudhat a semmi bármihez is így ragaszkodni? Levetett gravitációval. A huszonöt év váza. A szépia város bábja. De a városok nem utaznak, hanem mindig ugyanott maradnak. Nem, valójában nem is maradnak. Napszárította pergamenbe csavarva utaznak. Homokszemekben. A tenger tériszonyában. A fel-alá mászkáló rák páncéljában. A kezed mozgásában, ahogy a valahai integetőrákot felkapod, és ide-oda mozgatod a homokban, körbe-körbe. A hasonlóság szédítő. Az üres váz és a már rég máshol járó test között. Okvetetlenkedő tengeri sirályok az Északi szélben. A levegőben halászva. A fejünk felett. Olyan közel vágódnak az arcunk irányába, mintha valójában ránk pályáznának, az arcunkra, a hajunkra, bőrünkre. Vagy az árnyékunkra. Kavicsokban az ovális lyukakra. A bennük rögtönzött dagály vájta hiányra. Majd az apály az időtlenbe visszaszívja. Honnan jövünk majd a végén, te tudod? Hogy mindig emlékszünk-e majd az uszodákra? Vajon örökre ott lesznek-e? Hogy melyikbe is menjünk? Ahogy figyelmeztetlek, hogy mondtam, hogy meg ne fulladj. Ahogy egyszerre izzadtál és rázott a hideg. Mit kezdünk majd ezekkel az eseménytelenségekkel? Az, ahogyan megrántod a vállad. Vagy az, ahogyan én is rángatom az enyém. Vagy ahogyan nagyapa szokta régen. Otthon. De az nem egy tulajdonképpeni otthon. Hacsak nem a föld is számít. Számít. Ahogyan az égimeszelő lószúnyog hosszú lábaival a vonat üvegére tapad. És emlékszünk-e majd a szél ellenállására. És az előbbi kohézív ragaszkodására. Azt, ahogyan finoman és könnyedén elengedi a reményt a végén, és visszarepül az indulás percébe. A vízipókokra, mint a víz tetején pattogó apró percekre az emléknélküliség kertjében. A tejeskávéra a nagy bögrében. A békák bőrének motívumára. A méhekére. A fulladozásra a harangvirágban. Engedjük el. A nyárnak mindjárt vége. És majd jönnek a forró korai őszök, a megsárgult gesztenyefák. Az őszi dolmányos varjak. Az otthoni varjak. Azok a védtelenül bizarr madarak. Védtelenül csúnyák. És végül a varjúfészkek. A pengeéles Északi szél idekinn. Az emlék lúdbőre. Mondtam, hogy nagyon hideg lesz. Itt van a kötött pulcsim. Húzd fel.