Az útirány beütése: „párhuzamos dimenziók, avagy: szeretni – annyira magányos műfaj!”

Íme, az első, a beöltözéses útra kelés. Ezt íratta velem anno a bennem Hudák Mariannal lelki közösséget vállaló azonosuló művész, aki Maja kérésére Maja bőrébe bújva ezzel a bevezetővel indult el egy pályázat kapcsán:

„Valamikor régebben, valahogy – a körülmények és az időpont pontos, részletes taglalása elképzeléseimet nézvést most nem is olyan lényeges szempont – a kezembe került egy kiselejtezett videokazetta. A kihúzott keskeny és sötét mágneses szalag, amely egykor visszajátszható mozgóképek és hanganyagok rögzítésére szolgált, most funkcióvesztetten kínálta fel magát valami egészen más felhasználásra, és médiumommá vált. Ő lett az én felhasználandó témám, viselkedési közegem, újrafogalmazandó üzenetem, átformálandó tárgyam, szituációteremtési eszközöm, kifejezési technikám és áttétes moderátorom.

Ez a szalag hosszúságánál fogva síkban és térben jól strukturálható, szabadon alakítható, fonható, szőhető, tekerhető, színezhető, átfesthető, eltakarható, elrejthető, jelképes értelemben feltárható, megfejthető és átértelmezhető, sőt más anyagokkal kiválóan kombinálható.

Volt, amikor a fekete és a fehér árnyalataiban, gesztusalapokon képet festettem róla, sűrű, kusza titokfonadékot, kaotikus, virtuális szalaghálót formálva belőle. Máskor pszeudo land art művet készítettem választott közvetítő közegemből: víztükrös erdőfotón futtattam át az itt-ott finoman megszínezett illuzórikus térszituáció-teremtő valóságos mágneses szalagot. Majd meg a síkszerű hordozóanyagra felcsévélt vagy festetten imitált vékony anyagot ritkított textilszövet hálója mögé rejtettem el, vagy itt-ott megnyitott fekete dobozban helyeztem el, ütköztetve a kétféle struktúrát és közeget, léptékváltón, szabadon. De expresszív minimalista kombinált képek is készültek a finoman megfestett és feltekert, felfeszített szalagok segítségével fekete színű, dobozszerű tárgyakon.

Ma is ezeket a videomagnó-szalagos kísérleteimet szeretném folytatni, ennek újabb és újabb lehetőségeit kipróbálni, az ötleteimet kiteljesíteni, minél gazdagabbá tenni.”

És íme, a második, a kerülő úton történő megközelítés:

Hudák Mariannszámára tulajdonképpen egyetlen tér létezik: önnön lelkének fonalakkal, szalagokkal keresztül-kasul járt bonyolult labirintusa, amelyben – akárcsak saját maga – eltéved, fenn­akad és elfekszik minden két lábon járó Thészeusz. A fiatal alkotó monomániás következetességgel keresi a helyspecifikus emlékkeltő és -rejtő szobák vagy dobozok kusza labirintusokká alakított metaforikus tereiben – videokazetták kihúzott és itt-ott megfestett, faltól falig, oldaltól oldalig feszített mágneses szalagjai segítségével kiúttalanná tett lélekkamráiban (és az ezekről készült festményeiben) – az elveszettnek hitt vagy sohasem célba érő kapcsolatait.

Az Elveszett kapcsolatok keresése azonban folytonos önvizsgálatot igényel, ezért a legfontosabb kérdés: célba érhetünk-e? – Tehát újratervezés! Lépj kettőt vissza, majd fordulj jobbra, és haladj tovább egyenesen!

De az interpretátor számára sohasem létezik egyenes út, mert mindig csak a másik által felkínált lehetőségek közül választhat. Így maga is labirintusjáróvá lép elő. S ahogy metamorfózisában bele­bonyolódik Maja, alias Hudák Mariann sűrű, kusza, vad vadonjába, egyre inkább az ő pókhálószerű káprázati varázslatába keveredik. Mert a Maja maga is azonosságkereső! Tudniillik olyan jól súlyozott képeket keres, amelyekhez nem fűzhetők szavak. Ugyanis olykor maguk a kimondott fogalmak keltik a maját. Az okos Thészeusz számára tehát az a bizonyos – nem tudni, hogy honnan, kitől származó és mit tartalmazó – videoszalag lesz az az Ariadné-fonál, amelynek segítségével megteszi a maga gondolati útját Maja labirintusában. Mert ha már titok, akkor nem mindegy, hogy mi az a titok, amely dekódolásra vár azokon a bizonyos audiovizuális szalagokon. Ezt a megfejtendő titkot azonban művészünk nem kívánja feltárni, és ha akarná, sem óhajtaná, nem szeretné újra lejátszani. Helyette inkább a médium üzenetében mint vizuális valóságban s annak változataiban, vagyis a látvány igazságában gondolkodik, amivel persze helyet teremt a képzelődés számára is. Ám így maga a képzelődés lesz az az újabb titok, amely Grotowski színpadképeit és David Lynch hátborzongató, morbid és képzelgően naturális videoklipjeit megidézőn most már szürreális jelenetek, megrendezett álomszerű életképek formájában rögzítődik beöltöztetetten valódi szereplőkkel a nagy méretben kinyomtatott digitális fotókon és a rövid videoetűdökben. Az Azonosság és a szeretet, a szerelem: magányos műfaj – állítja a fiatal alkotó. Ez az ő privát igazsága, amelynek személyessége természetesen maga az újabb rejtőzködő titok. Bár sok mindent tudni vélünk róla, valódi lényének lényegét, lelki életének mélységeit csak sejteni tudjuk, és kizárólag a közszemlére tett kitárulkozó festményein, térberendezésein és videofilmjein keresztül próbáljuk őt megérteni. „Vetkőzése” azonban roppant zavarba ejtő, mert fájdalomszerű. És ez a fájdalomszerűség – még ha sokszor mégannyira mor­bid is, vagy éppen ezért – szintén magányos műfaj: az önazonosság mibenlétének, a dolgokkal, tárgyakkal és emberekkel való együttérzésnek, a szerelemnek, a barátságnak és a szeretetnek az apoteózisa. Azaz: vergődés a fájdalomban egy parányi örömért, kicsinyke boldogságért, szelíd megdicső­ülésért.

Mert minden út olyan bonyolult: újratervezést újratervezés követ.

„X” és „Y” az egyik képen még egyugyanazon absztrakció labirintusában vergődve közösködik egymással, hogy másutt az ajtónállók Abaka­no­wicz-szerű fekete figuráiban testesülve, elvágott, eltépett szalagkapcsolatukat eleresztve, lógatva, már csak kölcsönös Szeparációt képezzenek.

Az interpretátor bolyongása tehát, bár célirányos, valószínűleg már az elején utat tévesztett azzal, hogy egyáltalán elindult, hiszen haladása olyan, akár Maja Emlék-csapda című térberendezésének fája: törzse egy fekve levitáló emberi alak, egy bebugyolált óriásbaba, egy sámántest sírján keresztül nőve ágazik szét a mindenségbe. Aztán onnan a semmiben hajóz?, mint József Attila, akinek – tudjuk – álmaiban megjelent emberi formában a csend…

A csend, a csend, a csend, végül is a csend az a hely, ahol Az „X” megjelöli számunkra azt a bizonyos helyet. A többi csak párhuzamos dimenzió és paralel történet, mert szeretni, annyira magányos műfaj, akár a falnak-falba fordulás: Cím nélkül(i), Önarckép… (Érdi Galéria, 2013. december 13 – 2014. január 13.)