1989. március 12.

Ha arra a napra gondolok, Madách Imre halhatatlan sorai jutnak eszembe: „Az élet mellett ott van a halál, / A boldogságnál a lehangolás, / A fénynél árnyék, kétség és remény.”

Életem legboldogabb és legszomorúbb napja volt 1989. március 12.

De ezt akkor még nem tudtam.

A Magyar Demokrata Fórum II. kerületi szervezetének küldöttjeként vettem részt március 11-én és 12-én az MDF I. Országos Gyűlésén. Sűrű volt a levegő a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában, a Duna-parti hajdani Vámház előcsarnokában. Az emberek jöttek, mentek, izgatottan beszélgettek, a szervezők, a bennfentesek föl-alá rohangáltak, mindenki keresett valakit, mindannyian vártunk valamit… Sokan az országos gyűlés kiadványát lapozgatták, néhányan el is olvasták a napilap küllemű, nyolcoldalas, „tájékoztató jellegű alkalmi kiadványt”. (Ipari termékjegyzék­száma 66-4: így nem minősült újságnak a három nap alatt összesen 200 000 példányban megjelenő, az utcán 16 forintért árult kiadvány, s ezért nem kellett lapengedélyt kérni a megjelenés előtt. Csupán az MDF volt köteles befizetni 640 000 forint adót – akkor rettenetesen sok pénzt! – az államkasszába.)

Az ünnepélyes, emelkedett hangulatú kezdés után váratlanul forrósodott fel a hangulat, amikor Csoóri Sándor nyíltan az egybegyűlteknek szegezte a kérdést: alakuljon politikai párttá az MDF, vagy maradjon sokszínű értelmiségi mozgalom?

Negyven éve országunk, a magyar nemzet diktatórikus egypártrendszerben élt, a párt a Párt volt, a kommunisták mindenható hatalmi erőszakszervezete, így okos értelmiségiek is megrettentek a párt szó hallatán. Sokan éljeneztek, sokan tiltakoztak. Készülődött a hangzavar. Valaki kirángatott a sokadik sor közepéről: Azonnal te jössz! – és már cipelt is az elnöki emelvény felé. Készültem felszólalni, de csak délután, s most annyi időm sem volt, hogy a (máig őrizgetett) céduláimat magamhoz vegyem. A kezemben lévő Széchenyi-kötetből olvastam föl egy bevezetőnek szánt, országunk helyzetére jellemző mondatot. „Éppen annyi lehetőség van, hogy Magyarország egy szebb jövendőnek indul elébe, mint arra, hogy önmagában s önmagával küzdve, végóráját érje. Ezt mutatja más nemzetek példája, melyek ily pillanatokban vagy nagyra nőttek, vagy kimúltak az élők sorából.”

Nem voltam, nem lettem politikus. A színházi élet útvesztőiben némiképp otthonos író és tanárember voltam, cselekedni akaró értelmiségi: nem rettentett meg a nyilvánosság. Éreztem: ebben a pillanatban nagyon fontos, hogyan és mit mondok. Feltüzelten, de pontosan fogalmaztam. A fórum: a részvétel lehetősége. A párt: a politikai képviselet lehetősége. Miért kell párttá alakulnunk? Mert a demokráciában a pártok, a politikusok alakítják az ország sorsát. Kritikus értelmiségiek vitafóruma akarunk maradni, vagy felelősséget vállalva ország dolgát intéző politikusok?

Elszántan, lelkesen, hittel tüzeltem harcra az országos gyűlés küldötteit. A tudósító másnap így összegezte az elhangzottakat.

„Az okos kutya példázata.

Többször szakította meg tapsvihar Szigethy Gábor irodalomtörténész hozzászólását. Az MDF-nek mielőbb programot kell letennie az asztalra – mondta –, olyan programot, amellyel megnyerheti magának a közvéleményt, az embereket. Mert nem a taglétszám a fontos, hanem az, ki ért egyet a mozgalom koncepciójával. A mai magyar társadalom annak örül, hogy végre megszólalhat, véleményt mondhat. Csakhogy pusztán ebből még nem lesz semmi. A szájkosárral dresszírozott kutya boldogan ugatni kezd, amikor megszabadítják szájkosarától.

Az okos kutya viszont csöndben marad, és szétrágja a szíjakat…

Az MDF-nek hite van, az MSZMP-nek viszont taktikája, vagyona, folytatta a szónok. És ebben a pillanatban ez utóbbi tényező nem elhanyagolható. Deklarálni kell, hogy a politikai alapon szerzett vagyon államosítandó! Tarthatatlan ugyanis az az állapot, hogy míg az MSZMP meggazdagodott az elmúlt évtizedekben, addig az ország gazdasági csődbe jutott…”

Hirtelen kerültem a középpontba; valaki a szövegszerkesztő bizottság tagjának javasolt, egyhangúlag beválasztottak. Antall József volt a bizottság elnöke, már késő este volt, amikor 1989. március 11-én tárgyalóasztalhoz ültünk. Akkor nem vettem észre: a taktikus politikus mellékvágányra tolta a lelkes értelmiségit. Barátságosan, munkára késztetően hangzott a felkérés. Írd meg a rövid programot reggelre, mi többiek kidolgozzuk az MDF programját.

Úgy éreztem: szárnyaim nőnek. Hajnalig dolgoztam. Megkaptam a budai MDF-szervezetek által készített 21 pontot tartalmazó programtervezetet, amely néhány nappal korábban, március 9-én készült. Az egyik példányon Gergely András történész kéziratos javításai, a másikon Szűcs János (XI. kerület) megjegyzései, valamint egy kéziratos cédula, dr. Szűcs István (Százhalombatta) nyolcpontos kiegészítése.

És kezemben volt a Magyar Nemzet aznapi száma, benne az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) Központi Bizottságának közleménye. Sok-sok pontban összegezték reformterveiket: számtalan semmitmondó, de megtévesztő általánosság (haladó nemzetiségi törvény; tiszta közéletet; a népakarat érvényesítése stb.).

A 2. pont volt az egyetlen, amely fontos, és addig kommunisták által soha nem vallott, nem vállalt, nem engedélyezett javaslatokat tartalmazott.

„2. A politikai intézmények korszerű rendszerét

– alkotmányos többpártrendszert;

– szabad választásokat, a koalíció lehetőségét a kormányzásban;

– független szakszervezeteket, önálló érdekképviseleteket;

– megújuló népfrontmozgalmat.”

Okunk volt hinni: mindez álnok porhintés, s a kommunisták ezt nem gondolják komolyan. (Nem gondolták.)

Hajnalig dolgoztam. Átírtam, összevontam, kiegészítettem: elhagytam, amit feleslegesnek ítéltem, beépítettem a szövegbe, amit fontosnak tartottam. A küldöttek felhatalmazása felszabadított: azt írtam – önkorlátozás nélkül –, amit gondoltam, amiben hittem.

Az eredeti tervezetben nem szerepelt, a kiegészítésekben sem, de én mint követelést megfogalmaztam: 15. A Munkásőrség felszámolását, a politikai kiváltságok alapján magánkézben lévő fegyverek beszolgáltatását.

Nem politikus voltam, csak hazája sorsáért aggódó magyar értelmiségi. Amikor 1989. március 12-én a mikrofon elé álltam, és felolvastam az általam fogalmazott Politikai nyilatkozatot, csak arra gondoltam: van feltámadás. És az a talán több mint ezer ember, aki a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában összezsúfolódott, a 15. pont elhangzása után felállva, lelkesen tapsolt. Akkor és ott ők is hittek a feltámadásban. A hosszan tartó taps alatt az elnökség egyik tagja halkan, alig leplezve idegességét fordult felém: Nagyon merész vagy!

Nem bátor voltam, csak őszinte.

És meglepett a tomboló tapsviharban az elnökség merev csendje.

Nem voltam – Istennek hála! –, nem lettem politikus. De akkor és ott azt hittem, a rövid program, amit az éjjel ezerszer átírva, újrafogalmazva elkészítettem, a Magyar Demokrata Fórum programja. (Őrzöm a kéziratot; számomra ereklye: a nem felejthető múlt.)

Hamar tudomásul kellett vennem: tévedtem. Másnap megjelent a Politikai nyilatkozat, az országos gyűlés kiadványának negyedik oldalán, a lap alján, páros oldalon, az újság leghangsúlytalanabb helyén.

Sok minden, ez is elhangzott az országos gyűlésen. Felejthető! Nem is jelent meg a szöveg többé soha, sehol.

És néhány óra múlva napvilágot látott egy kis füzetben a Magyar Demokrata Fórum programja, a 14. oldalon Bilecz Endre írása: A Fórum minimális programja. Mai szemmel olvasva: lila semmit­mondás. Akkor, számomra: szomorú tudomásulvétele annak, hogy nem vagyunk elég bátrak, hogy a tervezett nagytakarítást végrehajtsuk.

Életem legboldogabb és legszomorúbb napja volt 1989. március 12.

Ma már tudom.

Néhány hónapig politizáltam Magyarország újjászületésének idején. 1989. március 13-án az MDF I. Országos Gyűlésének kiadványában megjelent az általam fogalmazott Politikai nyilatkozat, amelyben először volt olvasható nyomtatásban, nagy példányszámban, sokak által átélhetően: Követeljük a Munkásőrség felszámolását!

Leírtam. Elmondtam.

Magyar értelmiségi voltam. Vagyok.

A többi a politikusokra tartozott. Tartozik.

•

„Szabadságot, függetlenséget, demokráciát!

Politikai nyilakozat

Magyarországot a népfelség elvét semmibe vevő politikai hatalom erkölcsi, politikai és gazdasági válságba juttatta. Hazánk történelmi választás előtt áll: felemelkedés vagy elnyomorodás.

A Magyar Demokrata Fórum nemzetiségi, világnézeti és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül zászlaja alá hívja mindazokat, akik felelősen cselekedni akarnak hazánk megmentéséért, felemelkedéséért.

A Magyar Demokrata Fórum összefogásra szólítja fel a Magyarország megújulását őszintén akaró demokratikus erőket.

A demokrácia megteremtése minden más érdeket háttérbe szorító előfeltétele a megújulásnak és felemelkedésnek.

A Magyar Demokrata Fórum célja,

hogy hazánk kiemelkedjék mostani erkölcsi, politikai és gazdasági válságából, és Magyarország ismét európai kultúrájú, civilizációjú, független és demokratikus ország legyen, szabad, öntudatos, elégedett és erkölcsös állampolgárok hazája.

Mit akar a Magyar Demokrata Fórum?

1. Szabad, független jogállamot, demokratikus alkotmányt.

2. Az államhatalmi ágak (törvényalkotás, igazságszolgáltatás, végrehajtás) elválasztását.

3. Az emberi és politikai szabadságjogok alkotmányos biztosítását, a nemzeti önrendelkezést.

4. Gazdasági és kulturális felzárkózást Európához.

5. Szabad választásokat, demokratikusan választott országgyűlést, parlamenti demokráciát.

6. Országgyűlésnek felelős kormányt, a hatalom nyilvánosságát, ellenőrzését.

7. Független népképviseleteket, szakszervezeteket és kamarákat.

8. Gyökeres gazdasági megújulást, szociális piacgazdaságot.

9. Társadalmilag ellenőrzött, szilárd gazdaságpolitikát.

10. Az állami és szervezeti monopóliumok felszámolását: a köztulajdon, a csoporttulajdon és a magántulajdon sokszínűségét és egyenértékűségét.

11. Tulajdoni reformot: tulajdont, vagyoni biztonságot. A politikai hatalom biztosította kiváltságok alapján eltulajdonított nemzeti vagyon visszaszolgáltatását a nemzetnek.

12. Vállalkozói szabadságot, esélyegyenlőséget, a politikai és gazdasági kiváltságok felszámolását.

13. Az alkotóképesség, a tudás, a szakértelem, a munka megbecsülését.

14. Társadalmi igazságosságot, emberközpontú szociálpolitikát, családközpontú társadalmat.

15. A Munkásőrség felszámolását, a politikai kiváltságok alapján magánkézben lévő fegyverek beszolgáltatását.

16. Oktatási autonómiát, valósághű nemzettudat kialakítását.

17. Új környezetszemléletet, nyilvános környezetvédelmet.

18. Emberközpontú településpolitikát, helyi önkormányzatokat.

19. Politikai szolidaritást Közép- és Kelet-Európa demokratikus mozgalmaival.

20. Szembenézést a múlttal, beszámoltatást a jelenről. Történelmi igazságtételt a törvénytelenségek áldozatainak.

21. Az egyetemes magyarság képviseletét.

A Magyar Demokrata Fórum

– e célokat kizárólag politikai-társadalmi eszközökkel kívánja elérni;

– elutasítja az erőszak és a megfélemlítés bármiféle megnyilvánulását;

– teljes súlyával fellép a megosztás és a megosztottság ellen;

– követeli a demokrácia megteremtésének első lépéseként az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását;

– saját mozgalma politikai érdekeit alárendeli a nemzeti érdeknek.

Nemzetünk érdeke, a magyarság követelése: szabad, független, demokratikus Magyarország!

Budapest, 1989. március 12.

Az MDF országos gyűlése”