Az idei Könyvfesztiválra jelent meg Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája, amely azért is különlegesen örvendetes esemény, mivel Nagy Péter (1953) és Czine Mihály (1979) könyve óta nem adtak ki olyan kötetet, amely egyszerre tenne kísérletet Móricz Zsigmond részletes életrajzának és egész életművének bemutatására, miközben az író kötelező érettségi tétel, a Légy jó mindhalálig, az Úri muri vagy a Rokonok kötelező olvasmány, illetve több novellája már az általános iskolai tananyagban is szerepel. De hát akkor honnét kapjon kedvet Móricz tanításához és olvasásához a megfáradt „nemzet napszámosa” vagy az irodalom iránt érdeklődő diák? Az érdeklődés felkeltésére az említett két monográfia ma már nyilván nem alkalmas. Móricznak az 1990-es évek végén meginduló újrafelfedezése ugyan hozott részeredményeket, „újraolvasási próbálkozásokat”, de hogy ez mennyire érintette meg a fiatalokat, arra mindennél beszédesebben választ ad a Szilágyi Zsófia által végzett kis körkérdés eredménye: Móricz nevéről a fiataloknak leginkább a „körtér” ugrott be, kedvenc Móricz-műként pedig meglepő gyakorisággal emlegették A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényt és a Kincskereső kisködmönt.
Szilágyi Zsófia könyve bevezetőjében először is a monográfia műfajának problematikus voltával néz szembe. Számára is nyilvánvaló, hogy a 19. századi életrajzírók módszere, vagyis hogy mintegy mindentudó elbeszélőként viszonyuljanak vizsgálatuk tárgyához, ma már nem folytatható, ez azonban nem jelenti szükségszerűen a monográfia műfajának végét, lehet ilyet írni, csak másképp: „Az életrajz feltárására is vállalkozó Móricz-monográfia így kizárólag élet és szöveg, napló és szépirodalom, dokumentum és fikció párbeszédének vizsgálatából indulhat ki.”
Ha valaki kezébe veszi ezt a vaskos kötetet (782 oldalról van szó!), és belelapoz a tartalomjegyzékbe, máris kedvet kap az olvasáshoz. Bár a könyv első része a monográfiák szokása szerint a születéssel, a családdal és a kisgyermekkorral foglalkozik, de teljesen rendhagyó módon. Ebben A szikra című részben például ilyen fejezetcímeket találunk: Péter Pál napján?, Megtévesztő emléktáblák, Az árva Bálint és a romantikus Erzsi, Még a nevét is szerette, Traumák sorozata. Nem puszta tényeket, információkat kapunk itt az íróról és családjáról, hanem Szilágyi azt mutatja be, hogyan alakult ki a Móriczról a műveltebb olvasóban élő kép egyrészt az író, másrészt az utókor tudatos mítoszteremtése következtében, vagy másként fogalmazva: kiderül, hogy amit eddig tudtunk Móriczról, annak elég kevés a valóságalapja. Bár maga az író is szerette például hangoztatni, hogy június 29-én, Péter-Pálkor, az aratás kezdetének ünnepén született, s regényt írni is legjobban nyáron, a nagy mezőgazdasági munkák idején tud, valójában július 2-án született, és 5-én keresztelték. Születésnapja áthelyezése ugyanolyan része volt az önmítosz-teremtésnek, mint a parasztsághoz való kötődésének sok más gesztusa. Nem véletlen öccse megjegyzése az Életem regénye kapcsán, miszerint állítólag azt mondta volna az írónak: „Érdekes, a te apád paraszt volt, az enyém iparos.” A szegényparaszti sorból származó író mítoszát a szocialista kultúrpolitika tovább erősítette: 1952-ben döntöttek úgy, hogy Tiszacsécsén nem „a tornácos, gangos, zsindelytetős Pallagi-házra” teszik az emléktáblát, egyrészt mivel abban egy kulákcsalád lakott, másrészt azért, mert egyáltalán nem azt sugallta, hogy Móricz szegényparaszti sorból származott volna. Inkább kiválasztottak egy nádfedeles parasztházat, amelyhez Móricznak semmi köze sem volt.
Nemcsak az életrajzi események ábrázolása formabontó a könyvben, hanem a műelemzések is. Az Úri muri című regény értékelésének kiindulópontjául például az Athenaeum Kiadó új könyveit reklámozó prospektus szolgál alapul. Ebben „Könyvek, amelyek mindenkihez szólnak” szlogennel reklámozták Móricz regénye mellett Lakatos László, Pakots József, Drasche-Lázár Alfréd és ifj. Hegedűs Sándor könyvét, vagyis Móricz regénye egy ázsiai és afrikai kalandokat megörökítő útikönyv, két, jövőben játszódó regény és egy „Varázshegy-másolat” társaságába került, lényegében azokkal egyenrangú olvasmányként ajánlotta a kiadó. Szintén kevesen tudják, hogy a Barbárok című novella tulajdonképpen Móra István Párbaj című munkájának „továbbírása”. Móricz „szövegek művekbe építéséhez való viszonya sokkal közelebb állt a posztmodernitáshoz, mint koráé és kortársaié” – állapítja meg Szilágyi. A kortársak ezt persze még nem így fejezték ki, többen is plágiumot emlegettek a novella kapcsán. Tóth László például Tömörkény Oda a juhász című novelláját tartotta a Móricz-mű forrásának.
Szilágyi kritikusan viszonyul a tárgyát idealizáló monográfiaírói hagyományhoz: a rendelkezésére álló bőséges források, gyakran éppen Móricz naplói és jegyzetei alapján korrigálja Móricz Virág, Nagy Péter vagy Czine Mihály helyenként „retusált” ábrázolását, illetve nem kerül meg olyan kérdéseket sem, mint Móricz viszonya a zsidósághoz, a pénzhez, vagy Csibével való kapcsolata. Az általa választott módszer: a hétköznapi élet valóságának és azok regényesítésének vizsgálata különösen termékeny módszernek bizonyult, mivel Móriczra jellemző, hogy mindennapi élete problémáit, köztük gyakran bonyolult szerelmi életét is beleírta regényeibe. Ennek egy érdekes példája a Pillangó, amelyről a monográfiában kiderül, hogy „messze nem olyan áttetsző, egyszerű dalolás, ahogy az irodalomtörténet emlékezete megőrizte”.
Képtelenség egy rövid recenzió keretében akár csak megemlíteni is azt a sok érdekes adalékot, elemzési szempontot, amelyet ez a könyv tartalmaz. Szilágyi Zsófia hatalmas munkát végzett, a nyomtatásban megjelent Móricz-művek elemzéséhez felhasználja az író naplóit, levelezését, sőt töredékes, kéziratban maradt műveit is, a korabeli olvasók és kritikusok véleményére csakúgy hivatkozik, mint az azóta Móricz műveiről született könyvtárnyi szakirodalomra. Kiválóan ismeri a korszakot, annak irodalmi viszonyait. Talán csak egyetlen területen éreztem némi felületességet, és ez az író 1918–1919-es szereplése. Már a fejezet címe is némileg félrevezető: Nem politikus, néző. A Vörösmarty Akadémia alelnöki, majd elnöki tisztjének betöltése még valóban minősíthető „inkább irodalmi, mint politikai szerepvállalásnak”, az Írói Direktóriumban való részvétel aligha. Móricz 1919 áprilisában több, mai szemmel elképesztő, a Tanácsköztársaságról lelkendező cikket írt. A Magyarországon nem hal éhen senki címűből például azt tudhatjuk meg, hogy Somogyban a téesz dolgozói önként vállalták: fejenként 4 kg liszttel és egyéb élelmiszerrel megsegítik az éhező fővárost. Csak a kisgazdák nem akarják bevetni az egész földet, csak annyit, amennyi nekik kell. Kaposváron ruhajegyet osztanak a proletároknak, a kereskedő pedig örül, hogy nincs semmije, csak alkalmazottként dolgozik saját boltjában, így megszabadult minden korábbi aggodalmától. A kommün bukása után néhány ilyen tartalmú cikke miatt kellett Móricznak néhány napos vizsgálati fogságot elszenvednie, illetve ezért zárta ki soraiból a Kisfaludy és a Petőfi Társaság is, sőt időnként még a húszas évek végén is lekommunistázták, de azért mindezt talán túlzás „meghurcolásnak” nevezni. Igaz, Móricz már 1919 májusában visszavonult Leányfalura, augusztus 12-i naplóbejegyzésében pedig arról ír, hogy „mindenki, aki ember és tisztalelkű, ki kell, hogy hulljon a forradalomból, ott csak a szájasok és üvöltők, a becstelenek és közönségesek, a pimaszok érvényesülhetnek, sőt a csalók, gyilkosok, a jasszok, zsebtolvajok, az útonálló rablók, a börtöntöltelékek”. Szilágyi idézi ezt a naplóbejegyzést, de nem tér ki rá, hogy vajon mi késztethette Móriczot erre a hirtelen szemléletváltásra. Pedig elég valószínű, hogy a forradalmi terror rémtettei ábrándíthatták ki. Április 24-én Hajdúszoboszlón, május 3–4-én Abonyban végeztetett ki több embert Szamuely, Kabán és Szolnokon májusban harmincnyolc gyilkosság történt, melyek nagy része a Lenin-fiúk számlájára írható. Az alföldi, majd a dunántúli ellenforradalmi megmozdulások résztvevői is elsősorban parasztok voltak, végső soron a parasztok ellenállása miatt bukott meg a tanácsköztársaság: sem élelmiszert nem adtak a tanácskormánynak, sem katonáskodni nem voltak hajlandók.
Ami Pekár Gyula (1867–1937) „képmutatását” illeti, itt nem kellett volna Kosztolányiné visszaemlékezéseinek hinni, az „atlétatermetű” Pekár részéről nem tekinthető képmutatásnak, hogy másokat biztat a katonáskodásra, mert ő ugyanis az I. világháború idején már ötvenedik éve körül járt, ezért ő maga nem mehetett a frontra, ellentétben a nála majd húsz évvel fiatalabb Kosztolányival. Különben Pekár és felesége elég jelentős vagyonuk nagy részét hadikölcsönbe fektették, s így el is veszítették azt. Kosztolányiné visszaemlékezésében szereplő egy másik jelenet hitelességét viszont megkérdőjelezi Szilágyi Zsófia. A Kun Bélánál tett látogatásuk leírásáról van szó, melynek során Kun felvilágosítja Kosztolányit, hogy írókra semmi szüksége a proletárállamnak, ha meg sokat okoskodik, még ki is végezhetik. A korszak ismeretében eléggé nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy ez a beszélgetés körülbelül így folyhatott le, Kassák is leír egy hasonló jelenetet az Egy ember élete című könyvében, miszerint az Otthon Körben majdnem lázadás tört ki az újságírók és írók között Szamuelynak egy hasonló tartalmú, pökhendi kijelentésére. A vita annyira elfajult, hogy Lengyel Józsefet majdnem meglincselték, hiába fenyegetőzött revolverével. Nem javította az írók hangulatát az az ötlet sem, hogy az Írói Direktórium A, B és C csoportba fogja őket osztani, s nemcsak fizetésük fog a besorolásuktól függni, de az is, hogy mit írhatnak. (A legkiválóbb, A kategóriás szerzők bármit, a C-sek viszont csak állami megbízásra, propaganda célú műveket.)
Néhány ilyen apróbb hiányosságtól eltekintve Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája kitűnő munka és érdekes olvasmány, nemcsak a benne felhalmozott hatalmas tudásanyag, hanem korszerű szemlélete és szerzője eredeti gondolkodásmódja miatt is érdemes elolvasni.
Kedves Pistám! Becsületes beszámolót akartam írni kötetedről, amelyről egyébként már megjelenése előtt is írtam egyet s mást (ahogy Te mondod) leveleskönyvemben [vö. Bábeli adományok, Napkút, 2011]. De mibe futottam? Egész délelőtt a számítógépemmel kellett birkóznom a veled folytatott levelezést tartalmazó fájl rakoncátlankodása miatt. Sehogy sem akarózott megnyílnia előttem, pedig ez rejtette gépiratban egykor átküldött kötetedet is, amelyre viszont a megjelent változattal való összevetés céljából lett volna szükségem. De nem és nem. Akár egy szűzlány. Mindenféle segédprogramokat és meghajtókat kellet igénybe vennem, hogy mégis elszánja magát. Idáig jutottam, de közben, a sors iróniája, magam fáradtam bele az egészbe. Elment a kedvem. Csupán a dedikáció alatti megjegyzésed motoszkált még a fejemben. Ez még mindig nem hagyott nyugodni. Hogy ez nem azonos azzal, a kész kötet a tőled korábban kapottal. A gépirattal.
Bevallom, akkor, eredetileg valami teoretikus turpisságra gondoltam. Hermeneutikai rejtélyre. Hát persze hogy nem azonos – egészen más dolog kötetben olvasni egy verset (ráadásul ilyen szépen kiállított kötetben), mint képernyőn silabizálni a betűket. S talán már én sem vagyok azonos önmagammal. (Inkább nyilván, mint talán.) S ezzel jó időre el is intéztem magamban a dolgot. Még verseskönyved újbóli elolvasása sem nyugtalanított. Nem, inkább megnyugtatott, hiszen a régi jó ismerős köszönt vissza: Vakondod feketén fénylő bundája. A versek sötét ragyogása. Legföljebb ennyi történt: az ismerős előállt. Feljött. Ez persze mégiscsak változtatott az eredeti képen – sokkal inkább kötetet olvastam már, mint egyes verseket. Jóllehet ugyanazokat a sorokat. Elejétől a végéig. S eszembe jutott erről Borges elbeszélése, Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője. Aki pedig a fikció szerint Cervantes regényéből alkotott egy teljesen új, s az eredetinél még jobbnak is mutatkozó művet, bár fáradozása betű szerint azonos szöveget eredményezett. Talán ilyesmire gondolhattál Te is, amikor átnyújtottad kötetedet, így képzeltem. S tervezett levélbeszámolómmal ezen az úton akartam elindulni.
De most, hogy a számítógép kizökkentett elképzelésemből, elkezdtem gyanakodni is. S be kell vallanom, Pistám, nem is csak magamra. Nézzük csak, mit művelt ez az ember. Vajon tényleg azonos-e a két szöveg? (A köteté és a gépiraté.) Megtehettem, már nyitva a fájlod. S meg is tettem. S egészen Packa című versedig azonosnak is találtam a kettőt. Innentől számítom a packázást, amelybe könyved kezdett velem. Mert e vers már újnak mutatkozott a korábbiakhoz képest, ráadásul a Kelletlen kirándulás helyén, melyet a kötet végére száműzött a szerkesztői gondoskodás. S aztán újabb ismerősök köszöntek – újabb régiek. A Háziállataim I–III.-ra s A szirénázó kutyára még emlékeztem leveleid mellékleteiből, a többire azonban nem. Ezek szerint (titokban!) írtad továbbra is a kötet verseit (miközben nekem lépten-nyomon a múzsa árulására panaszkodtál). Így higgyek én neked. Már nem is hittem, Pista, elkezdtem módszeresen gyanakodni. Valami még mindig zavart. A Foghullatás mintha ismerős lett volna máshonnan is. Nézzük csak Kantodat [Immanuel Kant hálósipkája, Orpheusz, 2006] – nem onnan-e? S lám, onnan. És mellőle (a Foghullatás mellől) még öt vers. Szép sorban (esett ki elém). Hat régi ismerős és (ezeket is összeszámláltam) ugyanennyi új, teljesen ismeretlen vers Vakond-könyvedben. Oda a koncepció. Nem könyvészeti és hermeneutikai okokból változott tehát a kötet.
Most itt tartok, Pistám, szándékaimmal, filológiai és detektívmunkámmal szárazon. Mint a hal. Mit kezdjek most magammal? Nézzem újra át az egészet? Vagy csak az újakat? Nincs pardon, nincs megállás – mind a kettőt. Bizony-bizony, ezek a fránya újak hiányoztak volna kötetedből. Milyen jók, és mennyire illők a korábbiakhoz (A téli piac, fagyos krumpli például már címe szerint is a jól ismert Piachoz, s hogy egy másikat is említsek, a Merengő óegyiptomi hamutartója és térdig süppesztő hamuja A porban illúziótlan létélményéhez). Jobb, teljesebb lett a kötet, kétségkívül, de vajon más-e? Nem. S eme érzést a Bábeli adományokban szereplő kis recenzióm újraolvasása is csak megerősítette. Nézzük csak, mit is írtam anno Egy kiadás előtti könyvről. De hiszen ezek a megállapítások, bár szinte csak rögtönöztem őket, akár igazak is lehetnek. Ma is állnak. Akár át is emelhetném őket ide. Mind, egytől egyig. Változtatás nélkül. De talán jobb lenne mégis (elvégre publikus már a köteted) idézetekkel is alátámasztanom, szemléltetnem őket. Hiszen annak idején éppen csak odavetettem e mondatokat – csupán vázlatok voltak ezek egy még megjelenés előtt álló könyvről. A Vakondról. Építkezzünk tehát. Úgy, ahogy te is tetted, barátom.
Először is egy (két) előzetes megjegyzés. Te az Immanuel Kant hálósipkája versprózáit fejlesztetted önálló kötetté. Merész, nagyra törő vállalkozás. Kötetet írni (nem csupán holmi verseket). Ráadásul versprózában. Illik ezt komolyan venni. A verspróza nem prózavers, mint ahogy a prózavers sem szabad(vers). A lehető legparadoxabb lírai műfaj – úgy lírai, hogy prózai. Erről meg eszembe jut T. S. Eliot, aki egyik esszéjében világossá tette, hogy a prózának semmi köze az élőbeszédhez, hiszen ez utóbbi spontán, a próza meg költött (éppúgy, mint a vers – persze kissé másképp). Ráadásul a verspróza minden líraiságával együtt is bizonyos értelemben epikus (van epikus magja – mint ahogyan a megtermékenyülés pillanatában a petesejtnek is van hímivarsejtje). De mondhatnék más példát is. Az ellipszisét. Két gyújtóponttal rendelkezik. Az ellipszis hasonlata a Vakond esetében egy másik értelemben is igaz. Elliptikus – ez a stilisztikában a talányos, rejtélyes, kihagyásos szövegszerkesztés jelzője. Köteted gyakran álomszerű, parabolisztikus, a másodlagos jelentést a fabulával legalább annyira elrejtő, mint felfedő, a realisztikust következetesen abszurdba oltó, árnyéksávokat szándékosan is maga után hagyó verseivel kiérdemli e minősítést. Elliptikus. Pont. És ezzel be is fejezem előzetes megjegyzéseim sorát.
Ami pedig a továbbiakat illeti, maradok a kaptafánál. A cipő kész, alig kell fényesíteni. Csak egy kicsit. Következzenek tehát az idézetek, előbb mindig magamtól (a Bábeli adományokból), aztán tőled (verseskötetedből). A fényt innen lopom. Íme. Egyrészt az öregkor keservei: „Szenvedhetsz te. Úgy, mint a kutya. Úton. Útfélen. Az öregedő szem nem látja a szenny nagy részét, csak különlegesen erős megvilágításban. Ezért van az, hogy napjai többségét szemüveg nélkül, botorkálva tölti. Így pihenteti a valóságot” (Bizonyosság). Másrészt a sztoikus halálra szántság: „Jobb kevesebbel beérni, nem venni észre az asztalon szerteszórt hamut. Habfehér tárgyakon a koszlott ujjnyomot” (ez is a fönti versből). Harmadrészt a Parancs Jánoson edződött pesszimizmus groteszk-ironikus önlefokozása és világ-kritikája: „Ha tudnád, mit mutatnak az álnok dioptriák, sosem nyitnád ki többé a szemed. Elég volna a világból illat, tapintás, sejlés: az is módjával, a betevő falat iránt: sós legyen? Édes? Erős?” (még mindig az előbbiből – lám, hány bőr lejön egy versről). De menjünk csak tovább. Negyedrészt az álomszerű vízióknak (egyfajta szürrealitásnak) az empirikusan gazdag anyagban való megforgatása: „Ahogy lenézek arra az ismerős helyre, minden úgy néz ki, amilyennek elképzeltem halálom óráján. Sorban állnak alant az ajtótlan-ablaktalan, kéménytelen, zsúptetős házak, feléjük a hazáig vezető, göröngyeiben viselős ferde út satöbbi, mind, a régi leltár szerint. Ha balra fordulnék a második sarkon: ott laktam, etettem tehenkémet” (Templom a purgatóriumban). Figyelem, e példa már az „új versek” közül való, s nem cáfolja, sőt igazolja korábbi, még megalapozatlan kijelentésemet: „De hiszen ezek a megállapítások […] akár igazak is lehetnek.” Valóban. Jöjjön tehát a következő. Ötödrészt a tárgyiasság komolyan vétele (egyfajta epikusság és ugyanakkor személyes jelenléted): „Végre szemem előtt lifeg őlábszársága, kampóra felakasztva egy eresz alá a sárgásra érett cubákjánál fogva. A húsoktól balra ropogós zöldségek, földre rakott ládákban. A gulyás együvé hirtelen” (A piac). S még mindig nincs vége az idézeteknek (ne csüggedj, Pistám). Hatodszor: az intellektuális húzás (mottók, ajánlások): „Nem a nemzet halt meg, legalábbis az első nézetre. Csak semmi Segesvár! Nemzetveszés! Kandi végzet! Exmetafora! A folyton áramló, csordogáló, folyásában ki nem fogyó élet ez, mint látjuk…” (Petőfinek: Szörnyű idő). Végül még egy megjegyzés. S hogy el ne felejtsem: a közbeszéd síkja, pátosztalansága, gyakran humora: „Láttam egy fickót a Rómain, ugratni akart cangájával a csónaklejáró fölött, az első kerék pedig csukódott össze, mint a colstock. Nem jött össze neki a nyolcas az istennek se (Nyolcas).
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
