×
Tovább a kapcsolódó galériához

Eleitől fogva

Giczy János kiállítása a Sopronbánfalvai Kolostorban

Szakolczay Lajos

2014 // 02

A visszahúzódó, csak a festésnek élő soproni Giczy János 80. születésnapja alkalmából kívánhatott-e nagyobb – az életművéhez méltóbb – ünneplést, mint a Sopronbánfalvai Kolostorban rendezett kiállítás? Aligha. Hiszen aki eleitől fogva az Úrban bízott, az nagyon is tudja értékelni a kolostori magány csöndes fényét. És a falakból sugárzó, mindent átvilágító tekintetet. Mert születés és halál – a szalmával tündöklő jászol és a golgotai út végén az értünk való szenvedést megtestesítő kereszt – csak együtt adja a megmagyarázhatatlan élet fenségét. A titkot, amelynek megfejtéséért érdemes élni.

Giczy művészete kezdettől fogva ezt az elementáris élményt közvetíti. Igaz, a festőecset a palettáról veszi a színeket – a homály élénkségét valaminő benső izgalom kivetülésének mutatva –, de a motívumokban, súlyt adván a megidézésnek, ott a paraszti valóság, a lét mikrokozmoszát beragyogó föld, búzatengerével, kévéivel, aratóival. S a fókuszban pedig, olykor a szőlőszemben megtestesülő – vérré váló – átváltozás ügyelőjeként (Anyám kék kendővel, 1997), olykor a Fiát ölében tartó Fájdalmas Szűzként (Kis pieta, 2005), ott az Édesanya, a halhatatlan Parasztmadonna.

Ebben a föld énekét éneklő zsoltárban a biblikus felhangok mellett nem nehéz észrevenni a munka – a paraszti munka, a kalásszal szimbolizált élet – örök érvényű dallamait. A művész ég s föld piramisa abban különleges, hogy egyszerre mutatja az organikus lét (benne a termőföld, a család, a személyessé vált szeretet-kozmosz) megannyi szimbólumát – Aratók hajnalban (2012); Asszonyok a búzaföl­dön (2007); Apám a kilencedik évtized előtt (1993); Május (1970-es évek) – és azokat a szakrális köröket is, amelyekben mítoszi gazdagsággal, a Biblia jelkép-arzenáljával vannak jelen az éteri tisztaságú, világjobbító mozzanatok (Golgota, 2006–2007; Harmadnapon; Még mindig… Ábrahám áldozata, 2011).

A festőművész nagy találmánya – technikai fogás, ám sejteti a szürreális borzongást –, hogy vásznain a reneszánszban megszokott „csillogó” fényt tudatosan tompítja. Így vagy úgy, az éj titokzatosságát, az eső után lelkét kilehelő föld páráját sugallván megteremti a szinte oltárképként is tekinthető profán táblák hangulati auráját. (A szakrális indíttatású festményeken ugyancsak észlelni a tompított, az egymáson áttűnő festékrétegek eme „fénynyelő” hatását.) A ködszerű gomollyal, a hangulati elemeken túllépve, látomássá emelődik a legmegszokottabb hétköznapi cselekedet is (Aratók hajnalban); a helyimádatban corpust vizionáló, a valahai önmagát kereső festőművész kultikus emlékezéséről nem is beszélve (Egy falu után kutatva, 2010).

Giczy János számára, miként az önéletírásnak ugyancsak elsőrangú Invitációja (1996) közli, „a falu fizikai és spirituális képződmény”. A megélt valóság – a gyerekkorban végzett fizikai munka, a közösségi ünnepek-népszokások (lucázás, istvánozás) csaknem vérbe ivódott rituáléja stb. – a visszahozhatatlanságával, a volttal szinte megszentelődik. Innentől(a gyermekkori szűzies tisztaság elveszejtésétől) fogva már csupán az emlékezet őrzi a tárgyi biztonságot (harangláb) és a lurkó kedélyvilágát meghatározó történéseket („sági búcsúba márcot inni”). Méghozzá úgy, hogy a régmúlt dolgai a bölcsességből származó opálos életérzéssel, nyugalommal szellemi javakká válnak.

„Ha leások a földbe vagy az emlékezetbe, s keresek-kutatok régi holmik, eszközök, események után, sosemvoltnak vélt, de valójában csak elfelejtett dolgok kerülnek elő, ismerősökkel keveredve. Szürrealista világ ez: tárgyak, emberek, élők és rég meghaltak. Mindez egymás mellett, egymás alatt térben és időben.” Ennek a szintén az Invitációban olvasható, a valóságosat az álommal keverő időjátéknak a megnevezése azért is fontos, a festmények emlékezésrétegét megvilágító vallomás, mert a megidézésben a gyakran expresszív látomást előhívó „köd” oly módon lépi át a technikai virtuozitás körét – eme terrénumnak a szakrálissal való kötődése tagadhatatlan –, hogy egyúttal megnyitja azokat az égi mezőket is, amelyek révén a földi dolgok, a szenvedés apoteózisában vergődők megigazulnak.

A tompított szín, paradox, a létérzékelés – a mély álomból való ébredés – legfinomabb kifejezője. Az elrajzoltan is szép, mert a szépség dinamizmusát önmagukban hordó alakok pedig a kompozíció legfőbb letéteményesei. Egyetlen arc, leginkább a Fiát óvó-őrző Édesanyáé (Arckép a régi szentképek modorában, 1988), és egyetlen, az álom feszítettségében is megindító mozdulat (A visszajáró, 1993) elég arra, hogy ez a hagyományokat őrző, ám attól épp a beállítások furcsasága miatt egy kissé el is szakadó festészet modernné váljék.

Eme „átváltozás” érzékeltetésére hadd említsem Az utolsó pillanat (1998) és a Bánfalva (2007) című műveket, amelyeken a Veronika-kendő mint tájképző elem szerepel. Ha azt is sejtjük, hogy ez a kultikus tárgy (itt épp naggyá növő lepel) rokon a halhatatlan Anya kenyeret betakaró lenvásznával – többek közt kis szárnyasoltár őrzi az életet óvó szakrális pillanatot (Kenyér, 1992) –, azonnal közelebb érünk eme anyagelvű, ám minden ízében mítoszi festészet valódi magjához: a teremtés szentségéhez.

Ennek, tagadhatatlan, olykor motívumegyezést mutató „hősi” vonulata is van (Egy negyvennyolcas vörössipkás emlékére, 1998), ám a nóvumot a létezés irrealitását, boldogságos keservét csaknem mindig a bibliai jelképekkel fölülíró kompozíciók jelentik. Egyik részük a köznapi elemet valaminő mítoszhoz közeli régióba emeli (A mindig jelenlévő, 1993; A visszajáró, 1993; Az elmenők emlékére, 1996–1998), a másik részük pedig épp a szigorúan vett bibliai történés expresszív átélésével, a személyes életrajzba-tájba gyökerező alakok-helyzetek jelenvaló örökérvényűségével hat (Golgota, 2006–2007; Harmadnapon).

A csodálatos faragványok-festmények a művész szárnyasoltár-készítő buzgalmáról adnak hírt. Elementáris erővel, a gondolati-érzelmi tárnákat egyként megnyitva (Anyám arcképe szárnyasoltáron, 1999; Harangszó, 2004; Még mindig… Ábrahám áldozata; Fény; Z. G. doktoromnak, 2006). A festő egyediségében frappáns mikrokozmosza itt mutatkozik meg legteljesebben. Avval – avval is –, hogy a népi bölcselmeket a maga eszközeivel éteri magasba emeli. Az alakrajz mindig a hétköznapi valóságból indul ki, de finom, érzelemdús áttételekkel valahol a szakrális körökben landol. Ha szemérmesen megvallott istenkép ez, akkor Giczy János festészete – összes önkiteljesítő, a mélység titkát kutató mozzanatával – a gyónással való megtisztulás legigazabb példája.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben