Buján gomolygó; Az alagút végén; Északi románc

Buján gomolygó

Buján gomolygó ködökből jöttem,
jövetelem bár senki se várta.
Test- és árnyatlan lények mögöttem,
a hajnal homlokán izzott a párta.

A felhők mégis egymásnak estek,
zúdult alá a ciános oldat,
kimért, kemény hóhérlegények
törték kerékbe a változó holdat.

S hogy a napisten gyémánt szemére
ereszkedett a kozmikus hályog,
az élő Báránynak megalvadt vére,
s az ember fia döbbenten állt ott.

Ha fáj, csak fájjon a földnek a szíve! –
bólintok, s begombolkozom állig.
Odébb állok még ma a sereggel,
amíg a hüllők szeme parázslik.

Az alagút végén

Az alagút végén
hideg lesz nagyon.
Szellőt, madarat
nem ringat a lomb.
Az égen fóka-
nyájak legelésznek,
a bronzba hűlt hold
nyakukban kolomp.

Itt végképp véget
ér az ember útja:
az árnyak fázva
összegömbölyödnek.
Valóban mélységes
mély a múltnak kútja,
és a jövő tornya
máris fáj a földnek.

Északi románc

(a Lúdas Matyi ciklusból)

Tengerpart hűvöse… Malmö.
Az Esthajnal épphogy csak feljő,

beáll a fényosztó körbe.
Aurámba nőstényszag tör be.

Átkozott tengerpart, Malmö,
welcome-drink helyett egy halnő?

S ott helyben ölembe ájult,
mert kezem a szoknya alá nyúlt,

Kedvesem, velem ne viccelj,
popódra minek a pikkely?

De rám ront két medúza-keble,
s ő tátogja: ennél szebb kell-e?

Karomon vinném el bálba,
ha lenne két táncos szép lába,

mit végül… vállamra rakna.
De így? Kiröhögne a szakma.

Fejem még ezen is főjön?
Pofán kén vernem, hogy köpjön,

vagy satuba mind a tíz körmét!
Hol rejti szerelme kelyhét?

Valld hát meg, Szabó Irénke,
rossz nyelvek szerint Szirénke,

míg ránk nem sűrved a mennybolt:
Az Adrián Zrínyivel hogy volt?