„A Lélek Szigete”

Először is el kell gondolkodnunk a kiállítás címén. Miért mondja a művész – általában és konkrétan –, hogy ez itt „a lélek szigete”? Azért, mert szabad asszociációval – mintegy tiszteletadásként – egyszerre gondol az éppen Szigetszentmiklós környezetében megszülető, Somogyi György és Puha Ferenc által kimunkált szigetlét és szigetség fogalmára és artisztikumára? Illetve a két művész insula festőfilozófiájára? Valamint a saját lelkének transzparens színekben és éteri, lebegő formákban összeszövődő, az eget és a földet összekötő fészekrakó képhelyeire? És e képlokalitások tünékeny és mégis örök életérzésekként összeálló szellemi természetére? Az anima-animus tér-idő egységnyi, panteisztikus leszállópályáira? A teozófia körülhajózható, jelképes „isola belláira”, szépség szigeteire? Ahol a teremtett világ jelenségei, anyagi részecskéi átfényesednek, mert felizzik bennük a szellemi lélek?

A kiállított három triptichont egy-egy műnek számítva harminc „lélek sziget” – hét év termése – egy nagy közös üggyé, a „lélek szigetévé” transzponálódik Karsch Manfred tárlatán. A szellemi lélek kiköt a szellemi test belső szigetén. Ez ennek a kiállításnak az emelkedett transzcendentális metaforája, ahol mindaz, ami látható, a láthatatlanság dimenzióját delejezi, közvetíti, sugalmazza, sugározza. Mert itt a láthatatlan lélek érzete jelenik meg a láthatóság sok-sok külső képszigetén. Ez a láthatóság azonban úgyszintén metafizikai természetű, mert az anyagi valóság szellemi indokoltságába ágyazódik.

Manfred festményei tehát egyszerre kevesebbek és többek a látható világnál. Kevés bennük a naturalizmus, és mérhetetlenül több a feltoluló érzés és a derengő hangulat. A címek szerint hiába tartózkodunk az Adrián, az Ártérben, a Víz alatt, a Tisztáson vagy Reggel a kertben, az ábrázolt természeti kép elveszíti részletező konkrétságát, és feloldódik a sejtelmek asszociatív világának absztrakciójában. Mert ő mindig a jelenségek mögé lát, a dolgok mögé néz. Ezért nála minden leginkább csak reflexió, szemlélődés, merengés és meditáció. Látásnyelve egyszerre mikro- és makrokozmikus, ahol az Őszi gondolatok, az Éjjeli fény és az Elszíneződés szimultán közeli és távoli felület. Látásfilozófiája mitologikus és misztikus, ahol gyakran visszatérő érzet a Nagypéntek és a Feláldozás, a Megváltás és a Megvilágítás, a Sugarak és a Találkozások.

Felületi struktúrái általában függőleges irányúak, a készülés folyamatában lefelé gravitálnak, esőcseppenként csurognak, a befejezés pillanatától kezdve felfelé araszolnak, sejtnövekednek, összetett szerkezetű szent pálcákként, karókként, vonalkódokként, írásjelekként, áttetsző síkokként lebegnek, formálódnak, mintegy az Ég és Föld közé építődnek és ékelődnek. És ez akkor is így értelmezendő, amikor ezek az alapirányok elvont horizontvonalakba ütköznek, dimenzióváltásra kényszerülnek.

Színei fénnyel átitatottak, itt-ott feltüzesednek, felizzanak, világítanak, felragyognak, már-már vakítani készülődnek, máshol lefojtódnak, derengenek, rétegek rétegei alá bújnak, rejtőzködnek. Magyarán, az ember szakrális dimenzióit és az isteni egyetemesség látószögét, illetve mindenütt jelenvalóságát képviselik és tükrözik.

Persze a szín: az egyszersmind benyomás és hangulat, megrögzöttség, szándék és varázslat, a lélek legmélyebb bugyrainak jelenléte. A kolorit: az felfokozott vagy éppen elleplezett érzelmi állapot és gondolat. A szín: az ember! A művész palástja, ingje és nadrágja, a vére és ösztöneinek, álmainak szívverése, lüktetése, vágyainak, félelmeinek, reményeinek, lázainak netovábbja. Végül is a színeink természetében ismerhetjük meg leginkább önmagunkat.

(Városi Galéria, Szigetszentmiklós, 2013. november 7 – december 6.)