×

Hétköznapi hősök

Bene Zoltán

2014 // 01
Zé úgy találta, a Szaladi kocsma azon a napon is tele van hétköznapi hősökkel, akik halált megvető bátorsággal szállnak szembe az élettel, különösen annak árnyékos oldalaival. Fittyet hánynak a riogatásokra, melyek az elfogyasztott szeszekkel egyenes arányban korai halált jósolnak számukra, eltökélten küzdenek meg a hajnali gyomorégéssel, a reggeli első feles visszakívánkozásával, a dohányfüsttől száraz torok szűnni nem akaró, fárasztó és gyakorta fájdalmas kaparásával, a vesék és a máj rakoncátlankodásával. Egy részük esténként vakmerően néz szembe az asszonnyal meg a gyerekekkel, másik hányaduk a hajdanvolt család máig kísértő emlékeivel kel birokra, s mindannyian mindig a bizonytalanná és képtelenné kulimászosodó világgal. Zé szívében rokonszenv ébredt ezek iránt az emberek iránt, akik hétköznapiak voltak, egyben hősök. Kis híján kért egy kört az egész kocsmának a lófogú pultostól, ám mielőtt szóra nyitotta volna a száját, a születése óta a fejében bujkáló, többnyire kiismerhetetlen, ezúttal éppen goromba hang lecsillapította: mit eszel, mit iszol akkor holnap? Tényleg, mit is, kérdezett vissza Zé. Ezzel a pillanat nagyszerűsége elillant, a Szaladi kocsma heroikus csillogása megkopott, a hétköznapi hősök átlagos alakokká silányodtak, Zé elméjében pedig határozott formát öltött a hétköznapi jelző és a hős főnév között feszülő kibékíthetetlen ellentmondás. Megadta magát a sorsnak, kért egy kisfröccsöt meg egy kávét, csöndesen elhúzódott a legtávolabbi sarokba, a mellékhelyiség ajtaja mellé. Paradoxon, búgta benne a hang. Zé, noha szomorúság töltötte el, nem ellenkezett. Az enyhén csípős ammóniaszag sem zavarta. Ugyanakkor önmaga előtt is igyekezett titkolni, mennyire szeretné, hogy újra hatalmába kerítse a kétes elragadtatás, a hétköznap hőseit lássa a szeszeket szürcsölő vendégekben, szíve hevesebben verjen, arca kipiruljon, táguljon a horizont.

Elkortyolta a kisfröccsöt meg a kávét, kelletlenül fölállt, hazaballagott. Ötoldalnyi fordítanivaló várta. Ordítani tudott volna, annyira semmi kedvet nem érzett a munkához. Bekapcsolta a televíziót. A reggeli magazinban hétköznapi hősökről beszélgettek, mi több: meg is mutatták őket országnak-világnak. Zé nem mélázott, nem bénázott, élt a lehetőséggel, s alaposan szemügyre vette a mindenna­pok eme héroszait. Valóban egyértelműen hétköznapinak tűntek, ezzel szemben semmi sem utalt hősi voltukra. Suta szavaik ugyancsak ezt a benyomást erősítették. Zé lehunyta a szemét, hogy ne lássa az agresszív arcú műsorvezetőnőt és átlagosan különleges vendégeit, csak a hangokat hallja, a beszélgetést hallgassa, elmerüljön a mondatokba, semmi egyéb ne jusson el a tudatáig.

Félóra múlva ébredt, elmacskásodott tagjait hosszan-hosszan nyújtóztatta, ropogtatta, föltápászkodott, főzött egy kávét. A konyhaablak nyolcemeletnyi magasságából elé tárult a megszokott univerzum. Rügyező fák alatt kövér kutyákat sétáltató nyugdíjasok, egyik-másik padon számos szatyortól övezve bóbiskoló hajléktalan, a garázsboltok előtt munkásruhás férfiak sietve nyelik apró üvegek tartalmát, a játszótéren néhány fiatalasszony társalog, körülöttük kölykök kergetőznek, a benzinkútnál két furgon és egy luxusautó tankol, a troli visítva fordul be a végállomásra, varjak csapatai kóricálnak a satnya füvön, galambok és csókák illegetik magukat. Zé, orrában a kávé illatával, idillinek érezte a látványt.

Törvényszerűen megszólalt a telefonja. Régóta figyelte már eme jelenséget. Tapasztalati úton arra jutott, ha kellemes hangulatba merül, bizonyosan ez történik. Ilyenkor azzal vigasztalta magát, halálos ágyán majd elmondhatja, élete során végigvezetett egy teljes indukciót: valahányszor csak idilli érzet képződött benne, mindahányszor csörögni kezdett a mobilja, következésképpen az idill minden esetben telefonhívást indukál. Úgy vélte, Bakonyi Szalonna uraság, alias Lord Francis Bacon nagy megelégedésére szolgálna ez a szükségszerűen igaz konklúzió. Már amennyiben a tudomására jutna. És Zé lelke mélyén halványan élt a remény, hogy ez valamiképpen lehetséges, ám íziben elfojtotta az érzést, mielőtt elharapózhatott volna. Fölvette a készüléket. Sürgették. A megrendelőnek még hamarabb kell az anyag. Zé tudomásul vette. Utána erősen káromkodott. Ezt követően újabb, ezúttal többadagos kávét főzött. Miután lefolyt a fekete lé, bögrébe töltötte, kis cukorral ízesítette, azzal nekilátott a munkának.

Délután háromkor küldte el az elektronikus levelet a kész szöveggel. Az öngyilkossági statisztikák és a szerelmi bánat összefüggéseit taglaló szociálpszichológiai tanulmány elkészült fordításával elégedett volt, emellett elcsigázott és éhes. Leszaladt a sarki bisztróba, gyorsan evett három melegszendvicset, aztán újfent betért a Szaladi kocsmába, néhány fröccsel öblíteni.

A lófogú pultos éppen belemerült a bejárat fölé rögzített televízióba, szájtátva figyelte, ahogy olajosan csillogó bőrű, bikinis lányok másznak ki egy medencéből. Pár nappal korábban szerelték föl a képernyőt, a lófogú pultos azóta a délutánjait keresztrejtvényfejtés helyett tévénézéssel töltötte, s a vendégekre még kevésbé ügyelt, mint korábban. A kiszolgálás határozottan kelletlenné és vontatottá vált. Zét ez most fikarcnyit sem zavarta, ezúttal türelmes volt és fölszabadult.

Miután elérkezett az ideje, a megszerzett és megszolgált fröccsel a legtávolabbi sarokba húzódott, a mellékhelyiség ajtaja mellé. Csöndesen iszogatott, rá-rápillantott a képernyőn nevetgélő lányokra, akiket éktelenül sütött a nap, és rossz arcú férfiemberek kerülgettek.

– Szépek, de hamisak – szólt a szomszéd asztalnál orrát a söröskorsóba lógató fiatalember.

– Való igaz – helyeselt Zé. – Arról nem is beszélve, hogy túlságosan sokáig teszik ki magukat káros UV-sugárzásnak, következésképpen most még szép és feszes bőrük egy évtized múlva megráncosodik és meglöttyed, s ha még az sem lesz elegendő figyelmeztetés számukra, azaz még akkor sem hagynak föl az ártalmas napon heverészéssel, hát inkább előbb, mint utóbb szarkómák alakulnak majd ki rajtuk, amitől aztán rútul és kínok között elpatkolnak.

Az ifjú szomszéd erre fölállt, átült az asztalához.

– Minden nő hamis – mondta. – A hajuk igazából nem olyan színű, amilyennek látod, és ha kihámozod őket a ruháikból, meglepődsz, mennyire mások, mint ahogy elképzelted. A mellük kisebb vagy nagyobb, mint vártad, vagy egyáltalán nincs is, a seggüket csak a szűk nadrág tartja egybe, ha lehúzod róluk, szertefolyik. Vagy épp ellenkezőleg: óvatosan, vágyakozva levetkőzteted a rüfkét, de ahol formás női popsit reméltél, férfiseggre hajazó fokhagymagerezdekre lelsz…

– Előfordul ilyesmi, valóban – hagyta rá Zé.

– Mondom! – köszöntötte Zére korsóját a fiatalember. Miközben kortyolt, kiugró ádámcsutkája csaknem átlyukasztotta a bőrét.

– Munkája sincs az embernek, és a nőkben sem bízhat – jegyezte meg kicsit később. Elmerengett, letörölte a szája széléről a sörhabot, majd kijelentette:

– A munkához értek, a nőkhöz viszont nem.

– Aki ezeket írja – bökött Zé a televízió felé –, az se ért sokat hozzájuk.

– Vagy nagyon is – vélekedett a másik.

– Végül is – vonta meg a vállát Zé.

– Én négy évig éltem együtt egy nővel – mesélte a fiatalember. – De három napja elhagyott. Először kiment dolgozni Németországba, úgy fél éve, aztán egyszer hazajött. Akkor még szeretett. Most meg levélben közli, hogy ennyi volt. Miért nem mentem vele, akkor nem történik ez. Pontosan így írta, pontosan így!

– És valóban, miért? – érdeklődött Zé.

– Akkor még volt munkám. Nem akartam itthagyni a biztosat a bizonytalanért. Aztán egy hónapja kirúgtak, viszont akkor már ott nem volt hely, ahol a nőm dolgozik. Heidelbergben.

– Jártam ott – jelentette ki Zé. – Szép város, impozáns várral, csinos folyóval, a hegyoldalon futó ösvényekkel. Az utcai zenészek magyarok és lengyelek meg csehek. Jó söröket mérnek, és rengeteg az egyetemista.

– Az én kedvesem pincérnőnek ment ki, azokat a jó söröket csapolni – motyogta az ifjú. Zé nyomban megérezte, hogy baj van, tett egy bizonytalan mozdulatot, de nem tudta megakadályozni. Újdonsült barátja úgy csuklott össze, mint a colstok, lefordult a székről, elterült a mocskos kövön, mintha leütötték volna. Zé mellé térdelt, ahogyan a filmekben látta, megtapintotta a pulzusát. Mivel nem érzett semmit, rázni kezdte a vállát. A férfi ernyedten hevert, rá se hederített Zé igyekezetére.

– Hívd a mentőket! – szólt Zé a lófogú pultosnak.

– Mi lett vele? ­ – kérdezte egy fellazult arcú, középkorú nő.

– Elájult, gondolom – válaszolt Zé.

– Remélem is, hogy nem fingott ki, banyek – mondta a lófogú pultos. – Az én telómon egy forint sincs, gyíkom, hívjad te a mentősöket.

– Azt bátran lehet pénz nélkül – morogta Zé, közben azonban már tárcsázott. – Mennyi is a szám?

– Mennyi, no, mennyi a szájad? – vihorászott egy rojtos gallérú zakó.

– Egyszáznégyes – közölte valaki. – Egy, nulla, négy.

Zé nyomkodta a gombokat. Megkönnyebbült, mikor kicsöngött, még inkább, mikor fölvették. Elhadarta, amit tudott.

– Mindjárt itt lesznek – közölte a Szaladi kocsma vendégeivel, akik közül ketten-hárman időközben odajöttek hozzá, nézegették a földön fekvő testet.

– Mi a fene lehet vele? ­ – kérdezte újra a fellazult arcú, középkorú nő.

– Elájult – hörögte valaki. – Ezt mondta ez a faszi, nem hallottad? Ő csak tudja, nem?

Egy magas, idősebb úr Zé vállára tette a kezét. Zé ránézett. A savószínű szemeken kívül a drapp baseballsapkára lett figyelmes, amelynek anyagát körben mintegy kétujjnyi vastagon itatta át a ritkás hajzaton termelődő zsír. A simlire is jutott belőle. Zé úgy érezte, fölfordul a gyomra, holott soha életében nem volt finnyás.

– Szerintem meghalt a komád – vélekedett a baseballsapka.

– Nem a komám – suttogta Zé, közben igyekezett szabadulni.

– És ha szívinfarktusa van? – vetette föl valaki.

– Masszázsolni kell – javasolta egy másik.

– Masszázs, mi? ­– vihorászott a rojtos gallérú zakó. – Folyton a töcskölésen jár az eszetek, baszkikáim!

Ekkor léptek be a mentőápolók. Zében csak utólag tudatosult, hogy nem is hallotta a szirénát. Azt is csak később rekonstruálta, hogy ezt-azt kérdeztek tőle, mielőtt hordágyon elvitték az alélt fiatalembert. Ivott egy felest az ijedtségre. A fellazult arcú, középkorú nő mellé somfordált.

– Ha szeretnél lenyugodni, megdughatsz – súgta a fülébe.

– Most inkább nem – koppantotta vissza a poharat a pultra Zé.

– Köcsög – sziszegte a nő.

– Na, bazmeg – dörmögte Zé.

– Hé, hölggyel beszélünk, hölggyel, vagy mi a faszom! – emelte föl a hangját egy borotvált koponya.

– Akkor dugd meg te – mormolta Zé.

– No, akkor már inkább vagymiafaszom – köpött egyet a mosogatóba a lófogú pultos. – És kuss legyen, vagy kihívom a yardot, és nem adok többet inni annak, aki hülyebaromállat!

A Szaladi kocsmában olykor, s nem csupán vasár- és ünnepnapokon, késeltek embert, következésképpen a lófogú pultos tökéletesen tisztában volt azzal, mit kell tennie, ha a hangulat veszélyessé válik, vagy ennek előjelei mutatkoznak.

– Nem kell ugatni folyton – mondta békülékenyen a borotvált koponya. – Meg nem is hozzád szó’tam, veled nincs bajom, tes’vér.

Zé fizetett.

– Seggfejek ezek – kacsintott a lófogú pultos.

– Azok – bólintott Zé. Kifelé menet a borotvált koponyára sandított, az meg, miheztartás végett, rávicsorította kékes-sárgás fogsorát.

Otthonról megint fölhívta a mentőket. Bemutatkozott, elmondta, hogy ő hívott segítséget a Szaladi kocsmába, érdeklődött a kórházba szállított fiatalember hogyléte után. Ide-oda kapcsolgatták, míg megtudta, melyik osztályra vitték. Úgy határozott, meglátogatja.

Kicsivel múlt hat óra, mikor odaért. Nagy nehezen megtalálta a kórtermet. Az ifjonc hanyatt feküdt a kórházi ágyon, infúziót kapott. Eszméletlen volt. Zé sokáig keresett egy orvost. Bármilyen megteszi, gondolta, nem válogatna, csak ráakadna legalább egyre. Ha rezidens, az se baj, mit bánja ő. Végül a nővérszobában talált egy nővért. Köszönt, kihívta a folyosóra, elcsalta a kórteremig, amelyikben a fiatalember feküdt. Rábökött, hogy ő érdekelné.

– A nevét nem tudja? ­– kérdezett vissza a nővér.

– Nem. Én hívtam ki hozzá a mentőket.

– Nem rokona?

– Nem – ismerte be Zé szégyenlősen.

A nővér arca meglágyult. Zé azonnal tudta, hogy vele most kegyet gyakorolnak.

– Kimosták a gyomrát, tele volt valami szar nyugtatóval. Meg akart halni a nyomorult.

– Öngyilkos akart lenni?

– Nyilván. Nyugtató és altató, szokásos recept. Ha nem hozzák be, valószínűleg meghal. Mondjuk, ha otthon esik össze, biztosan vége. Kivéve, ha nem egyedül lakik.

– Egy kocsmában történt – mondta Zé.

A nővér megvetően mérte végig.

– Ez nem tartozik rám – vonta föl tetovált szemöldökét. – Akar még valamit?

Zé maga sem tudta, akar-e még bármit is. Hezitált egy kicsit, vajon akadékoskodjon-e, megossza-e kételyeit a nővel. A kurta idő alapján, amit együtt töltöttek, a rövid dialógus nyomán úgy hitte, nem feltétlenül öngyilkosságról van szó, pusztán arról, hogy ez a szerencsétlen, elkeseredett fiú valóban nyugtatni akarta magát a nyugtatóval meg a szesszel. Végül inkább nemet intett a fejével, elköszönt, elkullogott. Pár lépés után eszébe jutott, hogy kellett volna adnia valamit a nővérnek, legalább egy ötszázast, ha többet nem is, végtére is azt beszélik, ez a szokás, csakhogy mire visszaért a nővérszobába, már nem volt ott senki.

– Nem baj, legalább lesz pénzem ennivalóra holnap is – vonta le a következtetést. – A fordítás ára úgyse jön meg a jövő hétnél előbb. Ha át nem csesznek megint, mint a múltkor.

A kórházi folyosókon pizsamára húzott köntösökben tébláboltak nyúzott ábrázatok. Jellegzetes szag terjengett. Zét az általános iskolára emlékeztette, biztosan a kötelező védőoltások miatt. Nyusziszem, ötlött az eszébe, nyusziszem! Nem tudta, mi is az pontosan, de tűvel okozzák, annyi szent.

Kényelmesen, lassan sétált hazáig, Makkosház városrészig, amit a helyi napilap néhányszor a város Harlemének nevezett. Szürkült az ég alja, mikor elhaladt a Szaladi kocsma mellett. A borotvált koponya a becsületsüllyesztő előtti padon ült, üveges szemekkel nézte a kezében tartott üveget. A fellazult arcú, középkorú nő a szomszédos padon aludt, blúza lecsúszott, látni engedte a vállán szív alakú anyajegyét. Zé megtorpant, nézte a két embert. Hol az egyiket, hol a másikat. Különös, meghatározhatatlan érdeklődéssel szemlélődött.

Valaki a vállára tette a kezét. Zé megfordult: egy magas, idősebb úr állt mellette. A savószínű szemeken kívül drapp baseballsapkája keltette föl Zé figyelmét, amelynek anyagát körben mintegy kétujjnyi vastagon itatta át a ritkás hajzaton termelődő zsír. A sapka alól kikandikáló szürkébe játszó tincseket ugyancsak. A simlire is jutott belőle. Zé ismét úgy érezte, fölfordul a gyomra, holott soha életében nem volt finnyás.

– A maga barátját vitte el a mentő, nem?

Zé nem vitatkozott.

– De.

– És jól van már?

– Még él.

– De már nem sokáig?

– Nem tudom.

– Hm. Igen. Ezt nem tudhassuk – bólogatott a drapp baseballsapka. Zé búcsút intett, hazaindult.

Kimerülten rogyott a kanapéjára, agya üresen zakatolt. Az aznap fordított, az öngyilkossági statisztikák és a szerelmi bánat összefüggéseit taglaló szociálpszichológiai tanulmány, valamint a valóság között igyekezett párhuzamot vonni, ehhez azonban túlságosan elnyűttnek érezte magát. Bekapcsolta a tévét. A reggeli műsort ismételték. Hétköznapi hősökről beszélgettek. Ezúttal is megmutatták őket. Zé pedig újfent élt a lehetőséggel, hogy alaposan szemügyre vegye a mindennapok héroszait. Megint egyértelműen hétköznapinak tűntek, ezzel szemben most sem utalt semmi a hősi voltukra. Suta szavaik szintén ezt a benyomást erősítették. Zé lehunyta a szemét, hogy ne lássa az agresszív arcú műsorvezetőnőt és átlagosan különleges vendégeit, csak a hangokat hallja, a beszélgetést hallgassa, elmerüljön a mondatokba, semmi egyéb ne jusson el a tudatáig. Álmában a Szaladi kocsma kövén feküdt, hanyatt. A fellazult arcú, középkorú nő masszírozta lemeztelenített mellkasát, a rojtos gallérú zakó a háttérben nevetgélt, a lófogú pultos a képernyőt bámulta, amin egy dagadó izmú, ám lányos arcú fiú ölelgetett félmeztelen bakfisokat, a mellékhelyiség melletti asztalnál, a szinte tapintható ammóniaszagban az agresszív arcú műsorvezetőnő beszélgetett elmélyülten az öngyilkossági kísérletről mint olyanról a fiatalemberrel, akit a Heidelbergben dolgozó kedves elhagyott, s akinek az inge alól gumicső lógott ki, és a gumicső végét egy borotvált koponya igyekezett letuszkolni Zé torkán.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben