×

Válasz Herdernek és Adynak

Illyés Gyula 1977-es tanulmánya

Pomogáts Béla

2013 // 12
A Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című írása, amely mondanivalójával és fogadtatásával egyaránt rányomta bélyegét a hetvenes évek végének szellemi, mi több, politikai életére. Az írás már csak amiatt is feltűnést keltett, mert az erdélyi és általánosságban a kisebbségi sorsban élő magyarság sérelmeit az akkori magyar nyilvánosságban jóformán meg sem lehetett említeni. Közvetlenül a második világháború után, ha óvatosan is, szóba került az erdélyi magyarság helyzete, 1945 augusztusában Illyés Gyula Erdélyben járva még felolvasást tarthatott a bukaresti rádióban, és részt vehetett a Petőfi Sándor emlékét idéző segesvári ünnepségeken. Ezt követően azonban szinte alig lehetett hallani arról valamit, hogy mi történik Erdélyben, és csak az ötvenes évek közepén adódott lehetőség rá, hogy magyarországi írók, így Illyés és Csoóri Sándor meglátogathassák az erdélyi magyar váro­sokat. (Akkor a városok nagy részében még magyar többséget lehetett találni.) Ennek a látogatásnak az emlékét őrzi Illyésnek 1956 januárjában írott Erdélyben című verse, szeretném idézni a vers záró sorait: „Erdély, oh Erdély, nem attól csupán, / hogy itt vagyok, annyi idő után: / attól, amit e más-más nyelvű szók / vallottak, mint köz vallani valót, / hogy: »egyetértés«, meg hogy: „türelem« / meg: »az ellenfél versenyfél legyen«. / Úgy legyen, Erdély! Példáddal, mit adsz, / Légy szivekben hótiszta-magas!”

Csoóri Sándor pedig még 1954 nyarán Romániai magyar írók között címmel számolt be az Irodalmi Újságban erdélyi tapasztalatairól. Az ötvenhatos magyar forradalom leverése után (ebben a bukaresti kormányzatnak is igen sötét szerep jutott) viszont hosszú ideig szó sem lehetett arról, hogy a magyarországi értelmiség hiteles képet kapjon az erdélyi magyarok mindinkább kiszolgáltatott sorsáról, és Bukarest éppen a magyar forradalmat használta ki arra, hogy erős nyomás alá helyezze az erdélyi magyarságot, és megfélemlítse, vagy éppen halálba üldözze az értelmiség legnépszerűbb képviselőit (például Szabédi Lászlót).

De térjünk vissza Illyés Gyula tanulmányához. A nagyobb terjedelmű publicisztikai írásnak, ahogyan ezt magából a szövegből, illetve akkori naplójegyzeteiből ki lehet olvasni, két közvetlen indítéka volt: Kolozsvári Grandpierre Emil Herder árnyékában című tanulmánya, amely a Kortárs folyóirat 1977. augusztusi számában látott napvilágot, és amelyről a szerkesztőség az októberi számban (Illyés Gyula, Benkő Lóránt és Kőháti Zsolt részvételével) ankétot tartott. Emellett Ady születésének századik évfordulója, amelynek november 22-én rendezett hivatalos ünnepségén Illyés is részt vett. Az ünnepi alkalomra írta különben Endre Ady rénovateur de la poésie hongroise című megemlékezését a párizsi Le Monde számára (ez az írása magyarul Adyról franciáknak címmel Szellem és erőszak című kötetében olvasható).

A nevezetes – és szenvedélyes vitákat okozó – tanulmány természetesen nem Herderről és nem Adyról értekezik, jóllehet a német filozófus nevezetes jóslatához és a magyar költő nem ke­vésbé nagy hatású pesszimista nemzeti eszmevilágához fűzi következtetéseit, hanem a magyarság tria­noni feldarabolásának végzetes következményeit veszi sorra, a kisebbségi helyzetbe taszított magyarok, mindenekelőtt az erdélyiek mostoha sorsát, jogfosztottságát mutatja be. A kisebbségi magyarok által elszenvedett sérelmek már hosszabb ideje foglalkoztatták Illyést. Írásaiban nemegyszer a cenzurális rendszer íratlan szabályait is áthágva, mind gyakrabban hívta fel a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyarság intézményeit, mindenekelőtt iskoláit építi le a kisebbségi magyarság anyanyelvi kultúrájának és nemzeti identitásának felszámolására, a magyar tömegek erőszakos asszimilációjára törekvő romániai és csehszlovákiai rendszer. A kisebbségi sorban élő magyarok iránt érzett felelősségtudat és aggodalom jelent meg több nyugati lap számára adott nyilatkozatában és 1971-ben közreadott Hajszálgyökerek című publicisztikai gyűjteményének több darabjában is.

Naplójegyzeteiből (Naplójegyzetek 1977–1978, Szépirodalmi, Budapest, 1992) meglehetős pontossággal deríthetők ki a Válasz Herdernek és Adynak című írás közvetlen előzményei, sőt a tanulmány több megállapításának forrására is rábukkanunk. Így a november elsején kelt jegyzet arról tudósít, hogy nála járt a kolozsvári költő, Kányádi Sándor: „A nemzeti kisebbségi sors igazi átkairól nem is esik szó. Kolozsváron hetvenezer magyar van. De magyar orvost oda nem neveznek ki. Így a lakosság orvosi ellátottsága voltaképp afrikai szintű. Betegségünkről igazán csak anyanyelvünkön tudunk értekezni.” Mindez aztán szinte szó szerint így olvasható a Válaszban is. A november 14-i feljegyzés Beneš csehszlovák elnök magyarellenes politikájával foglalkozik, az elítélő véleményt ugyancsak megismétli a Válasz. Hasonlóképpen megtalálhatók a tanulmányban azok a megjegyzések, amelyeket a november 20-i napló tesz a Romániából és Szlovákiából érkező iskoláskönyvekről, ezek a Duna-medencében letelepedő magyarokat és utódaikat mint „barbár”, „ázsiai” hordát állítják a kisebbségi magyar diákok elé.

A Válasz Herdernek és Adynak tárgyi, illetve érzelmi forrásai közé tartozik a felvidéki Janics Kálmán (két esztendő múltán éppen Illyés előszavával emigrációs kiadónál: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnél megjelent) A hontalanság évei című munkája is, amely a szlovákiai magyarok ellen 1945 és 1948 között bevezetett elnyomó intézkedésekről rántotta le a feledés leplét. A napló november 17-i jegyzetei szerint Illyés egy nehezen kibetűzhető gépiratos példányt kapott, azt olvasta mind nagyobb döbbenettel, és így a Janics-kézirat nyomán kialakult felismerések is hangot kaptak a Válasz megállapításaiban. De talán idézzük fel a napló idevonatkozó vallomását: „Napok óta a megrendítő találkozásom a külvilággal Janics Kálmán könyve, a Hontalanság évei. Kézirat még arról az 1945–1949 közti állapotról, midőn a felvidéki magyarságtól a csehszlovák kormány az állampolgári jogot is megvonta, iskoláit, még az óvodáit is bezárta, konkvisztádor módra kezelte, utolsó szálig való kiűzésén munkált, sőt hitleri módon deportált is, tízezerszámra. Egyetlen példány van Magyarországon, nehezen kibetűzhető gépiratból. Kiadják. A magam költségére is vállalnám.”

A Herdert és Adyt idéző tanulmány írásáról ugyancsak a napló tesz először említést, december 3-án: „Karácsonyi cikk a Magyar Nemzetnek. Azért nem lesz meg, mert máris könyvnyi terjedelemre írom.” A december 10-i naplóbejegyzés szerint az írás már Pethő Tibornál (a Magyar Nemzet főszerkesztőjénél) van. „Megjelenhet-e egyáltalán?” – fűzi mindehhez a naplóíró. Illyés a Magyar Nemzet hagyományos karácsonyi cikkírói közé tartozott, több alkalommal is a lap ünnepi számában adta közre legfontosabb gondolatait. Az adott politikai helyzet feltételei között, midőn a kommunista párt vezetése igen gondosan ügyelt arra, hogy a magyarországi nyilvánosság fórumain ne jelenjék meg bírálat a szomszédos országok nemzetiségi politikájáról, és kivált az MSZMP Politikai Bizottságának 1977. decemberi ülése után, amely a hazai szellemi élet ideológiai megregulázását tűzte napirendre, Illyés és a Magyar Nemzet szerkesztősége egyaránt nagy bátorságról tett tanúságot azzal, ahogy a Válasz szövegét nem egyeztette a pártközpont korifeusaival és személyesen Aczél Györggyel, akivel akkoriban Illyés Gyula kifejezetten jó személyes viszonyt tartott fenn. Ámbár Révész Sándor Aczél és korunk című könyvében lehetségesnek tartja, hogy mégis történt valamiféle egyeztetés, ugyanis a költő felesége, esetleg Illyés tudta nélkül, eljuttathatta Aczélhoz a kéziratot. A nagy hatalmú politikus mindazonáltal úgy tett, mintha az újságban olvasta volna először a szöveget, amelynek több megállapítását is nehezményezte: néhány hónappal később mindenesetre a Válasz következtében romlott meg Illyés és Aczél korábbi kiegyensúlyozott viszonya.

Ez a történet arra is rávilágít, hogy a Kádár János nevéhez fűződő rendszer, közelebbről Aczél György, aki ennek a politikai szisztémának az első számú, a korszak nagy részében teljhatalmú kulturális vezetője volt, milyen módon alakította ki a maga stratégiáját. Aczél nem volt teljesen műveletlen, mint Kádár János, és volt érzéke a kulturális értékek iránt, tehát jól tudta azt, hogy az ország kulturális értékrendjében nem azoknak, tehát például Illés Bélának, Gergely Sándornak, Szüdi Györgynek és más hasonló (mára teljességgel elfelejtett) kommunista íróknak kell helyet adni, akik minden tekintetben hajlamosak a hivatalos elvek kiszolgálására, hanem a valóságos szellemi értékeknek, tehát Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Déry Tibornak, Weöres Sándornak, Pilinszky Jánosnak, Juhász Ferencnek és a többieknek, akik valóban (irodalomtörténeti mértékkel is mérhető) szellemi értékeket hoznak létre. Következésképp igyekezett megnyerni, egyszersmind kordában tartani irodalmunk legnagyobb tehetségeit, és csak akkor mutatta ki rosszallását, ha valaki átlépte azokat a politikai-cenzurális határokat, amelyeket a hatalom megjelölt. Ezek a határok a kisebbségi magyarság elnyomását szóvá tevő műveket is kizárták a „támogatott” vagy „tűrt” nyilvánosság köréből. Így történhetett meg az, hogy Illyés Gyula nevezetes tanulmánya – áthágva a hatalom által felkínált viszonylagos szabadság határát – Aczél György neheztelését váltotta ki. A történet mintegy rávilágított arra, hogy a kommunista rendszer konszolidációjának éveiben hol húzódtak a szabad gondolkodás, a szabad beszéd határai.

A Válasz Herdernek és Adynak Kolozsvári Grandpierre Emil imént említett tanulmányára hivatkozva idézi fel Herder nevezetes „jóslatának” hiteles (a közkeletűtől némiképp eltérő) szövegét: „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.” Ezt követve emlékeztet a 19. század első felének nagy magyar költőire: Berzsenyire, Kölcseyre és Vörösmartyra, akik valamennyien azokkal a szorongásokkal küzdöttek, amelyeket a hírneves „jóslat” is táplált. Majd Ady egy rendkívüli pesszimista, a magyarság végső pusztulását már tényként rögzítő gondolatát eleveníti fel Fülep Lajos nyomán, keserűen állapítva meg azt, hogy azok a baljós jövendölések, amelyeket Ady Jóslatok (helyesen: Jóslások) Magyarországról című publicisztikai gyűjteménye fogalmazott meg, Trianon és különösen a második világháború után rendre megvalósulni látszanak. Írásában éppen Ady zaklató jóslataira és kérdéseire kíván válaszolni – az újabb tapasztalatok nyomán.

A tanulmány igazán fontos megállapításai a szöveg második részében olvashatók. Ennek nyilvánvalóan taktikai szerepe volt, az első rész viszonylag apolitikus gondolatmenete így nem veszélyeztette az írás második felének közlését. Illyés különben is (szokása szerint) igyekezett „diplomáciai” fordulatokkal elfogadhatóvá tenni mondanivalóját. Így két alkalommal is hivatkozik Lenin törté­nelmi érdemeire, természetesen nem mindegy, hogy ezek a hivatkozások mire hívták fel az olvasó figyelmét. Először a szovjet kormánynak a trianoni szerződést elítélő állásfoglalását idézte fel, másodszor pedig a „nemzetiségek létjogait védő törvényeket”, amelyek „Lenin szellemében – a SZU területén a történelem leghaladóbb elvein alapulnak”. Ezek a hivatkozások akkor nem nyerték el a hazai ellenzéki értelmiség tetszését, noha nyilvánvalóan csak taktikai feladatuk volt, különben szinte fölöslegesen, minthogy nem tudtak igazán menlevelet szerezni azoknak a fejtegetéseknek, amelyekkel Illyés a kisebbségi kérdésben kialakított politikai diskurzus alapvető szabályait törte meg.

E szabályszegésnek mintegy kezdeteként a tanulmány arról beszélt, hogy az anyaország és az utódállamok magyarságát nem lehet egymástól elválasztani. „A világon – fejtegette – mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.” Ezt követve jelentette be, hogy – a hivatalos nézetekkel ellentétben – a magyar kisebbségi népcsoportok kérdését nem lehet megoldottnak tekinteni: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpórái vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.”

Majd, most már egyenes támadásként, korábban sehol sem tapasztalható nyíltsággal mutatott rá az erdélyi magyarok jogfosztottságára: „Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.” (Itt egy kisebb számítási hiba történt: a hetvenes években az erdélyi magyarok létszáma, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adatai szerint, nagyjából kétmillió volt, ez Románia összlakosságának mintegy tíz százalékát jelentette.)

Ezt követik azok a megállapítások, amelyekre a költő Kányádi Sándor imént említett látogatása és beszámolója, illetve a romániai és szlovákiai történelmi tankönyvek nyomán jutott: „Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők »akaratából«: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.”

Írásának ezen a helyén állapítja meg: „Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár.” Elítélve a román és csehszlovák kormányzat etnokratikus, általa, mint láttuk, „apartheidnek” minősített törekvéseit, cikkét mégsem a reménytelenség szólamával kívánta lezárni. Ellenkezőleg, a kialakult drámai helyzet közös tisztázására és orvoslására, az orvoslás lehetőségébe vetett hit fenntartására szólított fel. A Válasz a következő szavakkal ér véget: „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

Illyés írása természetesen a politikai szenzáció erejével robbant, hatását talán az is felerősítette, hogy 1978. január 6-án az Országház épületében a Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség átadta a magyar országgyűlésnek a hazaszállított Szent Koronát. Az ünnepélyes eseményen természetesen a költő is részt vett, s a beszélgetések során a Válasz is szóba került. Illyés naplója örökíti meg, ki mindenki jelentkezett élőszóban, telefonon vagy levélben, hogy kifejezze egyetérté­sét és örömét a Magyar Nemzetben megjelentek miatt. Természetesen nem mindenki osztotta a költő nézeteit. A napló január 6-i bejegyzése arról is szól, hogy Aczél György szerint „tompítani kellett volna egy-két mondatot”. Ez szerencsére Illyésnek eszébe se jutott. Ugyanakkor a nevezetes írás általános visszhangja és sikere nyomán született az a meggyőződés, hogy Illyésnek a hetvenes években készült publicisztikáját könyv formájában kellene összegyűjteni. Az 1977. december 10-i napló ad hírt arról, hogy Csoóri Sándor vetette fel a „tudat-tisztító” írások megjelentetésének gondolatát, amelyet azután Kardos György, a Magvető kiadó igazgatója karolt fel, felajánlva Illyésnek az igen gyors átfutást kínáló Gyorsuló idő című sorozat keretét. A január 12-i naplójegyzet már az új kötet címét is megadja: Szellem és erőszak (Illyés egy korábbi írása nyomán). A kötet hamarosan elkészült, áprilisban nyomdába került, és májusban harmincezer példányban a dabasi nyomda raktárában várta a kiszállítási engedélyt.

Ezen a ponton szólt közbe a politika, ezúttal a bukaresti kormányzat elhárító és dezinformációs szolgálata. Miközben Illyés a Válasz külföldi visszhangját figyelte, például április végén egy Dobbs nevű angol külpolitikai kommentátor, éppen Illyés írása nyomán, előadást tartott a londoni rádióban az erdélyi magyarok helyzetéről, érkezni kezdtek a román politika „visszavágásának” első jelei. Az április 17-i naplójegyzet tudósít arról, hogy erdélyi magyarok levelei jutottak el a költőhöz: „fölháborodott – bár tisztelettel-elítélő levelek, kézírással, magyarok nevével, lakcímével”. Később persze kiderül, hogy a román titkosrendőrség szervezte a tiltakozó akciókat, a levélírók szinte kivétel nélkül a rendőri kényszernek engedelmeskedtek. A bukaresti Előre című napilap hosszadalmas írásban ecseteli a Horthy-csapatok úgynevezett észak-erdélyi „rémtetteit”, Bécsben pedig ugyanezekről öt nyelven, közöttük magyarul, megjelenik egy képes brosúra, nyomda és kiadó megjelölése nélkül, mint a május 23-i napló feljegyzi: „Durva, célzatos hamisítás és ferdítés özöne.” Május 10-én Illyés Kuczka Pétertől tudja meg a Szabad Európa hírét, miszerint Ceauşescu legutóbbi beszédében kétszer is kiejtette a nevét, persze durva támadások közepette. Ugyanezen a napon értesült arról, hogy a román írószövetség Luceafărul című lapjában egy akadémikus cikket írt ellene, majd még aznap a Bécsből érkezett Lendvai Páltól megkapja a cikk francia fordítását. A román államelnök indulataihoz feltehetően az is hozzájárult, hogy 1978 márciusában New York-i látogatása alkalmával az ottani magyar emigráció éppen Ceauşescu nemzetiségi politikája miatt nagyszabású utcai tüntetést szervezett. A rendkívül öntelt kommunista vezető ezt sohasem tudta elfelejteni.

A román lap „hosszú hasábokon átkozó és fenyegetőző” ellencikkének írója: Mihnea Gheorghiu akadémikus, a Társadalmi és Politikatudományi Akadémia elnöke volt, címe Húnok Párizsban, ez nyilvánvalóan Illyés önéletrajzi regényére utal. A bukaresti akadémikus, mint mondja, Illyés nevével először (az 1943-ban franciául, 1952-ben románul is megjelent) Puszták népe című szociografikus regényben találkozott, gondolatmenetéből azonban igen gyorsan kitetszik, hogy egyik könyvet sem olvasta, pusztán a cím nyomán képzel el bizonyos „szemléletet”, és konstruál Illyésnek tulajdonítva valamiféle ideológiát. A párizsi „húnokat” és a „puszták népét” egyaránt úgy kívánja beállítani, mint Illyés „turánista” ideológiájának bizonyítékát, és ennek következtében rajzol az íróról torzképet, amely szerint Illyés a két világháború közötti magyar nacionalizmus és a románellenes revansizmus képviselője, és a Válaszban kifejtett gondolatai során végre „kiengedte odújából lidércnyomásos románellenességét”.

A román bíráló szerint Illyés Gyula azok közé tartozik, akik „sajnálják, hogy az urak urasága a győzedelmeskedő új társadalmi renddel véget ért”, s a magyar író „mint a munkásosztály ellensége, oda jut, hogy […] újra felidézze a revansista nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletét és vért hirdető jelszavait”, a „vivere pericolosamente” fasiszta eszmekörének igézete alatt állva, „tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt zsigeri gyűlöletet” érez más népekkel szemben, és abban a reményben cselekszik, „hogy a történelem kereke visszafordul, lehet, esetleg Horia kerékbetöréséig”. Végül arról beszél, hogy Illyés „a magyar emigráció fasiszta köreinek harci kosa és gondviselésszerű embere”, aki „egy tál gulyással” próbálja megvásárolni a magyarországi közvéleményt. A bukaresti cikk mindvégig hasonló képtelen rágalmakra épül, teljességgel méltatlanul valakihez, aki akadémikusi rangot visel – igaz, a román pártvezér különben szinte írástudatlan felesége is a bukaresti akadémia tagja volt.

Illyés Gyulát érthető módon felháborították Mihnea Gheorghiu mocskolódásai, és miként május 14-i naplójegyzete rögzíti, nyomban válaszolt is a román lap rágalmaira. Azt is jól tudta, hogy ezeket a rágalmakat nyilvánvalóan a bukaresti kormányzat rendelte meg. A május 23-i naplójegyzetben olvashatók a következők: „Az engem gyalázó cikk eredete voltaképpen román belügyi helyzetben van. Bukarest semmit nem tehet Király, Fazekas, Takács és Sütő ellen – magas állású, közismert emberek, világbotrány lenne a letartóztatásuk. Amit rájuk tudnának mondani gyalázkodást, ezért árasztják rám. Diplomáciai fogás tehát. Bizonyos, hogy Ceauşescu tudtával történt, ha ugyan nem az ő utasítása szerint. A cikk szerzője nyilván nem Gheorghiu: bent a kamarilla készítette.”

A válaszcikk közlése körül támadt némi vita: Aczél György azt javasolja, hogy a költő hagyja szó nélkül a rágalmakat, Boldizsár Iván, hogy a válaszcikket magának a Luceafărulnak kellene elküldeni. A Fegyelmezetten című írást Illyés végül a Magyar Nemzetnek küldi el, ahol közlését elő is készítik. Válaszában Illyés nem kevés méltósággal hivatkozhat arra, hogy mindig is a román irodalom barátai és tolmácsai közé tartozik, felemlíti a Mioriţa (Bárányka), a Corbea (Holló) című népballadák, George Coşbuc, Tristan Tzara és Tudor Arghezi költeményeinek a fordítását, majd a bukaresti vitairatról a következőket állapítja meg: „Válaszában, ha figyelmeztethetem rá, szemét mintha az indulat köde homályosította volna el a kérdéshez és helyzethez szükséges éleslátás helyett. Nyilván az ragadtatta arra, hogy a román nép ellenségének és elfogult magyarnak nevezzen, holott – azt hiszem, sikerült igazolnom – csupán a közös bajok ellensége vagyok, egyaránt mind a két nép jövője érdekében.”

Illyés válasza felettébb mértéktartó és visszafogott volt, a költő felesége, amint ezt a május 14-i naplójegyzet elmondja, túlságosan is enyhének találta. „Nem érti tán, hogy a túl-európai, a szinte megalázkodásig menő fogalmazás az egyedül lehetséges, és aki megérzi annak hátterét, az mélyebben látja az igazat, mintha fölemelném a hangomat.” Ennek ellenére Pethő Tibort eltiltják a válaszcikk közlésétől, és a pártvezetés olyan döntést hoz, miszerint Illyés helyett, az ő „védelmében” a történész Pach Zsigmond Pál akadémikusnak kell megszólalnia, aki korábban az úgynevezett „magyar nacionalizmus” ellen vezetett támadásairól volt ismert. Pach írása A Dunánál – itt élned kell címmel az Élet és Irodalom 1978. július 8-i számában jelenik meg.

Képet adva Mihnea Gheorghiu leginkább elfogult és leginkább hazug sértéseiről, visszautasítja a román részről érkező rágalmakat, ugyanakkor a pártpolitika hagyományos szokásainak megfelelően Illyés megállapításait is nagyrészt elveti. „Semmi sem áll tőlünk távolabb – szögezi le –, mint az, hogy kerüljük a vitát Illyés Gyulával; szóban forgó írásainak egyik-másik kitételével is lehet vitatkozni. Eruptív szellemisége mindig is kiváltott vitákat; a jövőért aggódó, a jobbításért feszülő indulatának heve magával is ragadja olykor; és semmiféle titkot nem árulunk el, ha arra hivatkozunk: a vele egy célért küzdők is vitatkoztak és vitatkoznak vele. Aki a magyar szellemi élet mozgását mélyebben ismeri, könnyedén sorolhat fel számos tényt, ami ezt igazolja.” A kérdés lényegét nem érintve Pach Zsigmond Pál nem arról beszél, hogy Illyés kisebbségféltő aggodalmainak vajon van-e tárgyi alapja, hanem a marxista „osztályharcos” szemlélet elvárásainak megfelelően röviden áttekinti a magyar és a román nép múltbéli kapcsolatainak történetét, és hitet tesz az úgynevezett „szocialista együttélés” mellett. Ez a hittétel a szovjet-csatlós országok vezetésének alapvető dogmája volt, amelyet szinte sohasem lehetett a valóságos tapasztalatokkal szembesíteni.

Az Illyést támadó rágalmakra adott hivatalos válasz nem elégítette ki az írót, de nem elégítette ki a magyar (és az erdélyi magyar) közvéleményt sem. Pach Zsigmond Pál válaszát szinte mindenki taktikai kitérésnek, sőt megalázó visszavonulásnak tekintette. Illyés naplója több alkalommal is keserű szavakkal jegyzi fel, hogy milyen csalódást okozott számára az a tiltás, amely védekezésének nyilvánosságra hozatalát megakadályozta. Lényegében ez a tiltás rontotta meg Aczél Györggyel fenntartott korábbi, szinte szívélyes kapcsolatát, amely aztán a későbbiek során sem állott helyre. A költő egy ideig még abban reménykedett, hogy legalább már kinyomtatott könyve, a Szellem és erőszak (és benne a Válasz Herdernek és Adynak) az olvasó kezébe kerül. Erre sem adódott lehetőség, csupán Kardos György, a Magvető igazgatója adott át neki május 19-én összesen öt példányt a raktárban fogott harmincezerből. Május 12-i naplójába kiábrándultan jegyezte fel: „itt van kinyomtatva pályám tán legközéletibb – legfontosabb – könyve, s nem jelenhet meg. Itt egyheti kemény munkám, a válasz a Luceafărulnak, ami megint csak közügy (s nem az én személyes védelmem), s az sem jelenhet meg.”

A Szellem és erőszak végül Molnár József müncheni nyomdájából került el néhány száz olvasóhoz, az eredetivel teljesen megegyező reprint kiadásban. Maga a kis kötet csupán a „rendszerváltozást” közvetlen megelőző időben: 1988 nyarán szabadult ki kényszerű fogságából, a Fegyelmezetten című válaszcikk pedig csak a Magyar Nemzet 1988. augusztus 6-i számában (majd a Naplójegyzetek 1977–1978-as kötetében) kerülhetett az olvasók kezébe. Túl későn: Illyés Gyula ekkor már öt esztendeje a Farkasréti temetőben pihent.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben