×

Rácsok mögött

A megtorlásról, ahogyan én átéltem

Tóbiás Áron

2013 // 11
Elkövetkezett az a májusi nap, amikor meg kellett válnom régi életemtől, alig egy hónappal harmincadik születésnapom előtt. Zimándi Pius naplójában ez a bizonyos nap így szerepel (A forradalom éve, Krónika 1956-ból):

„[1957.] Május 23. csütörtök. Tegnapelőtt vettem egy szandált, háromszáznégy forint volt. Azelőtt ilyen szandál százhetven, de maximum kétszázharminc forint volt, most meg minden bejelentés nélkül háromszáz. Ez a titkos áremelés!… Belpolitikában: folyik a bosszúállás és a »mindent vissza!«… Illyés Gyulát idegösszeomlással szanatóriumba vitték. Nem tud, vagy nem akar beszélni. Tóbiás Áront letartóztatták. Öt színész szilenciumot kapott: Bessenyei, Mészáros Ági, Darvas Iván stb…”

Ugyanezen napon vették őrizetbe Tildy Zoltánt, Bibó Istvánt, Göncz Árpádot és másokat.

Mivel töltheti hosszúra nyúló napjait a hajnali hatórás kényszerű ébresztőtől az este kilencórás muszáj-takarodóig – amikor egész éjszaka nem oltják el fölötted a százwattos égővel szemedbe csapó villanyfényt – a zárkája négy sarka köré szorított fogvatartott, aki ráadásul egyedül kényszerül pergetni az időt, a percek, az órák, az oly lassan múló napszakok cammogó időszakát?

Egyetlen hasznos tennivaló az időjáték… Az immáron magad mögött hagyott múlt és a számodra kétséges jövő közötti unaloműző tevékenység, az emberi memóriában tárolt sok ezernyi esemény, amelyek jótékony pazarlással idézik vissza életed addigi eseményeit, szivárványszínbe öltözött hangulatait, felvillanó érzéseit.

Ha nem találsz ki valami hasonlót, könnyen begolyózhatsz hetek vagy hónapok alatt. Például bamba tekintettel veheted szemügyre a mezítlábas lábadról fűzőjétől megfosztott cipődet – mivel a vékony zsinórral a szabályzat feltételezése szerint még fel is köthetnéd magad… –, s forgathatod balról jobbra, majd jobbról balra: lám, milyen ügyes mester illesztette a talpát a fejrészhez, és megfordítva.

Közben a cirklin – kukucskálón – át egy folyton figyelő „szem”, a fegyőr, a smasszer jót mulat rajtad mindaddig, amíg ez a látvány sokszorosan meg nem ismétlődik. Akkor viszont alarmírozhatja a börtönpszichológiával is felruházott orvost, a „bolond-doktort”, s vihetik a pácienst egy alapos hidegvizes-lepedős kúrára.

Az első napokban – jobb híján… – én is ezt a cipős módszert választottam, távolról is elismeréssel adózva a tisztes iparnak! Azután a lábaimnál „feljebb” léptem.

Ha már a cipőnél tartunk, magam elé képzeltem otthoni szobámat. A bútorok meg a tárgyak képének visszaidézésébe kezdtem. Szék, szekrény, asztal, majd íróasztal. De ha már íróasztal, akkor a könyvespolc s a sűrű sorokban ott sorakozó könyvek. Szigorúan a tárgyak. Fájdalmas lett volna a közeli hozzátartozókra még csak suhanásnyi idővel gondolni is – szívszorítóan fájdalmas lett volna ez a rácsok mögött.

A bezártság nyomasztó terhe nehezen engedett fel. Kellett néhány nap, amíg az ember a zárkában, ha csak a képzeletében is, de felegyenesedik.

A tárgyak után, ebben az időjátékban, végre, hirtelen ötletnek engedve – mit tehettem mást? – visszaforgattam szabad életem utolsó időszakát. A Magvető Könyvkiadót, ottani időtöltésemet, kétéves lektori-szerkesztői munkámat.

…És mindennap másik, általam jól ismert író személye, élete, írásának figurái, munkamódszere vetítődött elém, módszeresen, napról napra, szellemi menüként, egyáltalán nem elsietve. Választék volt bőven: a kiadónál legalább száz íróval kerültem hosszabb-rövidebb ideig kapcsolatba.

Jártam a lakásukon, bepillanthattam otthoni környezetükbe. Legtöbbjük életrajza ismert volt előttem. Tudtam múltbeli bánataikról, osztozhattam addig, olvasóként, örömeikben. Azután elsőként adhattam kezükbe szerkesztőként a még nyomdaszagú új könyvet.

Mindennap friss erőre kaptam a rácsok mögött.

Az első héten az „öregek” ballagtak. A még mindig virgonc kedvű Ter­sánszky Józsi Jenő, furulyájával meg furcsa, maga kitalálta avarsípjával. Őt követte a búskomor, a magyar nyelv titkaiba rejtőzködő Füst Milán. Nagyváradról az Ady-kortárs Dutka Ákos, A Holnap antológia időszakából. A fanyar mosolyú, titokzatos, cigarettájának füstjébe burkolózó Déry Tibor. A világ dolgait kétkedő mosollyal vizsgálgató Tamási Áron. Az élet jelenségeire kissé már megkopott hittel fejét csóválgató Kassák Lajos. A kisfiús mosolyú Németh László. És így tovább.

Váltásként a Vidám Könyvek sorozata vetült elém, amelyet mindjárt az első kötet megjelenése után (Krúdy Gyula: Asszony a nagybőgőben) át kellett vennem – a sorozat kijelölt szerkesztő hölgyétől a kiadónak felsőbb parancsra sürgősen meg kellett válnia… Több mint két tucat vidám, szatirikus vagy éppen mulattató könyvecske jelent meg a nékem kimért két esztendő (1955–1957) alatt. Közötte a nagy vihart kavart, negyvenezer példányos Szabó Dezső-válogatás (Feltámadás Makucskán) vagy az első Rejtő Jenő-regény (Vesztegzár a Grand Hotelben) százezer példányban! Mindkét illusztris szerző a koalíció évei óta (1948) tiltott volt a létező szocializmus országában.

Azután sorjáztak a különlegesnek tekintett, általam szerkesztett kézira­tok sohasem egyforma történetei. Azok is, amelyek már megjelentek, még inkább azok, amelyeket megszerkesztve nyomdába adhattam, vagy éppen nyomdakészen várták, hogy mielőbb megjelenhessenek.



Ottlik Gézát még a rádióban, a folyton változó koalíciós idők sodrásában ismertem meg. Ő nem sokkal az előtt távozott az irodalmi osztályról, amikor én 1946 nyarán gyakornokként odakerültem. Majd menthetetlenül „polgári írónak” kiáltották ki. Nemhogy a Rádióban nem szerepelhetett, de írásai is tiltottak voltak. Éppen hogy csak megmaradhatott az irodalmi világ peremén – fordítóként.

Már diákkoromban könyvmolynak csúfoltak tanulótársaim – nem minden indok nélkül. Éjjel-nappal olvastam, mindenfaló voltam. S mivel a betűrengeteg a memóriámat nemhogy lankasztotta volna, hanem inkább újabb meg újabb adatok tárolására serkentette, eszembe jutott egy csupán töredékesen elolvasott kisregény, Ottlik Géza Hajnali háztetők című műve, amit Illyés Gyula folyóirata, a Magyar Csillag közölt folytatásokban. Ám hirtelen megszakadt – mivel a Magyar Csillagnak a németek megszállása, 1944. március 19-e után be kellett szüntetnie megjelenését.

Így „megtörve” maradt bennem a história, a főhős, a kedves kalandor Halász Péter életének bonyolódása. Felhívtam telefonon Ottlik Gézát: hogy vajon befejezte-e regényét, s ha igen, átengedné-e a Magvetőnek kiadásra?

Az írásaival szemben mindenkor aggályos író közölte, nemcsak megírta könyvét, de az majdnem meg is jelent – talán éppen befejezésképpen – a Magyar Csillag már kiszedett, de ki nem nyomtatott és így terjesztésre sem kerülő 1944. márciusi, második számában.

– Ami pedig a kiadást illetné – tette hozzá rezignált mosollyal az író, akinek negyvenéves korán túl még mindig nem jelent meg könyve –, úgy érzem, kicsit poros már ez a több mint egy évtizedes história. Nem hiszem, hogy érdemes lenne vele a Magvetőnek foglalkoznia. De ha érdekel hősöm, Halász Péter sorsa, szívesen odaadom az írást elolvasásra.

Megkaptam, s egy ültő helyemben, ritka csemegéhez illő áhítattal elolvastam.

Ezek után hosszas, hetekig tartó vita folyt közöttünk Ottlik Gézával. Kifogást kifogásra halmozott, miért ódzkodik az olvasói nyilvánosság elé lépéstől. Egyáltalán nem „poros” a mű, hiába 1944-es… – hajtogattam sziklaszilárd meggyőződéssel. Rendben van, válaszolta többszöri sürgetésre, ha annyira ragaszkodtok hozzá, mai keretbe teszem, ahogyan a kissé halvány fényű ékszerekkel szokás… Írok hozzá egy elő- meg egy utójátékot… De hát ez egy vékony kis kötet lesz, különösen egy elsőkönyvesnek… – ekkor a hangja már keserűbb volt az első telefonos beszélgetés kimért mosolygásánál.

– Akkor vegyük elő novelláidat – kezdtem győzködni –, így összeáll bizonyosan egy elbeszéléskötet. Ami a végén, megtoldva a kisregénnyel, a Hajnali háztetőkkel, mely mint torta hegyén a tejszínhab – ez a megkopott hasonlat ötlött az eszembe –, igazán jó ízzel tölti majd el az olvasót.

Újabb aggályok: – De van-e annyi jó elbeszélésem?

Természetesen lett, így összeállt egy „erős kötet”, amelyet annak rendje és módja szerint, már megszerkesztve kívántam a Magvető hivatalos tervébe illeszteni.

Vajon mi lesz Ottlik kötetével, megjelenik-e valaha egyáltalán? – morfondíroztam magamban a zárka mélyén.

Mint szabadulásom után megtudtam, „kis késéssel” megjelent – más szerkesztő ellenjegyzésével… Megindulhatott a Hajnali háztetők a maga megérdemelt diadalútján. Ha jól emlékszem, filmváltozat is készült belőle. A Rádió éppen most, 2008 nyarán közli az MR1 Kossuth adón tíz folytatásban a kisregényt.



Mészöly Miklósnak, az új prózai nemzedék egyik, ahogyan ezt a bennfentesek szakmailag meg szokták határozni, talán legizmosabb tehetségének szintúgy nem állott jól a szénája a hivatalos irodalompolitika korifeusai előtt. Egyetlen, vékony kötete jelent meg novelláiból Pécsett, még 1947 körül.

Megkerestem őt is, annál inkább, mivel „atyafiságos rokonság” állt fenn köztünk: nagynéném, Mészöly Győző alsónyéki református lelkipásztor felesége, míg Mészöly Miklós édesanyja volt Mészöly lány, a fél Dunántúlt behálózó régi kisnemesi famíliából, a sárbogárdi, bogárdi és csobánczi Mészöly családból. Születési anyakönyvi kivonata szerint az író az édesapja nevén eredetileg Molnár Miklós.

Hamarosan megegyeztünk első igazi elbeszéléskötetének kiadásában, egy kisregény, a Magasiskola kiegészítésével. Mészöly Miklós viszont szkeptikus volt: 1956 nyarán megérett-e a helyzet arra – kérdezte –, hogy az ő félig-meddig egzisztencialista filozófiát tükröző társadalmi „helyzetképei” napvilágot láthassanak?

A Mészöly-kötet is nyomdára készen várt a megjelenésre, csak én már nem érhettem meg további sorsát. Mint Ottlik könyve, egy idő után ez is megjelent – természetesen másnak kellett jegyeznie felelős szerkesztőként. A Magasiskolát a lelki finomságokra különösen érzékeny Gaál István, a római filmfőiskolán is stúdiumokat végzett filmrendező vitte sikerrel vászonra, egy sólyommadár szimbolikus hátterével.



Kassák Lajost 1956 Könyvhetén ismertem meg, amikor a Magvető, az Írószövetség kiadója – hosszú évek némaságra ítélése után – megjelentette válogatott verseskönyvét. Majd az író, mint a kiadó prózai-irodalmi szerkesztőjének, hozzám hozta be 1946-ban írt regényét, Az árulót. Főszereplője történeti személy volt, Kassák egykori mozgalmi híve, az 1930-as évek munkásmozgalmának fiatalja, Kassai (Schallmayer) Ferenc. Aki árulóvá vált, életpályáját 1944-ben a nyilasok propagandaminisztereként fejezte be.

A regény 1956. október 23-ig változatlanul kiadhatatlannak bizonyult. A forradalom eltiprása után, 1956. november közepén, közlekedés híján gyalogosan mentem el az író óbudai lakására azzal a jó hírrel, hogy a jelenlegi ex lex, azaz zavaros állapotban mód nyílik Az áruló kiadására. A nyomdászok, Kassák változatlanul hű hívei, a szigorú általános sztrájk ellenére hajlandónak mutatkoztak a Rákosi-korszak alatt kéziratban maradt művet kinyomtatni.

– Mit gondol, sztrájktörő leszek?! – utasította vissza Kassák megmakacsolva magát, nem fogadva el a felajánlást.

Az írás 1963-ban jelent meg a Magvetőnél – ezzel a „finomított” címmel: Az út vége. Kassai (Schallmayer) Ferencet 1945 után felakasztották. Kassák lélektani bravúrja szerint nemcsak azért, mivel a munkásosztály árulójává vált, hanem mert „a rosszaságra való képesség erősebb volt benne a jóra való hajlandóságnál”.

Amikor dedikálta könyvét („Kézszorítással, Kassák Lajos”), így szólt a maga palócos hanghordozásával: – Urám, mágának volt igázá… Oda kellett volna ádni a kézirátot a nyomdászoknák.

Vajon mi lesz Kassák Lajos regényének sorsa – töprenkedtem, más dolgom nem lévén, elzárva a világtól. Végképpen eltűnik a ki nem adott, ki nem adható írások rengetegében?



A Magvető Kiadónál, még jóval a forradalom kitörése előtt szociográfiai sorozat megindítását is elterveztük, új „Magyarország felfedezését”. Érdekes ötletként merült fel bennünk, hogy két neves, főként Budapesthez kötődő írót, Déry Tibort és Örkény Istvánt visszük el – falukutatásra… Rám várt a feladat, hogy mint régi falurádiós kikeressem egykori riportútjaimból a helyszíneket. Mátraderecske volt az egyik, ahová Örkény Istvánnal utaztunk el, a másik község Mád volt, ahová Déry Tiborral látogattam el. Sok élményben volt részünk, de a forradalom kitörése nemcsak a tapasztalatok leírását sodorta el, hanem a „Magyarország új felfedezése” könyvsorozatot is. Mindenesetre tanulságos volt felidézni a rácsok mögött a két íróval eltöltött napok emlékét.



A következő, már sokadik napon a bihari puszták pásztora, Nagyszalonta szülötte, Sinka István következett. Pontosabban az a história, amikor a Magvető Kiadó megbízásából megkerestem, hogy a Rákosi-korszak alatt elnémított költő régi könyveit, versesköteteit kiadhassuk, az újonnan megírt műveivel megtoldva.

Nem bizonyult könnyű vállalkozásnak.

1956 nyarán kezdődött ismeretségünk, amikor Sinka István a végletekig ellenállt.

– Mit képzeltek, eladom magam? – kezdte, szerencsére nemcsak nekem személy szerint címezve. – Minek néztek ti engem? Azt hiszitek, hogy most már eleget szenvedtem meg koplaltam ahhoz, hogy megadjam magam? Nem… és nem… Amíg ez a Rákosi-rendszer nem ad elégtételt a magyar parasztnak, amíg ki nem jelenti: bűn volt azokba a kényszerszövetkezetekbe, mint a birkanyájat, beterelni őket, addig nem… És addig sem – folytatta, most már sokkal emeltebb hangon –, amíg azok az írók és költők, akik elfogadták a Kossuth- meg egyéb díjakat, meg nem követik a népet!

Ezzel mintha haragos angyalként elszállt volna indulata.

– Nehogy azt higgyétek, hogy én ezt politikából mondom! Nem mondom, de követelem: emberségből és magyarságból…

Mint egy haszontalan szalmaszálat, lesöpörte ezt a számára egyáltalán nem kényes és megoldandó témát. Majd – jelezve azt is, hogy rám azért nem haragszik – most már a régi hangján szólt, miközben felállt a parti dombról:

– Gyere, szalonnázunk egyet… Van ám jófajta lila hagymám hozzá!

November tizedike lehetett, már az 1956-os forradalom vérbe fojtása után, amikor újra találkoztunk. Alkotás utcai lakásán kerestem fel – akkor még gyalogosan közlekedtünk –, a Déli pályaudvarral szemben. A Sinka család a ház udvari traktusára nyíló konyhában húzta meg magát, mivel az utcai szoba falát egy szovjet tank telibe találta. Ablak helyett egy egész emeleti nyitott házrész tátongott a hideg novemberi télben a vakvilágra.

Sinka István egykedvű bólintással fogadott (kinek volt abban az időben kedve másra, mint szomorúságra?). Ajánlattal érkeztem: a Magvetőnek ebben a pillanatnyi rémületben – gondolva azért a jövőre is – módja van akár tucatszám is nyomdába küldeni legelsősorban azoknak az íróknak a munkáit, akik leginkább megszenvedték a bukott Rákosi-rendszert…

– Ide a Fekete bojtár vallomásait, a novellákat, a régi meg az új verseket, a Mesterek utcáját meg a többit – mind, most nyomdára adhatjuk őket!

– Mit képzelsz, amikor mindenki sztrájkol, akkor éppen én legyek a sztrájktörő, a Fekete Bojtár?… – válaszolt azonnal, keserűen.

– Mit gondolsz, Fekete Bojtár, hogy a te verseidet, önéletrajzodat, ez idáig tiltott műveidet ne szedné ki boldogan a nyomdász, és ne nyomtatná ki még boldogabban bármelyik tisztességes nyomda? Sinka Istvánt megjelentetni nem számít sztrájktörésnek! – tagolt szavakkal szóltam, már-már szuggerálva a költőt álláspontja megváltoztatására.

Kicsit meghökkent. Elgondolkodott, majd kíváncsiskodva rákérdezett:

– Kinek a könyve van már nyomdában?

Kénytelen voltam az igazságot megmondani.

– Kassáknál jártam, Remenyik Zsigmondnál is, Németh Lászlónál, Kodolányinál…

De hiába érveltem, olykor már veszekedtem is, mindig Sinka Pista szava volt végső a válaszadásnál… De még hozzáfűztem:

– Nem értitek, hogy ez a sztrájk az eddig eltiltott és betiltott irodalomra nem vonatkozik?!

Kősziklából könnyebb lett volna vizet fakasztani, mint Sinka Istvánból meg a többi íróból kéziratot kicsalni. Ráadásul Sinka hetyke mosollyal – lám, már nem haragszik… – még rám is mordult:

– Ahelyett, hogy a Bakonyba mennél harcolni a fiatalokkal, itt házalsz közöttünk… Én, ha húsz- vagy harmincéves lennék, közéjük állnék!



A rácsok mögött sok mindenről nem tudhatott az ember – „bűnözőként”, ellenforradalmárként azért volt a világtól elzárva. Nemcsak a világról nem tudott, de arról sem, hogyan szövik „odafenn” a Kádár-féle belbiztonsági szolgálat emberei körülötte a hálót.

Mindeközben folytak a kihallgatások – nyilvánvalóan a vádirat pontjainak összeállítására.

Amikor őrizetbe vettek, majd előzetes letartóztatásba helyeztek, s végül „terhelt” lettem, mindvégig fontosnak tartották a „jogszerű magatartás” fenntartását.

Előbb az „izgatás” kategóriába sorolták 1956-os tevékenységeimet.

– Mit jelent ez években? – kérdeztem kihallgatómat, megszólítása szerint az „előadó urat”, amikor ismertette „ellenforradalmi ténykedésem” részleteit.

– Fél évtől két évig terjedhet a kiszabható büntetés… – ha jól emlékszem több mint fél évszázad után a katonásan rövid válaszra.

Közben a válaszadó az arcom fürkészte, milyen hatást vált ki bennem a letölthető büntetés mértéke.

Megkönnyebbült sóhajtás kísérte részemről szavait – ennyit még ki lehet bírni, alig harmincévesen. Rezzenés nélküli kézzel írtam alá a hivatalos papírt.

A továbbiakban úgy tűnt, hogy „odakinn”, a forradalom lezajlása után már nem szabad világban sűrűsödtek a megtorlás viharfelhői. Még szabadlábon éltem át, hogy 1957 első hónapjaiban nemcsak letartóztatták mindazokat, akiknek bármi közük lehetett a 20. század történelmében egyedülálló népforradalomhoz és szabadságharchoz, hanem a félelemkeltés iszonyatával a pufajkások végigverték a fél országot – hadd féljen a nép!

Néhány hét múlva újra előadóm előtt álltam. Kezében újabb hivatalos papiros. Átminősítettek, s a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való tevékeny közreműködésben találtak bűnösnek.

Ezúttal sápadtabb arccal kérdeztem rá az évekre. A hosszú és cirkalmatos fogalmazás nem sok jóval biztatott.

– Öt évtől tíz év – vagy talán tizenöt, hangzott a pattogó hangú válasz. Az utóbbi két évszámra nem emlékszem pontosan. Elég volt az ötesztendős minimumot megjegyeznem…

Az évek száma villámcsapásként ért. Ha „csak” a legalsóbb büntetéssel is sújtanak, elképzeltem: hároméves kisfiam nyolcesztendősre serdül… S a zárkában tovább képzelődtem: most csak a combomig ér, de öt év múlva már a vállam alá bújhat – a további keserves börtönévekre nem is mertem gondolni.

Egy ízben a kihallgató tiszt – akit „előadó úrnak” kellett szólítani – felveszi tőlem az adatokat: neve, édesanyja neve és így tovább, s mondtam a születési dátumot: 1927. június 17. Ekkor megállt a kezében a toll, s olyan emberi módon nézett rám. Mintha azt gondolta volna: no, ez a szerencsétlen ördög a harmincadik születésnapját is tölthette volna máshol, másképpen…

Hosszú ideig tartott, amíg „kivallattak” bennünket. Vállaltuk, ami történt. Nyilvánosan csináltunk mindent, egy ország szeme láttára, egyértelműen, egy egész ország – vagy majdnem egy ország – részvételével.

S ha már az adatoknál tartunk, amikor odaértünk: „bűnösnek érzi-e magát…”, azt mondtam, hogy nem… Különösen nem előttük, az ő szemszögükből nézve.

És erre a kérdésre valami mondókát rendszerint kitaláltam, hogy megindokoljam: miért nem vagyok, lehetek bűnös… S jellemző az akkori közhangulatra, egy ízben – talán éppen az imént idézett születésnapomon – ezt mondtam:

– Nem érzem magam bűnösnek azért, mert ha ácsoltak volna egy olyan hosszú vádlottak padját, amire, mondjuk, tízezer ember szorosan ülve elférne, s elsőrendű vádlottként ott ülne Rákosi Mátyás, másodrendűnek Gerő Ernő, majd a többi, akkor talán tízezredik lennék ebben a sorban… De nem azért, amit 1956. október 23. után tettem, hanem amit előtte, rádióriporterként, pártutasításra.

Az előadó úr erre – nem vette jegyzőkönyvbe mindezt, pedig előírása lett volna rá… – hirtelen rám förmedt.

– Hülye maga?…

Nagyon megsértődtem… Fura állapot. Vidéken, és nem kiemelt más helyeken és más ügyekben egy ilyen kijelentésre félig-meddig jól elvertek vagy megkínoztak volna. Én pedig most a Fő utcán, a vizsgálati fogság során, a központi helyen, ahol, mint később kiderült, már akkor Nagy Imrééket is őrizték, voltam a méltóságomban sértve… Ismétlem, nagyon furcsa helyzet volt…

De nem késlekedett az előadó úr a visszavágással. Megnyomta az íróasztal alsó lapja alá rejtett gombot, amire azonnal előpattant az ajtó mögül az ügyeletes fegyőr, aki felvezetett hozzá, vele elvezettetett, vissza a cellámba.

Büntetésem mindössze annyi volt, hogy egy hosszú hétre megszakította a kihallgatást.



…Visszatérve zárka-magányomba mégsem kellett kivárni a száz napot, száz éjszakát írókkal, irodalmi témákkal, mert egy délelőttön váratlan csattanással kinyílt a tátika csikorgó ajtaja – amelyen át mind ez idáig a napi étket tálalták csajkában reggel, délben, este –, s egy recsegő foglárhang beszólt a nyíláson: kettő per egyes, akar könyvet?

Az igenlő válasz elhangzása után benyúlt a smasszerkéz, s kezembe adott egy vaskos, alaposan megviselt kiadványt. Ami véletlenül vagy tudatos választás alapján egy agyonolvasott, a Rákosi-korszak alatt kötelező olvasmányként nyilvántartott szovjet regény volt.

Így jutottam hozzá az ötvenes évek „szocialista bestsellereinek” legjavához. Napról napra, azonos időpontban. Egy nap alatt, már csak unalmamban is, elolvastam a rám kirótt kulturális penzumot, így cserélődtek a szovjet korszakot bemutató szépirodalmi alkotások.

Százezer kilométer – egy sztahanovista teherautó-sofőr viszontagságos utazásai, ukrán írónő Aratása a kolhozrendszer dicséretéről, a Távol Moszkvától létesített óriásgyár építkezésének krónikája (ami, mint később kiderült, a valóságban egy majdani Gulag-létesítmény céljait szolgálta, a regényben kényszermunkás rabok helyett szocialista brigádok versenyeztek naponta mind kiugróbb teljesítményekért), majd a Nagy Honvédő Háború hőstettei a Moszkva alatti Volokalamszki országúttól a Volga menti Sztálingrád emberfeletti ostromáig.

Azután egy régebbi kiadású orosz könyvet nyomtak a tátikán át a kezembe: Lev Tolsztoj Háború és béke című remekművének második kötetét. Ambro­zovics Dezső patinás, nemes veretű fordításában.

A Háború és békét fiatalabb koromban többszörös nekifutás után sem tudtam az első kötet ötvenedik oldalánál tovább olvasni. A kezdő mondatok ennek ellenére belém vésődtek: „Nos, herceg, Genova és Lucca immár nem egyebek, mint a Bonaparte család jószágai…”

Ami ezután következett, életem legdiadalmasabb könyvélményévé vált. Belemerültem a történet második kötetének regényfolyamába. Tolsztoj remekműve egyszerre felemelt, megvigasztalt, értelmét adta mindennek. Bármi is következzék velem, és lett majd légyen – a Pierre címére szánt intelem bölcsessége a világirodalom óriásának megfogalmazásában mindmáig életre szólóan vissza-visszatér azóta is:

„Utolszor mondom: önmagára fordítsa minden figyelmét, verje láncra érzelmeit, és ne a szenvedélyekben, hanem tulajdon szívében keresse a boldogságot. A boldogság forrása nem rajtunk kívül, hanem bennünk van…”

A könyvet sem másnap, sem harmadnap nem adtam vissza cserére… Nyolcszor olvastam el. Azután szorongó szívvel vártam az előzményt – az első kötetet – meg a befejező részt, a harmadikat. Hetek múlva került elő a várva várt harmadik kötet, Tolsztoj történetfilozófiai összefoglalása. Ezt „csak” ötször tudtam visszatartani, öt napon át, ám az első kötet talán elkallódott valahol a börtönkönyvtár polcai között, nem került kezembe.

Amikor kiszabadultam – ezer rács mögötti tanulsággal a hátam mögött –, belevetettem magam a tolsztoji mondatfolyamok jóleső, a hétköznapi életből oly magasztos szférákba emelő és teljes kikapcsolódást adó, örök történelmi időket tükröző áramlatába, az első kötet első mondatától a harmadik záró mondatáig.

Ahogy Weöres Sándor négysoros Tolsztoj-versében írta – a tegnap, ma és a holnap számára: „Bölcs szentje a jövő kétezer évet // megformáló keleti géniusznak. // Szavai, elhagyva szélverte révet, // vihartalanabb jövendőbe úsznak.”

A láthatatlan rácsok mögötti Magyarország

Arra a szigorúan titkos jelentésre emlékezem még ma is, elszoruló lélegzettel, amit a Kádárék által felállított Állambiztonsági Szolgálat megbízásából Szalma alezredes készített Biszku Béla belügyminiszter számára, 1957 augusztusában.

Ebben a jelentésben 88 embert emeltek ki bűnbaknak a tízmillió magyarból. 88 embernek kellett felelnie az 1956-os forradalomért a bíróság előtt, több csoportban.

A tízmillióból tehát reprezentatív módon 88 a felelős mindenért…

Kezdődtek a nyolcvannyolcak Nagy Imrével és társaival, folytatódott a katonákkal, rendőrökkel, a fegyveres testületek fellázadt tagjaival, azután a munkástanácstagok következtek. Majd az Írószövetség csoportjából négyen, a „nagy írók”, Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, és ugyancsak négyen a „kis írókból”, mi, a besorolás szerint, Varga Domokos, jómagam, Molnár Zoltán, Fekete Gyula.

Nyolcan a nyolcvannyolcból – nem hagyták ki továbbá az Értelmiségi Forradalmi Bizottság, az egyetemi és főiskolai forradalmi bizottságok tagjait, sem a különböző falusi és városi nemzeti bizottságok képviselőit.

Mintha egy nagy sakktáblára mint figurákat kirakták volna ezt a nyolcvannyolc embert, tizenkét csoportban… Látványos dolog volt ez! Nem lehetett viszont azt mondani erről a csoportosításról, hogy nem konkrét, valós, megtörtént történetekre, eseményekre épült mindaz, amivel vádoltak bennünket. Mindenki végezte a maga rá szabott, önként vállalt feladatát a forradalomban.

És elindultak kíméletlenül a perek: kit halálra ítéltek, kivégeztek, ki hosszabb, ki rövidebb ideig tartó börtönbüntetést kapott, különböző meggondolások alapján.

Visszatérve az úgynevezett titkos jelentésre: a 88 névből álló listát azután Biszku Béla belügyminiszter terjesztette elő a kormány, illetőleg a Magyar Szocialista Munkáspárt legfelsőbb testülete, Kádár János pártvezető elé. Ezt jóváhagyták. Pecsétet ütöttek rá. S ez lett a „hivatalos”, bírósági úton a „jog szerinti” megtorlás forgatókönyve.

Nemrégiben tudtam meg – még ma sem szokták ezeket a dolgokat szívesen emlegetni –, hogy miután a pártdöntés megtörtént, Biszku Bélának el kellett mennie ezzel a nyolcvannyolcas listával Moszkvába. Ott a Kreml uraitól a KGB-n át a Legfőbb Szovjet Ügyészségig minden illetékes megnézte, s legfelsőbb szinten véglegesen jóváhagyta mind a személyeket, mind a „jogszerű eljárás” mihamarabbi megindítását.

Így történt… Nem mintha ezeken kívül nem lettek volna más ’56-os perek, de ez a Biszku Béla-féle jelentés volt az irányadó a „főcsapásokra”.

Most csak úgy zárójelbe téve mondom: ezt a 88 embert – pontosabban, akik még élnek közülünk, még pontosabban, akiket életben hagytak… – sem a rendszerváltás előtt, sem utána nem keresték meg… Nem volt senki, aki azt mondta volna: bocsánat, tévedés történt, nem volt ellenforradalom 1956-ban…

Ha a forradalom győzött, márpedig győzött, akkor azok, akiket a forradalom eltiprása után elítéltek, kivégeztek, vagy akiket életben hagytak ugyan, de a társadalomból kitagadva, kiszakítva éltek évtizedeken át, nem érdemeltek volna meg legalább egy bocsánatkérést?

A mi esetünkben, Varga Domokos és az én ügyemben az volt mindmáig a fő bűn, hogy, úgymond, „összekötöttük” Kádárék ellen a két, úgynevezett „ellenforradalmi” központot, az Írószövetséget és az akkor megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot.

…És azután mentek tovább a hétköznapok, kilátástalanul. A megtorlás éve, 1957 után már nem kellett olyan nagyon elővenni a vasbilincset, akit akartak, kivégeztek, akit akartak, hosszabb vagy rövidebb időre, kíméletlenül lecsuktak Kádárék. Az ország beletörődött: nem lehet tudni, hogy meddig, de tűrni kell, szenvedni kell. Ha azt akarjuk, hogy éljünk, gyerekeink iskolázódjanak, bele kell törődnünk sorsunkba.

Eltörték a nemzet gerincét. A nép hallgatott, évtizedekig. Olyan nagyon hallgatott, hogy évtizedekkel utóbb sem mondta el a szülő a gyerekeinek, a nagyszülő az unokáinak, mi történt. Mert hallgatni kellett. Ez volt az egyetlen megoldás. Ez az egyetlen megoldás. Túl kell élni. Nem tudjuk, meddig tart, mikor lesz vége.

De ezzel a hallgatással nagy árat rótt ki magára Magyarország a jövője tekintetében. Kibeszéletlen maradt sok minden. Nemzedékek nőttek fel, jöttek elő, születtek meg, akik nem tudtak semmit, semmiről.

Mi történt ’56 előtt, a Rákosi-korszakban? Mi történt ’56 után a Kádár-korszakban? Mi történt a négy évtizedes diktatúra alatt Magyarországon? Erről nem tudnak semmit. A diktatúra elérte a célját. Üres, kiszívott agy maradt hátra, történelem nélküli emlékezet.

Ám ennek a kibeszélésnek egyszer elkerülhetetlenül meg kell történnie.

Hosszú munka lesz, keserves, nem egy-két évig tartó tevékenység, munka lesz. Csak minél előbb el kell kezdeni!

Epilógus

’57 nyara ugyanilyen forró volt, mint az idei. A zárkában majd megsültünk, hiszen a cella jókora ablakát piszkos-szürke bádog borította, s alig kétujjnyi maradt benne résnek, levegőpótléknak… Ráadásul éjjel-nappal égett a priccsek feje fölé rögzített csupasz százas körte, ami egyrészt vakított, másrészt, ha kellett, ha nem, melegített.

Jól emlékszem augusztus 20-ra, az akkoriban az Alkotmány és új kenyér napjára kinevezett állami ünnepre. Kosztunkat a Fő utcában nem könyvelhettük el rossznak vagy silánynak, de aznap, büntetésül „az állam biztonságát fenyegető raboknak”, ügyesen kiválasztották. A tátikán beadott, nem nagy figyelemmel elmosogatott csajka fémes bűze a tűzforró nyári napon ehetetlenné tette első fogást. De meg kellett enni, mivel az üres csajkába csapták bele a második fogást, a csak grízes tésztának csúfolt ételt, ami átvette a bűzös krumplileves gyomorforgató ízét.

Amikor kiszabadultam, tudtam meg, hogy azon a napon, 1957. augusztus 20-án a Kossuth Rádió fő műsoridőben – különbet nem találtak?… – egyórás riportműsort sugárzott egy parasztházaspárról, akiket a Baranya megyei falucska csak ragadvány nevükön emlegetett: Pacsor Bözse, Pősze Pista… A riportműsor a főszereplő Pacsor Bözsével az én régebbi beszélgetésem volt, egy 20. századi ballada. Nem a riporter érdeme volt, hiszen a riportalany egy paraszt Bajor Giziként beszélt, mesélt, dalolt, mókázott s könnyezett is – szinte kérdések nélkül áradt belőle a szó.

A történet a lakodalmával kezdődött. Falusi szokás szerint az ifjú pár végigjárta mindkét szülői házat, elbúcsúztak édesanyjuktól, édesapjuktól, testvéreiktől. Bejárták a hosszú udvart, s a telek végén, a füstölőnél bekormozták magukat, hiszen ki tudja, mi rossz feketeség vár még rájuk életükben. Azután a vőfély szavát idézte Pacsor Bözse: Itt van ám a finom leves, mindenkinek legyen kedves.

Ám alig hogy elhalt a lakodalmas cigányok vidám muzsikája, Pősze Pistát behívták katonának. Pacsor Bözse elkísérte őt a vasútállomásra, a feldíszített katonavonathoz, s hosszan nézte a mozdony füstjét, még jóval azután is, hogy a vonatablakból integető férj karját el nem csapta egy virágzó almaág.

Ekkor látta utoljára Pacsor Bözse Pősze Pistát. A frontról hamarosan megjött az értesítés: eltűnt valahol Oroszországban…

A fiatalasszonyt anyósa – hogy a falu meg ne szólja – szigorú zár alatt tartotta. Amíg meg nem született a kisfia, mellette kellett hálni egy dupla párnás ágyban.

Azután megjött a fekete pecsétes levél: megtalálták a katona holttestét.

Pacsor Bözse nem bírta sokáig az otthon maradást. Úgy érezte, el kell hagynia a falut, hogy magára leljen. A kisgyermeket rábízta anyósára.

Beállt a szekszárdi kórházba takarítónőnek. Később előbbre lépett, s lépésről lépésre ápolónő, majd főápolónő lett. És lépett tovább: néhány év múlva egy Somogy megyei kórházban ő lett a fő műtősnő, miközben magához vette kisiskolát elvégzett gyermekét.

Egy csodálatos emberi élet bontakozott ki egy magára talált parasztasszony történetéből.

1957. augusztus 20-án Pacsor Bözse riportműsora konferálásánál a nevem nem hangzott el, csak a hangom hallatszott, és csak az ismerőseim tudták, hogy én, aki aznap is a rácsok mögött sínylődtem, én vagyok a riporter.

Porba hullott régi életem. Álmodtunk a forradalom alatt egy szabad Magyarországról. Ki hitte volna, hogy ez az álom még a mi életünkben valósággá válik?

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben