Szakrális laikusok?

NOVOTNY Tihamér

Szarka Tamás Lakatlan bolygó című kiállítása

Leopold Mozart Zeneiskola, Budaörs, 2013. március 8.

Március 6-án kaptam egy elektronikus postai levelet Szarka Tamástól, amelyben az előző napi kérésemre-kérdésemre válaszolva a következőképpen foglalta össze új munkáival kapcsolatos gondolatait:„valami olyan világot és látványt szerettem volna újrateremteni, ahol az anyag őszinte állapota és az anyagok egymásra hatása minél kevesebb emberi beavatkozással jelenik meg. Nyers bányaagyagok és ásványok keverékéből állnak össze a rétegződő masszák. Találkozásukból nem remélt gazdagság tárul elénk, ha figyelmesen szemléljük, s a pillantásnál több időt szánunk rá. Olyan időszakban készültek, amikor el akartam távolodni az ember mindent elrontó, összezavaró, ellényegtelenítő, öncélú erőlködésétől. Tekintsünk tágra nyílt, kíváncsi szemmel az anyagra, és kezdjünk mindent elölről, alázatosan! Többszörös áttételeken keresztül megélt, digitális világunk lassan mindent eltakar, és zsákutcába vezet. Le kell térnünk a helyes útra, megtalálva az egyensúlyt. Ezt a sok zagyvaságot egy pohár bor után hoztam össze, de talán ez csak bátorított, nélküle is így gondolom.”

Hát kedves Tamás! Az általad emlegetett „zagyvaságot” bizony egy sokkal inkább elmélkedésre késztető bölcsességsornak kell tekintenem; egy önvallomásszerű, tömör válságanalízisnek, amelyre most az engedelmeddel – a kiállításod kapcsán, amelynek találó és talányos címe Lakatlan bolygó – megpróbálok nyilvánosan válaszolni.

Summázó és lényegre törő mondataidat olvasva eszembe jut, hogy először is és elsősorban mindenkinek megvan a maga naiv, gyermeki lelkületű „lakatlan bolygója”. Részleteiben, parányaiban egy olyan bolygó, amely mindenképpen őriz valami atavisztikusat, valami ősit abból a bizonyos paradicsomi állapotból, abból az édeni kertből és istenes együttlétből, amelynek tudat alatti ősképe a világcsodákra bámulón mindannyiunk békés, derűs, puha fészekállapot-emlékeként hull vissza ránk valahol. S éppen ezért önmagunk lelki nyugalmát óhajtón – egy másik metaforával élve – állandóan visszavágyunk ide, ebbe az anyaméhszerű biztonságuniverzumba, ebbe a zárt rendszerű végtelenbe. A te esetedben a kiállított kerámiatáblák felületi anyagjátékának kimeríthetetlen csoda-univerzumába.

A Lakatlan bolygónak azonban létezik bennünk egy másik, egy zavarosabb és zavarodottabb ősképe is, amely valahogy a „Tudás fájának” mítoszával, a zsidó-keresztény hagyomány szerint is az ősbűn vagy másképpen az eredendő bűn állandóan vissza-visszatérő, itt kísértő jelenlétével és annak egyre súlyosbodó testi, lelki, szellemi és természeti következményeivel azonos. Metaforikus értelemben az, amely az elrákosodó sejtekkel, az atomizálódó, egydimenziós darab-darab emberekkel, a létrontó magatartásokkal, az óceánon úszó szemétszigetekkel, a 42 éve égő darvazai pokol kapujával és a mediatizált világ hamis valóságával egyívású realitás.

És vajon mit jelent „az anyag őszinte állapota”, amelyről, Tamás, te beszélsz? Véleményem szerint ez az állapot egy tiszta és romlatlan emberi szemlélet következményeként keletkezik, amely mind mikro- és makroszinten meghajol a természeti, az anyagi világ kimeríthetetlen változatossága, szépsége, ereje és semlegessége előtt.

Emlékképek úsznak elém életem boldog pillanataiból, amelyek így is, úgy is megidézik a magam ilyen és olyan „lakatlan bolygójához” fűződő viszonyaimat.

Magam előtt látom egy nyári zápor nyomán a kiszáradt, keményre taposott homoktalajon szertefutkosó vízerek fürge és gyors akciófestészetét. Egy hideg téli reggelen a konyhaablakra fagyó pára kecses és múlékony jégvirágkarcait. A tavaszi földekre vetített rohanó felhők mozgóképének szertelen és gyors ecsetjárását. Az iszapba ejtett nehéz kő kráterplasztikáját. Az égő napmelegtől elillanó tócsa emlékképének repedezett folyamatábráját, a kék ég alatt kiszikkadó tehéntrágya szálkás természet-emlékművét. A vízben fortyogó égetett mész szétmállását, majd gödörben kihűlő levének húsos kocsonyásodását. A kézből csorgatott nedves homok organikus építményét. Az izzó parázs semmihez sem hasonlító szürke enyészetét. És felidézem magamban a félnapokig csodált és szemlélt vízzel telt kubikgödrök élővilágának happeningjét… és még sorolhatnám a hosszan tartó szemlélődések nyomán keletkező szebbnél szebb és rejtelmesebbnél rejtelmesebb természet- és anyagképeket.

És annak „az ember mindent elrontó, összezavaró, ellényegtelenítő, öncélú erőlködésétől”elbaltázott való világnak és vizuális-virtuális látványának kapcsán, amelyről te beszélsz, Tamás, nekem eszembe jut Stanisław Lem Solaris című tudományos-fantasztikus regénye. Ebben a filozófiai mélységű történetben a szerző nem tesz mást, mint egy óriásbolygó „személyében” világagyként materializálja hipotetikus istenképünket. S ez az agyvelőszerű óriásbolygó nemcsak a maga valóságformáit s azok képzeteit képes állandóan és örök változatosságban előteremteni és újratermelni, de kifejezetten hajlamos a közelébe került ember képzeletvilágának megtévesztően élethű – bár virtuális – megjelenítésére is.

Ennek kapcsán óhatatlanul felmerülhet bennünk az az egyáltalán nem logikátlan feltevés s még inkább mitológiai fantasztikum, hogy mi mindnyájan – s az eddig született összes emberi lény – ennek az istenképződménynek az egyszeri és megismételhetetlen egyedi példányai volnánk, akik gondolataik, szavaik, cselekedeteik és mulasztásaik által mintegy lelkiismereti és tudat alatti kapcsolatban, valamint álomviszonyban állnak ezzel a semleges Solarisszal.

Módfelett érdekes metaforája ez az emberi szabadság és az emberi döntések természetének és történetének. „Rossz az, aki rosszra gondol”; „Nem az fertőz meg, ami a szájon át bemegy, hanem az, ami onnan kijön” – mondja a két bibliás szólás.

Kedves Tamás! Úgy érzem, a te esztétikai és tudati „trepanációd” lényege éppen ez: közelebb jutni a tiszta döntésekhez, a létrontás nélküli cselekedetekhez, a nem ártalmas képzetekhez, a művelhető csodák forrásaihoz, az eredethez.

És végezetül még egy villámpostai küldeményt szeretnék megosztani veled és a kiállítás­látogatóiddal, amelyet a szétküldött meghívókra válaszul Szécsi Katalin Zs.-től, tanár kollégádtól és művész barátodtól kaptam a megnyitó előtt: „Jó lenne veletek lenni, de nekem háromezer forint benzin lenne 80 kilométer. Gyalog pedig nincs közbiztonság. Nagyon szomorú a cím – és nagyon valós gondolatokat vet fel. Biztosan szépen fogsz beszélni – mint tudod, szeretem az írásaid…”

A dicsérő szavakat mindenesetre köszönöm.

Szövedékek, szakadások – P. Boros Ilona kiállítása

(Városi Galéria, Szigetszentmiklós, 2013. május 16 – június 30.)

P. Boros Ilona számomra az a típusú (nő)művész, aki valószínűleg nem bírná elviselni, hogy másnak nevezzék, mint szuverén alkotónak. Kézműves cselekedeteiben csupa olyan fogást alkalmaz, olyan vonást hordoz, amelyek a férjükre váró eltökélt Pénelopék, a gondoskodó anyák, a gyereknevelő mamák nőies finomságait és türelmes áldozatkészségét jelenítik meg, ugyanakkor szemléletükben az Univerzum megtestesítői, érzéscselekedeteikben és gondolatritmusaikban a teremtés és teremtődés alma materei. Művésznőnk, miközben általában vett vegyes technikás művein szorgoskodik – értsd: a fonással, szövéssel, varrással, horgolással, kötéssel, fűzéssel, sodrással, kivágással, tépéssel, ragasztással, illesztéssel, égetéssel közösséget vállaló műveleteket végez –, mintha a kozmosz kihímzett és valahol mindig felfeslő terítőjén járatná a szemét, s közben azt dúdolná magában: „ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”.

Mintha az egyetemesség önvégtelenség-szőnyegén utazna – oda és vissza, előre és hátra – a mágikus térben és időben. Mintha a magnetikus végletek pólusait járná, de lehetőleg úgy, hogy az jó és tökéletes is legyen, meg nem is. Szépítsen és díszítsen is, meg nem is. Fájjon és vérezzen is, meg nem is. Édesítsen és keserítsen is, meg nem is. Oldjon és kössön is, meg nem is. Sírjon és nevessen is, meg nem is. Repüljön és rab is legyen, meg nem is. Teljesedjen és bomoljon, gubancolódjon és szakadjon is, meg nem is…

Ezért van a címekben ültetvény és gát, kezedet és fogyatkozás, vörös vonal és végtelen csomó, megváltás és fájdalom, szövetség és fragmentumok, tükör és odaát…

„Pentimento” – szánom-bánom –, mondja a művész képeinek folytonos keletkezéstörténetébe foglalva legfőbb esztétikai és erkölcsi alkotói alapelvét: a megbánás és a bűnbánat, a megváltoztatás és a meggondolás újrakezdésének ön-kanosszajárásos processzusát. Mert a folyamatok rendszerint nem úgy fejeződnek be, ahogy elkezdődtek, az ok és okozati szálak útjai gyakran kifürkészhetetlenek. A tett tévedést és a tévedés újabb tettet von maga után. S az a valami, ami végül látszani fog, eltakarja azt, aminek indult valamikor.

Így P. Boros Ilona képei az örökös reményben elhúzódó várakozás és a beteljesületlen megérkezés mindig újrakezdett töredékei egy végső stáció vagy stádium bekövetkeztéig.

Gyermekkorában a természet aprólékos szemlélésében, most önnön tevékenységének papír fölé hajoló kontemplációjában, tudatosan és tudattalanul kiáradó rapszodikus vonalszövedékeinek érháló-struktúráiban, labirintusszerű fonadékaiban, hínárszerű táncaiban, folyondár-foszlányaiban, kelta kódexeket idéző írásjel-sujtásaiban és zsinórkódjaiban merül el. Művészi magatartá­sának legfőbb jellemzője a tudattalan óceánjában megmártózó monotón és monomániás követ­kezetesség. S ennek a következetes önkontemplációnak természetesen kialakult a szintúgy következetes eszköztára is. S ez a következetes eszköztár a papírhasználat, a rajzi alapállás, a mágikus-ráolvasó s olykor a véletlennel is számoló kézműves cselekedetek (úgymint tépés, kivágás, szúrás, gyűrés, dörzsölés, égetés, anyagtársítás) és a szimbólumhasználat egymásba rezgő négyszögében találta meg a maga működési területét.

Szimbólumainak szakrális és mitologikus jelentésvilága egyrészt olyan használati tárgyak, eszközök és építmények, mint például a kötél, fonal, háló, kerítés, rács, ablak, kapu, koszorú, gyűrű, tükör és labirintus gyakorlati funkcióiból eredeztethető, másrészt olyan egyetemes jelképekhez köthető, mint például a kör, körkereszt, tojás, négyszög, szvasztika és életfa.

Ám P. Boros Ilona szimbólumhasználatának természetes velejárója az a többszörös átjárhatóság, amelyben a személyes közlések és az egyetemes tartalmak egy tág képzettársításos mezőben érvényesülnek és értelmeződnek. Milyen lebilincselő például, ahogy az Ültetvény című művén a kötélszerű köteléknövények mint ezüstös földparcellákból sarjadó indák, szárak, ág-bogak és folyondárok egyesülnek, s hogy a Gát című alkotáson ugyanennek a főmotívumnak a vízszintesbe fordításával mennyire más jelentést kap egy hasonló alapállású kép.

Nála a lelki és a képtörténés útja kötélsodrások titkos szálain, pókhálószerű fonadékain, hajszálgyökerein, idegpályáin és szakadásain keresztül vezet az ablakrácsok és kapuk kinti és benti világához, valamint a kelta kódexlapokat átszövő írásimitációkig.

Ezek a sodrott köldökzsinór- vagy töviság-motívumok, mint valami lelki növekmények, lélekkötelékek, életsorsfonalak, végtelen csomók, problémagubancok és gombolyagok összeszövik a tükröt a tojással; a négy égtáj bőrszíneit a koszorúval; a Napot a Holddal; a kaput a tövissel; a kört a négyzettel; az Eget a Földdel; a feketét a fehérrel és a vörössel; az ezüstöt a bronzzal; az e világot a túlvilágival; az égő frekvenciák nélküli szivárványskálát a hideg fájdalommal...