Novák Valentin: Páternoszter

Milyen szép lenne olyan íróktól olvasni csak, akik nem írnak se intelmeket, se Irodalmat. A rossz könyvekről pedig nem kellene írni egy sort sem. (Az lenne szerintem a legtisztább kritika.) Többnyire persze valamilyen szintű szöveggel van dolgunk, s ilyenkor nehéz a kritikusnak meg­ítélni, hogy a patakpartra épült erőmű fog-e termelni valaha áramot. Novák Valentin utolsó könyve, a Páternoszter szerencsére nem ilyen. Elég egyértelmű. Őszinte vallomásregény, melyben a szerző büszkén vállalja kudarcát, gyengeségeit, s mint a tékozló fiú, ki korábban disznók közt aludt, most hazatér, hogy számot adjon mentségeiről Istennek. „Ez a regény tűnhet hatásvadásznak. Nem azért íródott… csak egy igaz regénnyel állhatok annak színe elé, akihez (most még csak lélekben) készülök… Istenhez szólok… a legünnepélyesebben. Egy személyes con­fes­sióval…”

Az elbeszélés a pokol- és mennyben járás színjátékával kezdődik. Igaz, a szerzőt nem Vergilius vezeti körbe, miközben égen és föld alatt keresi földi élete célját, témát a regény megírásához. Klasszikus dichotómiák kísértik meg: racionalitás és érzékiség, szellem és anyag, kicsi és nagy, a korabeli Budapest pedig mint egy vízió jelenik meg körötte: művészek, bankárok, jó nők és politikusok ostrozzák magukat a Nagykörúton, amíg ő tizedik emeleti lakása ablakából – mint Gogol a Nyevszkij proszpekten – lepontozza őket, bár ebben inkább emlékeztet Dosztojevszkij tragikus, szomorú hőseire. Vallomás- (vagy fejlődés-)regényhez híven a szöveg a szerző, Novák Valentin szemszögét tükrözi: hogyan látja ő a mai Budapestet, azon keresztül Magyarországot, hol az ő helye benne, honnan indult, és hova jutott: „közel negyvenévesen sehová sem jutottam…”. A szerző ezt a közel negyven évet szeretné elmondani: a sikert és tehetséget ígérő ifjúságot, amikor nem tudta még, hogy a földi nyomorok ezer változatával „edzi magát”, majd aztán a „földi nyomorok” korát, a felnőttkor munkás, munka nélküli éveit, amelyekbe furcsán és mégis ismerős módon keveredik a beilleszkedés utáni implicit vágy és a szunnyadó próféta motívuma. Miközben lelke és múltja legsötétebb bugyrait tárja fel előttünk, talán először döbben rá, hogy milyen nehéz lehet egy őszinte mondatot írni. Nem magyarázkodni, nem ítélni el, nem mentetni fel önmagát, „mert nem volt immunrendszere a kudarcvírusok elviseléséhez”. Eluralkodnak az intelmek, a súlyos, szociofilozofikus teológiai igazságokat sejtető mondatok. A szerző pedig, e mondatok szépségét igazolandó, régebbi korok már jól bevált regénynyelvéhez nyúl. Nem meglepő, ha lesznek a szövegben olyan szavak: „te, áspisféreg, te, toportyán!”, amiket a mai olvasó nehezen ért meg, és lesznek olyan bonyolult költői képek, amilyeneket elképzelni is nehéz: „a pincébe vágyakozó kerti asztalok és székek rabmenetként egymáshoz láncolva, üresen sóhajtoztak”. A nyelv ellenállásával és a beilleszkedés nehézségeivel küszködő szerző egy személyes confessióval a legmagasabb hatalomhoz fordul, hiszen nem könnyű szunnyadó prófétaként (még ébren sem) tartozni valahová. „Hajamba kuszált a fény egy töviskoszorút. Az emberáradat derűsen terelt. Tekintetük azt sugallta, nehéz a keresztje, a léttelenség, de rövidesen magára veszi az igazi terhet, az ég könnyű-édes terűjét… Meg kellett merítkeznie… A Bapest-Jordánban…” – mondja a szerző (milyen kár, hogy itt is harmadik személyben!). A keresztség fölvételével végre olyan közösség tagja lehet, ahol megértik. „Nincs kedvem többé magyarázni. Magyar embernek jár a kereszt. Jár a szentség. Legalább a nagy ünnepeken magához kell vennie Krisztus allegorikus testét és vérét. Kenyeret és bort. Azt a kinti bagázst, »minket« a koffein, az etilalkohol, a cukor, a tetrahidro-cannabinol, az amfetamin, az aranyrozs dédelgette lysergsav-diethylamid, a fenil-anilin s a vérmesebb ópiátok, a morfin, a taurin, s végső soron a guargumi tartja össze… Engem tartson meg a hátralévő végtelenben az Egy az Isten jelmondata!”, mert „a magyar história azoknak a históriája, akiknek ha nem is a foglalkozása, de a benső felségjele magyar, s nem adóalany, nem robottal helyettesíthető szalagmunkás, nem kétszínű bértollnok, s akik többek ilyen-olyan kartoték- és kártyaadatoknál…”. A befogadó közösséggel, néhány könyv megjelentetésével, Isten kegyelméből jön a megnyugvás, a tisztes, csendes falusi homály is: „Békülök a világgal, békülök magammal. Vetettem, arattam, őröltem, kovászt gyűjtöttem… jó dolog a kert… egy kis enyém, nem a tiéd évődés, egy kis státusszimbólum, víkendház, nyaraló, dácsa, egy kis megélhetés, vetemény, kis gond, nagy öröm…” Az utolsó oldalon minden érthető ok nélkül elered az eső. Ismerős eső ez, az a fajta, ami a be nem fejezett regények, novellák végét mossa el, pont, pont, pont és vége. (PONT, 2012)