„Borzasztóan örülök, ha valakit érdekel, amit csinálok”

Beszélgetés Gyémánt Bálint dzsesszgitárossal

Gyémánt Bálint (1983) a fiatal magyar dzsesszgeneráció kiemelkedő alakja, az egyik legtöbbet foglalkoztatott gitáros. A Zeneművészeti Egyetem mellett Norvégiában volt ösztöndíjas. Fiatal kora ellenére komoly sikereket tudhat magáénak, számos országban, köztük Indiában és Japánban is koncertezett. Többek között Juhász Gábor, Harcsa Veronika, Gereben Zita partnereként találkozhat vele a közönség.

Téged mi fogott meg a dzsesszmuzsikában, hogy találkoztál vele?

A blues volt az első találkozásom a gitározással és a könnyűzenével. Volt egy Eric Clapton-lemezem, a From the Cradle című. Blues-sztenderdeket játszanak – Hoochie Coochie Man meg egyéb régi nagy bluesdalok. Ráadásul abban az időben ment a HBO-n egy film, ami pont ennek a lemeznek a próbáját mutatta be. Emlékszem, teljesen le voltam nyűgözve, egy színházterem összes székét kivették, a színpadon próbált a zenekar, a színpad előtt csocsóasztal, svédasztal meg mindenféle. A zenészek eljátszottak egy számot, aztán lementek enni. Persze nem ez volt, ami megfogott, hanem maga Clapton… nekem ez volt az egyik kedvenc lemezem tőle, és ez volt az, ami a zene, a gitározás felé fordított.

Még a Kőbányai Zenei Stúdió előtt gimnáziumba jártam, de át akartam menni zenei szakközépiskolába, mert a zene tizenöt-tizenhat évesen nekem nagyon komolyra fordult. Elmentem a Weiner Leó Zeneiskolába egy konzultációra, meghallgatott az igazgató. Leültünk beszélgetni, és nagyon aranyos, nagyon őszinte volt – kerek perec megmondta, hogy ehhez nekem semmi affinitásom, nem ezzel kéne foglalkoznom.

A első találkozásom a dzsesszel Juhász Gáborhoz kötődik. Előtte klasszikusgitároztam, de voltak problémáim ezzel a muzsikálással, összevissza szuszogtam meg vicsorogtam játék közben – mondták is a tanáraim, hogy ha igazi gitáros akarok lenni, erről le kell szoknom, ezt a „Nemzetközi Periódus Szövetség” nem engedi. Erre azt feleltem, hogy akkor én nem akarok igazi gitáros lenni. Mondták, hogy tanuljak dzsesszt, foglalkozzak azzal. Így kerültem Juhász Gáborhoz, aki klasszikus gitáron sem jön zavarba – és igazából semmin nem jön zavarba –, ezért is ajánlották őt. Gábor adta nekem a legelső dzsesszlemezeket, és ez tényleg olyan élmény volt, mint Alice-nak Csodaország. Semmit sem tudtam ezekről az előadókról meg egyáltalán erről a műfajról. Emlékszem, akkor jelent meg a Street of Secrets című Off Course-lemez, amin Gábor mellett Balázs Elemér, Barcza Horváth József és a Szakcsi Róbert játszott. És ez a lemez nekem hatalmas dzsesszélmény volt. Akkor hallottam először dzsesszgitáros lemezeket, Scofieldot, a régebbiek közül Wes Montgomeryt. Ezek voltak az első találkozások a műfajjal. Képzeld csak el, kapok egy pakk cédét Gábortól a gitárórán, és azt mondja, hogy ezeket a jövő hétre hallgassam meg, hogy egyáltalán tudjunk miről beszélni, mert nekem akkor, tizenhat-tizenhét éves koromban – ahogyan kellett – hosszú hajam és rózsaszín gitárom volt. Én a rock and rollban éltem, Gábor mutatott nekem más jellegű, nekem teljesen új műfajokat, amik aztán kinyitották a szívemet a zene felé. Lehet, hogy ez nagyon szentimentálisan hangzik, de tényleg így volt.

Elsősorban a dzsessz hangzása, hangulata fogott meg, vagy maga az az improvizáció? Engem annak idején az ragadott meg, hogy ha lehet rögtönözni, akkor nem kell annyi mindent megtanulni.

Engem maga a személyiség fogott meg, ami átjött a zenén keresztül. Például John Scofield számomra egy iszonyatosan humoros pasas, és őrülten huncut, ahogy gitározik. Már elmúlt hatvan, de még mindig olyan, mint egy rossz gyerek, nekem legalábbis ez jött le az ő személyiségéből. Vagy Pat Metheny, az ő játéka meg a hangszíne olyan nagyon-nagyon szép, annyira „nice”…

Elég hamar belekerültél a budapesti dzsessz vérkeringésébe.

Ha visszagondolok az elmúlt tíz évre, csodálatos dolgokra emlékszem. Annak idején működött a Jazz Garden nevű hely, az egy vendéglátó-ipari egység volt, ahol nem mellesleg volt élőzene is – nem koncertek voltak, hangosan csörögtek az emberek a villájukkal, küzdöttek, hogy legyőzzék a zenekart. Emlékszem, mikor oda bekerültem játszani, az valami katartikus élmény volt. Ott játszottam Csepregi Gyuszival, Jávori Vili bácsival, szegény, már meghalt, Martonosi Gyurival… Ő is már közel jár a hetvenedik életévéhez, fogadott nagyapám. Havonta felhívom, hogy hogy van és mi újság. A Jazz Gardenbe úgy kerültem be, hogy játszottam az Afromagic nevű zenekarban, ahol mindenki szenegáli volt, csak én nem. Izgalmas volt, amikor Szerbiába mentünk, mindenkinek csak egynapos vízuma volt, és egyenként kiszállítottak minket a határon a buszból – szóval „borzasztó” zenekar volt. Ebben a zenekarban találkoztam Pleszkán Fricivel, aki tragikus körülmények között hunyt el nemrégiben. Őt annak idején tizenhárom évesen vették fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Dzsessz Tanszakára mint zsenit. Tényleg az volt, az őrület határait súrolta, amit ő művelt. Tizenhárom évesen leültették a zongorához, lejátszottak neki öt-hat perc zenét. Meghallgatta, és aztán hangról hangra, egy az egyben visszajátszotta. Ilyen nincs. Egyszerűen nem létezik ilyen, talán ha két ember van a Földön, aki erre képes. Egészen félelmetes. Frici egy sok szempontból félresiklott zseni volt – egy kivételes tehetség, és ehhez képest nem a világhírnév jutott neki, hanem úgy érezte, Magyarországot el kell hagynia, mert itthon nincsen semmi lehetősége. Világéletében Svájcban zongorázott éttermekben meg hotelekben, ahol csapkodták hozzá a bankjegyeket, hogy játssza el ezt vagy azt a nótát. Nyilván tudta, és eljátszotta. Pleszkán Frici, ugyanúgy, mint én, meghívott vendég volt az Afromagicben, ahol egy papír zsebkendőre volt felírva az egész műsor. A szenegáliak doboltak meg őrjöngtek meg énekeltek, és minden számnak ugyanúgy volt vége, volt egy egyezményes jel, és a végén mindig nagy taps, a közönség imádta. A főhős alig tudott magyarul, ha kimondta, hogy „töltött káposzta”, az emberek megőrültek. Ezzel csak azt akarom illusztrálni, hogy nem tudhatjuk, mikor történik olyan dolog velünk, ami óriási fordulatokat hozhat az életünkben. Megtudtam, hogy Pleszkánnal együtt fogok játszani, és hoztam a lemezeimet dedikáltatni. Azt értettem, hogy én miért marháskodom ott tizennyolc-tizenkilenc évesen ebben a zenekarban a szenegáliakkal, de hogy Pleszkán mi a frászt keresett ott… Nagyon hálás vagyok neki, mert ő, miután engem nagyon megkedvelt, elvitt magával máshová is játszani. Duóztunk, és levitt a Jazz Gardenbe is. Ott aztán körbe-körbe, kézről kézre adtak, sok mindenkivel játszhattam. Nagyon-nagyon jó időszak volt. Annak ellenére, hogy nem kerestem pénzt, hogy csattogtak az emberek a villáikkal, miközben muzsikáltunk, de hogy én ezekkel az emberekkel egy színpadon lehettem, az valami katartikus dolog volt. Az egész napom azon bizsergett, hogy én este a Jazz Gardenben játszom egy teáért, de ezekkel az emberekkel! És hogyha nem marháskodok a szenegáliakkal, és nem találkozom ott Pleszkán Fricivel – most sem tudom, hogy került oda –, nem ismerem meg őt személyesen, akkor ez az egész nincs. Nem vonnék vissza semmit.

A kezdetektől rendszeresen koncerteztél. Jelentett valamiféle vízválasztót a Zeneművészeti elvégzése?

Úgy élem meg, hogy rám nincs jó hatással az iskola. Egy sportolót lehet motiválni, hogy adjon bele még több energiát, hogy legyen még szorgalmasabb, viszont egy olyan tevékenységnél, ami alapvetően intuíciót és kreativitást előfeltételez, ez sokkal nehezebb. És nekem voltak nehéz éveim a Zeneművészetin, annak ellenére, hogy mindenkivel jóban voltam, Babos Gyulával, a gitáros főnökkel is. De nekem nagyon nehéz időszak volt, amíg a saját megfelelési kényszereimen át tudtam lendülni. Miután befejeztem az egyetemet, még kellett egy-két év, mire tudatosult bennem, hogy végül is azt játszom, amit akarok. És hogyha azokat a hangokat játszom, amikre én gondolok, akkor senkinek semmi köze sincs ahhoz, hogy én mire gondolok. Végül is ez egy teljesen szabad tevékenység. Most, hogy tavaly újra felvételiztem – mert annak idején még csak főiskolai kar volt, és most mesterképzésben veszek részt, hamarosan végzek –, újra kicsit görnyedtebben járok emiatt. Az iskolában megint rám jönnek ezek a feszültségek, hogy jól kell játszani, hogy valahogyan kell játszani, hogy tetszenie kell valakinek, ahogy játszom.

Azt mondják, az improvizáció nagy szabadság. Milyen magas szintig kell eljutni, hogy valóban szabadságként tudd megélni ezt?

Nem tudom. Nekem ez úgy van a fejemben, mint a flow-élmény. Ez nem is eksztázis, inkább egyfajta időtlen dolog, egy tudatos és egyben tudattalan folyamat az ember fejében, ami tényleg olyan érzés, hogy itt most bármi megtörténhet, és teljesen mindegy, hogy mi fog megtörténni, mert az úgy lesz jó.

Milyen mélységig lehet ezt megtanítani?

Borzasztó nehéz kérdés. Mint gyakorló pedagógus mondom, nagyon-nagyon bonyolult, hogy milyen instrukciókat adjunk egy fiatal zenésznek, hogy mire gondoljon, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Nyilván vannak konkrét feladatok – meg kell tanulni a skálákat, az akkordokat, lehet adni ötleteket arra nézve, hogyan lehet kiigazodni a hangszeren. De egy tetemes részben improvizált zene esetén inkább arról van szó – és ezt nem én találtam ki, hanem Babos Gyula mondja mindig –, hogy egy tapasztaltabb ember találkozik egy kevésbé tapasztalttal, és időt próbál spórolni neki, hogy ne tévedjen el különféle kerülő utakon.

Az is érdekes kérdés – bár ez már inkább műfaji dolog –, ha megnézzük, mit írt le a kottába például Igor Sztravinszkij. Olyan részletes és aprólékos, olyan csodálatos, magas szintű munka, hogy én zenészként csak kapkodom a fejem, és próbálom a mutatóujjammal végigkövetni a kottát, hogy nagyjából akkor érjek a végére, amikor a zenének is vége van. Ezzel szemben, mondjuk, Miles Davis leír tizenkét ütemet, és rohan vele a jogvédő irodába. Azt nagyon fontos szerintem helyre tenni, hogy a dzsessz nem feltétlenül magáról az előadott darabról szól, nem az az elsődleges, hanem az előadó, maga az interpretátor. És nézzünk meg egy nagy kortárs improvizatőrt, mondjuk, Keith Jarrettet, minden idők egyik legnagyobb zongoristáját – imádom a 2002-es párizsi koncertfelvéte­lét, ahol eljátssza a My Funny Vallentine-t meg az Autumn Leavest, és a ’96-os tokióit is, amire szintén feljátszotta ezeket a számokat. Nyilván nem arról van szó, hogy szegény pasas nem tudott több nótát, ezért aztán újra eljátszotta a hat évvel azelőtti lemezét, hanem arról, hogy mit gondol az adott időpontban erről a nótáról, mi annak a pillanatnak a gyümölcse. Ez a műfaj pontosan erről szól.

És ezt nem igazán lehet tanítani. Nyilván mindenki tudja, hogy mik a jó hangok, hol laknak a jó hangok, és hogy hol laknak egyáltalán a hangok, de a megoldó kulcs átadásával még sajnos semmi sem változik, senki sem lesz ettől még értékesebb művész. Mindig azt hittem, főleg, amikor felvettek a Zeneművészeti Egyetemre, hogy majd bemegyünk a sötétszobába, és valaki a fülembe súgja a titkokat. De sajnos mindig kiderül, hogy nincs semmiféle titok. Amikor futás közben zenét hallgatok, és hallok valami olyan motívumot, hogy Atyaúristen… Emlékszem, John Scofielddal volt egy ilyen élményem, nagyjából tudtam is a számot, amit játszottak a felvételen, és egyszer csak jött egy zseniális motívum. Rohantam haza, hogy újra meghallgassam, gitár a kézben, hogy leszedjem. Emlékszem, egy g-moll akkord volt, g–b–d–f, és arra azt játszotta, hogy g–b–d–f. Elkeserítő érzés volt, hogy nincs semmiféle titok. Minden, ami, úgymond, titok, az a személyiség, magában a zenészben van a különleges érték. Mindenkinek ugyanannyi húrja és ugyanannyi bundja van – ahogy Birta Miki szokta mondani –, ez mindannyiunknak reményt adhat és egyben elkeseríthet.

Milyennek találod a Zeneművészetit végzettek esélyeit? Vannak lehetőségek a magyar dzsessz-szakmában? Mennyire tudnak érvényesülni a dzsesszen kívül egyéb irányzatokban?

Az biztos, hogy nagyon nehéz, és az is biztos, hogy több lábon kell állni. Senki sem engedheti meg magának, hogy csak egy zenekarral játsszon. Én annyiban kiváltságos helyzetben vagyok, hogy nem kell olyan produkcióban játszanom, amiben nem hiszek. Persze ez nemcsak az én döntésem, hanem szerencse is – olyan produkciókban vehetek részt, amik valamiképpen működnek, és talpon képesek maradni.

Szerintem a Zeneművészeti Egyetemen nagyon magas a színvonal, most, hogy újra oda járok, látom. Gitárosokból például félelmetes, őrületes utánpótlás van. A képzés egyensúlyban van, nem engednek a színvonalból. A híres bostoni Berklee Egyetemen – amitől mindenki hanyatt vágódik – nyolcszáz gitáros van, nyolcszáz gitárosra jut tizenvalahány gitártanár. Nyilvánvalóan ott az egész arról is szól, hogy aki be tudja fizetni a rendkívül magas tandíjat, az részesülhet a képzésben. De önmagában az, hogy valaki a bostoni Berkeley Egyetemen végez, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó muzsikus vált belőle.

Az már egy nehéz kérdés, hogy mekkora kereslet van a végzett zenészekre. Vannak olyan előadók, akik megtalálják az útjukat, és nem feltétlenül azzal, hogy valamilyen tévéshow-ban ját­szanak. Sok zenészt tudok, aki igenis működik, és nagyon sok mindent csinál. A dzsessz mindenhol rétegzene, még New Yorkban is. Persze vannak világsztárok, akik egymás után tíz koncertet játszanak, mert háromszáz fős a dzsesszklub, és tízszer annyian kíváncsiak rájuk. De a többség számára ez mindenhol kemény dió.

Hogy látod, az egyetemről kikerülő zenészek mennyire készültek fel az érvényesülésben rájuk váró megpróbáltatásokra?

Amivel a zeneoktatásban érdemes lenne nagyobb súllyal foglalkozni, az szerintem a közönség. Tanulunk egy szakmát, művészeti képzésben részesülünk sok-sok éven keresztül, és sohasem mondja senkit azt, hogy a pódium előtt is vannak emberek. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy az a legjobb muzsikus, aki a legtöbb lemezt adja el, nem ez a fokmérő. A művészeti koncepció szerintem az, amiről sokan elfeledkeznek. Sokan egészen jól énekelnek – lásd a karaokeműsorokat a tévében –, de azt nem tudják, hogy mit is kezdjenek a tehetségükkel. Jó dolog, ha valaki nagyon szépen énekel, de hogyan tovább? És ez az, amiről szerintem nem eshet elég szó. Babos Gyula az egyetemen például nagyon sokat beszél erről. Az egyéni hang megtalálása, a közlendő – hogy legyen anyag, amit a muzsikus el akar juttatni a hallgatóhoz. És ennek tényleg nem az a fokmérője, hogy hárman vagy háromezren jönnek el a koncertre, hanem hogy van-e a zenében koncepció. Bármilyen zenében, teljesen mindegy, hogy milyen műfajban. A Rolling Stonesnak van egy olyan zenekari hangzása, van egy olyan átütő őserő az egészben, ami lehet, hogy nem tetszik, de ezt nem vitathatja el tőlük senki. Lehet, hogy ezért megköveznek, de szerintem Justin Timberlake szintén egy ilyen pasas, aki a ’N Sync zenekarban énekelt annak idején, egy nagyon tehetséges előadó. És mondhatom, hogy nem szeretem, amit csinál – nem tetszik a műfaj, túl magas hangon énekel –, de az tény, hogy profi produkciót nyújt, és igenis van üzenete. Lehet, hogy túlzottan is közérthető csomagolásban, de megvan a maga üzenete.

Sokan, köztük Miles Davis is, úgy tartják, hogy a bluest és a dzsesszt igazán csak a feketék tudják játszani, mert nem mindegy, hogy milyen zenei környezetben szocializálódik az ember. Megtanítható, megtanulható egy másik kultúrának a muzsikája?

Wynton Marsalis azt mondja, hogy a blues a feketék zenéje, a fekete büszkeség zenéje, ezt a büszkeséget a zenén keresztül mondják el. És szerintem ebben az értelemben igaza is van. Az autentikus blueshoz nyilván nem tud könnyedén hozzányúlni, aki teljesen más kultúrából érkezik. De ha eléggé beleássa magát, egészen a legrégebbi, „egyhúros-egyfogú”, a legautentikusabb vonalig, hiteles előadó válhat belőle. Hosszú évek munkája, amire az övé lehet a szó szoros értelmében. Ez nemcsak zenével, de bármivel így van szerintem.

A dzsessz nem feltétlenül igényli a mindig új és új szerzeményeket, a régi sztenderdek a mai napig műsoron vannak.

Az improvizált zenét a dzsesszirodalmon, a sztenderdeken keresztül tanítják. Ez nem kikerülhető, hacsak nem zajzenész vagy. A sztenderdezés nagyon fontos dolog, mert az egy közös pont minden újdonsült improvizatőr életében, és vannak, akik ezt a tanulóévek után is űzik. Itthon roma zenészeknél például nagyon jellemző ez a dalkincs, és ők őrületes színvonalon muzsikálnak dzsessz-sztenderdeket. Most volt a félévi bemutató a Zeneművészeti Egyetemen, tízből hét zenekar sztenderdeket játszott, kettő saját szerzeményt, egynél meg olyan „disznóvágás” volt, hogy odanézni is alig mertünk. De közben a legnagyobb tiszteletem a srácoké, mert mernek kísérletezni, és tényleg nem foglalkoznak azzal, hogy eladnak-e akár csak egyetlen lemezt. Egyszerűen nem erről szól nekik, hanem a művészetről. És ne felejtsük el, hogy alapvetően a művészet nem eladási célokra született.

A sztenderdek jó része több mint ötvenéves. Nem váltak porossá az évtizedek alatt?

A szenderdek képesek maiként megszólalni. Brad Mehldau, az egyik legnagyobb dzsessz-zongorista sztár a világon, nagyon különleges projekteket hív életre. Az első lemezén ő is csak sztenderdeket játszott, és még most is játssza őket, de teljesen máshogyan. Nagybőgő–dob–zongora, a klasszikus dzsessztrió felállásában játszik, viszont maga az előadásmód, az attitűd és a gyökerek már nem követik a régi példákat. Egy Davis-nóta után eljátszik egy Radioheadet, azután egy saját kompozíciót, majd egy Oscar Peterson-szerzeményt. Megint oda jutunk, hogy magában az előadóban van a lényeg. Nem attól lesz valami kortárs, mert valamit csinálunk vele, és akkor el lehet játszani újra egy ötvenéves nótát, hanem maga az előadó az, aki felfrissíti, aki kortárssá teszi ezt nemcsak az újrajátszással, hanem a kortárs gondolkodásával. Brad Mehldau zenéjén nagyon érződik, hogy találkozik a brit popzenével, hogy érintkezik mindenféle dzsesszelőadóval, és nagyon fontos, hogy a komolyzenével is. Magán a zenei mondatszerkesztésen, az akkordvilágon, a szólamvezetéseken egyértelműen érezni, mondjuk, a Radiohead és Johann Sebastian Bach hatását. Ettől lesz ez mindig más és mindig naprakész, ettől lesz kortárs a művészet, hogy teljesen más hatások érnek egy embert ma, mint ötven vagy kétszáz évvel ezelőtt. Szerintem ez a pikantériája.

A saját triómmal mi is elsősorban sztenderdeket játszottunk, de mindig próbáltuk valahogy máshogy, mindig „matekszakkör” volt, más metrumban játszottunk, hétnyolcadban, „kilenchetedben”, „tizenegy-harminckettedekben”. Különben ez engem a mai napig nagyon érdekel. Azért iszonyatosan érdekes páratlan ritmusokban gondolkodni vagy improvizálni, mert a magyar népzene hangsúlyozása pont az ellenkezője, mint a dzsessz lüktetése. Ez is lehet az oka, hogy az emberek kicsit kétkedve hallgatják vagy tekintenek rá. Nekem valószínűleg pont ezért érdekes. A bolgár népzenében nagyon sok páratlan ritmus van, ötnyolcad, hétnyolcad, kilencnyolcad, és nekem ez nagyon nagy inspiráció, engem ez nagyon izgat.

Mostanában, hogy minden kulturális tevékenységre kicsit kevesebb pénz jut, egyre több zenész duóban játssza a legtöbbet. Pusztán az anyagi kényszer miatt alakult ez így? Mintha rá is találtak volna a zenészek a duózás eddig talán ki nem aknázott aspektusaira.

Minél kevesebb ember áll a színpadon, annál nagyobb az egyenkénti felelősség. Nyilván akkor a legnagyobb, ha egyedül van, de ha már ketten vannak, az már kissé könnyebb, és így tovább. Két duóprodukcióm van, amivel dolgozom, és most, úgymond, működik. Az egyikben Juhász Gáborral, volt tanárommal és most már nagyon kedves kollégámmal és barátommal játszom, akivel csináltunk egy lemezt is tavalyelőtt. De Gáborral sem játszunk sokat annak ellenére, hogy duó, hogy csak két gitáros, hogy ennél olcsóbb produkció és ennél kisebb technikai igény nemigen létezik, csak egy konnektort kérünk, meg két pohár vizet. A másik duóban Harcsa Veronikával játszom. Ez a duó valóban úgy alakult, hogy neki volt egy kvartettje, amiben én sokszor vendégeskedtem, és bizony voltak olyan helyek, ahová a kvartett nem fért be. Így indult, először ezért játszottunk kettesben. Aztán a duó az idők folyamán annyira megerősödött, hogy úgy döntöttünk, legyen ebből egy önálló produkció. Csináltunk feldolgozásokat, és elkezdtünk saját zenét is írni, nem akartuk ugyanazokat a számokat játszani, mint a kvartett. Elkészült egy teljesen önálló anyag, épp most lett kész, a keverési munkálatok még most is zajlanak. Végül itt is inkább művészeti koncepció lett a duó, mintsem költséglefaragás. És hál’ istennek Veronikával rendszeresen játszunk, és nemcsak Magyarországon.

Annak ellenére, hogy a duó nyilván praktikus felállás, egyik sem azért jött létre, mert nem tudják kifizetni a nagyobb zenekart, és ketten kisebb gázsiért elmegyünk. A legnagyobb marhaság lenne, hogyha így csinálnánk, mert saját magunk alatt vágnánk a fát. Veronika a saját kvartettjét tenné tönkre, ha mi ketten feleannyiért is elmennénk ugyanazt a műsort játszani.

Nemcsak tiszta dzsesszt játszol, sőt talán azt a legritkábban. Mondjuk, a Bin Jipben te dzsesszgitárosként gondolsz az eljátszott hangokra?

A Bin Jip kortárs elektronikus könnyűzene, ezért mindenképpen más hozzáállást igényel, teljesen más feladat nekem, mint egy dzsesszprodukcióban játszani, de én ugyanolyan erősen hiszek ezekben a dalokban is, ugyanolyan felelősséget érzek minden egyes elpengetett hang után. Ha egy dzsesszkvartettben játszik az ember, el kell játszania a témát, aztán hősködni kell a szólóval – ezt nagyon sokan terminátori feladatnak tekintik. A Bin Jip-műsorban van olyan szám, ahol az első két percben nem játszom, és utána is csak néhány hangot. Erre mondhatjuk, hogy mennyire egyszerű, és ehhez képest mennyire bonyolult dolgokat játszom a Transform Quintetben, ami egy fúziós dzsessz-zenekar – de nekem ez ugyanolyan fontos, ugyanolyan komolyan vett feladat. Mindkettő más attitűdöt kíván, mindkettőben máshogyan kell gondolnom a zenére, az én feladatomra az adott zenében. Nem könnyű vagy nehéz – teljesen más attitűd. A Bin Jippel előfordul, hogy egy dal hat-nyolc hónapig készül, amíg annak minden egyes pillanata a helyére kerül, tehát ott teljesen máshova összpontosul a figyelem, mint a dzsesszben. És nekem pont ettől izgalmas, pont ez a másfajta attitűd az, ami engem az egészben érdekel.

Rengeteg vélemény, kommentár, jövőkép fogalmazódott meg az internet térhódítása, a digitális másolhatóság kapcsán a művészetek, köztük a zene átalakulásáról. A te zenekaraid hogyan élik meg ezt az új világot?

Az én tapasztalatom szerint már nincsenek dzsessz-zenekarok abban az értelemben, ahogy a Yellow Jackets, a Mezzoforte működött. Dzsessz- vagy dzsessz közeli zenekarok egy csak rájuk jellemző zenekari hangzással – ez most már nincs. Most már csak előadók vannak, és néha ugyanaz a zenekar egyszer csak átváltozik a szaxofonos együtteséből a dobos zenekarává, és az ő számait játsszák, máskor meg a zongorista számait adják elő a zongorista zenekaraként. Mára az lett a tendencia, hogy előadók, szólisták vannak, és az ő projektjeik.

Azzal mindenkinek szembe kell néznie, hogy az elmúlt tizenöt évben a zenepiac gyakorlatilag megszűnt. Én olyan szempontból szerencsés vagyok, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, amely már ebbe a helyzetbe született bele. Nekünk már nem újdonság, hogy nincs cédéeladás, hogy nincs jogdíj a korábbi értelemben. Olvastam egy interjút Brian Adamsszel, szerinte a mai fiatal zenészek azért nem morcoskodnak a jogdíjak miatt, mert el sem tudják képzelni, hogy a régebbiek mennyi pénzt kerestek annak idején. Ez valószínűleg kicsiben-nagyban mindenhol így van, ezzel mindenkinek szembe kellett néznie. Ma már mindenki örül, ha a YouTube-on megnézik a produkcióját – ingyen. Vagy akár ő maga vásárol nézettséget a YouTube-on, mert a nagy nézettség további érdeklődést vonz. Több olyan híres előadó is van, akinek óriási nézettsége van a YouTube-on, és nagyon sokan bevallottan módosítják a nézettségüket, ha kell, pénzért.

Annak, hogy egy dal bekerülhessen kereskedelmi rádiókba, vannak bizonyos kritériumai. Van egy bizonyos tempótartomány, meg van adva, hogy hány másodpercen belül kell megérkeznie a könnyen érthető refrénnek. Egyszerűen ilyen gyors világot élünk, információáradat van manapság, és ez nyilván hatással van a zenélésre is. Az is megfigyelhető, hogy nem tartanak szünetet a koncerteken. Aki komoly popzenész manapság, sokszor úgy játszik, mintha egy DJ-szettet adna elő. Nincs megállás a számok között, csak minden hatodik után van egy kis taps. És van egy ember, aki a zenekar fülébe beszámolja a következő dal tempóját. A dobosnak is ő számol be, tehát a közönség még azt sem látja-hallja, hogy a dobos beüti a tempót. Egyszerűen ilyen a világ, iszonyatosan felgyorsultunk. Aki a mai modern popzenében lépést akar tartani, az nem engedheti meg magának azt az öreges játékot, amit például B.B. King képvisel. Persze vannak olyan fiatal előadók is, akik vállaltan ezt követik, gondolok itt John Mayerre, aki szerintem nálam nem sokkal idősebb pasas, és egy óriási bluesgitáros sztár. Ő bevallottan ezt a régies habitust részesíti előnyben – nem is játssza a rádió, legalábbis errefelé nem hiszem, hogy túl sokat hallottuk volna.

Én nagyon szerencsés vagyok, mert azokat a formációkat, amikben van szerencsém részt venni, a tenyerén hordozza a közönség: eljönnek a koncertekre, viszonylag gyakran tudunk játszani. De rádióba bekerülni bármelyik zenekarral? Esély sincs rá. De ezt nem szomorúan mondom. Nyilván nem lenne rossz, ha játszana néha egy-két Bin Jip-dalt a rádió, szerintem alapvetően elég populáris, közérthető a hangszerelése, de még így is túl elvont ahhoz, hogy egy kereskedelmi rádió, mondjuk, a Petőfi műsorába beférjen, pedig az átalakult Petőfi vállaltan underground adóként indult.

Mostanában az egyik új dalunkat egyszer lejátszották, ennek kapcsán adtam egy telefoninterjút. Azt mondta a riporter, hogy úgy érzi, ebben az új számban Veronika „szexi énjét” jól ki tudtuk hozni, meséljek erről egy kicsit. Éppen bent voltam a Zeneművészeti Egyetemen, kikéredzkedtem az óráról, állok a vécében, hogy ne hallatsszon a „fufákolás” a többi teremből, és ezt a kérdést kapom. Elkezdtem valami teljesen másról beszélni, mintha meg sem hallottam volna a kérdést – mit mondjak erre? Ezzel az attitűddel lehet bekerülni a Petőfi Rádióba?

Szerinted ez csak kortünet, vagy megrögzült tendencia? Látsz esélyt arra, hogy a nívósabb, a pillanatnyi szórakoztatáson túlmutató produkciók is helyet kapjanak a tömegmédiában?

Olyan ez, mint a hamburger: baromi jó – egy ideig. Gyorsan jóllaksz tőle, olcsó, de az ember szervezete nem tudja befogadni a végtelenségig. Egyszer csak szükséged lesz anyád levesére. Szerintem a mostani helyzet hosszú távon csak a mi malmunkra hajtja a vizet. Amikor lemegyünk, mondjuk, Debrecenbe egy hétköznap este játszani, odajön százharminc ember, megtartunk egy másfél órás koncertet, és utána több mint egy órán keresztül állunk a színpad mellett, mert jönnek gratulálni az emberek, elmondják, hogy ez nekik mekkora élmény volt, és fotó, és írjam alá… Ez egy olyan energia az ő részükről, ami nyilván arról tanúskodik, hogy ők tényleg nem keveset kaptak ettől az egésztől. Én egyszerűen csak jól éreztem magam, hazamegyek, de közben egy csomó embernek ez a zene igenis fontos. Mindig van, aki eljön otthonról, és gondolkodósabban akar kikapcsolódni.

Talán ez a legmarkánsabb kortünet, hogy olyan lett a világ, olyanok a hétköznapok, annyira nagy a hajtás, hogy az ember a szabad idejében nem gondolkodni akar, hanem kikapcsolódni. Ne szóljon a zene szomorúságról, kit érdekel a szomorúság? Legyek boldog, felejtsem el, ami rossz, amilyen gyorsan csak lehet. Apámmal – ő az egyik legnagyobb rajongóm – ez egy örök vitánk, hogy miért nem játszom valami olyan muzsikát, amivel be lehet kerülni a rádióba. Valami olyat, ami „jó” meg „dallamos”. De semmi ilyesmi nem jut eszembe. Apám mondja mindig azt is, hogy mennyi fontos dal van, ami az embereknek sokat adott, emellett művészi mélységei vannak, „de mégsem ilyen dallamtalan, mint amit te csinálsz, fiam”. Ez egy rendszeres téma, hogy kéne valami vidámat csinálni. De ha van is egy ilyesminek hitt ötletem, arról is hamar kiderül, hogy nem is vidám igazán. Egymásnak sem merjük a próbán lejátszani, nemhogy a rádióban. Esélyünk sincs. De hát ilyen dolgok jutnak az eszünkbe. A vidám dolgok mellett vannak igenis nagyon-nagyon súlyos témák is, és a szerzőknek ezeket is fel kell tudniuk dolgozni. A művészet nem azért jött létre, hogy szórakoztasson. Szerencsés dolog, ha megélhetésként is működik, ha megélek abból, hogy gitározom. Ez egy fantasztikus dolog. De nem a lemezeladások és gázsik reményében gitározom, írok zenét. Borzasztóan örülök, ha valakit érdekel, amit csinálok.

A Hadik Kávéházban 2013. április 25-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.