×

Végenincs történetek 9.

Honthy Hanna vallomása

Szigethy Gábor

2013 // 09

Hamlet: Kisasszony, ölébe fekhetem?
Ophelia: Nem, uram.
Hamlet: Azaz, ölébe hajthatom a fejem?
Ophelia: Igen, uram.
(Shakespeare, 1602)



Mint másfél száz éve Czuczor Gergely versében a falusi kisleány Pesten, úgy bámultam 1971 decemberében a kezemben tartott titkos, de nem betiltott újságot. Titkos (akkor úgy mondták: bizalmas), mert csak a kiválasztott (vagy szerencsés) kevesek számára volt hozzáférhető a kommunista lapkiadó által kinyomtatott év végi kedveskedés, a félmeztelen és meztelen hölgyek képével dúsan díszített Szilveszteri Népszabi, Resti Hírlap. Közkézen forgó, újságárusnál kapható hírlapokban az ilyen képek kinyomtatása akkoriban tiltva volt, de az elvtársaknak év végén járt egy kis nyálcsorgató csemege.


Volt már kezemben 1971-ben Playboy. Magyar nyelvű, pártlap formátumú silány utánzata csak pillanatokra kötötte le figyelmemet; nem a lapok tartalma késztetett csodálkozásra, hanem a megjelenés ténye: amit a dolgozó népnek (munkások, parasztok, haladó értelmiségiek) tiltottak, annak megjelenését az elvtársak számára támogatták.


Hamar elfelejtettem a Szilveszteri Népszabit, a „pártpornót”, ám 1972 márciusában helyzet volt munkahelyemen, a Kritika szerkesztőségében.


Valamikor februárban megjelent Végh Antal, kezében egy nagy láda érett-piros szatmári almával. Kéziratot hozott. Svédországban járt, és termékeny íróra valló gyorsasággal már szállította is úti jegyzetei első fejezetét. Írása alcíme: Sexboden. Sűrű írás volt: szexuális felvilágosítás, erotika, pornó, kamaszgondok: onánia, maszturbáció, a nemi élet megválaszolatlan kérdései – tíz gépelt oldalba sűrített körkép az író e témával kapcsolatos svédországi és honi tapasztalatairól. A főszerkesztő hümmögött.


– Merész írás – dünnyögte, de nagyon merész akart lenni, kezembe nyomta a paksamétát.


– Szerkeszd meg! Add nyomdába!


Eszembe jutott a Szilveszteri Népszabi. Kezem ügyében volt egy olasz újság, benne beszámoló egy színházi bemutatóról, ahol az olasz újságíró szerint általános feltűnést keltett egy hölgy estélyi öltözete, amely mindössze egy kecses nyakláncból és tűsarkú topánkából állt. Fényképét is közölték a bájos hölgynek, igaz, csak hátulról. Szép, sudár, meztelen hölgy, vállán elegáns színházi táska. A fotón látható még egy férfi dermedt-boldog vigyora, aki a nővel szemben állva csodálja az estélyi öltözet lebilincselően merész egyszerűségét.



Óvatos voltam, a hölgy feneke fölött egy milliméterrel elvágtam a képet, így is egyértelmű volt: a feltűnni óhajtó dáma anyaszült meztelenül vonul az elegáns színház előcsarnokában.


A lap nem jelent meg. A Magyar Szocialista Munkáspárt kulturális mindenhatója úgy döntött: ilyetén pornográfia nem illik haladó, népi demokratikus szellemiségű magyar folyóiratba. (Gondold meg, Pali! Kamasz lányaim vannak! – okította telefonon a főszerkesztőt.)


A lapot kinyomtatták, aztán a megjelenés előtt két órával bezúzták. Őrzök egy megmentett példányt. Megtanultam: amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. A Szilveszteri Népszabiban kellett volna a képet megjelentetni – természetesen az egész alakos fotót, nem a Kritikában közreadott félbevágott maradékot.


Telt-múlt az idő, ősz lett. A főszerkesztő kitalálta: kérjünk fel jelentős színészeket, az úgynevezett könnyű műfajjal kapcsolatban nyilatkozzanak munkájukról, bármiről, ami éppen művészéletükben foglalkoztatja őket. A bármire kapható Molnár Gál Pétert bízta meg: környékezze meg és faggassa ki az operettkirálynőt, Honthy Hannát. MGP ódzkodott, de végül elballagott az ünnepelt dívához, és rábírta, hogy nyilatkozzon. Honthy Hanna interjút nem adott – diktált. Az elhangzottakat MGP szó szerint lejegyezte, de a kézirat átadásakor leszögezte: nem ő írta, az ő neve ne szerepeljen, ez Honthy Hanna mon­dandója a világról a világnak. A szöveget szerkeszteni, átírni, rövidíteni természetesen nem lehet, a művésznő ragaszkodik a szó szerinti közléshez.


A kézirattal a főszerkesztő dörmögve szobá­jába vonult. Vártunk. Lapzárta volt. Aztán kipattant az ajtó.


– Ezt nem közöljük. A színpadon énekelhet, de a nézeteit nem terjesztjük.


És az asztalra dobta a kéziratot. Eltettem. Őrzöm negyven éve.


Honthy Hanna írásának utolsó bekezdése csapta ki a biztosítékot.


– Pornográfiával nem foglalkozunk! – hangzott a főszerkesztői verdikt.


Igaza volt: szocializmust építő népi demokratikus proletárdiktatúránkban igencsak kínos lett volna, ha a pártközpont egy éven belül másodszor zúzatja be saját kulturális folyóiratát.


Mert Honthy Hanna nyilatkozatának utolsó bekezdése 1972-ben pornográfiának minősült, ha az istenadta olvasó nép kezébe került – volna.



Honthy Hanna hozzászólása


Nemrégiben baleset ért, és törött lábam ágyhoz és lakáshoz kötött, sok időm volt elmélkedni, és egyetlen szórakozásom, hogy a televíziót nézhettem. Majdnem válogatás nélkül, valamennyi műsorát. Szinte tele­vízió­szakértővé képzett kényszerű pihenésem ideje. Sok hasznos és érdekes tudnivalóhoz jutottam. A Delta című műsor egyike kedvenceimnek, olyan dolgokat tudok meg belőle, amikről sejtelmem sem volt. Én csak négy elemit végeztem. Azt is 1899-től 1903-ig. Azután felvettek az Operaház balettiskolájába, és bár a szakmai tárgyak mellett volt úgynevezett elméleti oktatás – ez nem is hasonlított a mai Balettintézet elméleti felkészítésére. Később kényszerűen ki kellett járnom az élet iskoláját, és sok mindent magamtól megtanultam.


Nagyon fiatalon kerültem abba a műfajba, amit manapság szórakoztató műfajnak szokás nevezni. S nem minden bántó él nélküli megkülönböztetésként, hiszen – úgy gondolom – minden műfaj szórakoztató, és a művészet szórakoztatásra való, nekem legalábbis szórakozást, gyönyörűséget szerzett, akár a Nemzeti Színházban néztem meg a felejthetetlen Bajor Gizit, akár koncertre mentem, vagy ha olyan kolléganőimet nézem manapság, mint a nagyszerű Ruttkai Éva.


Elnézést, hogy magamról beszélek, amikor egy komoly vitában a tisztelt szerkesztőség felkérésére hozzászólok, de tapasztalataimat pályámon átszűrten tudom leginkább kifejteni, nem lévén mesterségem az írás. Itt mindjárt álljunk is meg! Nem tartom, nem is tarthatom magam írónak, de a színpadon töltött évtizedek alatt nagyon sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy belejavítottam librettókba, átírattam (vagy kényszerűségből: átírtam magam) dalszövegeket. Azok a szövegkönyvírók és verselők, akikkel együtt dolgoztam, elmondhatják: sok bajuk támadt velem. Rengeteg kívánságom volt. Sietek hozzátenni, nem mindig azért, hogy az én személyem emelkedjen ki a színpadi forgatagból, sokkal inkább azért, mert nem éreztem a szerepet életszerűnek, hitelesnek, igaznak. Nem a sikerért dolgoztam, bár bevallom: a mi pályánkon a siker nélkülözhetetlen, éltető elem. A közönség lelkéhez akartam mindig eljutni. Nekem nem volt könnyű és boldog életem. Nem sikerültek házasságaim sem, sohasem éltem boldogan. Már balettiskolás koromban a nagyokat figyeltem, és titokban azokat a figurákat gyakoroltam, amiket ők az olasz balettmestertől tanultak. Az egész pályám önkínzás volt, hozzásanyargattam magam a szerepekhez (ezek nem mindig voltak értelmes feladatok), persze mindennek nem szabadott meglátszania rajtam, amikor a közönség elé léptem.


Játszottam úgynevezett komoly, prózai színházakban is, és nem hiszem, sőt meg vagyok győződve róla, hogy zenés meg prózai szerepformálásaim között semmiféle különbség nem volt. Mind a két feladatra egyformán készültem, tudva, hogy ugyanazzal találkozom mind a két színházban – a közönséggel, és a közönségnek mindenhol ugyanazt, a tudásunk szerint legmagasabbat kell nyújtanunk.


Végezetül engedjék meg, hogy elmeséljem a Csárdáskirálynő egyik előadásán, az utolsó felvonásban történt esetet. Az egyik végszavat adó partnerem ahelyett, hogy azt mondta volna szövege szerint: „Hercegnő, engedje meg, hogy e csokrot a lába elé helyezzem”, így szólt egy véletlen memóriazavar következtében: „Hercegnő, engedje meg, hogy e csokrot a lába közé helyezzem!” Hallottam, ahogy a kórus tagjai visszafojtják nevetésüket. Veszedelmes és hisztériásan ragadós az ilyen színpadi pillanat. Nem sok hiányzik, és mindenki nevet: színpad is, nézőtér is. Kész a botrány, és veszendőbe megy az egész esti munkánk. Kinéztem a nézőtérre, erősen, talán szigorúan is, és teljes koncentrációval igyekeztem megmenteni a hely­zetet, a játék komolyságát. Nem nevette el magát senki a nézőtéren, és a játék közös szépsége megőrződött. Mert a mi könnyű műfajunkban is ugyanúgy kell tisztelni a közönséget és a játékot, a színházat, mintha Shakespeare-t játszanánk.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben