Ráncgyár; Dél

Ráncgyár

Ez a város nem az én babonám.

A Sötét kapunál seregek gyűlnek, kikent
feketében, rúzsvörösben. A ráncgyárból
küldték haza őket, munkásnak öltözve,
ma utoljára. Ablakom alatt settenkednek.

Ezerkilencszáznegyvenben nagyapák
tévedtek el miattuk bokszmeccs után,
halvérű szerelmeket kajtatva, törött
orral. Az ütést, ami évtizeddel később majd
agyuk halálát okozza, már el is feledték.
Csak a ráncgyári munkások emeltek tollat,
követve a vér vonalát, hogy kellő időben
vonhassák kérdőre az utódot. De hiába
gyűlnek, mert többé nem az én babonám.

Egy nő ijedtében elhagyja félrecsúszott
ajkát, színes nyoma valaki más emlék-
könyvébe kerül. A ráncgyár katonái
settenkednek, várják a királyt. Mert ma
utoljára, hogy összegyűrik ezt az utcát,
sehány éves köveivel. Kezdődik az aratás.

Dél

Dinasztiám egyik ága végleg elhagyta e földet,
holdas arcuk a fekete Afrika felé fogyott el.
A kalandozó vérből rokonok nőttek egy gutaütéses
napkeltében. Néger babáim, mi lett veletek.

A nagy háborúk között haltunk így ki,
meszes kabátban dédelgetve régi fotókat,
tiltott képeket. Az apai ág apadt meg lassan,
hajóra szálltak mind az ősök. Háremet avattak
és aranyat leltek. A gyöngéket hátrahagyták,
hazudjanak ők nagyobb jövőt egy arctalan
nemzedéknek. Egyikük vagyok most, eszem
nem vesztettem még, négy lóval a fővárosig
jutottam csupán. Álmomban dél felé nézek.

A homokban babonás állatok járják a tájat.