Az L. Simon László költészetét megnyitó (visszavonhatatlanul…) című kötetében (1996) megnyilvánuló alkotói sajátosságok szintén végigvonulnak a költői életművön. S ezt akár egyetlen verset vizsgálva is bemutathatjuk. A kötet annak az új nemzedéknek az alkotóművészetéhez tartozik, amely a Vajda Péter-, Kassák Lajos-, Füst Milán-irányvonalat is követve a szabadvers-formák lehetőségeit kibontakoztatják, gazdagon bemutatják.
A kötetet megnyitó vers, (a kéz a kéz sikere…) a különböző érzékterületeknek (a vizualitást, verbalitást és taktilitást biztosító organikus szerveknek) a megjelölésével, az egyik médiumnak a másikkal való összekapcsolásával fejezi ki a gondolat „tárgyiasítását”: „a kéz a kéz sikere / a szem a fül / és a kéz sikere / a kéz nélkül / a kéz sikere / az a gondolat / amit csak befele / befele lehet”. A felütés már jelzi a többi verset is szervező, felépítő szövegalkotási sajátosságokat: a központozás elhagyását, szavak, szókapcsolatok ismétlését vagy variálását, melynek során az értelmi vagy kontextuális azonosság következtében a denotatív síkról a konnotatív tartományba lép át az adott szóváltozat, s destruálódott mondatok, széttöredeztetett gondolatok mozaikkockái jelennek meg. A kötet végén a verssorok prózaformára jellemző hosszú, margótól margóig terjedő hullámzásai is egyre nyilvánvalóbbá teszik a kötet prózavers-felépítettségét.
A Radnóti Miklós-, Csáth Géza- és Kosztolányi-allúziók pedig (tétova óda, Csáth Géza: Napló 1912–1913, önvizsgálat, önirónia) a szövegek egymással való érintkezésének avantgárd poétikai technikáját jelzik. Ezek a reminiszcenciák a (visszavonhatatlanul…) kötetben az új versbeszéd egyik távolságtartó alakzatának, az iróniának a reprezentánsai. Nem egyszerű hozzárendelő vagy affirmatív viszony van ugyanis az esetleges versbeli alany és állítása között, hanem egyfajta elidegenítő gesztus, egy külső, felületi attitűd, leváló viszonyulás. A szövegbeli utalások, rájátszások mellett a különféle textusok párbeszéde, egymásra, egymásba játszása, a művekből való átvétel, az intertextualitás poétikai-retorikai eljárása is jelen van a kötetben.
A (csak a csönd…) kezdetű szabadversnek egy egész kötetoldalt betöltő, margótól margóig építkező gondolatvezetését is ez az alkotásmód, a vendégszöveg-technika sajátos alkalmazása jellemzi. A Miatyánk visszatérő szövegfoszlány-variánsai például áthatják az egész költeményt. A töredékhatás mellett viszont a teljes ima szövege is felsejlik a versben, ugyanis nem törik meg a Miatyánk linearitása, csak szétszabdalva, a horgászó, a halat váró lírai én szavai közé van beékelve. A kötött szövegű és a kötetlen, spontán fohásznak, valamint a tett, az élet imádságának egymásba fonódása az imádkozás eszközeinek, formáinak egyenrangúságát és a hogyannak (a szív bőségének, őszinteségének) fontosságát is jelzi. A Miatyánk jelenléte mellett a bizánci liturgia elmélyülésre felhívó felszólításainak felvillantásai (figyelmezzünk ~ figyeljünk ~ figyelem),1 a bibliai allúziók, az evangéliumok Jézus-történeteinek mozzanatait sugalló, ugyancsak állandóan visszatérő motívumok (kenyér, hal [csodálatos kenyér- és halszaporítás], damil [horgászat ~ halászat ~ a tanítványok meghívása, kiválasztása, majd feladattal való megbízása: „emberhalászokká teszlek titeket”, Mt 4,19; Mk 1,17], csónak, ringás) ugyancsak a dialogikus utalástechnikát és a transzcendens szemléletet jelzik.
A költeményben megnyilvánuló másik jellegzetes avantgárd jegy a vizualitás alkalmazása, a szövegrészek sajátos tagolása. A vers topográfiai szervezőeleme ugyanis a gondolatjelek következetes alkalmazásának vizuális költészeti jegye, amely a kötetben a (csak a csönd…) mellett (a beszéd…) című versben is dominánsan jelen van. A gondolatjel gyakori használata, halmozása Kassák Lajos költészetére is jellemző (lásd: Utazás a végtelenbe), s Papp Tibor is gyakran él vele (például a Forgó égtájakban), aki sokszor a margótól margóig érő, hosszú gondolatjeleket a szövegek elszigetelésének markáns jeleként építi be a műveibe (Homlokunkat egymásnak feszítve). Az elszigetelésre már Oscar Wenceslas de Lubicz Miłosz2 költészetében is találunk példát (Papp Tibor számára is a litván származású francia költő gyakorlata szolgáltatta a mintát): Miłosz a központozást hosszú szóközzel helyettesítette, így tagolta, választotta el az értelmi egységeket egymástól.
L. Simon László (visszavonhatatlanul…) című kötetében is a gondolatjelek optikai egységei a látható nyelv3 megjelenését jelzik, a vizuális effektusokkal való alkotói attitűdöt, amelyek nem üres, funkció nélküli formák, hanem poliszemikus jelek: a központozás helyettesítésén túl a befogadási tempót is meghatározzák. Az elszigetelt helyzetben lévő szó vagy mondatszakasz első felét ugyanis annyival hosszabb ideig olvassuk a másodiknál, ahány jelentést tulajdoníthatunk neki. S a szóközöket, így a gondolatjeleket is olvassuk. Minderre Jacques Mehler, Thomas G. Bever és Peter Carey közös nyelvészeti kutatásaik során hívták fel a figyelmet.4
A (csak a csönd…)-ben ezt az elszigetelést akár a megszokott formában, verssorokra bontva is jelölhetjük:
csak a csönd
néha a damil sercegése
és a buborékok
csöndben
még nagyobb csöndben
pukkannak
és figyelem
figyelem
mert várom
várom
hogy jöjjön
jöjjön
de csak a csönd
még csak a csönd
[…]
155 soros lenne így a vers, majdnem ötoldalnyi terjedelmű, s a hosszúvers műfaji kategóriájába is besorolhatnánk. Egy felületes vagy konzervatív olvasati megközelítéssel pedig úgy tűnne, hogy a verssorokra tördeléssel „versszerűbb” lenne az alkotás, azért is, mert – ne felejtsük el – a szabadvers iránti ambivalens érzések, bizonytalanságok vagy határozottan elutasító megnyilvánulások sajnos a Nyugat újításának korától szinte napjainkig jelen vannak az irodalmi életben, s még mindig erősen meghatározzák a befogadói magatartást. Annak ellenére, hogy a költészet–próza oppozíció fenntarthatósága már az 1960-70-es évek fordulójától egyre bizonytalanabbá válik.5 A líraiság eszközeit, a képszerűséget és a stílusalakzatokat – amelyek verssé teszik a lírai én „epizálódó”6 önkifejezési formáit –, azaz az ismétlést, az ellentétet, a fokozást, a párhuzamot, az anaforát, a gondolatritmust vagy a trópusokat (metafora, megszemélyesítés, allegória, szinesztézia, szimbólum, metonímia, szinekdoché) és a képszerű beszédet (hasonlat), valamint a ritmust és a belső rímeket versszervező elemekként elfogadja és regisztrálja a befogadói tudat, miközben a formai megjelenítésben továbbra is görcsösen ragaszkodik a verssorokba tördeléshez. Ez viszont önmagában nem teszi verssé a szöveget, mint ahogy a próza írásképéhez való hasonulás sem csorbítja a vers költőiségét.
Egy költői „szöveg” prózai formába tördelésének tehát oka van. A vers hatását nemcsak erősítheti, de elengedhetetlen formai követelménnyé válhat, mint ahogy a (csak a csönd…)-ben is tapasztalhatjuk. Ebben a műben a prózai formának jelentésmegsokszorosító ereje van. A folyamatosan írt szöveg folyondárszerűsége és az értelmi egységeket elválasztó gondolatjelek, amelyek nemcsak központosítást helyettesítő elemek, de az emberi léthelyzet megjelenítői is, a már-már becketti Godot-ra váró, reménytelennek tűnő hosszú várakozásnak és a gondolatok töredezettségének, a lírai én lelkiállapotának jelei. Egy olyan emberi léthelyzet költői megragadása, amelyből egy adott kegyelmi pillanatban – megfelelő nyitott szív feltételével – a befogadó is részesülhet:
csak a csönd – néha a damil sercegése – és a buborékok – csöndben
– még nagyobb csöndben – pukkannak – és figyelem – figyelem –
mert várom – várom – hogy jöjjön – jöjjön – de csak a csönd – még
csak a csönd […]
A topográfiai megszerkesztettség mellett a másik fontos szervezőelem az ismétlés grammatikai alakzata. Az ismétlés általános, megszokott szerepe a nyomatékosítás. A (csak a csönd…)-ben viszont új funkcióval egészül ki a grammatikai-stilisztikai alakzat. A könyörgés, az ima versbeli spontaneitásához kapcsolódva az állandóan visszatérő elem az imádkozás skandáló meditációformájához válik hasonlóvá, de úgy, hogy közben a feszültségteremtő ereje is egyre nyilvánvalóbbá válik: a várakozást, a múló időben megtapasztalt egyidejűséget, egy adott léthelyzet, lelkiállapot feszítő voltát ragadja meg. Az állandóan visszatérő elemek közül a csönd és a várakozás a legdominánsabb. A csönd főnév 16-szor (alapszóként 10-szer, ragos formában 6-szor), a várom ige pedig 14-szer fordul elő. A tárgyas ragozású ige tárgya sem marad jelöletlen („várom [azt] – hogy jöjjön”): 10 esetben szerepel a jöjjön lexéma. A kontextusból kiragadva ezek az egyetlen jelentésmozzanatból álló szavak motiválatlanok, hiszen a hangalak és jelentés kapcsolata csupán megszokáson alapul. Viszont a versben az ismétlés retorikai eleme az adott szó jelentésképzését állandóan kiegészíti, időnként felülírja, s így a motiválatlan szóalakból közvetve motivált hangalakú alakzatokat hoz létre. Ez a motiváció pedig jelentősen meghatározza a szó, s így a teljes mű hangulatát, stilisztikai hatását.
A vers a „csönd” hitvallásának, erejének kinyilatkoztatása is, a horgászó, halászó emberi magatartás, a hallgatás, az elcsendesülés, elnémulás fontosságának jelzése. Csak így tisztulhat meg az emberi lélek: a csendes és mégis cselekvő várakozás imájában.
A szerepek és tartalmak egymásba játszása is a lakonizmus és a redukcionizmus technikájával, kifejezésmódjával folyamatosan jelen van a költeményben. A halra, a kapásra váró horgász („a damil sercegése”, „halk siklás”, „a beszórt kenyér”, „és bekapja” „fénylik – pikkelye – pikkelye van”, „kifogom”) és a messiási felkentség, az „emberhalász” szerep („a beszórt kenyér”, „a vétkeit – kifogom”), valamint az elkötelezettség („mert egyedül vele”), az egyéni változásban és a meghívásban, a küldetésben való hit („szabadít – szabadíts – a gonosztól / – a ringástól – az unalomtól”, „de megbocsát”, „és megbocsát”, „és segít – segítenie kell”) és a visszatérő motívumokkal az evangéliumok felvillantott történetei egyaránt egybefonódnak a versben:
várom – várom – hogy jöjjön – halkan – add meg – a kenyeret – a
mindennapit – hogy jöjjön – miatyánk – ki vagy a mennyekben –
csak a csönd – figyelem – és várom – mert egyedül – mert egyedül
vele – a bot – az ima – hogy jöjjön – a kenyérre – illatos – illatos
kenyérre – de addig is csönd – csak a víz – néha a damil sercegése
– és valami kattogás – halk siklás – miatyánk – vizet – és kenyeret
– sózott halat – mert várom – szabadít – szabadíts – a gonosztól –
[…]