×

„Szelíd lázadás az érvényes norma ellen”

Bevezető gondolatok Csalog Zsolt Cseréptörés-kritikájához

Soltész Márton

2013 // 09

„Megjelent a Nouvelle Revue de Hongrie, Georges Ottlik szerkesztésében.”
(Lengyel Péter: Cseréptörés)





Csalog Zsolt méltatlanul elhanyagolt, poros, szamárfüles hagyatékát fölmérve, rendszerezve akadt a kezünkbe az a kétlapnyi autográf töredék, amely az alábbi – nem éppen érdektelen – nyomozási és újraolvasási hullám elindítója volt. A kizárólag a kézírás alapján azonosított, szerző és cím nélküli fragmentum részletes áttanulmányozását, eredetének, rendeltetésének kutatását elsősorban az indokolta, hogy a hagyatéki rendezéskor alkalmazott hivatalos könyvtári procedúra megköveteli a kutató felelős és felkészült döntését az alábbi három kérdésben: 1.) a leltárba vett kézirat valóban a szerző saját munkája-e, avagy sem; 2.) szépirodalmi, publicisztikai jellegű, vagy esetleg más szerzők műveiről szóló metaszöveg; 3.) publikálásra került-e valaha – akár a jelenlegi, akár rövidebb/hosszabb formában, részben vagy egészen eltérő cím alatt.


Az mindenesetre már az elsőként előkerült szövegrészből (az általunk sajtó alá rendezett változat 3–5. fejezeteiből) kiderült, hogy egy önálló mű második, befejező részét tartjuk a kezünkben. Mivel a kézírás – mint említettük – fölismerhetően Csalogtól származik, már csak a kézirat státusát kellett meghatározni. A kék golyóstollal rótt szöveg egy bizonyos „LP” „Cs.” című regényéről szól; innentől – Csalog és Lengyel barátságának ismeretében – nem volt nehéz rájönni, miről is lehet szó. A szöveg tehát kritika, recenzió, irodalmi szövegről szóló szekunder szöveg – legalábbis így véltük. A különféle bibliográfiákból azonban csakhamar kiderült, hogy a Cseréptörésről nem jelent meg sem laudáció, sem bírálat a Parasztregény szerzőjének tollából. Politikai vagy személyes okokból asztalfiókban maradt írással volna dolgunk? Jogos kérdés! Megkérdeztük hát az ügyben a (második) legilletékesebb személyt, a lelet által tárgyalt mű szerzőjét, Lengyel Pétert. Ám a Kossuth-díjas író – legnagyobb meglepetésünkre – azt üzente: soha még csak nem is hallott róla, hogy barátja írt volna valamit 1978-as kötetéről. Nem tehettünk mást, várni kellett, és reménykedni, hogy a hagyaték egy későbbi iratdobozából (a 85-ből ekkor még hátravolt vagy 30) előkerül egyszer a szöveg első fele is.


Közel húsz gyűjtővel odébb, egy szépirodalmi fragmentumokkal teli doboz alján azután megtaláltuk a becses holmit. Az újonnan felfedezett töredék első mondata („Néhány lazán összefűzött gondolat rövid felvázolásával szeretnék a közös beszélgetés – netán vita – kialakulásához indításokat adni”) máris megszabta kutatásunk új irányát. Ezek szerint vitaestet, könyvbemutató előadást keresünk – valamikor a megjelenés környékén. A kérdés csak az, mikor jelent meg egyáltalán a könyv. Ezt aránylag könnyen megtudhatjuk, csupán némi könyvtári kutatást igényel: végig kell lapozni az Élet és Irodalom ’78-as számait – különös tekintettel A hét új könyvei rovatban közölt műcímekre. Nem is kell soká böngészni, már a június 24-i számban megleljük a kívánt adatot. Júniusi tehát a megjelenés, így nyilván még ebben az évben megtartották a bemutatót. Nézzük hát az év kulturális eseményeiről tájékoztató forrásmunkákat – elsőkben A magyar irodalom és irodalomtudomány bib­liográfiájának vonatkozó fejezetét,1 majd Fodor András naplójának Hetvenes évek című kötetét!2 Mondanunk se kell: semmi nyom.


Internetes kutakodásaink eredményeként bukkantunk rá Pataki Éva Egy levelezőlap Ottliktól című cikkére, melyben (persze csak említésszerűen, de) már szó kerül egy bizonyos írószövetségi bemutatóról:


„Ottlik nem is iratkozott vissza [’56 után] az írószövetségbe. Csak egyszer3 lépte át a Bajza utcai épület küszöbét, amikor bemutatta Lengyel Péter új regényét. Az esemény nem arról híresült el, hogy megjelent a kitűnő Cseréptörés, hanem hogy Ottlik felbukkant az írószövetségben.”4


Sajátos véletlen, hogy éppen ebben az időszakban lapoztuk végig a bibliográfiai szempontból mindeddig feldolgozatlan Magyar Napló című kétheti lap legkorábbi évfolyamait Csalog publikációs listájának összeállítása érdekében. Itt akadtunk rá ugyanis, a ’91-es Ottlik-emlékszámban Kis Pintér Imre rövidke írására, amely újabb részletekkel szolgált a szóban forgó programra vonatkozóan:


„A harmincnégy év alatt – írja Kis Pintér –, úgy tudom, két ízben sikerült elhívni [Ottlikot] a Bajza utca 18-ba. Nem ment könnyen. Először három hónap alkudozás előzte meg, amíg erőszakoskodásomra (a kritikai szakosztályt képviseltem) ráállt, hogy Lengyel Péter szerzői estjét bevezeti. Voltaképpen az erkölcsi zsarolásnak engedett: a fiatalabbak közül köztudottan L. P. állt hozzá a legközelebb, L. P., akinek segítségére ez ügyben természetesen nem számíthattunk.”5


Majd magáról az estről szólva így folytatja:


„lementünk a Klubba, és szokatlanul nagy közönség előtt fölolvasta bonyolultan hangzó tanulmányát a regényről, az R-modelljeiről.”6


Bár e szerencsés lelet kétségtelenül meggyorsította munkánkat, Kis Pintér szubjektív visszaemlékezését mégsem tekinthettük perdöntő bizonyítéknak, már csak azért sem, mert a jeles esemény időpontja továbbra is homályban maradt.


Lévén az Írószövetség könyvtárában alapvetően csak ’90 utáni anyagokat őriznek,7 kikértük a Széchényi Könyvtár raktárából A Magyar Írók Szövetségének az 1976–1981-es időszakra vonatkozó összevont tájékoztatóját, ezt a hely- és évszámmegjelölés nélküli, stencilezett, keménykötésű dokumentumot. E sovány, s időpontok tekintetében bizony a legkevésbé sem informatív kötetnek a Prózai és Kritikai Szakosztályra vonatkozó fejezetében olvasható az alábbi bejegyzés:


„A két szakosztály együttesen rendezett vitát Nádas Péter: Egy családregény vége, Gáll István: Ménesgazda, Lengyel Péter: Cseréptörés, Esterházy Péter: Termelési-regény, Czakó Gábor: Várkonyi krónika, Balázs József: Magyarok, Cseres Tibor: Parázna szobrok című műveiről. Előadók és korreferensek voltak: Mészöly Miklós, Balassa Péter, Simonffy András, Almási Miklós, Faragó Vilmos, Kiss Ferenc, Ottlik Géza, Csalog Zsolt, Kenyeres Zoltán, Kulcsár Szabó Ernő, Görömbei András, Kiss Pintér Imre, Berkes Erzsébet, Alföldy Jenő, Galgóczi Erzsébet, Hanák Péter.”8


Ottlik Géza, Csalog Zsolt, Kis Pintér Imre és Alföldy Jenő neve egy lapon – jelentős előrelépés ez, s mindenképpen arra sarkallja a kutatót, hogy fölkeresse a kötet két (ma is élő és alkotó) kritikusát, akikre Csalog vitaindítója hivatkozik.


Mivel azonban Kis Pintér és Alföldy, e két segítőkész filológus végül nem tudtak útmutatással szolgálni, figyelmünket közvetett források felé fordítottuk – s mint a példa mutatja, nem is egészen eredménytelenül. Kelecsényi László 2000-ben megjelent Ottlik-monográfiájában a következőket írja:


„Az Írószövetségbe 1957 után [Ottlik] nem lép vissza, s egy kivételtől eltekintve be sem teszi a lábát a székház épületébe. Ez a kivétel jelentős alkalommá nemesül: Lengyel Péter Cseréptörésének bemutatóján mond afféle laudációt 1978 novemberében.”9


Újabb dátumpontosítással szolgál tehát Kelecsényi könyve, ráadásul rámutat: valamiféle laudációt (is) mondott az író a friss Lengyel-regényről. Mármost ha elolvassuk a Próza című kötetbe fölvett A regényről című tanulmányt – amely az egyetlen hozzáférhető ottliki trakta a Kis Pintér által emlegetett R-modellekről –, látni fogjuk: még utalás erejéig sem esik szó benne Lengyel művéről.10 Vajon két szövegről lenne szó, vagy csupán az elméleti bevezetőhöz hozzáfűzött szóbeli kiegészítés lett volna maga a méltatás?


A választ Sümegi István 2006-os Ottlik-könyvéből olvashatjuk ki:


A regényről című előadást Ottlik 1965-ben tartotta Bécsben egy kerekasztal-beszélgetésen, illusztris írótársak előtt.11 Magyarul 1979-ben jelent meg a Kortársban, majd a Prózába is felvette az író. A Még egyszer a regényről című publikálatlan gépirat12 pedig Lengyel Péter Cseréptörés című könyvét recenzeálja egy hosszú elméleti bevezetőből elrugaszkodva.”13


Így hát megvan az esten elhangzott szöveg is. Azaz hogy még sincs meg; mert bár a magunk részéről szerettük volna az Ottlik- és a Lengyel-kutatás szempontjából egyaránt fontos gépiratot sajtó alá rendezni és Csalog vitaindítójával együtt még ugyanebben a lapszámban közzétenni, ám ebbe a hagyaték kurátora, Lengyel Péter nem egyezett bele. Megkeresésünkkor arra hivatkozott, hogy Ottlik kérésének megfelelően befejezetlen írás közléséhez nem adhatja engedélyét, ahhoz pedig végképp nem, hogy közvetlenül őróla (is) szóló anyagot publikáljunk.14 (A szóban forgó előadásszöveg ugyan nem befejezetlen, a kurátor döntését természetesen tiszteletben tartjuk.)


Most már „csupán” a pontos dátumra volt szükségünk, mely ügyben egyetlen utolsó mentsvárunk maradt: az Ottlik-hagyaték – mondván, hátha találunk valami levélnyomot a program szervezéséről. Ennek megfelelően a 428-as fond jegyzékéből először a levelezésre vonatkozó adattáblákat tekintettük át, s máris megakadt a szemünk egy ’78-as Kis Pintér-levélen. Jól számítottunk, a Prózai és Kritikai Szakosztály nevében írt fölkérő levelet tartottuk a kezünkben:


„Kedves Uram,


1978. nov. 15-én ½ 5 órakor az Írószövetség vitaestet (beszélgetést) rendez Lengyel Péter Cseréptörés c. regényéről a szövetség klubhelyiségében. Engem bíztak meg az est megszervezésével. Úgy tudom: szívesen olvasta és jól ismeri a regényt. Ezért is szeretném megkérni, hogy vegyen részt ezen az összejövetelen, s hogy ott első hozzászólóként mondja el rövid véleményét a könyvről, esetleg fűzzön hozzá néhány kötetlen, általánosabb megjegyzést. Nagyon remélem, hogy kérésem nem lesz kedve ellen való. Kedvező válasza: örömet jelentene.


Budapest, 1978. okt. 8.


Őszinte tisztelettel: Kis Pintér Imre”15



Lengyel legközelebbi barátjának és pályatársának a Cseréptörésről, a hetvenes évek magyar irodalmának e szignifikáns remekművéről alkotott véleményét eleddig legfeljebb közvetett forrásokból ismerhettük, melyek közül minden bizonnyal a leghitelesebb és legirodalmibb példa Csalog ’81-es munkáskönyvének Én voltam a ló című darabja. E kisregény helyét, munkás- és kulturális identitását kereső elbeszélője egy helyütt így nyilatkozik:


„A Lengyel Péter könyvét kezdtem el nemrégen, a Cseréptörést, de azt is abbahagytam, valahogy nem lehetett olvasni – – […] megláttam egy könyvesboltot. És egyből eszembe jutott a Lengyel Péter, mer ismerem is, még a Vince révén, meg előtte olvastam újságba hogy megjelent a könyve. És bementem és megvettem, és kiültem vele a parkba egy padra és elkezdtem olvasni. Csak akkor mellém telepedett egy TÖK részeg ember. Aztán meg jött egy kutyás krapek, és elkezdte bolygatni ezt a részeget. Hogy – Menjen innen azonnal, itt nem lehet aludni, mit képzel, rendőrt hívok – meg mittudomén. Valami parkőr lehetett. És valahogy nem bírtam tovább, fölugrottam és elmentem. És utána minden nap elhatároztam, hogy tovább fogom olvasni a könyvet, de mindig elmaradt. Egész az elején voltam még, ott, hogy elindul egyedül megkeresni az apját – nem tudom már pontosan. – Szóval ahhoz, hogy az ember nap mint nap folyamatosan tudjon csinálni valamit, ahhoz meg kell találni a körülményeket. Nem lehet CSAK ÚGY olvasni!”16


A másik „nyom” egy 1987-es levél, amelyet az ez idő tájt éppen New Yorkban élő Csalog Lengyel feleségének, Zsolt Angélának címzett:


„…régi hitem, hogy az irodalom team-work, nem NP, LP vagy CsZs csinálja, ha az egyedi teljesítményeket ilyesféle nevekkel, monogramokkal jegyezzük is, hanem MI csináljuk – így indokolódik a suta »büszkeség« kifejezés. Utoljára egy bizonyos Cseréptörés című könyv olvasásakor éreztem ilyesfélét ilyen intenzíven (nem is tudom, hogy neked – P. – beszámoltam-e akkor erről így), a »remekmű«-dolgot is, meg a »team«-ügyet is.”17


A levélben „NP” monogrammal jelölt írótárs természetesen Nádas Péter, s a mű, melynek kapcsán a Parasztregény szerzője saját kollektív alkotásfogalmáról, majd a Cseréptörésről szól, nem más, mint az 1986-os könyvhétre megjelent Emlékiratok könyve. Első pillantásra nem föltétlenül egyértelmű a párhuzam, holott az „NP”, „LP” és „CsZs” monogramok együttes szerepeltetése nagyon is tudatos lépés volt a levélíró részéről. A három plusz egy memoárt tömörítő monumentális remekmű 18. fejezete ugyanis (majd egy évtizeddel a Cseréptörés megjelenése után!) ismét a Bárán János-féle „apátlan nyomozás” történethagyományára kacsint vissza. Somi Tót Krisztián, a regény Nincsen tovább című önéletrajzi és szövegkritikai fejezetének „szerzője” vetette papírra a következőket:


„Ebben a vonatkozásban anyám özvegyi rögeszméjét követtem. Ha ismerhetné apám pusztulásának történetét, akkor visszakapná. Valami ilyesmit érezhetett, s érzése bennem eresztett gyökeret. Arra készültem, hogy ha majd magam is katona leszek, akkor a helyszínen tisztázzam apám halálának körülményeit.”18


Folytatódik tehát (vagy talán soha véget sem ért?) az 1977 nyarán Csalog és Lengyel által kitervelt, 8-10 kortárs prózaíró (köztük Bereményi, Csalog, Császár, Esterházy, Hajnóczy, Kertész, Kornis, Lengyel, Nádas és Temesi) felkérésével útjára indított, majd később elfulladni látszó Rondó-körjáték, ez a szenvedélyes, egymást olvasó-megszólító játék, melynek ötlete a sokszorosan elismert, megkerülhetetlennek titulált, sőt (amint az Esterházy Függőjéből kiderül) effektív függőségi viszonyt létesítő ottliki–mészölyi hagyomány folytathatatlanságának belátásából, egy új irodalmiság kollektív kívánalmából született.19 És mert e vágy indokolt volt, a körtánc hamarosan kezdetét vette, még ha nem is pontosan olyan műfaji és strukturális keretek között, amilyeneket szervezői megálmodtak számára.


Az alapforma tudniillik a levél lett volna, éppen olyan, mint Nádas Levél Lengyel Péternek, ezerkilencszázhetvennyolcból című írása, vagy Lengyel – Csaloghoz címzett – Rondója.20 Az 1978. január 12-i, minden egyes meghívotthoz eljuttatott játékfelhívás olyan szövegek megírására buzdított, amelyek egyszerre szólnak a levélíróról és címzettjéről, s egyszerre rajzolják ki, teszik láthatóvá a generáció történeti és elméleti fundamentumát – ideértve a hasonlóságok és különbségek (ki)jelzése mellett a kötődések és elhatárolódások regisztrációját is. Nádas említett levél-esszéje – eleget téve mindeme kívánalmaknak – érzékenyen világítja meg a Termelési-regény és az Egy családregény vége szerzői közti felfogásbeli különbséget, amikor rámutat: míg Esterházy alkotótevékenysége és ars poeticája szempontjából Joyce, addig saját írói működése és irodalomfogalma szempontjából Thomas Mann munkássága bír(t) döntő jelentőséggel. Kettejük viszonylatában – legalábbis e szenvedélyes hangvételű látlelet szerint – az európai kultúra zárt egységének utolsó, manni pillanata áll szemben a széthullás, a törmelékké aprózódás joyce-i mozzanatával, s e kettő közül – véli Nádas – a Cseréptörés létre hívója szintén a manni modellt követi.


„[Esterházy] mondatainak görcstelen és derűs szabadsága azon kivételes energiából és képességből táplálkozik, hogy megtanult épületet emelni abból az anyagból, amiben más csak kétségbeesetten és görcsösen kotorászni tud. És ez a kétségbeesettség, görcsösség és kotorászás, már megbocsáss, mindkettőnkre vonatkozik. Az én regényemre is (most éppen az udvariasság kívánja úgy, hogy magamat említsem előbb), a te regényedre is. Ez nem baj, de így van.”21


Csalog Zsolt írói programja már korántsem skatulyázható be ilyen könnyedén, s ennek oka nem utolsósorban az, hogy a Parasztregény szerzője – generációjának világirodalmi modelljeivel ellentétben – azt az amerikai antropológus-írót, Oscar Lewist tekintette etalonnak, akinek műveit (The Children of Sánchez: Autobiography of a Mexican Family [1961]; A Death in the Sánchez Family [1969]) az olvasóközönség „szépirodalom gyanánt fogyasztja”, holott „szociológiai dokumentumok is”.22 És bár a Parasztregény kétségtelenül a magyar paraszti kultúra zárt egységének utolsó pillanatát ragadja meg, a tradicionális népi elbeszélő értelmiségi voltának kidomborításával ugyanakkor jelzi: voltaképpen máris túlléptük azt a határt, amelyen a ’78-as műalkotás műfaji kódjának, valamint látszólag semleges, homogén, egyes szám első személyű elbeszélői struktúrájának állítása szerint még innen vagyunk. Egyszerre prousti, manni és joyce-i hatást mutat tehát a tradicionális népi és a civilizált(abb) urbánus tudat ütközését, a modern identitás- és szerepzavart belülről föltáró csalogi magnum opus – s mégis más, különösebb, idegenebb; hiszen úgy kezdeményez játékot a Zola (La Terre), Reymont (Chłopi), Rebreanu (Ion) és Urban (Živý bič) nevével fémjelezhető kelet(-közép)-európai parasztregény hagyományával, hogy szerzője – a különböző nemzedéki szisztémáktól eltérően – a választott irodalmi műfaj megszüntetve megőrzéséhez, az utolsó (s egyben persze az első) „igazi” parasztregény megalkotásához a szociológiai kutatás módszereit és hitelességfogalmát adaptálja/használja föl.


Így Nádas család-, Esterházy termelési-, valamint Lengyel sci-fi- és nevelődési regényeinek tiszta irodalmiságával párhuzamosan a csalogi Bauernroman – az empirikus kutatás és az eminens szövegalkotás összehangolásával (mintegy szimbiózisával) – forradalmian új összefüggést teremt narratio és demonstratio augustinusi kategóriái között. A kérdés már „csak” az – s erre a későbbiekben természetesen visszatérünk majd –, miként reagál e sajátos magatartásra, hogyan kapcsolódik e kétségtelenül újszerű (s egyben veszedelmes) jelenséghez (kapcsolódik-e egyáltalán?) a Rondó-nemzedék.



Mielőtt azonban rátérnénk a vitaindító szöveg elméleti kérdéseire, szögezzük le: számos írótársával ellentétben – kik nagyjából azonos színvonalon és intenzitással művelték a szépírás és a kritika gyakorlatát – Csalog Zsolt nem volt kritikus. Még a legtöbbet (lévén írói pályájával párhuzamosan könyvillusztrátorként23 és grafikusként24 dolgozott) képzőművészeti kiállításokról,25 esetenként filmekről26 és színházi előadásokról27 írt. Egyetlen irodalmi „kritikája” annak a Tar Sándornak az elbeszéléskötetéről szól (Miért jó a póknak?, 1989),28 aki a Mozgó Világ ’76-os szociográfiapályázatán első díjat nyert (ő maga csupán másodikat), aki a pártállami időszakban jelentéseket írt róla,29 és akit Csalog – mint írót – igen nagyra tartott.30


„Nem vagyok a babérosztás mesterségében járatos kritikus. Csak idősebb pályatárs vagyok” – írta az említett Tar-kötet kapcsán.31 S bizony éppen ez az „inkompetencia” a mi szerencsénk, hiszen ha Csalog akkor a korabeli kritika nyelvén szólalt volna meg, abból bizonyára kevesebbet szűrhetnénk le ma irodalom- és kultúrafelfogásával kapcsolatban, mint ebből a kétségtelenül érzelmes és indulatos laudációból. Közelebbről szemügyre véve: ez a ’89-es Tar-kritika tulajdonképpen a ’78-as Lengyel-vitaindító inverze, lévén előbbi az író legközelebbi (talán nem túlzás állítani, hogy az egyetlen) hazai irodalmi rokonával, az eszményi doku-művésszel foglalkozik, utóbbi pedig a valóság–fikció oppozícióra épülő nemzedéki vita „ellenzéki” páholyában helyet foglaló „irodalmi” íróval.


Magától értetődő hát, hogy a Cseréptörés bemutatóján elhangzó problémafölvető előadás maga is e nemzedéki súlyú esztétikai dichotómia köré szerveződik. Az a „pozitív kicsengés” például, amelytől a Lengyel-mű – Iszlai Zoltán kifejezésével élve – „boldogító könyvvé” válik, az a tény tehát, hogy „írója kiküzdi […] a harmóniát” (ráadásul „anélkül, hogy katarzisa hamis vagy rózsaszínű lenne”),32 Csalog szerint „a kritikai alapállás következetes meghaladása”. Módfelett érdekesen játszik e két ars poetica a hitelesség központi kategóriája körül – az egyik, amelyik azt vallja, hogy a kitalált történetek, s a másik, amelyik azt, hogy az életvilág valóságának narratívái révén lehet a legadekvátabb módon kifejezni-megvilágítani az emberi lét örök kérdéseit, princípiumait. Evetke „bocsánatos félreértése”, amely a (kontinuitás helyreállítását célzó) „súlyosan gyakorlati kérdés” és az érzelmi kötődés kérdésének fölcserélésén alapul, szintén ezt a – nem csupán módszertani, de egyben felfogásbeli – differenciát hivatott megvilágítani. Vagyis épp e differencia látszat voltát, amelyet Csalog persze nem ismer el teljes mértékben, hiszen a Lengyel-regény érdemeit szigorúan a fikciózus természetű széppróza határain belül jelöli ki. Mint írja: „Lengyel Péter arányválasztása a határokig jut, nagyon tanulságosan megmutatja a határokat, de nem lépi át azokat.”


Az a fiction–non-fiction szakadás azután, amely a kor külső, kritikai diszkurzusában (is) lejátszódik, Csalog és Lengyel viszonylatában mű-immanens, struktúraszervező problémává lényegül; esztétikai-poétikai vitájuk (akárcsak Lengyel későbbi Rondójában) a primer szépirodalmi szövegekben reinkarnálódik. Berkes Erzsébet – talán éppen a „szokatlanul nagy közönség” részvételével lezajlott írószövetségi est, az írótárs és barát fölvezetője nyomán – különös érzékenységgel tapintott rá a Lengyel-féle írói magatartás („a megfigyelés objektivitása”) és a Bárán-típusú szereplői (világ)viszonyulás között fennálló szerves, a Cseréptörés szempontjából termékenyítő (s egyben irodalmi témává nemesülő) összefüggésre. „Az a lézengő típus – írja a ’79-es januári Kritika hasábjain –, amelyik a fikciónak látszó indítékot következetesen belehelyezte a realitásba, nem a fikció felé vitte a megoldást, hanem a realitáshoz.”33 Nem csoda hát, hogy a regény végén e meglepő doku–fikció értékválasztás eredményeként létrejött kölcsönös lefedettség, az a sajátság tudniillik, hogy az író mintegy „belevész”34 saját hősébe, explicit esztétikai krédó megfogalmazásához vezet:


„Az egész, persze, történet. Persze. Kezdettől fogva világos volt, öreg, hogy nem fogod azt hinni egy másodpercre sem, amint továbbhajtasz egy lapot, vagy új kvarckristályt csúsztatsz olvasókészüléked kék lemezére, hogy a tárgy, melyet a kezedben tartasz, nem könyv, hanem egy darab hegyoldal Óbudán, Duna-part, zöld derengés, híd, tehervagon deszkája, harminc és feles beépítendő tarack, azóta kimúlt villamos a Kiskörútról, bőrfogantyú, neonkandeláber, benzinszagú autóbusz, hatodik emeleti garzonlakás vagy cigánygyerek piros csizmában. Történet. Másrészt: komoly, megbízható. Nem valami kitalált dologban lézengtél eddig. (Különben: kitalált történetek nincsenek.)”35


Tisztán látszik, hogy ameddig Lengyel Péter elbeszélője a kitalált történetek létének általános tagadásával a fiktív és nem fiktív narratívák közötti határvonal radikális eltörlését célozza, Csalog csupán a kritikai alapállás – jóllehet: „a hitelesség és a morális magatartás csorbája nélkül” történő – meghaladását ismeri el. Ez utóbbi tekintetében viszont a tőle megszokott szimpatikus szerénységgel kezdeményez önvizsgálatot: „nem ragadtam-e bele túlságosan a kritikai alapállásba?” – teszi fel a kérdést. Ám azt, hogy sajnos valóban beleragadt, elsősorban nem a hetvenes évek Csalog-portréi, e jól fölépített, korszerű szövegek tükrözik, sokkal inkább az a tény, hogy a szociografikus próza elkötelezettje képtelen túllépni a kritika kritikáján, s észrevenni a saját doku-portréinak hangkölcsönző monológstruktúrája, illetve a Cseréptörés Tűz-víz című alfejezetének monológmontázsa közötti narratív rokonságot. Míg a korai Szvetter, a Kilenc cigány, a Gyökerek vagy az M. Lajos szövegében a művészi nyelv – ez a sajátos poétikai szoftver – mintegy választóvízként strukturálja át, s teszi láthatóvá egyúttal az ábrázolt (természetes, azaz tisztításra, művészi újraalkotásra szoruló) életvilágbeli elbeszélői nyelve(ke)t-megnyilatkozás(oka)t a portré homofon diszkurzusában, addig Lengyel a báráni emlékezésfolyam hátterében álló tudatműködést ábrázolva vonja össze a korábban külön-külön megszólaltatott (vagy csupán jelzett-érzékeltetett) elbeszélői szólamokat egyetlen, többszörösen fiktív portré monológjává. Miután ugyanis az apja élettörténetét kutató fiatalember szemtanúk és sorstársak egész csoportját keresi fel és bírja vallomásra, lassanként egy emberré olvad emlékeiben a négy „adatközlő”, s az egykori közös életesemény utólagos narratíváiból az ő fejében-életében áll össze, s kéredzkedik lassanként az Apa üres helyére a rabközösség kollektív története.


„Nem tudta már, hogy mit melyiküktől hallott. Egy emberré olvadt a négy. Annak itta minden szavát. […] Együtt jutottak előrébb, Rasszijszk városa, ezerkilencszáznegyvenhárom tele felé. Így beszélt körülbelül: Harminc és feles beépítendő ágyúkkal álltunk ott. Elmondom, öregem, százötvenezer emberünk maradt ott, azért csináltuk végig, vagy nem azért, most már halljad, legyen meg.”36


Innentől azután oldalakon keresztül ezt a különös, a csalogi monológpróza műfaját idéző közös(ségi) hangot halljuk; s lassanként, e szimbolikus monológ kiáradása nyomán valamiféle kollektív, nemzedéki apa portréja rajzolódik ki előttünk.


Végezetül – visszatérve előző fejezetünk záró kérdéséhez – mondjuk ki: igenis van érdeklődés, mi több, fogékonyság Csalog módszertana iránt, jóllehet ez az érdeklődés – Lengyel alkatából adódóan – elsősorban technológiai utalás-kölcsönzés, egyfajta „narratív válasz” formájában jelentkezik; s csupán sajnálhatjuk, hogy válasza a Gyökerek és az M. Lajos szerzőjének – ugyancsak alkatából és gondolkodásmódjából adódóan – elkerüli a figyelmét. Olybá tűnik, ha a „doku-” és az „irodalmi” író egymást olvassák, szükségszerűen alulértés és jobban értés kettős áldozataivá válnak. Míg Csalog számot vetett a Cseréptörés kritikai tartalmaival, s jelezte a Lengyel-szövegnek „a regényidő és filmidő egyre képtelenebb besűrűsödés[éhez], rövidülés[éhez]” – mint kortársi trendekhez – való viszonyát, addig a Cseréptörés szerzője alkotó módon demonstrálta a csalogi monológpróza és az emlékezésfolyamat ábrázolásának prousti hagyománya között fennálló elemi kapcsolatot. Mindketten a sajátot keresték tehát az idegenben – tegyük hozzá: sikerrel! –, kölcsönös különbözőségük föltárásában önmagaságuk termékenyítő (egy valódi, összetartó írónemzedék számára nélkülözhetetlen) egyediségét tapasztalva meg. Ezzel pedig, ha csupán látensen is, de mindketten a Nádas-levél központi gondolatához kapcsolódtak:


„Több mint tíz éve már, hogy Bojtár Endre megfertőzött egy gondolattal, miszerint itt, ezen az igencsak tág földrajzi térségen, amely az Adriai tenger kék partjaitól a Balti tenger szürke partjáig terjed, minden másként érvényes, mint ettől nyugatabbra, északabbra és délebbre, a keletről nem is beszélve, ha tehát itt, azokról a történésekről akarunk beszélni, amelyek csak itt történhetnek meg velünk, akkor bizonyos értelemben még a másságunk tudatát is el kell felejtenünk. Csak az az ember önmaga, aki nem azért olyan, amilyen, mert mások másmilyenek, hanem azért mutatkozik mások között másnak, mert a saját adottságaival él.”37



Csalog Zsolt 1978-as fölszólalásának telitalálatai és félreértései, barátja és saját művészetét érintő figyelmének vakfoltjai és ráfogásai mindenestül hozzátartoznak a kor „külső” (akadémiai-zsurnálkritikai) és „belső” (művészi) diszkurzusához. Hű képet nem is kaphatnánk másként a Cseréptörésről – ahogyan születésének, fogadtatásának időszakáról sem –, csupán a mű címében is jelzett s hatástörténetében is megfigyelhető nemzedéki játék eszközeinek, résztvevőinek és eredményeinek ismeretében. Megismerés és megismertetés e kettős célját szem előtt tartva rendezzük sajtó alá, s adjuk közre most, közel negyven évvel az után az ominózus írószövetségi bemutató után e tanulságos, szimptomatikus problémafölvetést.



Lengyel Péter: Cseréptörés


Vitaindító38




1


Néhány lazán összefűzött gondolat rövid felvázolásával szeretnék a közös beszélgetés – netán vita – kialakulásához indításokat adni.


Ha megkísérlem a Cseréptörés alapgondolatát, központi írói programját megragadni, a következőket mondhatom: egy társadalom, egy kultúra történetében létrejött egy diszkontinuitás. E történelmi jelenség súlyosan veszélyezteti a társadalmi identitástudatot, és ily módon súlyos társadalmi „személyiségzavar” okozójává válik. Ha generációk nem kapják meg természetes kulturális örökségüket, a történelmi tudatban az időfolyamatot kettéosztó, az osztópont előtti időt eltakaró fal épül fel, s így e generációk, a kultúra aktuális, „ügyeletes” hordozói, bizományosai sem lesznek képesek letéti jelleggel birtokolt kultúrájuk tradálására; azaz az éles történelmi cezúra azt a veszélyt rejti magában, hogy a diszkontinuitás révén hosszú távú cselekvés- és létképtelenség áll elő. Egyetlen megoldás és elodázhatatlan feladat: a történeti tudat rekonstruálása, a diszkontinuitás felszámolása. Mindez egy társadalom jelen életének és jövőjének alapvető feltétele: súlyosan gyakorlati kérdés (hangsúlyozom a könyvet idézve).


A Cseréptörés alapproblematikáját a fentiekben egy társadalomtörténeti fogalomrendszer alapján próbáltam megfogalmazni. A regény természetesen nem ezt teszi, hanem a széppróza sajátos lehetőségeinek megfelelően egyénre, egyénekre vetítve jeleníti meg és tárgyalja a társadalmi érvényű-súlyú kérdéseket. A Cseréptörés hőse egyszemélyes sorsával, élethelyzetével és a regényidőben megtett útjával, katarzisával mintegy szimbóluma a társadalmi sorsnak, a társadalmi szélességű léthelyzetnek, a napjainkban aktuális, létező vagy csak kívánatos társadalomtudati folyamatoknak.


Mármost ha ez így van, tézisregény-e ettől a Cseréptörés? Amennyiben a szónak pejoratív jelentésárnyalatot tulajdonítunk, úgy gondolom, hogy nem az. Sokkal konkrétabb, sokkal eredetibb epikus Lengyel Péter, könyve pedig sokkal szuverénebb alkotás, semhogy egy teoretikus koncepcióval szemben másodlagosnak, pusztán illusztratívnak érezhetnénk, akár csak pillanatokra is.




2


Első pillantásra is szembeszökő a Cseréptörés írójának rendkívüli érzelmi kultúrája s az a meg­talált írói technológia, amellyel e mély érzelmi kultúrát kivetíteni, irodalmi művé formálni képes. A nyersanyag, amelyből építkezik, jobbára érzelem (és minimális arányban külsődleges történés), a mű mégis hiánytalanul epikává tud válni. Az érzelmi nyersanyaggal való bánni tudás biztonságát nyilvánvalóan a gondolati síkon rendezett koncepció szilárdsága biztosítja. Ahogy a mindenütt jelen lévő morál nem válik sehol öncélú moralizálássá, ugyanúgy az érzelmi természetű alapanyagból sem szentimentális lelkizés épül – hiszen (már a szinopszis funkciójú első fejezetből tudjuk): mindaz, ami itt az érzelmek szintjén játszódik, gyakorlati kérdés. Aki nem így olvassa a Cseréptörést, Evetke bocsánatos félreértésében39 osztozik – és helyesebb, ha utánagondol.


Tovább időzve a szűken értett tartalmi, konceptuális kérdéseknél, egy szerintem nagyon lényeges vonatkozásra szeretnék még rámutatni. Az alapmondandót tekintve nagyon is természetesnek találnánk, hogy Lengyel Péter beérte volna a diszkontinuitás mint létrejött élethelyzet leírásával. Jelenkori irodalmunkat futólag áttekintve arról győződhetünk meg, hogy vállalkozásainkban alig is „szokás” túllépni a deskripciót – a kortárs művek általában e célrendszeren belül jók vagy rosszak –, de szinte szokatlan, hogy ne mondjam: illetlennek tűnő az a pozitív kicsengés, amely a Cseréptörésnek szerves sajátja. A kritikai alapállás következetes meghaladása ez. (Lengyel Péterrel közös ifjúkorunk deklarált irodalomelméleti alapmodellje jut itt eszembe, amely szerint a kvázi igazi irodalom nem állhat meg a társadalom kritikai ábrázolásánál, hanem – túljutva rajta – jövőbe vezető utat jelöl ki. E határozat – mai irodalmunk tanulsága szerint – jobbára papírrongy maradt, és most íme, itt a mű, amely ugyan Zsdanovra hivatkozó lábjegyzet nélkül, de mégis mintha ezt az eszményt valósítaná meg, ha talán nem is egyedülállóan, de mindenképpen váratlanul, meglepetésként.) A Cseréptörés matériájába ágyazva megtaláljuk ugyan a kritikai alapállás elemeit, de nem ezek az elemek dominálják a művet. A regény leírja, vagy legalábbis kijelöli azokat a tényeket, amelyek a diszkontinuitást okozták, a háborút, s az azt követő, azzal csaknem homogén történeti blokkot jelentő ’50-es éveket (Bárán János generációjában e két korszak alig is válik el; időben is, jelentésben is szorosan összefügg), de nem ezeknél időzik az író; minderre leginkább csak jelzésekkel utal, mint tudott dolgokra; lényegi célja sokkal inkább a továbblépés lehetőségeit kutatni, figyelmét ez köti le. Feladatának nem a diszkontinuitás helyzetének ábrázolását, hanem az elveszett kontinuitás helyreállítását tartja.



3


A kritikai szempontoknak ez a másodrendre szorulása természetesen problémákat is felvet. Akadhatnak pontok, ahol az olvasó szinte kevesellheti, hiányolhatja egy-egy konkrét tény kritikai közelítését. Egy példa: a túlélő mérnök, Kóródi Dániel minisztériumi osztályvezető – akinek figurájából, áttűnéssel, a túlélő apa 60 éves álomalakja bomlik ki – rehabilitációja, sorskonszolidációja abban kulminál, hogy szobaszökőkutakat tervez különféle főhivataloknak. A kép nagyon is valós. A konkrét esetben a kritikai hangütés úgyszólván elmarad. Csak egy nagyon finom distinkció, alig is észrevehető távolságtartás jelzi, hogy az álmok szintjén nem ez a túlélés tartalma és értelme: az elképzelt apa nem szobaszökőkutakat tervez, hanem „forradalmi fürdőszobát”.40 A konkrétumokon túl felvethető a kérdés általánosan is. Úgy gondolom, hogy a kritikai tartalom és a jövőkeresés-találás arányválasztásán is múlik, hogy a regény főhősének megtalált öröme, életének visszaállt kontinuitása mennyire marad privát és egyszeri megoldás, vagy mennyire lesz mindnyájunk általánosítható élménye.


E megjegyzésekkel nem annyira bíráló szándékom volt: úgy vélem, Lengyel Péter arányválasztása a határokig jut, nagyon tanulságosan megmutatja a határokat, de nem lépi át azokat. Az adódó meggondolások bírálat helyett inkább önvizsgálatra késztetnek: a Cseréptörés olvastán – mint pályatárs – magamnak kell feltegyem a kérdést: nem ragadtam-e bele túlságosan a kritikai alapállásba? Ha, íme, túl is lehet lépni azt, itt és most, a hitelesség és a morális magatartás csorbája nélkül?




4


Végezetül formai kérdéseket szeretnék szóba hozni. A Cseréptörés formai megoldása tanúsítja, hogy Lengyel Péter birtokában van a mai regénytechnológiának, bőségesen él azokkal az eszközökkel, amelyekkel a prózaírás jelenlegi állása mellett élhet. Igen jellemzőnek találom azonban, hogy technológiai eszközeit szigorúan eszközszinten tartja, technikázgatásra, virtuozitásra nem törekszik. Az időfolyamat snittelésével, az állandó térváltásokkal minden zsonglőrködéstől mentesen bánik – egyáltalán: a formával mintegy észrevétlen igyekszik maradni. Így, ha a formát különválasztva vizsgáljuk, az eszköztár frissessége, „modernsége” mellett legalább annyira feltűnik a hagyományos eszközök használata is. Lengyel Péter kvázi „direktben” ír, látszólag igénytelen harmadik személyes nézőponttal vezet valahonnan valahová, és a regény tempója néhol szokatlanul lassúnak, úgyszólván régiesnek tűnik. Legyen a példám egy kijelölt helyszín, a Jókai téri szabóüzlet: hogy odajussunk, végigjárjuk az átszállásos utazást, a jelenet végeztével pedig ugyanúgy el is jövünk a műhelyből.41 A könyv tempója az első olvasáskor számomra is problémát jelentett: érzékelhetően nem igazodik a mai irodalom tempó-normájához. Alaposabb odafigyelés után már úgy látom: az eltérés szándékos, szelíd lázadás az érvényes norma ellen. És hozzátenném: nagyon is jogosult, indokolt lázadás. Látnivaló, hogy az utóbbi évtizedben többen is hasonló gesztussal tiltakoztak egy immáron veszélyessé váló folyamat, a regényidő és filmidő egyre képtelenebb besűrűsödése, rövidülése ellen. Ami pedig általában az új és a hagyományos technológiai elemek együttes szerepeltetését, szintézisét illeti, úgy gondolom, hogy a Cseréptörés írója csakis a szintézissel találhatta meg a regény tartalmi síkjával adekvát formát: formában is létrehozva a diszkontinuitást feloldó kontinuitást.


5


A regény kvalitását és jelentőségét illetően Kis Pintér Imrével értek egyet42 – e rövid jelzés egyben felment a részletezés kényszere alól. Egy mondattal mégis utalnék Alföldy Jenő értékelő kritikájára,43 amely érzésem szerint talán túlságosan is generációs keretekben értelmezi a Cseréptörést. Magam – bár közel egyidős vagyok Lengyel Péterrel – más színhelyeken és lényegesen eltérő személyes sorssal éltem végig a regény tárgyalta történelmet; talán ezért is tisztem, hogy a konkrét nemzedéki vonal helyett – vagy azon túl – a könyv általános jelentését hangsúlyozzam, és általános jelentőségét méltassam.





Jegyzetek



1 A magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája 1978, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1982, 98–99.


2 Fodor András, A hetvenes évek: Napló, 1975–1979, Nap, Budapest, 1996, 402–505.


3 Valójában még kétszer lépte át Ottlik azt a bizonyos küszöböt, néhány évvel később ugyanis a Bajza utcai épületben rendeznek számára születésnapi köszöntést, ám ekkor már nem érzi olyan jól magát, mint a Lengyel-féle vitaesten, és korán távozik.


4 Pataki Éva, Egy levelezőlap Ottliktól, 168 Óra, 2010/51–52 (december 22.), 35.


5 Kis Pintér Imre, Az Írószövetségben, Magyar Napló, 1990/44 (november 1.), 5.


6 Uo.


7 Kivétel ez alól néhány doboznyi vegyes anyag, melynek gépelt listáját áttekintve, ügyünkre vonatkozóan nem találtunk semmi érdekeset, valamint a Németh György-féle Mozgó-monográfiában a Magyar Írószövetség Irattáraként aposztrofált anyag, amelyhez a kutatás során nem tudtunk hozzáférni. (Németh György, A Mozgó Világ története 1971–1983, Palatinus, Budapest, 2002.)


8 A Magyar Írók Szövetsége tájékoztatója 1976–1981, szerk. Fábián Zoltán, h. n., é. n., 32.


9 Kelecsényi László, A szabadság enyhe mámora: Ottlik Géza életei, Magvető, Budapest, 2000, 197–198.


10 Ottlik Géza, A regényről = Uő, Próza, Magvető, Budapest, 1980, 184–200.


11 A hagyatékban a magyar és a német nyelvű szöveg mellett megtalálható a konferencia minden fontos dokumentuma. OSzK Kt. 428/314.


12 OSzK Kt. 428/313.


13 Sümegi István, A boldogság ízei: Ottlik Géza történetei, Jelenkor, Pécs, 2006, 135.


14 „Ottlik végrendeletileg úgy rendelkezett, hogy halála után a befejezetlen írásokat nem szabad kiadni. Különösen nem adna engedélyt (Péter) arra, ami – mint írja – laudatíve őróla szól. Ezt a művet sajnos nem lehetséges sajtó alá rendezni és publikálni.” (Zsolt Angéla levele Soltész Mártonhoz, 2012. június 2.)


15 Kis Pintér Imre levele Ottlik Gézához, 1978. október 8. OSzK Kt., Fond 428/725. A levél közlési jogáért köszönettel tartozunk a hagyaték kurátorának, Lengyel Péternek.


16 Csalog Zsolt, Én voltam a ló = Uő, A tengert akartam látni. Négy munkásportré, Szépirodalmi, Budapest, 1981, 352.


17 Csalog Zsolt levele Zsolt Angélához, New York, 1987. január 28. OSzK Kt. 445.


18 Nádas Péter, Emlékiratok könyve, Jelenkor, Pécs, 2012, II, 351.


19 Vö. erről: Soltész Márton, Az olti tutajút: Bevezetés a Gézám! című Csalog-szöveg olvasásába, megjelenés előtt.


20 A táncrend – vagy ahogy Csalog nevezte: „szereposztás” – szerint Nádas valóban Lengyelnek írt volna. „A végleges szereposztás a következő: Nádas ír Lengyel P-nek, L. Csalognak, Cs. Hajnóczynak, H. Bereményinek, B. Temesinek, T. Esterházynak, E. Kertésznek, K. Nádasnak, és a kör zárva.” A Napló 1977–1982 (Válogatás), szerk. Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs, bev. Sulyok Miklós, jegyz. Kenedi János, Minerva Kft., Budapest, 1990, 77.


21 Nádas Péter, Levél Lengyel Péternek, ezerkilencszázhetvennyolcból = Uő, Talált cetli: És más elegyes írások, Jelenkor, Pécs, 2000, 198.


22 Kiss Zsuzsanna, „Lágyinterjúzom”: Beszélgetés Csalog Zsolttal, Látó, 1991/9, 1078.


23 Art of Indonesie, ed. Tibor Bodrogi, Corvina, Budapest, [1972], 1973. (~180 rajz); Gáborján Alice, Magyar népviseletek, Corvina, Budapest, 1974. (~20 rajz); Törzsi művészet I–II., szerk. Bodrogi Tibor, Boglár Lajos, Corvina, Budapest, 1981. (~440 rajz); Stammeskunst, Hg. Tibor Bodrogi, Corvina, Budapest, 1981.


24 A tornacipőm, Magyar Napló, 1990/20 (május 17.), 10.; Levél a szerkesztőnek, Magyar Napló, 1990/25 (június 21.), 2.; Szuperlatívusz, Magyar Napló, 1990/35 (augusztus 30.), 9.; A teremtő vázlatfüzetéből, Magyar Napló, 1993/2 (január 22.), 24–25.


25 Fantázia – vizualitás: Beretvás András kiállítása elé, a kiállítási brosúra belső borítóján, é. n.; Lóránt Zsuzsa szobrai a Csók István Galériában, Magyar Napló, 1990/38 (szeptember 20.), 14.


26 Istenmezeje szociográfia, Stúdió, 1976/2, 76–77.; Cséplő Gyuri = dokumentum + játék = Cséplő Gyuri, szerk. Fekete Ibolya, tűzött gépiratban, [1978], 33–37.; „Nem csak cigányfilm”: Gyarmathy Lívia – Koportos (1980), Filmvilág, 1980/3, 10–11.


27 Tragődia magyar nyelven: Az Élektra a Szkéné színpadán, Igazság, 1990/9 (október 11.), 10.; Milyen távol van New York!: Halász Péter és a Love Theater Budapesten, Igazság, 1990/14 (november 15.), 10.


28 Csalog Zsolt, Miért jó a póknak?, Kritika, 1989/10, 42.


29 Vö. Szőnyei Tamás, Titkos írás: Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990, Noran, Budapest, 2012, 502; 706; 748–749; 795–802; 805–811.


30 Vö. erről: Kovács Dezső, Szabad emberként éltem: Beszélgetés Csalog Zsolttal, Világ, 1989/5 (június 22.), 41–42.


31 Csalog, Miért jó a póknak… i. m., 42.


32 Iszlai Zoltán, Apátlan nyomozás = Uő, A valóság közelében: Egy évtized prózái, Kossuth, Budapest, 1983 (Esztétikai Kiskönyvtár), 115.


33 Berkes Erzsébet, Csak okosan = Uő, Pillanatképek: Irodalmi bírálatok, Szépirodalmi, Budapest, 1984, 228.


34 Uo., 229.


35 Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi, Budapest, 1978, 406–407.


36 Uo., 277–278.


37 Nádas, Levél Lengyel Péternek… i. m., 189–190.


38 Elhangzott 1978. november 15-én, Lengyel Péter Cseréptörés című kötetének a Magyar Írószövetség Prózai és Kritikai Szakosztálya által rendezett bemutató és vitaestjén, a Szövetség székházában. Autográf kéziratforrásból sajtó alá rendezte, a szöveget gondozta, majd jegyzetekkel ellátta: Soltész Márton. OSzK Kézirattár, Fond 445.


39 Lengyel Péter, Cseréptörés… i. m., 13–14.


40 Uo., 399.


41 Uo., 351; 364.


42 Kis Pintér Imre, Mi a kultúra?, Élet és Irodalom, 1978/36 (szeptember 9.), 11.


43 Alföldy Jenő, Ér a nevünk, Élet és Irodalom, 1978/38 (szeptember 23.), 15.


A tanulmány a Nemzeti Kulturális Alap
3802/4411-es számú alkotói ösztöndíjának támogatásával készült.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben