Szülötte nyelv, szülő anya

Verseim századaiból

Szülötte nyelv, szülő anya,
Isten erős csillaghada,
üszökbe veted szívemet.
Búzamagot: megérleled.

Titkon lévő a malasztod:
halottaim föltámasztod.
Odisszeámból te ágzol.
Kőből, vérből is virágzol.

Önfeledt játék, kegyelet:
lélegzetem lélegzeted.
Örvénylünk, forgunk, te meg én,
az irgalom tűztengelyén.

Szakadatlan szülő anya:
bőség, áldás, rügyek hava.
Szérűd, meződ, földed, kerted
halálomnál kiműveltebb.

Szülötte nyelv, erős lélek,
parazsadban, pelyva, égek.
Mint Isten a csillagokat,
szádban cipelsz, ősakarat.

Verseink századaiból

1
Szülő anya, emlőiden egykor gerezdként függtem én,
harangzúgás és gerleszó röpített, s a fény,

ó, bölcsőm körül rejtelmekbe öltözködő beszédek,
csordultatok s lettetek kereszt és út és lélek.

Csodaszarvas agancsáról szétröppenő ékszerek,
vándormadár földre hulló tollai nagy mezőink felett:

suhogott a szavaidban temetőcsend, halál, oltár és imák,
a bánatos-szép őszi égen láthatatlanul jajongó vadlibák.

Szülötte nyelv, jég-időkben kunyhóink melegébe bújtál,
Gergely-napi hóvirág, hitünkben egyre fölvirultál:

zúgó, nagy mesefád körbeölelt, mint világfa –
ne ragyogjunk árván, csöndporos űrben foszforeszkálva.
2
Szülötte nyelv, könnyeimben úszó, véghetetlen,
belepusztulok, míg versemet áradásodból kirekesztem:

a szörnyállat gyomrában, mely mindennap elnyel s kiokád,
fuldokolva teremtem és gyűröm szívemben az imát –

gyötrelmeimet kigyulladt csillagtestedhez égeted,
Isten szívébe ereszted kőszirtharapó hajszálgyökered,

mélyeidből száll fel majd a zsoltár koporsóm felett:
Jaj, a halál gyötrelmei körülvettenek engemet.