„Nem annyira érdekel a koszorúsköltő-imidzs”

Interjú Lovasi Andrással

Kevesen tudják, hogy Lovasi András valaha földrajz–rajz szakra járt Pécsett, és többek között portrérajzolást tanult. Sokkal többen ismerik viszont a Kispál és a Borz egykori frontembereként: igényes dalszövegei nemcsak a kamaszok, hanem az irodalmárok figyelmét is a zenekarra irányították, és már jóval azelőtt iskolát teremtettek, hogy szerzőjük Kossuth-díjat kapott. Ő azonban már eltávolodott azoktól a szövegektől, amelyek híressé tették.

Mi újság az új szólólemezzel?

Most még a Semmi-konferencián dolgozom. Komolyzenei mű lesz. (Nevet) Két-három szám megvan már belőle. Egy svájci kisvárosban játszódik, ahol konferenciákat rendeznek, mondjuk Bá­zelben. Közepesen kis város. És akkor a semmiről rendeznek egy konferenciát. De nem is rendezik tulajdonképpen, hanem egy kisfiút érdekel a semmi természete, mert akárhányszor kérdezi az anyukáját, hogy mi a baja, azt a választ kapja, hogy „Semmi”. Ezért kitalálja, hogy az anyukáját meggyógyítandó elhív egy csomó okos embert, aki tud valamit a semmiről. Kamukongresszust szervez, de rendes meghívópapírral, meg minden, és meghív öt vagy hat előadót a „semmi-konferenciára”. Ennyi. Elindulnak az előadók, aztán odaérnek, és ott van vége a darabnak.

Rengeteget dolgozol. Egyszer azt mondtad, hogy nem múlhat el nap szövegírás nélkül. Még mindig ehhez tartod magad?

Nézd, most már főleg ide írom a szövegeimet, a jegyzetek közé. (Felmutatja a mobiltelefonját) Az elmúlt fél évben volt vagy húsz-huszonöt ötletem, és öt-hat van befejezve. Ez nem olyan sok. (Rámutat egy spirálfüzetre az asztalon) Ezek meg régiek. Ebbe a füzetbe írtam régen a dalszövegeket, és most találtam benne helyet, úgyhogy ez lett az angolfüzet. Vannak benne igék is, meg rajzok katonákról, motorosokról.

Portrékat már nem szoktál rajzolni?

Semmit nem szoktam rajzolni, csak önműködően, ha unatkozom. Ezért nem lett belőlem rajzművész, mert általában nem unatkozom. Igazán jó aktot és portrét órákon keresztül kell rajzolni, ráadásul húsz éve nem csináltam. Azt be kell gyakorolni. Amikor másod- vagy harmadéves rajz szakosokként nekikezdtünk a Balatonon a pénz miatt rajzolni, először híres emberek fotóiról csináltunk rajzokat, hogy legyen portfólió. Utána egymást rajzoltuk. Az két-három hét kemény munka. Kamuportréhoz viszont, amit a piac kifizet, és ami félóra alatt megvan, azokat a hatásokat kell begyakorolni, amitől a képen látszik, hogy ez az, aki itt szemben ül. Jó arányok. Aztán jön a szem becsillantása, és még két-három hatás. Most már egy ilyen portré is inkább egy óra lenne. Vannak valahol régi rajzaim anyáméknál, de ma már csak skicceket csinálok, amilyeneket a füzetben látsz, mert például angolórán unatkozni szoktam. Nagyon nem tudok angolul.

Pedig megesik, hogy dalíráskor angol szöveget énekelsz a zenére, amíg a végén belehallasz valamit magyarul. Például a one Sunday szavakból van-e szándék lett.

Igen, szinte minden számnak van valamilyen halandzsa angol szövege. Vagy finn. (Nevet) És aztán jó énekelni ugyanazokat a magánhangzókat, ezért nagyon sokszor megtartom őket, hogy szerepeljenek a magyar szövegben. Vagy hogy a mássalhangzók egyezzenek. Ha pedig a szöveg van meg először, akkor fontos, hogy a nyelvet mint anyagot tudd gyúrni. Hogy ne ragadj le az első megoldásnál. Látom a legtöbb szövegíró kollégámnál, sokszor probléma, hogy ragaszkodnak az első valamihez. És hogyha ezt a zene ledobja a hátáról, akkor nem tudják átfordítani úgy, hogy a tartalma, az, ami jó benne, megmaradjon, de ne az a szórend legyen, vagy ne az a rímpár legyen. Akkor ott leragadnak, megmerevedik a félkész szám, és hibák maradnak a dalban. Ők is érzik, hogy nem jó, csinálnák máshogy, de kezd bebetonozódni, megkötni az anyag. Persze néha a szöveg olyan erős és öntörvényű, hogy kénytelen vagyok átalakítani a zenét. De ez ritka. Mostanában inkább átírom a szövegeket, és költői értékű dolgokat is kihagyok, nehogy a dalszerűség sérüljön. Egyszerűen nem annyira érdekel a koszorúsköltő-imidzs.

Nem csábítóbb, ha rockzenésznek és költőnek is tartanak?

Nem. Bérczesi Róbert kollégám mondta, hogy én vagyok az egyetlen dalszövegíró, akinek a szövegeit el tudja olvasni versként is, sőt úgy sokszor jobbak, mint dalban. De ez rám nézve nem hízelgő. Nagyon tetszett Závada Péter Ahol megszakad című kötete. Jó verseknek tartom őket. És pont azért nem tetszik annyira az Akkezdet Phiai [Závada Péter hip-hop duója], mert nem szeretem, amikor egy rapzene okoskodik. Amikor sok idegen kifejezés van benne, nehéz a struktúrája, nagyon megmondó. Amikor vers.

Árulkodó, hogy a kezdeti hatásokról beszélve Bereményi Géza azt mondja: „Platón, Swedenborg, Proust és Krúdy, / Betűk hemzsegtek hangyák gyanánt…”, te pedig azt, hogy „Beatles, ABBA, Queen és Edda / Képek voltak a falon…”

Igen, én dalszerző vagyok, ő pedig kifejezetten szövegíró. De a dalaink nem is ugyanabban az értelemben dalok. Az az egy szál gitár és szabad parlando előadásmód, ahogy Cseh Tamás énekelte a dalaikat, sokkal nagyobb szabadságot biztosított Bereményinek, mint amennyi nekem van. Bereményi továbbgondol helyzeteket. Például megmutatja, ahogy Rimbaud áll a kikötőben. Ez egy kép. Bereményi nagyon egyszerű eszközökkel nagyon erős képeket teremt. És aztán továbbgondolja őket. Én a Cseh Tamás-dalokon hallom, hogy amit Bereményi ott kitalált, azt Tamás egyből meg is csinálta. Azért jó, mert szinte látod, hogyan születnek a dalok. Nálunk meg oké, hogy vannak spontán részek, amik egyből adták magukat, de azért nagyon sok olyan rész van, amivel még utána babrálni kellett, mert ott volt egy középrész, egy ilyen rész, egy olyan rész, és oda még ki kellett valamit találni. Más típusú vállalkozás a miénk, mert sokkal jobban meg van kötve a kezem. Cseh Tamásnál a szöveg a zene fölé tudott kerülni. Egy hangszereléssel, rockzenei vagy ahhoz közeli megszólalással bíró zenekarban nehéz veretes irodalmias szövegeket énekelni úgy, hogy az ne legyen nevetséges, hogy a zene vastagsága vagy súlya ne húzza le a szövegeket.

Azért ez a viszonyulás nagyban különbözik a nyolcvanas évek alternatív zenekaraiétól – holott rajtuk szocializálódtál.

Az a különbség, hogy én a dalszövegírást bizonyos értelemben a kezdetektől fogva iparművészetnek fogtam fel, nem költészetnek. Én költő voltam, de azt abbahagytam tizennyolc éves koromban, és azért kezdtem el szöveget írni, hogy legyen valami a zenén. Tehát eleve kitétel volt, hogy olyat ne csináljunk, mint amit a nyolcvanas évek alternatív zenekarai. Ők hittek a szöveg erejében. És igazából a kilencvenes évek elején is mindenki benne volt még a nyolcvanas években. Ahogy néhány évvel ezelőtt mindenki a Kispál és a Borzot, úgy akkor mindenki, az összes hozzánk hasonló zenekar a nyolcvanas éveket majmolta. Azzal az attitűddel léptek fel, hogy „Minden egész eltörött, nagyon szomorú vagyok, nagyon fekete ruhában vagyok”. Divat volt nem jól gitározni, divat volt rosszul megszólalni, a lányok pedig érezték, hogy emögött egy iszonyú komoly összeomlás előtt álló férfi van, akit azonnal meg kell menteni. És ez az attitűd rettenetesen jól működött. Már hogy nem működött kifelé, de működött befelé. Mi bizonyos értelemben ezt haladtuk meg. Tehát azért voltunk jobbak, mint a többiek, és azért lettünk sikeresebbek, mert mi nem voltunk olyan fáradtak. Ma már talán nehéz elhinni, hogy mennyire átütő volt egy Kispál és a Borz-koncert, mert a zenekar utolsó időszakában valószínűleg kevés energia érkezett már a színpadról, és nem érti meg senki, hogy a kilencvenes évek elején ez miért volt könnyen dekódolható a fiataloknak. De a Kispál és a Borz a maga korában viszonylag ütős produkció volt. Odaálltunk, eljátszottuk a két-három perces számainkat, lejöttünk. Nem kellett gondolkodni, hogy „úristen, lehet, hogy most apokalipszis lesz, de hogy ennek a fiúnak már vége van, az biztos”. Mi is a nyolcvanas évek alternatív zenéin nőttünk föl, persze sok más zenét is hallgattunk, de azért – mint amolyan „első osztályú vidéki értelmiségi srácok” – ezeket a zenekarokat hallgattuk kazettán házibuliban, így, úgy, amúgy. Át is emeltük a popzenébe azokat a hatásokat, szöveg- és zenebeli stíluselemeket, amelyek valamikor csak náluk voltak megtalálhatóak, mert akkoriban még – nyilván egyrészt politikai, másrészt kultúrpolitikai, médiapolitikai és egyéb okokból – nagyon éles volt a határvonal a mainstream és az alternatív zene között. De a kilencvenes évek elején a zenekarok, főleg a budapestiek, nem tudtak abból a nyolcvanas évekbeli underground-bűvkörből kitörni. A Kispál és a Borznak bizonyos értelemben sikerült. Valószínűleg egyrészt túl messze voltunk a fővárostól, hogy olyan rettenetesen komolyan hasson ránk az a szubkultúra, másrészt emlékszem, hogy amikor írtuk a szövegeket, mindig mondtuk, hogy ezt azért ne, mert ez olyan „nyolcvanas évek”. Olyan érfelvágós.

Tehát a sikeretek titka az energikusság volt?

Az általános vélekedés szerint a Kispál és a Borz a rendszerváltáskor megnyíló kapuknak köszönhette a sikerét, ami egyébként igaz, de hát a Beatles idején is megnyíló kapuk voltak. Most nem akarom a Kispál és a Borzot a Beatleshez hasonlítani, mert persze szó nincs erről, de kicsiben ugyanaz: a kapuban toporogni, és mikor kinyílik, azon a kapun bemenni, az egy lehetőség. Jó helyen, jó időben, jót. Ugye mindig azt szokták mondani, hogy ez a siker titka. Ha bármelyik hiányzik a háromból, akkor befulladhat a történet. Úgyhogy mondhatjuk azt, hogy a Kispál és a Borz jó időben jó helyen jött, meg hogy kinyíltak a kapuk, de az én generációmban mindenki zenekart alapított. Csak volt némi különbség. A Kinopuskin zenekar tagjaival, akik ma már konszolidált polgári életet élnek, nagyjából hasonló ambíciókkal, hasonló attitűddel kezdtünk el zenélni. Szerintem még egy évben is alakultunk. Aztán az ő lelkesedésük ’92–’93-ra alábbhagyott. Nem nagyon jártak a koncertjeikre, le is ment ez a hullám, pár év alatt szép lassan belefáradtak. De néha-néha összeálltak, és egyszer, ’95-ben vagy ’96-ban el is vittük őket egy turnéra. Végignyomtunk harminc állomást, és úgy a tizenötödik, huszadik után már egész jó zenekar voltak, mert egyszerűen megtanultak a színpadon folyamatosan zenélni. Azt mondta a végén a zenekar vezetője, hogy mindig irigyelt bennünket, de most már nem irigyel. És most már látja, hogy ez nem olyan. Hogy ő ezt nem tudná csinálni. Ez is egy lecke. Hogyha megnézed a legmesszebbre eljutott zenekarokat, amelyek ma a világ stadionjainak pop-rock zenekarai: a U2, a Coldplay… Nem feltétlenül van bennük olyan rettenetesen nagy szellemi innováció, de rendkívül jól használják azt a zenei nyelvet, amit popzenének hívnak. És ami nagyon fontos, hogy ezek igenis értelmes, intelligens és nagyon ambiciózus csávók. És rettenetesen munkabírók. És nagyon sokat dolgoznak. A Quimby sem véletlenül kezdett igazán akkor menni, amikor Tibi [Kiss Tibor, a Quimby frontembere] elkezdett tudatosan a zenekarral foglalkozni. Órákat, napokat töltött azzal, hogy milyen legyen a lemezborító, mi jelenjen meg a nyomtatott sajtóban, milyen legyen a zenekar dizájnja, miről szóljon, hogy nézzen ki, próbáltak orrba-szájba: munka van benne, ennyi. Ha Magyarországon valaki közepesen ért valamihez, de éveken át kitartóan, lelkesen csinálja, úgy, hogy még marad benne spiritusz meg eredeti szándék is, és nem felejti el, hogy miért is kezdte el csinálni, akkor abból lesz valami.

És mennyire vagy elégedett azzal, ami a Kispál és a Borzból lett?

A Sika, kasza, léc [1994] és az Ül [1996] című lemezekre írt dalaim szellemi kísérletek voltak, hogy „na, ebből lehet-e dalt írni?”. Az volt nekem a trouvaille, hogy mindenből lehet dalt írni. Írtam egy szöveget, és azt mondtam: „Valamilyen dalt ebből is tudok csinálni.” Ez egy ideig jó játéknak tűnt, és mondjuk úgy, hogy a kísérletet végül is bizonyos értelemben siker koronázta. Csakhogy ezek a dalok gondolatkísérletekként ugyan értékelhetőek, de szerintem olyanokként, amiket el lehet játszani egy szál gitáron, úgy nem. Persze tetszettek, és még akár a mai napig is azt mondom, hogy „ez tök érdekes, ezt hogy csináltuk?”, de azért nem nagyon játszottuk őket koncerteken. Tehát eljátszottuk egyszer, kétszer, ötször, és aztán szépen kiestek a pikszisből. Néha még elővettük őket akusztikus koncerteken, de hát az ember észreveszi, ha egy szám kísérleti zeneként rendkívül érdekes, ámde nincsenek benne olyan elemek, amelyek egy koncerten jóvá, húzóssá vagy sikeressé tesznek egy dalt. Tehát hogyha az is cél, hogy a közönség a végén jobban érezze magát, mint az elején, márpedig ez cél, akkor óhatatlanul kiesnek ezek a dalok. Nagyon sokan felróják nekem, hogy ma már nem írok artisztikus dalszövegeket. Ez tudatos, mert nem felejtettem el, hogy hogyan kell csinálni, most is írok úgymond „szép dalszövegeket”, és fogok is még, de nem érdekel most. Ma már nem írnám le azt a sort, hogy: „S Kharon vizébe mint lakmuszpapírt dobod be magad, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovot” [Meghatás, 1996]. Ha eszembe jut, sem írom le, hanem cenzúrázom magamat. Elfáradtam magamtól. Nem akarom ünnepelni a szellemességemet, nem akarom ünnepelni a gondolataimat, ez nem érdekel már. Tömör, egyszerű dalszövegeket akarok írni.

Mint például „sötét az éj, világos, mint a nap, hogy sötét az éjszaka” [Tigrisszem, 2012], „nagyon megy az élet, nagyon ég a villany” [Nagyon megy, 2012]?

Mindkettőben az a lényeg, hogy paraszt. Buta szöveg. Azt akarom, hogy buta legyen. Nem buta? (Nevet) Ez triviális parasztság. De nyilván kiüti a biztosítékot egyeseknél.

Humor?

Nem humor, ez buta akar lenni. Azt hiszik, hogy nekem nagyon szellemesnek kell lennem. Tudod, ez mind-mind még erősödött, mióta Kossuth-díjas lettem, és azóta ez a védtelen szituáció áll fenn. A kilencvenes években egy csomó olyan része volt a zenénknek, ami nem bomlott ki, de benne volt, és lehetett volna arrafelé is menni. Azóta folyamatosan szűkülnek a lehetőségek, és a díj óta meg már mindenki nagyon jól tudja, hogy milyennek kell lennünk. És hogyha nem olyanok vagyunk, akkor elégedetlenek. Én persze fütyülök erre. Minél idősebb vagy, annál több elvárásnak kellene megfelelned, és egyre szűkebb ösvényen haladhatsz. És minél inkább megpróbálsz ennek megfelelni, annál rosszabb leszel. Így hát megpróbálom a saját mozgásterem tágítani. A saját közegemben a saját életemen kívül nem sok kihívás van, ezért óhatatlanul nekem kell megkeresni ezeket. Van egy dalom, az említett Van-e szándék. Az egy élethelyzet. A kihívás az volt, hogy meg lehet-e jeleníteni egy hiányos párbeszédet, amelyikben mindig csak az egyik felet hallod, és a végén szólal meg csak a másik fél, hogy „szándék van”. Tehát az új dalszövegeim, amiket a Kiscsillagnak írok, különböző élethelyzeteknek a vicces vagy nem annyira vicces visszaböfögései, jó szakmai színvonalon megcsinálva.

És a közönség is elégedjen meg ennyivel?

Én bizonyos értelemben mint közönség hallgatom ezeket a dalokat, van egy közönségfülem, ami viszonylag érzékeny. Talán nem véletlen, hogy azokban a dolgokban, amelyek az utolsó tíz évben sikeresek lettek ebben a szcénában, valamilyen módon, vagy kiadóként, vagy közreműködőként benne voltam. Ez egyszerűen azért van, mert értek ehhez a dologhoz. Állítom, hogy szinte senkit nem érdekel a szöveg. Azzal csak egy szűk réteg foglalkozik. Például én. Amikor még annyira se tudtam angolul, mint most, mindig kérdeztem a haverjaimat, akik tudtak angolul, hogy miről szól ez vagy az a szöveg. Az egyikük azt mondta: „Nem tudom, oda se figyelek.” Akkor rájöttem, hogy az emberek nem figyelnek a popzenében a szövegre. Csak ne zavarja őket. Ezt a kereskedelmi rádiók is kimutatták. Nem azért játszanak több külföldi zenét – miközben a magyart többen veszik, meg többen fogyasztják –, mert annyival jobb. Azért játszanak külföldi zenét, mert az nem zavarja az embereket. Kevésbé irritálja őket. Egy bugyuta számban a szöveg sokszor egyszerűen idegesíti az esztergályost. Szól a rádió a műhelyben, azt mondja: „A fenébe!”, és áttekeri egy olyan adóra, ahol külföldi zene szól. Mivel nem érti a szöveget, nem idegesíti.

De mit tehet az, akinek a zenéje amatőr, nem üti meg a mércét, viszont a szövegei erősek?

Jelentessen meg egy verseskötetet, és elégedjen meg azzal a kétszáz példánnyal, amit el fog belőle adni. Ennyi. A popzene azért popzene, mert a populáris zenének a rövidítése, és az azt jelenti: népszerű. A köznép számára népszerű zene. Ez a kiindulás. Olyan zenét csináljunk – és ez váltotta föl a népzene funkcióját –, amit a plebs hallgat. Amit fütyörésznek a suszterinasok, amit a nők hallgatnak szeretkezés közben stb., stb. Én nem azt mondom, hogy ez érték, én azt gondolom, hogy a popzene nem feltétlenül az értékek mentén rendeződik. Funkciója van. Persze hogyha a művészi önkifejezésnek az a formája, ahogy az amatőr előadó megszólal, érvényes, akkor az előbb-utóbb felszínre kerül, és meg fogja találni azokat az embereket, akik erre vevők. Lesz egy rajongótábora. Csak sokkal többen lesznek olyanok, akik azt mondják rá: „Nem. Ezért és ezért: nem.”

A Kispál és a Borz betölti a popzene funkcióját? Egyszer hallottad, amint – ha nem is suszterinas, de – egy takarítónő énekelte az egyik kevéssé ismert számotokat.

A magyar popzene javarészt önmagában létező, furcsán fejlődő, világtól elzárt kulturális zárvány. Ebbe a Kispál és a Borz könnyen beilleszthető. Tökéletesen működik, sőt üde színfolt. „Egyfajta hülyegyerek-popzene” – mondták. Az irigyeink szerint mi csak magyar területen működünk, mert a szöveg viszi el a balhét. Ezért volt nagyon jó érzés, hogy akárhányszor külföldön voltunk, mindig erős koncerteket adtunk, szövegértés nélkül is átjött az energia, a zene, a gesztusok, ilyenkor mindig megnyugodtam, hogy talán nem vagyunk zárvány. De ez nem azt jelenti, hogy minden popzene, mert popzene, univerzálisan érthető. Amikor néztem a Szigeten az Oasist – az énekest, ahogy ott áll, körülbelül olyan testtartással, mint hogyha lehányta volna az ingét, és fázna a háta a hidegben –, akkor rájöttem, hogy egy kicsit olyan, mint a magyar popzene általában: főként a saját kontextusában értelmezhető. Az Oasisnél ez a kontextus nyilván tágabb, és így a zenéjüknek is nagyobb a piaca. De ha egy texasi kovbojnak megmutatod, azonnal fejbe lövi azt a Gallagher gyereket.

Egyszer egy rajongód a Kispál és a Borz honlapján megkérdezte tőled, hogy mit olvasson, de te azt válaszoltad: „Na ne, nem vagyok én népművelő.” Ez tagadhatatlan, de olykor mégis kapsz visszajelzéseket gimnazistáktól, akik a te hatásodra olvasták el a dalszövegeidben megidézett műveket.

Nyilván ez olyan, mint ahogy egy virágoskertben is jó üldögélni, klassz virágok között. Az ember szeret olyan szellemi közegben lenni, amit magának válogat vagy magának teremt. De ez az én kertem, csak beszélni tudok róla másoknak. A művek, amiket megidézek, azzal az attitűddel dolgoznak, amivel minden igazi szándékú művész: valamit megfogalmaznak, amit addig még nem fogalmaztak meg, vagy abból a kontextusból még nem láttunk. Az irodalom sokféleképpen nézi ugyanazt az emberi történetet újra és újra, és amelyiknek valamilyen módon köze van ahhoz, amit te is megélsz, vagy amit te is keresel, az fontossá válik. Az irodalom vámszedői pedig, Coelho meg ezek a hülyék, nyilván ezzel a hatással élnek vissza: úgy csinálnak, minthogyha bármi közük is lenne ehhez. Miközben nincs. Csak a forma van, ami olyan, mintha valami lenne. Mint a hajmetálban a gitárszóló. Jól eltöm. Már-már látod magad előtt, ahogy a harmincas vagy negyvenes éveikben járó, szívükben magányos nők falják ezeket a jutalomfalatokat.

Olvasol még Arany Jánost?

Ma már nagyon ritkán olvasok verseket. Főleg akkor, hogyha kapok valakitől. Ebből következően most már inkább kortárs verseket olvasok.

Maguk a költők adják oda?

Nem, van, hogy megveszem, vagy valaki mondja, hogy olvassam el. De van, hogy a költők adják oda. És aztán persze néha-néha belebotlok a klasszikusokba, és időnként az ember újraolvassa a gyermekkora kedvenc verseit. Én gyerekkoromban voltam igazán olvasó, hatéves koromtól huszonegy-két éves koromig rengeteget olvastam.

Az olajkirálytól a Bűn és bűnhődésig, ahogyan egyszer nyilatkoztad.

Igen. Szerintem valamikor heti két-három könyvet is elolvastam, most már inkább csak nyaralások meg nekibuzdulások idején olvasok sokat. És ugye ebben az időszakban szedtem magamra azt a kis gimnazista műveltséget is, amivel rendelkezem. Én mindig azt olvastam, amit találtam. Szerintem ennyi volt otthon. Nem nagyon kerestem. Sajnos a legtöbb dolgom ilyen: csak azzal tudok foglalkozni, ami megtalál. Nem vagyok az a nagyon kereső típus. És van egy kis Pató Pál is bennem. Nem, nem, nincs napi kapcsolatom a klasszikusaimmal.

Kosztolányival sincs?

Kosztolányit is szerettem mindig, és egyébként most is szeretem. Mint költőt is szeretem, de mint novellistát még jobban. Volt egy időszak, amikor hangoskönyveket hallgattam az autómban, és a Kosztolányi-novellák váltak be a legjobban.

Tetszett a stílusa?

Nem, inkább azt néztem, hogy min alszom el, és min kevésbé. (Nevet) Tehát például Krúdy, akit olvasni szeretek, sokkal kevésbé vált be hangoskönyvben, mint Kosztolányi. Ezek technikák, hogy ne aludjak el vezetés közben. Hogyha az ember jól elkap egy jó lemezt vagy hangoskönyvet, akkor az Pécs és Budapest között pont kitart. Tudod, olyankor úgy elmegy az idő, hogy oda se figyelsz arra, hogy vezetsz. (Feláll) Gyere, megmutatom a stúdiót.

Ez itt a garázs, mármint a raktár. Kicsit büdös van, teljesen a föld alatt vagyunk már, hogy ne menjen ki a zaj. A teteje, az oldala, minden föld alatt van. Ez az egy része van szabadon, de ez is hangszigetelt üveg, tripla üveg. Itt készült például az utolsó két Kiscsillag-lemez, és más zenekarok is járnak ide. Ha csak egy-két napra jönnek, elvállalom, de aki tovább akar maradni, annak nem tudok segíteni, mert útban van. Mutatok neked felvételt a gépen. Ez egy új szám, csak hogy halld, hogyan szól. Itt csináltuk.
Kerítés, négy méter magas.
Kutyás őr, hú, de gazdagok!
Sorompó, portaszolgálat.
– Elnézést, én szerelmes vagyok

Valami gazdag nőbe itt,
Akivel egész reggelig
Szeltük a magyar légteret,
Mint két szép, szerelmes rigó.
Kémények voltak, fák,
Eső után a giliszták,
Budai háztetők, és itt
A háznál egyszer csak eltűnt.

Azt mondta, Júlia, s egy régi sláger
Szólt is arról, hogy miért szállt fel.
Kérem, a kutyát ne, a polgári érték-
Rend híveként szeretném, ha megbeszélnénk,

Ugye gazdag nő lakik
Itt, és mi egész reggelig
Szeltük a magyar légteret,
Mint két szép, szerelmes rigó.
Kémények voltak, fák,
Eső után a giliszták,
Budai háztetők, és itt
A háznál egyszer csak eltűnt.

Én szerelmes vagyok
Valami gazdag nőbe, s ott
Látom az árnyékát, hogy épp
Nézi, hogy jövök-e ismét.
Négy méter magas
Ez a fal, legfeljebb falas
Leszek, ha nehezen verdesek
A kutyával a nadrágomon.

Ez egy kis vicces szám.

A szólólemezre szánt dalokból mutatsz valamit?

Aha.

Elzárom a csapot,
Lehúzom a kávét,
Becsukom az ajtót,
Beteszem a kaput.
A hideg kocsiban
Előrenézek,
Apu se beszél,
Kórházba viszem aput.
Tél van, latyak, bemondták,
Ónos szitálás.
Fokozott óvatossággal
Megy a vigyázás.
Az úton ne haljunk meg,
Hanem az ágyba’,
Majd jó sokára,
Majd még
Jó sokára.
Idd ki a levest,
Vedd be a gyógyszert,
Hozok a boltból
Vadmálnás Fantát.
A kutyáknak adok
Olcsó lábat,
És nézem egy félórát
Az ablakon át,
Az avas szalonnát hogy vágják
A szapora csőrök, amatőr
Húsevők eszik a
Maradékot.
Nézem őket csendben
A foteledből,
Nézem őket, aztán…
– Ennyit erről.
Tél lesz, latyak, bemondták,
Ónos szitálás,
Fokozott óvatossággal
Megy a vigyázás.
Az úton ne haljunk meg,
Hanem az ágyban,
Majd jó sokára,
Majd még
Jó sokára.
Elzárom a csapot,
Lehúzom a kávét,
Becsukom az ajtót,
Beteszem a kaput.





[A beszélgetés Lovasi András pécsi otthonában zajlott.]