Harmadik fejezet

Nem tudja, hogy pontosan fejezte-e ki magát, a pontosság olyan fontos, még öngyilkos is lesz miatta az ember. Na persze ez túlzás, a pontos ember végül is rémületbe kergeti a másikat. Három órára pontosan legyél itt, különben itt hagylak. Hát hagyjál itt, gondolta Attila. Neked fontos, vagy nekem fontos. Ha nekem fontos, nem lehetsz olyan önző, ha nem érek ide háromra, csak fél négyre, hogy itt hagysz, mint az oláhokat a pap, csak mert te olyan hiú vagy, hogy a hiúságod fontosabb, mint a barátságod.

Nos, távolról sem volt olyan fontos Zoli árnyéka. Csak hát megjegyezte magának, mint azt, hogy 7:2-re verte a Fradit 1963-ban a Honvéd, holott semmi jelentősége nem volt a dolognak. Márpedig Zoli árnyéka megmaradt, és az ő emlékezetében maradt meg, ezek szerint mégis tudott valamit, illetve nem tudta, de az idegei felfogták a dolgot, és az idegek láthatatlan játéka legalább olyan fontos, mint az észlelés vagy látás vagy a tudatosítás. Tomi is a barátja volt, még Boronkay is, ha úgy tetszik, de Zoli valahogy belülről, míg a többiek kívülről. Ez aprócska különbség, de ha úgy adódik a helyzet, óriásira nő. Valamilyen módon Zoli a testvére volt. Csak mert Attilának nővérei voltak, és a nővér nem testvér, hanem csak nővér? Lehet, hogy a dolognak ilyen magyarázata is lehetséges. Bár nem valószínű. Két-három alkalommal voltak együtt, és ő úgy érezte, mintha kisgyerekkora óta együtt nőttek volna fel. Ezt Tomival sosem érezte. A túlzásokban is együtt tartottak. Mert nyilvánvalóan idealista elképzelésük volt a nőkről. Egy apró különbséget tettek a nők és a férfiak között, és a nők jellemesebbnek tűntek. Ezt mind a ketten elismerték. A nő az más. Vagy nagyon szemét, vagy nagyon jó, közöttük pedig nincsen semmi. Mindenképpen magyar volt, és mindenképpen szerette a gyereket. Vagyis mégiscsak hozzájuk hasonlított, az övé és Zolié volt, csak egy kicsit ideálisabb kiadásban. És Cicuska nagyjából megfelelt e követelményeknek, illetve csak egyik arcát mutatta, a másik arca homályba veszett, és most már örökre is homályban marad. Nem volt ideje a másik arcát megmutatni, gondolta Attila, és mélyet sóhajtott. Mari is ilyennek mutatta magát, az Attila Marija… És egy napon minden az ellenkező irányban haladt. És ő észrevette Marin, de évekig tartott, és ő úgy tett, mintha megvakult volna.

Tomi nem volt Pozsonyból, de tulajdonképpen egyikük sem volt Pozsonyból, bár az évek során mindnyájan pozsonyiak lettek, no persze Zolit kivéve, ő sohasem tartotta pozsonyinak magát, sőt büszke is volt rá, hogy nem pozsonyi. Ő parasztnak tartotta magát, és kicsit fenn hordta az orrát. Pedig nem volt paraszt. A Tomi apja volt paraszt, de letagadta. Zoli apja munkás volt, és balesetben halt meg. A szüleivel kapcsolatban Zoli igen szűkszavú volt, pedig felhőtlen volt a viszonyuk, talán azért. Attilának azért jutott az eszébe… De miért is? Senki sem szereti bevallani, hogy lusta, de Tomi szinte büszke volt rá (pillanatnyi elmezavar, de akkor olyan szerethetően őszinte volt), és akkor elárulta, hogy az ő apja nagyölvedi paraszt, és éjjel-nappal melózott, és semmire sem vitte, csak egy agyvérzésre. Most nem tud felállni, és zavarosan beszél. „Én kevesebbet dolgozom, és jobban kijövök belőle. Ah-ah, szegény apukám.” És valóban sajnálta, legalábbis úgy tett, mintha összeszorulna a szíve. Persze nem szorult össze, illetve hát egy pillanatra összeszorult, de a pillanat máris tovaröppent, és hát nem is tehetett róla. Így volt Tomi megalkotva. Ez nem szemrehányás, még csak nem is lenézés, annak, hogy milyennek volt megalkotva, semmi köze a morálhoz. Attila tudta magáról, hogy sokkal szorongóbb, mint Tomi, vagy mint Boronkay. És talán még Zolinál is csöppet jobban szorongott. Hát, a fene tudja. Megszakította az apjával és az anyjával a kapcsolatot, de hamar kiderült, hogy ez csakis elméletben működik, mert még állandóbban jelen voltak, mint azelőtt. Persze nem testileg. De hát test vagy lélek, egy pillanaton túl olyan mindegy! Száműzte őket nappal, de az éjszaka megjelentek mint afféle lidércfények, elárulták őt, megkínozták őt, lehetetlen volt megszabadulni tőlük. Lassan rájött, hogy igazságtalan velük szemben. A felét visszavonta. De csak a felét! Nehezebb életet kellett volna élniük, és akkor Attila sokkal nyugodtabb lenne. De egyetemi éveiben sokkal szigorúbb volt. Igaz, Tomit vagy Zolit sem ismerte, miközben úgy rémlett neki, hogy tökéletesen ismeri. És most ismeri? És mosoly jelent meg az ajkain. Sokkal, de sokkal jobban ismeri mindkettőjüket, de azt nem mondhatná, hogy ismeri őket maradéktalanul. Sőt! Azt is mondhatná, hogy még kevésbé ismeri őket, mint harminc évvel ezelőtt. Mert még innen voltak a sötét oldaltól, amelyet eltitkolnak, és ezt sokáig titkolhatják el. Attila is eltitkolta. Az ember a barátai előtt csupa jó színben akar mutatkozni. És harminc év kell hozzá, hogy már ne törődjön a sötét oldallal sem, a tudatalatti homályos világával sem.

Addig volt jó, amíg egyszerű volt: apák és fiúk konfliktusa, gondolta Attila. Milyen egyszerű! Lesápad a bőr a képéről, hogy ilyen „egyszerűen” fejezze ki magát. Egy kissé bonyolultabb volt a helyzet, mint Tomiéknál és Zoliéknál. A paraszt az paraszt, a munkás meg munkás. Nem bonyolódik a helyzet, mert nincs, aki bonyolítsa. De Attilával más volt az ábra. Az ő faterja értelmiségi volt. No! Ha az értelmiségit dér verte, elmehetett volna munkásnak. De nem tette! És ezért kellett szakítani? Röhej! Hát persze, hogy nem ezért, te fasz! De alapjában véve nem változott semmi sem. Ugyanúgy megbélyegzettek maradtak, s még megalázottak is, amelyet Attila már nem viselt el. Hogy nem elég, hogy megnyomorított, még ráadásul besúgó is lesz. Seggbe rúgta volna Tomit, hogy szégyelli a paraszt apját. De hát ezt sem tette. De valahogy az apa és fiú konfliktus előjött, csak homlokegyenest más irányból, mondjuk, északi szél és déli szél, az különböző dolog, szélnek szél, de mekkora különbség van közöttük, gondolta Attila, és valahogy megnyugtatta ez a különbség. Egyszer aztán megismerkedett Tomi szüleivel, és egészen mások voltak, mint ahogy Tomi pár szóban előadta őket, mikor még nem ismerte őket, hiába, hiába, messziről jött ember összevissza beszél, főleg nem az igazat. A nagy, fennhéjázó Tomi gyerek lett, aki mindenben szót fogadott az apukájának, „az apukája, szerintem, azt csinálhatott volna vele, amit akart, de feleannyit sem akart, mert büszke volt a fiára, bármennyire is titkolta”. Volt leves, ebéd, sütemény, ami csak a háziasszonytól, vagyis túl kövérnek nem nevezhető pénztárcájából kitelt. Este Tomi apja kikísérte őket a vasútállomásra. Nem utoljára, de elmúlt hetvenéves… Az öregnek nem jutott az eszébe, de Tominak annál inkább! Erősen megölelte az apját. Mintha utoljára találkozna vele. De az öreg egészséges volt, mint a makk. Attila sejtette, hogy még néhányszor találkozni fog vele, és egészségesebb lesz, mint a fia, Tomi. – No, ezt nem sejtette, de így alakult.

Ketten voltak a kupéban. Szándékosan nem gyújtottak villanyt, ellenben félig leeresztették a kissé koszos ablakot a légmozgás kedvéért. A mozdony szikrákat szórt a félig sötét levegőbe, már alkonyat után volt, de még nem volt éjszaka. A sötétség és a világosság még egy darabig mérkőztek egymással, noha a sötétségnek ezúttal nagyobb ereje volt, s negyedóra múlva a világosság elszivárgott, mint ahogy a végsőkig legyengült áram hal el. Már csak a fényes szikrák világítottak, és Tomi arca látszott félig sötétben, mintha egyszeriben távol volna, maszkszerűen, mintha holdfényben úszna. Öreg tragacs volt a mozdony is, meg a vonat is. Pöfékelt a mozdony, izzadta magát, mintha a nyolcvanöt éves ember utoljára futna neki az ötven kilométeres útnak. Háború alatti mozdony volt. Csakis négy-öt mozdony járt még a déli és a keleti végeken, két-három év múlva ócskavasba mennek. A mozdony, a szikrák, a sötét táj egyszeriben rosszkedvűvé tették Attilát. És a rosszkedvét még fokozta is Tomi. Mert arról kezdett beszélni, amiről hallgatni illett volna.

– Mindenhol másként csinálták. Volt, ahol durváskodtak, volt, ahol megtette egy szelíd szó. De a legtöbb helyen durva módszert alkalmaztak.

– És a te faterod? Ellenállt, vagy csak úgy ráhagyta az egészet?

Tomi a fél szemével úgy nézett Attilára, mint a gyagyásra. Aztán még jó időben észbe kapott, és, mondhatni, elmagyarázta neki, mint egy kisdednek.

– Két hét gondolkodási időt kapott. Ez volt a szép szó politikája – jegyezte meg gúnyosan. – Apám két hét múlva aláírta. No! Beléptünk a téeszbe. Az egységes satöbbi. Minek magyarázzam.

– Okos volt.

– Hát persze, hogy okos. Ha nem lett volna okos, akkor erőszakkal bekényszerítették volna. Persze akkor még illúzióik voltak az embereknek. Hogy ez ideiglenes. Hogy előbb-utóbb jönnek az amerikaiak, csak össze kell szorítani a fogunkat. A nagy változásnak mindig ez az előnye. A remény… Aztán a remény előbb-utóbb kialszik. Bizonyos értelemben büszke vagyok az apámra. Ő nem reménykedett. Vagy csak gyáva volt. De most már egyre megy. A kérdés, hogy kié a hatalom, eldőlt.

– És kié? – kérdezte bátortalanul Attila.

Tomi elröhögte magát.

– Hát a kommunistáké, te balfasz. És az is marad. Ha nem is örökre, de jó sokáig. Az én életemben biztosan.

Attila is igy gondolta. Zolival erről nem beszéltek, de megesküdött volna rá, hogy Zoli is így gondolja. Már hatvannyolc után voltak, senkinek semmi illúziója nem volt, de nem volt olyan sem, hogy megérik a kommunizmust, mert ebben senki sem hitt az öregekhez, szenilisekhez, agybajosakhoz és egy száz pont alatti, már gyönge idiótához képest. A múlt egyszer s mindenkorra a múlté volt, ezekhez nem lesz visszatérés, a jövő bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Vagy egy harmadik világháború, vagy döglődés huzamos ideig, talán a halálig. Attila nem gondolt a jövőre. Majd lesz, ahogy lesz. Judit még nem volt a láthatáron. Tomi határozottabb volt, szembenézett a múlttal, és levonta belőle a helyes következtetést, legalább a maga számára igen. Karriert fog csinálni? Nem! A vízben, amely adott volt a számára, úszni fog a víz folyásával, de semmi esetre sem ellene. De azt, hogy karriert csináljon, azt mégse! Igen, különös. Valami visszatartotta őt, talán a szemérmessége. Nem volt teljesen rohadt? Mégis maradt valami „paraszt” belőle? Mert ott, a vonaton, a szikraesőben zötykölődő ócska tragacson, a leszállt éjszaka nyugalmában fensőbbségesen kijelentette, hogy a hajdani parasztból értelmiségi lett, és nem fognak neki úgy parancsolgatni, mint az ő apjának. „Nem nagy előny – mondta. – De azért az is valami.” És még csak cinikusnak sem volt nevezhető, így gondolkozott minden úgynevezett szabad ember ebben a hazában, amely régen nem volt már a hazája. A haza a második világháború végén meghalt. Kilehelte a lelkét, mondhatni. Az ember a második világháború végétől sorszámmal rendelkezett. Ezt persze nem vallotta be az ember magának, gondolta Attila, mert hogy ő sem vallotta be. Igen, valami lógott a levegőben. Észrevétlen, de súlya volt, méghozzá nagy súlya. Senki sem vallotta be, pedig a földhöz kötötte, hogy egyetlen lépés olyan nehéz volt, mintha hirtelen ólomnehezék húzta volna a lábát. Azt mondta Tomi, valamikor a nyolcvanas évek közepe táján:

– Miért élnék én jobban a kapitalizmusban? Hiszen megvan a szükséges létminimumom. És ez, hála istennek, mindenkinek megvan. Nincs igazam?

Hát, gondolta Attila, minden, amit elérhetsz, megvan. De nem vagy túl­ságosan szerény? De ezt nem mondta, bólintott, mert nem akart vitába szállni vele.

De az embernek, ha jól érzi magát, előbb-utóbb keresztülhúzza a számítását valamilyen rajtunk kívüli esemény, mondjuk, történelmi, ha ez a lehető legrosszabbkor jön is, gondolta ironikusan Attila. Épp negyvenéves volt. A tízes és a húszas éveihez képest lelassultak az életfunkciók, már lehetett egy kicsit a múltba nézni, de még a lehetséges halálig rengeteg idő volt hátra. Az ember elkényelmesedik. A rendszerváltást ők is akarták, csak jóval lassabban. Vagy Tomi nem is akarta? A kommunizmus győzött rajtuk? Szamárság! Igaz, hogy túlságosan kényelmesek voltak, de azért a november felfrissítette, mondhatni, fiatallá tette őket, legalábbis egy-két hónapra. Most megint „húszévesek” voltak, noha a valóságban negyvenesek, de ki törődött az ilyesmivel? Tomi előtt megnyíltak a kapuk, hamarosan vállalkozó lett, és ügyes vállalkozó, akiben megvan a bátorság és a pofátlanság egyszerre. A csoda megtörtént, a szocializmus, amelyet örök életűnek hittek, úgy elfüstölt, mintha sosem lett volna. A csoda megtörtént, és a csodával kezdeni kellett valamit. És Tominak ment, tulajdonképpen mintha csak erre várt volna. Attilának viszont a negyven év túl késő volt, hogy újrakezdje az életet. Hírszerkesztőből nem lehet vállalkozó, mondta, és tulajdonképpen igaza is volt. Maradt a jól bevált szakmánál, a színészből lett hírszerkesztőnél. És egyszerre Zoli is napirendre került, vagy hogy is mondja hát. Zoli már rég halott volt, már rég eldugták a lyukba, ahogy az ilyen halottakat az agyfióknak egy sosem látogatott lyukába helyezik el, hogy ne háborgasson örökké. Nos, még a Zoli is előjött. Ő tényleg fiatal maradt, miután nem volt ideje megöregedni. De most negyvenévesből „húszévesek” lettek, így hát nem is volt semmi különös abban, hogy Zoli is megjelent. „No, mit szólt volna ehhez Zoli?” – kérdezte egyszer Tomi, még a nagy banzáj közepén, amikor még nem volt a játszma eldöntve, még a hadsereg is készültségben volt, hogy rendet teremtsen. Hm. Attilának nagy a gyanúja, hogy nem szólt volna semmit sem. Ő nem törődött a politikával. Sőt, kimondottan idegesítette, ha Tomi vagy Attila előhoztak egy politikai témát, és ez, sajnos, vonatkozott a forradalmi helyzetekre is. „Ha Zoli felől nézem a dolgot, a forradalom is politika volt. Zoli nem szerette a forradalmakat sem. Kifejezetten irtózott tőle, mint amikor egy svábbogár mászik a lábszáradon.” És mégsem volt véletlen, hogy Tomi szóba hozta. „Mert én is kíváncsi voltam, hogy megtöri-e a fanyalgását. Számomra elég volt, hogy egy öt percig lelkesedjék.” De hát halott volt, már a hús meg a bőr is lement róla. És mégis… Évek óta nem gondoltunk rá, és egyszer csak visszajött. Attila úgy vélte, nem volt szép, hogy visszajött, mert magával hozta a kétségeit is, és a kétségei a további hónapok során egyre-másra beigazolódtak.

– Mit is mondana? Semmit sem mondana – mondta rezignáltan Tomi. – Hogy legfeljebb csere volt.

– Miféle csere? – kérdezte Attila inkább türelmesen, de egy kicsit hitetlenkedve.

– A fehér huszár lecseréli a fekete huszárt. – És gondolkodott egy-két másodpercig. – Hát ilyen egyszerű ez? Nem hiszem, barátom, nem hiszem. És ezt Zoli is tudná.

Attila méregbe gurult.

– Szerencsére halott már. Ha élne, még összevesznénk. Nem tudom elképzelni, hogy lelkesen a mi pártunkat fogná. Legföljebb bólintana, hogy mégsem tartott a kommunizmus negyven évnél tovább.

– Mit nevezel te szerencsének?

Na jó, megfogott. Persze, hogy szerencsétlenül fogalmaztam. Én örülnék a legjobban, ha élne. Tomi csúfondárosan nézett rám, mint aki meglopta a barátját, és még neki áll följebb. Közben azt szerette volna elhitetni velem, hogy Zoli megváltozott, persze csak úgy, módjával. Persze nem is jutott az eszembe, hogy ő már két-három lépéssel előbbre tart, őneki már befejeződött a forradalom, holott még csak az elején voltunk. Bizonyos értelemben zseni volt. Háromszor jobban járt az esze, mint a másoké, Attiláé például, mondta Attila. „Azonkívül már gyerekeink is voltak. És a gyerekek egészen más állapot, mint legénynek lenni. És ha Zolinak is gyerekei lettek volna? Nos, egészen másképpen fest a helyzet… Vagy örökké legénynek érezte magát?” Tomi észre sem vette, hogy élőként beszél róla, holott hát hét éve halott volt. Attila a gyerekeire gondolt. Jobban mondva az egyre, mert Judit erősen gondolkozott azon, hogy vállaljon-e még egyet. Attila akarta, de nem sürgette. Pedig már a kis Attila ötéves volt, és egykettőre iskolakorú lesz. Hát igen, várták a változást, de szorongtak is tőle, igen, szorongtak egy lehetséges vérfürdőtől, különösen Attila. Mert beköszöntött az ősz, és minden apró jel arra mutatott, hogy változások lesznek a politikában. Ő tudta a legjobban, ő, a hírszerkesztő. A csontjaiban érezte a változást. Tomi gyerekei kisebbek voltak, a négyéves Norbert és a kétéves Marcell. Jó nagypofájú gyerekek voltak, Tominak és Katinak kötélidegek kellettek hozzájuk. Egyszer majdnem felgyújtották a házat, pedig Kati csak félórára hagyta őket magukra. Szóval, a gyerekekkel megváltozott minden. Óvatosabb lett Tomi, de Attila is. Untig elég volt a rendszermódosítás is. Csak ne fájjon. – Igaz, hazugságok nélkül már csak önkívületben tudtak beszélni, amikor a negyvenfokos láz fölszabadítja a tudat alá nyomott igazságokat.

Hírszerkesztő volt, és a tüntetések napjaiban három-négy órát aludt. Mindenki lázban volt, de a leginkább Attila, hiszen hozzá futottak be a legfrissebb hírek. Attila ki is használta ezt. Ahogy múltak a napok, úgy lett tarthatatlanná néhány fejes viselkedése. Már halottak voltak. A tüntetés a téren zajlott, de percre pontos információi voltak az eseményekről, és a harmadik-negyedik napon a pártközpont is elhallgatott. Ezentúl mindenki a saját szakállára dolgozott. Észrevétlenül megszűnt a cenzúra, jobban mondva, az öncenzúra. Attila úgy érezte, hogy leveszik a bilincseket a kezéről. Hétfőn délután fütyült az egészre, kiment tüntetni, miután az egész város sztrájkba lépett. No, az az igazság, hogy Tomi hívta fel. Két órára átadta a helyét a helyettes hírszerkesztőnek, és beült a kocsmába, ahonnan a tér egészét látta. Mi tagadás, leitta magát, két óra alatt hét deci vodkát ivott. Tomi sokkal kevesebbet.

– Ma már nem jönnek az oroszok – mondta olyan jólértesülten, mintha egy kisóvodással beszélne. – És holnap sem, meg holnapután sem. A seggfejek még ott vannak? – Ez Attila főnökeire vonatkozott.

– Már pakolnak – mondta Attila, és kimondottan örült neki, bár visszafogta magát. – A seggfejek készen állnak, hogy lemondjanak. Abzug – mondta.

Tomi csóválta a fejét, és nagyokat hümmögött.

– De lehet, hogy titokban arra várnak, hogy visszajöhessenek.

Attila még sohasem volt ilyen optimista. Egy hónap vagy kettő, és akkor már egy kicsit kevésbé volt optimista. Mintha sejtette volna, hogy a nyugati szél északira változik. No de ez csak jóval később jött. Még jócskán volt ideje optimistának lennie. Meg hát még jóval fiatalabb volt.

– Azt hiszem, soha többé nem jönnek vissza. Elnyeli őket a fekete lyuk.

– Hihetetlen, de így van. Már az oroszoknak is elegük lett belőlük. Mondd csak, ez nekünk jó? – próbált meg tréfálkozni.

– Mondd ezt a seggfejeknek.

Tomira rájött az őszinteségi roham.

– Mindenki seggfej. Még én is.

Emlékezett ezekre a szavakra, méghozzá pontosan így, ahogy Tomi mondta, mivel igazat mondott, seggfej volt ő is, meg Attila is, és az ilyen szavak megmaradnak az emlékezetben. Holott két évtizeddel ezelőtt már semmire sem emlékezett, csak erre a beszélgetésre a kocsmában, jobban mondva a büfében, ahol állva kellett enni, és a pia hihetetlenül olcsó volt, és sokat is kellett várni, mert, hogy úgy mondjuk, forradalmi volt a helyzet, és a kocsmák is megteltek hőzöngőkkel és más bolondokkal. A forradalmi helyzet egyszerű, mint a pofon. Vagy odavágsz, vagy nem! Tizenkét esetben nem mersz odavágni. De a tizenharmadikban, miután már megszokta az ipse, hogy gyáva vagy, úgy odavágsz, hogy összevissza vérzi a padlót. Tomi is lelkes volt, meg ő is. És ő is meg Tomi is Zolira gondoltak, bár nem beszéltek róla… Meg kellett volna élnie ezt a napot! De húsz év távlatából sokkal több kétség halmozódott fel Attilában. Vajon jó volt-e, hogy együtt örültek Tomival? Vajon Zoli mit szólna hozzá? És egyáltalán: most másképpen látja azt, aminek kimondhatatlanul örült? Ugyanazon eseményt másképpen látni húsz év múlva, nem gyengeség-e, mi több, árulás? De. Ugyanúgy látja, mint húsz évvel korábban. Csakhogy a kimondhatatlansága kimondhatóvá csökkent, ennélfogva a minimumra, és nem képes a legcsekélyebb benyomást sem alakítani a mostani életére. Attila rájött, hogy alaposan megváltozott. Ma egyáltalán nem ugyanaz az ember, aki húsz évvel ezelőtt volt. Rosszabb? Vagy jobb? Nem ezekkel a kategóriákkal mérhetők a tulajdonságai, és ez egy ideje mélységesen aggasztotta.