×

Veszedelmekről álmodom

I/2. rész

Ferenczes István

2013 // 07-08
De most nincs hómező. Csak sáros, latyakos december eleje. Rosszkovács Kárujék földbe süppedt háza előtt kapaszkodom édesanyám fekete szoknyájába, átölelem két térdét, bokán felülig sáros lábait, s próbálom csitítani, csendesíteni, mert egetverően, már-már ordítozva zokog.

Reggel óta vártam a falu alsó végein, mert tudtam, hogy jönnie, érkeznie kell, mert meghalt Gáll nagytata. Bizonyára azt akartam, hogy tőlem tudja meg Gáll Dezső végső elestét, amire lélekben készült már, de talán egy kicsit odébbra várta az utolsó vérugatást. Talán abban reménykedett, hátha megéri édesapja a tavaszt. Nem most, ebben a vendégmarasztalóan sáros, didergető decemberben, nem most, amikor ott a hegyeken túl is baj van az ide-oda bujkáló emberrel. Körötte is a halál ólálkodik.

A Comanesti Egyesített Kórház kibocsájtó cédulája szerint Ferentz Emericet 1953. december 4-én utalták be és 21-én engedték ki. A diagnózis: akut vakbél- és hashártyagyulladás (Apendicită acută, peritonită). Megműtötték, de amint édesanyám mesélte, szinte belehalt.

Ezért kellett odautaznia, abba az idegen világba, melynek nyelvét sem értette. Nem tudom már, mennyit volt oda. Talán két vagy három napig őrködött élet-halál között szenvedő apám mellett, akinek a kezelését, a gyógyítását bizonyára a már fiatal kora óta létező gyomorfekélye is nehezíthette. Nem lehetett olyan egyszerű az a vakbélműtét. Különben miért hosszabbította volna meg a hét nap betegszabadságot (concediu medical 7 zile) még 18-cal 1954. január 6-án a kománfalvi kórház szakértői bizottsága (Comisia de Expertiză), amint a cetli másik oldala tanúsítja?

Édesanyám, minden rosszra számítva, fekete ruhában utazott Komán­falvára. Talán ezért emlékszem annyira élesen a Rosszkovács Kárujék előtti találkozásunkra. Lehetett bennem valamiféle sejtés, hogy nem a csíkszeredai állomásról, Csíksomlyó felől jön, ezért várakozhattam a Delne felőlről jövő utak, ösvények végén. Madéfalva felől jött, át a csicsói dombokon, keresztül a Torda-völgyén, toronyiránt, a Hosszúnak nevezett nagy mező felázott ösvényein, mesgyéin, mit sem törödve a nyakig sárral. Balsejtelmek gyötörhették, űzhették hazafelé, nemcsak nagyapám miatt, de értünk, a három gyermekéért is aggódhatott, akiket a lehető legjobban próbált hátrahagyni, a legdrágábbra, apai nagyanyám gondjaira bízott, de Istenem… Juliska nagymama is rettegve várta, hisz a nagyobbik, sebezhetőbb fia szenvedett élet-halál között odabent a Regátban. Nem tudott már titkolózni ő sem, megmondta nekünk, hogy apátokat megoperálták, azért van oda anyátok.

Apátok él, de az én apám meghalt – mondta, dadogta többször is zokogva, fel-felordítva, ahogy botladoztunk hazafelé, át a Piski hídon, a Remete-patak melletti keskeny Kicsid utcán. Mindenki kijött elénkbe, Salamon Piri, Xantusz Erzsi, Sántha Regina néni, kísértek, támogatták édesanyámat a házunkig. A kapun belül történtekre már nem emlékszem, arra sem, hogy mint rohant felé a húgom, az öcsém, nagymama, rokonok, szomszédok, jó emberek. De az is lehet, hogy egyből a tőszomszédunkban lévő Gáll-portára vergődött, ahol már felravatalozták özvegy Gáll Dezsőt. Élt 69 évet.

Már csak a temetésre emlékszem. Három pap temette, mert nem volt akárki. Élesen él bennem a ministránsruhám kékes-lilája, amely nemigen talált rám, a növetelemhez viszonyítva egy kicsit nagy volt, széleit mindegyre beletapostam a pálfalvi temető sárga, a sírgödör köré halmozott, havas esőtől felhígult agyagjába.



Ezek szerint apám „kiruccanása” Sztálin temetésére nem volt egy kéjutazás. Az sem valószínű, hogy a szervek a generalisszimusz márciusi eltemetése után lemondtak volna a számonkérésről, az inquisitus kézre kerítéséről. Bár a községi milicista, Traján gyérülő és egyre lanyhulóbb ellenőrzései azt a látszatot erősítették, hogy 1953 végére a Sztálin nevével dübörgő osztályharc mintha veszített volna lendületéből. Meggyőződésem, hogy ha nagyon akarták volna, elfoghatták volna apámat, de nem volt ez olyan nagy ügy, a román hatalom, a kommunisták szidalmazása, gyalázása biztosan nagyobb ügybuzgalomra ösztönözte volna, mint a sztálinozás, a román kommunisták már akkor is nacionalistábbak, oroszellenesebbek voltak, mint a láger más tájain. Ez már a Gheorghiu-Dejék ideje. Azonban valószínűtlennek tűnik, hogy a szervek teljességgel lemondtak volna apám kézre kerítéséről, egy-két vallatásnyi megrekcumozásáról.

A decemberi beutalás a kórházba, a bonyodalmas vakbélműtét jó alkalom lehetett volna erre, de talán itt volt a legnagyobb biztonságban. Talán épp ott nem keresték, máshol mindenütt. Apámat a jó szerencse és a jó emberek segítették a rejtőzködésben. Egy román mérnök (milyen kár, hogy nevét nem tudom) alkalmazta a Szovrompetrol (szovjet–román közös vállalat, amelynek értelmét a háborús kártérítés adta meg) nevezetű vállalathoz, s rejtegette, azaz helyezte egyik munkatelepről a másikra a Moineşti–Lucăceşti–Comăneşti háromszögben, amelyet akkor már a román szocialista iparosítás fellegváraként emlegettek. Bizony hogy székelyes-csángó települések voltak az újkorig.

A román mérnök jóvoltából, statisztikailag, a nyilvántartásokban, fizetési listákon, apám hol létezett, hol nem létezett. Amikor a kománfalvi munkatelepen keresték, akkor épp a mojnesti kultúrház vagy a lukácsfalvi munkáslakások építésénél dolgozott. Ha keresték a szervek Ferencz Emericet Komán­falván, akkor a mérnök hívatta a másik Ferencz Imrét, aki szintén falunkbéli volt, távolról rokon is, de ő volt a Tyúkfej Ferencz Imre, akire viszont nem talált a körözés személyleírása. Azt hiszem, volt ott még egy-két Ferencz Imre, akiket elé lehetett állítani, ha pedig ez sem ment, akkor be lehetett mutatni egy mindig kéznél levő felmondólevelet. Itt volt ugyan a körözött, a múlt héten még nálunk munkálkodott, de mint olyan összeférhetetlen osztályellenség felmondott és továbbállt.

Különben mire véljem a kórházi papírok mellett megtalált, 1954. január 7-ére keltezett „Jegyzéket” (Notă), amelyet a mojnesti építő-szerelő vállalat bizottsága (Comit. de Intrepr. Constr. Mont.) intéz a kománfalvi kórházhoz, tudatják, hogy Ferent Emeric elvtársat 1953. november 26-án „likidálták” a vállalattól. (Vi se face cunoscut, că tov. Ferent Emeric a fost lichidat din cadrul intrepr. noastr la dat de 26. XI. 1953.)

Nagy huncut lehetett az a négy osztályt végzett káderes, de leginkább a fő­nöke, akinek az utasítására megírta az átiratot! Mert hagy egy kiskaput: a továbbiakban azt írja, hogy „az Önök kórházában töltött időszakra járó jogo­sultságokért – magyarán: fizetésért – kötelességük megcsinálni a törvényes fizetési iratokat”. (Pentru aşi primi drept cuvenite pe perioada cât a stat in spit. dstră aveţi obligaţ. de ai face formele legale de Plată prin fişe.)

– Sokat keresték édesapádat, sokat – mesélte Ferencz Imre (Tyúkfej), amikor a házunk lépcsőjét öntöttük, valamikor a hatvanas évek végén. – De valahogy mindig megúszta, túlélte, mindig máshol volt, más sántéron, kellett is mennie, mert ő volt a mérnök jobbkeze, a mesterséget ejsze jobban es tudta. Osztán, amikor könnyebbedett a világ, s Sztálint kezdték felejteni, apádból augusztus 23-ára [a szocialista Románia felszabadulásának ünnepe volt] sztahonovistát csináltak. Akkor kezdett hazajárni.



Ferencz Imre (Tyúkfej) bácsi több tucat – ha nem száz – csíki székellyel együtt a megélhetés miatt ment be Moldovába. Akár a bűnfenyítők előtt vallomást tevő Zöld. „Olcsó, és nem csinálunk egyebet, hanem csak dolgozunk, és nem kínozzuk magunkat a fegyverrel, mint itten.”

Moldva Tatros menti térsége az ötvenes években a népi demokrácia, Románia iparosítási fellegvárának számított, ahol szükség volt a megbízható, szakképzett munkaerőre, a csíki, háromszéki kőművesek, ácsok pedig azok voltak.

– Hetven-nyolcvan százalékban mind magyarok voltunk, még a segédek is, odabenti csángók, olyan tyár [román chiar = éppen] magyarok dolgoztak mellettünk – mesélte Imre bácsi, ő, mert apám már nem mesélhette. – Úgy emlékszem, hogy a főnökökkel édesapád járt a környékbeli falvakba munkásokat toborozni, ő szót értett velük. Jól megfizettek, de a fizetés mellett prémonda, olyan kedvezményzes élelmiszer-ellátmányunk is volt. Kenyérlisztet, puliszkalisztet, cukrot, rizskását küldhettünk haza, mert az nálunk nem volt. Minden második hétvégén pedig teherautókkal hazahoztak.

Egy ilyen teherautóval jött haza édesapám is valamikor 1954 nyarán.

Akkor a Sztálin-ügy már nem volt ügy, már elhangzott a hruscsovi beszéd. A műtétje után járt ő titkosan haza, de mindig éjszaka érkezett, talán a csíkszentmihályi állomás felől, s az elmenése is mindig éjszaka történt. Erre azért emlékszem olyan élesen, mert az egyik ilyen éjszakán a húgom fölriadt édesapám búcsúcsókjaira, s hatalmas ujjongásával mindannyiunkat feléb­resztett. Apám a kertek alatt ismét elment, vissza Moldvába, mi pedig reggelig örvendeztünk, nem tudtunk visszaaludni a boldogságtól, édesanyám pedig a lelkünkre kötötte, hogy még nagyanyánknak se mondjunk el semmit, soha senkinek egy szót se.

Apám bujdosása számunkra, gyermekek számára véghetetlen hosszúnak tűnt. Felnőttkoromig mindig úgy éreztem, hogy legalább négy-öt évig volt oda. Titok alatt, „illegalitásban” pedig csak alig két évet élt Moldvában. 1954 nyarától már nyíltan, kéthetente jött.

Egyik ilyen hétvégén vele jött, a feleségével együtt, domnu indzsiner is. Nem emlékszem egyikük nevére sem már, csupán a fiatal tanti túláradó szeretetkitöréseire. Ölelt, csókolt mindenkit, különösen édesanyámat, tanti Ancit, de ebben a szépasszonyban – mert az volt, és fiatal – volt valami boszorkányos, perverz, valami elemi erejű ösztön, mert harapott. Harapdosva csókolt mindenkit, a végén mi, gyermekek már menekültünk előle. Anyám sütött, főzött, tán még tortát is készített, híres főzőtudományával kitett magáért. A tántiék látogatásából, a véres harapások mellett, csupán egyetlen dolog maradt meg emlékezetemben: a félzsáknyi kockacukor. Akkor láttunk életünkben először ilyesmit. A kockacukorhalomban bőven voltak arasznyi, tíz-húsz centis hosszúságú cukorsüvegek, amelyeket valamilyen okból kifolyólag nem tördelt szabványméretre Szászkúton (Sascut-Nou) a gyári gépsor. Torkoskodtunk tisztességesen. De nekem pár nap után felfordult a gyomrom a sok cukortól, beteg is lettem, összehánytam magamat.



Jaj, a cukor!

Apám, te gyilkos. Te majdnem gyilkosunk.

Te öngyilkosjelölt. Te sem élted volna túl.

Időről időre visszatérő rémálmaimban három gyermekkoporsót látok. S te nem vagy sehol. Téged nem látlak.

A három, fehérre festett koporsót látom, még a tüll szemfedők rojtjait is. Kettő kék, egy rózsaszínű. Ott fekszenek keresztbe rakva az öreg házunk elé kitett, fekete bársonnyal leterített nyújtópadon, s mintha árvíz sodorná, úgy hömpölyög a sírás a csíkpálfalvi utcákon.

Még Sztálin előtt történt. Talán ’50-ben, talán ’51-ben. Elmondani sem lehet. Most, írás közben is végigfut hátamon a tyúktetű borzalom.

A háború, a „felszabadulásunk” után sok minden hiányzott a létminimumon való megélhetéshez. Nem volt a legfontosabb, a legszükségesebbek közül való, de csak híjával volt a cukor is. Nem tudom mire vélni, de méz se volt, s ha volt, akkor méregdrága. A székely nem azért székely, hogy ne találjon ki valamit. Tudta, hogy a Brassó melletti Botfaluban a cukrot cukorrépából készítik a szászok. Az őszi befuvarozáskor, amíg a mérlegelésre vagy a fizetésre várt, megfigyelhette a technológiát.

Miért ne lehetne ezt otthon, kicsiben is megcsinálni? De lehet, hogy nagyanyáink, dédanyáink ismerték már a cukorgyárak léte előtt a házi cukorkészítés fortélyait. Roppant egyszerű volt az egész. A cukorrépát megmosták, feldarabolták, megőrölték, s jó bő vízben addig főzték, amíg kioldódott belőle az édes lé. Aztán leszűrték. Ez a lé volt a melász. Ezt főzték, párologtatták, sűrítették tovább. A feketés-barnás édeslé, ahogy fogyatkozott a lassú tűzön, sárgás, krémszínű péppé alakult. A technológiának ebben a pillanatban állt be a legkényesebb fázisa, ekkortól fogva kellett állandóan kavargatni, mert könnyen odapörkölődhetett, akár be is lobbanhatott volna, hisz egyik pillanatról a másikra alakult át a pép kristályos, sárgásbarna nádmézzé. Asszonymunka volt ez, férfinak nem sok keresnivalója volt az üstök, lábasok körül.

Soha nem felejtem el azt az ötliteres, krémszínű lábast, anyám stafirungos edényszettjének a legnagyobbikát. Koromfeketére égett. Szinte porrá. Füstje megtöltötte mind a három szobát. Mi hárman a konyha melletti kicsi szobában már aludtunk. Talán az volt a szerencsénk, hogy a füst felfele száll, nem üli meg a földet, mint a köd. Alvóhelyeink, ágyacskáink nem emeletesek voltak, mint ahogy mostanság szokás, közelebb voltak a padlóhoz, mint a plafonhoz. De fojthatott már nagyon a füst, mert gatyaszaggató köhögés ébresztett. Alig ötéves gyermekként nem tudom, honnan volt annyi lélekjelenlétem, hogy kilöktem minden ajtót és ablakot, s a gomolygó füstben valahogyan kicipeltem, kilöktem a tornácra testvéreimet. Nem tudom, melyiküket előbb. Az öcsém talán még kétéves sem volt, s a húgom is olyan négy körüli.

Mi történt volna, ha nem ébredek föl? Édesapám, te drága, te léha, te balek, te szent, a kurva életbe, miért hagytad a kályhán azt a kibaszott melászt?! Miért kellett, ha csak tíz percre, ha csak egy negyedórára is kimenni a kocsmába? S édesanyám, te miért hagytál el, bíztál rá erre a felhőkergető, nappal is álmodozó, korlátoltan felelőtlen Salamon-féle sarjadékra, erre a vénlegénységébe belekábult szédelgőbe, erre a mindig úton lévő tántorgóba? Egyáltalán miért mentél férjhez ehhez a náladnál tizenkét évvel vénebb ripacshoz? Aki akárki… Most éppen sakkfigurákat farag a kályha melletti kicsiszéken, hogy megint előálljon valami újabb huncutsággal a falu elé. S a fásláda üres. De lehet, hogy a fásszín is. Miféle Szent Józsefet játszik itt, mikor tele a világ Heródesekkel? Hány ilyen pillanat volt, édesanyám, az életedben, hányszor voltál hajszálnyira a halál völgyétől, hányszor voltál egy másodpercnyire túl az életen s innen a halálon? Tudom, veled volt az Isten. Tudom, te voltál Mária. Tudom, azon az estén is valahová halott mellé, imádkozóba kellett menni, azért bíztál apánkra. De miért bíztad rá azt a kurva cukrot is, ha tudtad, hogy így megkeseredik… Semmit se változtat a rémálmodásokon annak tudata, hogy édesapám nem a kocsmába ment, hanem sakkozni. Azaz valakit sakkozni tanított, hogy idő után partnere is legyen majd a faluban. Kihívót keresett, nevelt, aki majd le fogja győzni.

Jaj, az az átkozott cukor. Az a rohadt édes élet.



Egy időben elég gyakran jártam Moldovába. A Gyimeseket elhagyva, egy-két órát mindig elidőztem a kománfalvi piacon. Ha vonattal utaztam, akkor többet is, mert sokszor félnapokat kellett várni a csatlakozásra. Ilyenkor lesétáltam a város alsó részén lévő katolikus templomig, temetőig. Bármennyire is románosodott a jászvásári székhelyű katolikus püspökség, a temetők azért beszélnek. Hiába írták át a moldvai csángó magyarok neveit, minden különösebb erőfeszítés nélkül rájön a vándor, hogy itt bizony valamikori magyar emberek várják a boldog feltámadást.

A piacon ez a felismerés még inkább megerősödik. Egy-két Galac környéki, vráncsai, tekucsi zöldségárus kivételével ugyanis zömmel szőlőhegyi, tatrosvásári, szitási, bahánai, aknavásárhelyi csángók árulják portékáikat. Egymás közt magyarul beszélnek, de a magamfajta jöttmenttel is szóba állnak. Jókat lehet beszélgetni velük, még a savanykás, direkttermő szőlejikből préselt borukkal vagy szilvapálinkával is megkínálnak. Apámék idejében még magyarabbul történhetett a piacozás. Akkor a csángó falvakban még a gyermekek is magyarul beszéltek. Viszont ma már csak az idősebbek használják őseik mára egyre fakulóbb, romló anyanyelvét. Szinte magam előtt látom apámat, amint vékányi dióra vagy korsónyi borra alkudozik a szőlőhegyi kofával.

Ezekben a moldvai bolyongásaimban bizonyára volt, van valami a tudatalattiból. Letagadni sem tudnám, hogy apám, elődeim nyomait keresem.



Egy alkalommal három napot időztem a Szalánc völgyében. Legfent, a völgy fejében található Szalánc-fürdő (Băile Slănic). A 19. századi térképeken még Feredeiele Slănicului a neve, ami egyértelműen jelzi magyar eredetét. A leírásokból világosan kiderül, hogy aknavásárhelyi (Târgu Ocna) sómunkások alapították. Még a nagy Nicolae Iorga is azt mondja, hogy a völgy lakói magyarok. Lefele haladva a völgyön, Cserdac következik, egy kisebb falu, vegyes lakosságú, elnevezése tornácot, pitvart jelent, mint jövevényszó benne van a csángó magyar nyelvjárás atlaszában. Aztán következik egy több mint nagynak mondható, háromezer lelket is meghaladó falu: Szalánc. Románul most Cireşoaia, de régebb Bisericaninak nevezték. Talán innen fakadt egy időben a Templomfalva elnevezés a magyar néprajzosok térképein. Színmagyar falu, mi több, a jászvásári származású plébános egyenesen azt mondja, hogy a falu lakói nem csángók, hanem székelyek. És valóban, az idősebbek úgy beszélnek, mint Háromszéken vagy Csíkban.

A község alsó végén, bent az árnyas erdő rejtekében kísérőmmel, az anyai ágon magyar, tehát magyarul is jól tudó walesi egyetemistával egy kőfeldolgozó műhelyre találunk. Bemegyünk, s szóba elegyedünk a munkásokkal. Románul kezdjük, de aztán hamar kiderül, hogy anyanyelvünkön is boldogulunk. Elmondják, hogy az itteni hegyekben termő kemény homokkövet bányásszák ki, s abból faragnak sírköveket, de leginkább különböző méretű köszörűköveket, akár méteres átmérűjeket. Hopp, megvan! Mi is egy ilyen köszörűkövön élesítettük otthon a fejszét, késeket, különböző szerszámok éleit. Ott állt a favágókecske-szerű állványra szerelve a régi istállónk oldalának támasztva. Két ember kellett működtetéséhez: az egyik hajtotta, kurblizta, időnként vizet öntött rá, a másik pedig az élezendő tárgyat forgatta a kerék felü­letén. A miénk szinte új volt, nem kopott még simára, mert a dörzspapírszerű felületén még jól látszottak a faragó mesterek vésőinek a nyomai. Igen, apám hozta Szaláncról ’54-ben. Mint ahogy a kaszafenő követ is. Tehát ő járt Sza­láncon.

Közben a melósok szétszélednek, mindenki végzi a munkáját. Mi egy idősebb, olyan főnökforma bácsival leülünk a műhely előtti lépcsőre. Kérdem tőle, hogy miként, mikor és honnan települtek ide. Hát onnan a hegyeken túlról, talán Csíkból, talán Háromszékről, a „nagy verekedés” után. Hogy mikor volt ez a „nagy verekedés”, azt ő nem tudja. Egyaránt jelentheti a madéfalvi veszedelmet, az 1848–49-es szabadságharcot, de a 20. század két világháborúját is. Mindegyik alkalommal vándoroltak ki székelyek Moldovába, de a gazdasági válságok idején is. Az egy pusztinaikat kivéve – akik határozottan tudják és vallják, hogy a madéfalvi veszedelem után alapították a falujukat – majd minden csángó magyar faluban ezt a választ adják az eredetkutató kérdésre: a „nagy verekedés”. A szalánciak első rajának a letelepedése valószínűen a madéfalvi veszedelem korára tehető, a következő verekedések pedig tovább gyarapították a községet.

Nézem az öreg arcát, valahonnan olyan ismerősnek tűnik. Mondom neki, hogy vennék jó pénzért egy kaszakövet. Feláll, bemegy a műhelybe, és kihoz egyet. Mond egy árat. Drága. Alkudozunk hosszasan. De ahogyan a kezében tartja, csuklóból mozdítja, kaszafenő mozdulatokkal lóbálja, évődő beszédének a prozódiája is olyan ismerősnek tűnik. Emlékezetem néma filmtekercsén ott vannak ezek a mozdulatok. Nézem a kezét, a körmeit. A szinte négyszögletű, lapos, félhold nélküli körmök, a rövid, büttykös ujjak is „mintha láttam volna már” formájúak.

Feláll, befejezi a dialógust, mert rengeteg a dolga. Kezet fogunk, elköszönünk. Elmentünkben még visszafordulok. – Nem is kérdeztem, hogy hívják a bácsit.

– Engem? Engemet Salamon Kárujnak. Hát magát? – Salamon Istvánnak. – Jó sokan vagyunk – mondja, s olyan legyintőlegesen utánunk int.

Mint apám a Nyírtetőről.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben