Mi minden lehetetlen…
Gyanútlan csigaként végezni,
autókerék, esetleg cipőtalp alatt.
A mészhéj roppanása;
azután semmi.
Aláhullni elgyújtott, tehát most
haszontalan gyufaszálként,
de őrizve a fölvillanás-emléket,
míg az idő mindegyre új
tárgyakba és élőkbe ír át, akik már
(persze) mit sem tudnak rólam.
Nyílni-záródni ablakszárnyként, ahogy az
ember diktálja; fényt bebocsátni,
hideget, szelet és esőt kizárni,
mígnem annyira megvetemedem, hogy
a jeges huzat s a fűtésszámla
előterjeszti halálos ítéletemet a ház gazdájának.
Őszi esőktől összepöndörödni,
megszáradni az őszutó enyhe, kegyelem-napsugarától,
majd szépen elkorhadni, humusszá
békülni, ám előbb még nem vértanú (hiszen
már holt) testemet átdöfik a föl-, a fény felé
igyekvő, zsendülő csírák, hajtások.
Gyökerek rács-függönyével
mindinkább teleíródni, betemetődni
porhanyó földdel, a szőrcsomókkal,
bogárpáncélokkal együtt, rég elhagyott
borz-kotorékként.
Ott felejtődni az ágon, túlérni az augusztusi
porízű hőségben, megfoltosodni, megerjedni,
cefrében végezni.
Csak felszívódni a(z immár napfény-járta) kékségben,
mint eső után a tűnő szivárvány,
szétfoszlani, mint fátyolfelhő.
Táblaképpé dermedni:
imákat, litániát, zsoltárokat nyugtázni
rezzenéstelen arccal, fa-kemény szakállal –
szúpercegést hallgatni
saját bensőmből. A tömjénfüsttől lassan
megfeketedni.
Nem lehet.*
Istenem! milyen fukar a sorsom!
* Nevem van, testem, rossz / szokásaim és fixa ideáim; / szavak látogatnak: élek. / Levegőm fogy, inam lazul, / de nincs „nyugdíjas jegy” / – utamnak rögei kemények. // Kis fuvalom elég (ám az kell / mindenképpen), hogy kioltson.
Pl. egy liliom
Szóval végig akarsz velem játszatni még egy Karácsonyt.
Megint.
Ahelyett, hogy, nyeretlen zsetont,
besöpörnél, vén krupié.
Mit vársz, mit lépek erre? Arra számítasz, hogy majd
könyörögni fogok, térden csúszva, porba mártogatott homlokkal,
irgalomért, du, erbärmlich-grausamer Folterknecht;
neked?!
Azok után (aközben), amit műveltél/teszel velem?
Nem a büszkeség (amelyet, nem mellesleg,
utólag
olykor luxusadó sújt [példáért
nagyon nem kell
messzire mennem]), az épp egészségesek sokszor öntudatlan
fényűzése tart vissza, de képzeld: pszichém ha szétágyúzva is,
ám bolond nem vagyok.
S a Karácsonyt is végig fogom játszani.
Lehet, hogy olykor
szétszakad, vagy megrepedezvén nagy darabon lepereg
a pókerarc − csontos, jéghideg kezeddel akkor,
ha tetszik, tapsikolhatsz −, de ringbe szállok ellened,
vén méregmirigy, araszos méregfoggal; fiam mosolyáért,
hozzám-bújásáért, az örömért.
Többször rám számoltak már, ezt nem lehet elfeledni.
Amiként azt sem, hogy ahol egykor spontán öröm termett,
ma fájdalomkóróval s horgas, vad bozóttal benőtt puszta van.
De nem zuhantam végleg el, és nem léptettek le.
(kis segítséggel) Magam jegeltem el a vérző sebeket.
S mert
jó zene a hörgő kínokra egy kalandor csörgő,
a karácsonyi csengettyűt is (bármily vészterhes, s gyomrot össze-
ugrasztó rá gondolni) kibírom.
Mit koporsónak festesz és csiszolsz, szándékod ellen
fordulhat még, s lehet {szakállas csecsemőnek? mondd már!!} bölcső.
– Nincs lefutott meccs, amíg
levegőt habzsol a tüdő, és vért pumpál a szívizom. −
Megérheted még, kínzásban utazó kertész, hogy ahová
bogáncsot, szamártövist vetettél, egyszer (csak) felsarjad
valami karcsú, tiszta, illatos: (pl.) egy liliom.
exszittyarigmus*
Lenni itten állampolgár?
Ez biz made by álomporgyár.
Nem nézek többé palackra –
irány inkább már Alaszka!
Haj, ez az állam kelepce;
elárultak, jaj, Verecke!
Ondónak, vérnek patakja
magasra, ládd, nem emelte:
az ország rágós falatka
(igaz, nincsen más helyette).
Az is faszkalap (kalap fasz?),
aki itt bármit leleplez;
szánalmas, lúzer alak csak,
játéka kóbor szeleknek.
Mibe lépsz? szarba? latyakba?
Jövőn ki az, ki merengne?
Ki nem hull dirib-darabra?
Ki vet horgonyt a jelenbe?
Másra vártál: hmm! kalandra (?!) –
e műsor uncsi s de gyenge;
vezéreinknek hatalma
pokolba útat egyenget.
Eladó minden – fabatka,
ha ugyan zörög zsebembe’.
Kiadom sorsom kamatra;
nem lészek itt már szeretve,
ordítsa, majd’ megszakadva,
torkát immár más rekedtre.
…….......................................
Semmit nem bízok szavakra
− távol a becsvágy, a szakma;
mélyidentitás levetve:
dohos, molyrágta ereklye.
* Emlékeztetném a kedves Olvasót saját értelmezési szabadságára. Eo ipso:
szabad pfújolni, hazátlanbitangozni
is.
