Jámborné Balog Tünde: Odette vendégei

Szakácskönyvféle régi és új történetekkel – ez az alcíme a szerző kisprózákat tartalmazó kötetének, és bár éppen pontosítania kellene a főcímet, vagy meghatároznia a gyűjteményes írások műfaját, ennek ellenére finom szellemességgel elmossa mindkettőt. Mert ez a könyv tényleg olyan, mint egy szakácskönyv, és mégsem az, hiszen szinte egyetlen szóba kerülő étel teljes receptjét sem rögzíti. De ha már a műfajelnevezés szóba került: innen nézve Jámborné Balog Tünde haladó „szakácsoknak”: háziuraknak és -asszonyoknak írt könyvet. Őt sokkal inkább a főzés, az étel mágiája, távoli nemzedékeket összekötő hagyománya érdekli. Mert az Odette vendégei elsősorban egy ágas-bogas család történeteiből és személyes, tehát önéletrajzi élményekből építkező novellafüzér, amely egy letűnt paraszti-polgári kultúrának állít elégikus emléket. S hogy mitől ilyen összetett, egyszeri olvasásra szinte áttekinthetetlen ez a család? Szerencsére azért, mert nagy, de ami ennél is fontosabb: összetartó – legalábbis az író igyekszik egybeterelni mindazokat a makói és bácskai sorsokban gyökerező, nem egy esetben évszázados emlékeket, amelyekben szervesül a rítusos szokásrend, a mitikus hiedelem, ennek megfelelően a fantasztikum és a látomás. A Bablevesek dicsérete című kisciklus második darabjában (Gondoljátok meg, proletárok) például feltűnik a kamasz József Attila, akinek a szerző makói nagyanyja sokszor gondját viselte, s miközben a költő evés közben óriási fazéknak képzeli a leveses edényt, az egyre nagyobbra tágul, és sötét mélye kíméletlenül elnyeli lassan az egész portát. Magyar népmesekincsünk visszatérő motívuma a kondér vagy az üst, amely képes magába zárni, környezetüktől elszigetelni a szereplőket, s ez egyértelműen a lélek válságának kifejeződése.

Jámborné Balog Tünde úgy képes írni az ételekről, a kifinomult és gazdag ételkészítési rítusokról – nyilván a történelmi viharokban is megtartó hagyomány részeként –, hogy érzékletes képiségén túl az olvasója orrát szinte megcsapják az igéző illatok: „Hátul, a nyári konyhában ezalatt vidáman tekeregtek vöröslő vékonykolbászok, kígyóztak pettyes bőrű rizses hurkák, bokáztak bordó véresek, ölelkeztek duzzadt májasok. Piros fokhagymapépben tokahús pácolódott, kövér disznósajt senyvedt deszkák közé szorítva, sóban lapultak rózsaszín eres szalonnatáblák, és egy nagy, mesterien nyesett hátsósonka ficánkolt a gömbölyű nyári tekenőben” (Disznótor). De idézhetem a rácponty elkészítésének utolsó, lírába hajó fázisát is: „A hal énekelni kezd a sütőben, leveszem róla az ezüst fóliát, megöntözöm egy nagy csupor tejföllel, és visszatolom fertály órára, hogy szép barna kéreg süljön rá, mi­alatt húsába beleivódnak és megszelídülnek a nyár harsánypiros és haragoszöld emlékei” (Rácponty).

A szerző kötetének legsikerültebb darabjai szá­momra azok, amelyekben elbeszélője az idő vákuumába kerül, és konyhájában megelevenednek családjának régen elhunyt felmenői. Mert a képek, a tárgyak és az illatok képesek megidézni a régmúlt szellemeit. „Hasznos eszköz a rádli, anyáink konyhája elképzelhetetlen volt nélküle, s ha éppen nem használták, odaadták a lábatlankodó gyermeknek, hogy nyugtuk legyen. Kicsi leányként én is buzgón rádliztam a leeső tésztaszéleket, akárcsak később gyerekeim és nyomukban sündörködő unokáim. Veronka és Péter is jót játszott véle, másnap azonban késsel darabolhattam a csörögét, mert hiába faggattam a vétkeseket, hiába tettem tűvé a házat, a rádlit mintha a föld nyelte volna el. Búsultam is utána, mert igen hiányzott, és nemcsak a csöröge miatt. Szerettem nézni, ahogy fürgén végigszántott a nyújtódeszkán, mintha írt volna, s a tésztába metszett jelekkel anyám és öreganyáim üzentek egy messzi tartományból általa. Sötétre pácolódott fanyele az ő kezük érintésétől nyerte el selymes fényét, sárgaréz kerekének szélét száz évnél is hosszabb használat koptatta tompára” (Rádlimesék). Mert „az emlékképek felidézésében a tárgyaknak, ízeknek, illatoknak […] szerepük van, […] képesek elénk varázsolni a múltat, elevenebben és gazdagabban, mint amilyen valaha is volt” (Nelkó néni fazeka). Bizony, a jelenünk éppoly ízetlen emlékek nélkül, mint egy ígéretesen rotyogó étel fűszerek nélkül.

Érdemes azonban elgondolkodni a legutóbbi idézeten, hogy miféle múlt is forr össze a jelennel a szerző írásaiban. Mert ha a múlt megidézve elevenebbé és gazdagabbá válik, mint amilyen valaha volt, az már egy, az eredetihez ugyan hasonló, de mégis másik idő. Ez a mitikus idő teljessé varázsolja a múltbéli családi eseményeket, amelyek egy szilárd mentalitású korra nyílnak, ahová az ember visszavágyik. Mint azt a kötet fülszövege is említi: Jámborné Balog Tünde írásai leginkább Krúdy Gyula írói világát idézik. Így érthető, hogyan bukkan fel rendre Szindbád az elbeszélő konyhájában, aki kéretlen és kedvesen idegesítő megjegyzéseket tesz az elbeszélőnek főzés közben, hogy mit hogyan készítsen el, és közben asszonyokról, ételekről tart költészetben pácolt beszédet. Az ő alakjában feszül egymásnak múlt és jelen, rend és idegenség: chaplini figurává válik a 21. század földjét taposva, aki még inkább kiszorult a jelenből, mint a Krúdy-novellákban.

A kötet történetei azonban nemcsak magyar vidékeken játszódnak: a címadó Odette vendégei záró ciklus egy, a hetvenes években tett belgiumi baráti látogatás élményét dolgozza fel. Külföldön még jelenvalóbbá válnak az elbeszélő családi em­lékei, ugyanakkor idegenségérzete is felerősödik. A Bőség című novellában lélektanilag finom leírását olvashatjuk annak, hogy milyen szorongással élte meg a mai hipermarketek világát idéző Delhaize áruház áttekinthetetlen kínálatát: „…én csak mentem konokul és megátalkodottan az ételek dús labirintusában, néha megérintettem egyet, aztán vissza is kaptam a kezemet, mintha megégetett volna, néha tétován a kosaramba tettem valamit, majd mindjárt másra cseréltem, azután azt is kitettem valahová, hideg verejték folyt végig a hátamon, és végül szédelegve és megalázottan, üres kosárral és még üresebb lélekkel támolyogtam ki a csípős estébe”. Ez az elveszésélmény egy húsz évvel korábbi sikertelen kitörési kísérlet ismétlődése: férjével fiatal házasokként az ötvenes évek végén nyugatra akartak szökni, de eltévedtek éjszaka a határ menti kukoricásban. Ez a novella éppen a kötelékek fonákját: eltéphetetlenségüket jeleníti meg.

Találtam a kötetben egy rövid részletet, amelyet önkéntelenül alá is húztam magamnak, és csak utána kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon mi ragadhatott meg benne: „Z. a leves és a főtt hús után a sültből is repetázott, és ezzel meghódította anyámat. Azt szeretem az udvarlódban, hogy nem kéreti magát. Jó nézni, ahogy eszi a főztömet” (A jó hús-leves legendája). Nagyon mély intimitást érzek ebben az utolsó mondatban, pedig hányszor hallottam már életemben... Szoptató anyák nézhetnek így a keblükre vont gyermekükre. Mert akinek a főztjét eszem, magamagából eszem, őt élem, emésztem föl, s ha jóllakom, vele magával telek el. Magával táplál, magából éltet, és fogyatkozván ebben örömét leli. Ez az életnek valami elemi és ősi csodája, de azt hiszem, túl keveset állítok ezzel. Ez maga a létmisztérium – s ha Jámborné Balog Tünde egy régi kor ételkészítési rítusairól ír, valójában a létezés esszenciájáról és annak megéléséről beszél, amelyen nem talál fogást az idő – legfeljebb mi vagyunk hajlamosak elfeledkezni róla. (Széphalom Könyvműhely, 2011)