Felülemelkedni a korszerűség kényszerén

Quo vadis? Hová mégy? – kérdezzük újra és újra. – Merre tartasz?

„Az utunk folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük” – írtam még a hatvanas években. Alapgondolatként. Csak látszólag élünk zárt világban. A zárt világ mindig ideiglenes. Horizont zárja a láthatárt, mely mögött az utak folytatódnak, újabb és újabb távlatok nyílnak. És keressük az ablakokat, a kilátást, a zárt terek megnyílását, néha úgy, hogy bezárjuk a szemünket, és befelé nézünk.

Quo vadis? – az egyik kép címe Incze Mózes tárlatán.

A parton egy kő – vagy talán valami test – tetején elhelyezkedő, csaknem lebegő csónakban egy ember ül. Alszik? Pihen? Gondolkodik? Töpreng? Beletörődik a partravetettségébe, vagy messze fölötte áll? Nem tudjuk. Valahol a vízszintesben sejlik a víz, a háttér komor, sötét. Egyszerre sugároz fenyegetettséget és nyugalmat. Beletörődést és felülemelkedést. A mély meleg barnák és sárgás tónusok inkább a meghitt nyugalmat sugallják.

Ábel-díjas matematikusunk – ez helyettesíti a matematikai Nobel-díjat – kislánya iskolai dol­gozatában arra a kérésre, hogy mesélje el, mi történik otthon, többek között azt felelte: „Anyu a konyhában sürög-forog, ezalatt Apu a díványon fekszik, becsukja a szemét, és dolgozik.” Becsukja a szemét, és dolgozik… Nem pihen, alszik vagy álmodozik, hanem dolgozik. A kislány számára így magától értetődő a becsukott szem és az értékteremtés.

Ha becsukjuk a szemünket, közelebb kerülhetünk a végtelenhez, mint ha távcsövekkel a csillagokat bámuljuk. Korántsem akarom a csillagászok munkáját lebecsülni, mégis nagyobb távlatok nyílhatnak előttünk így, mint a legmagasabb hegycsúcsok ormáról. De mennyiben korszerű magatartás ez a befelé nézés egy kifelé fordult világban? Vagy esetleg önmagából kifordult világban? Vagy ha teljesen kizárjuk a korszerűséget, nem megyünk újra és újra a falaknak? Nem futunk zátonyra?

De hogy nagyobb távlatokra leljünk, nem kell felülemelkedünk a korszerűségen is? A korszerűség nem jelenthet kiszolgáltatottságot a jelennek, csapdát – de hogyan nyithatunk rajta ablakot? Egyszerre vagyunk mindig egy adott térben és valahol máshol is. Az ember magában hordozza a végtelent, még ha farkasvaksága ezt időnként, helyzetenként, egyénenként, koronként el is feled­teti. Incze Mózes érzi ezt, egyre inkább elementárisan tiszta ösztönökkel dolgozik, mellyel egyben különös intellektuális feszültséget teremt, a szimbólumoknak egy ritka transzparenciáját, s ezáltal nála a képzőművészet nem csökkentett szintű társadalmi filozófiaként szól.

Incze Mózes is ajtókat nyit. Nyissuk meg önmagunkat is, hogy mi is megtehessük az első lépést, és betekinthessünk világába, melyben oly magától értetődően jelenik meg a szakralitás, mintha anyanyelve volna. Nem kimunkált és kikristályosodott, majd dogmákba sajtolt vallásként, hanem örök emberi vágyként, e vágy valóságaként.

Ugyanilyen természetes magyarsága is. Nem valami cafrang, szégyellni való „izé”, ahová bizonyos rétegekben züllött vagy züllesztették – vagy egyeseknél sallang, cifra rongy, motivációs kellék, esetleg jogos bizonyítás, hogy minden sorscsapás ellenére mégis vagyunk. Korántsem motívumszerűen foglalkozik ezzel, ami úgyszintén lehet jó vagy kevésbé az, hanem mindez benne él, magától értetődő valóságként.

Hosszú évekkel ezelőtt az Új Művészet szerkesztősége megkeresett néhány művészt, hogy ma létezik-e olyan, hogy nemzeti művészet. E kérdés aktualitása az utóbbi években egyre inkább erősödött. Bizonyítja az a rendkívüli érdeklődés is, amit a Műcsarnok Mi a magyar? című kiállítása váltott ki. Ezt felidézve gondoljunk arra, hogy az egyes nemzetek művészetének emblematikus megfogalmazása rendkívül sikamlós feladat. Nehezen lehet vállalkozni rá. Mégis megkerülhetetlen. Érdemes egy jellegzetesen 20. századi részecskefizikai fogalmat kölcsönvenni a téma megközelítésére: a vezérlő mezők fogalmát. Eszerint az anyagnak van egy potenciális állapota, ez számos lehetőséget magába foglal, de az anyagnak – elemi részecskéknek – van egy vezérlő mezeje, mely materializációjukat meghatározza. Ilyen a történelmi-kulturális közeg is, amiben élünk. Ennek a vezérlő mezőnek a katalizáló ereje érződik Incze Mózes művészetében.

A nemzeti kultúra esetében valójában a vezérlő mezők hálózatáról beszélhetünk. A magyar művészet viszonylatában ilyen vezérlő mező az eltérő alaptendenciákra való egyidejű nyitottság. Főként ennek köszönheti a magyar művészet rendkívüli gazdagságát. Incze esetében Mednyánszky és a szürrealitás, a monumentális barokk és az intim realizmus, az ösztönösség és a különös konceptualitás, melyben éppúgy tényező az időtlenség, mint az optoelektronikával alaposan átitatott mindennapjaink tárgyi valósága.

Számomra a magyar művészet egyik jellegzetessége, hogy egyszerre, csaknem ugyanolyan intenzitással fordul a Nyugat, az euroatlanti kultúra megújuló eredményei és a Kelet, az organikus vagy az őskultúrák szemléletének létstabilizáló továbbélése felé. Mindez olyan intenzitással, mint a magyaroknál, Európa egyetlen népénél sem figyelhető meg. Ennek következménye egy spektrális gazdagság, ami szinte páratlan. Ennek a transzparenciája is felfedezhető Incze Mózesnél.

Ha kiszabadulunk a mesterségesen felerősített kisebbségi érzést sugalló lemaradás-komplexus fojtogató szorításából, jobban érzékeljük ezt a spektrális gazdagságot, és pontosabban helyre tudjuk tenni értékeinket. Ezért is van szükség ilyen kiállítóterekre, mint amilyet most nyitott a Forrás Galéria Székesfehérvárott, vállalva azt a szemléletet, melyben a mába érő, élő tradíciók katalizáló ereje oly meggyőző erővel érvényesül, mint Incze Mózes művészetében.*

Ez természetes közege és egyben termőtalaja Incze Mózes festészetének. Ritkán lehet érezni ezt olyan meggyőző erővel, mint nála. Ehhez nincs szüksége a nemzeti motívumokkal történő bűvészkedésre. Távol is áll tőle. Szemléletéből sugárzik, ahogy a világot nézi.

Egy nép kultúráján keresztül kommunikál legteljesebben a világgal, de ez csak akkor érvényesül, ha az az individuális elszántság és sokrétűség, amely egyik jellemzőnk, megvalósul a magyar művészet külföldi megjelenítésében is, és ez a megjelenítés nem az éppen divatos trendeknek kiszolgáltatottan történik.

Ma már néhány fiatal művészettörténész is rádöbbent arra, hogy nem pusztán a nyugati művészet evolúciójának a mintájára elképzelt fejlődési szisztémában lehet gondolkodni. Ebben az esetben érzékenységünk is felerősödik, és jobban rá tudunk csodálkozni azokra a helyi értékekre, melyeknek egyik legmarkánsabb képviselője Incze Mózes.

* Székesfehérvár, Vörösmarty Színház, 2012. szeptember 22. – Itt szeretném kifejezni az örömömet, hogy egy olyan galéria nyílt Székesfehérvárott, amelynek a szellemisége közel áll a Magyar Művészeti Akadémia szellemiségéhez. A helyi értékek megláttatása, érvényesítése csak úgy lehetséges, ha ezek a lehetőségek megszaporodnak.