„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket…”

Vörösváry Ákos, a talán legizgalmasabb, rendhagyó kortárs magyar műgyűjtemény, az Első Magyar Látványtár alapítója, lelke, ezüstvértes, megszállott katonája írja A műgyűjtés dicsérete című látványtári kiállítás katalógusában (2005–2007): „Mutasd meg a gyűjteményed, és megmondom, ki vagy, honnan jössz, merre tartasz, milyen esélyeid vannak az úton. […] Miként a tenyér vagy a »lélek tükre«, úgy beszédes a gyűjtemény is. Istennek hála, korán fölismertem, hogy a gyűjtés több mint magánügy, s igazából becsülni is csak azt a gyűjtői tevékenységet tudom, amelyben ez a felismerés munkál.”

Giorgio Vasari, az itáliai reneszánsz mindent tudó kortárs krónikása így ír Giorgione velencei festőről A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című, először 1550-ben kiadott nevezetes munkájában: „Sok portrét festett természet után, közülük három, olajfestékkel készült képmás még mindig látható Grimani főtisztelendő úr, aquileiai pátriárka szobájában. […] E képek híven tanúskodnak Giorgione pompás tehetségéről, nemkülönben arról, hogy a nagylelkű pátriárka mindig szeretettel viseltetett iránta, hisz méltán kedvelte ezeket az arcképeket.” Talán ott volt Grimani főtisz­telendő falán az a titokzatos szépségű férfiportré is, amelyet Antonio Broccardo képmásának tar­tanak, s amelyet három évszázaddal később egy másik tudós főpap vásárolt meg gyűjteménye számára: Pyrker János László, 1820-tól velencei pátriárka, 1827-től húsz éven át egri érsek. Velencéből 183 nagy értékű festményt hozott haza, ezeket 1844-ben a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Közöttük volt Antonio Broccardo portréja, amely a Nemzeti Múzeumból az Országos Képtárba, majd a Szépművészeti Múzeumba került, ahol ma a Régi Képtár egyik ékessége. Ha belelapozunk a Vasárnapi Újság 1881. május 8-i számába, Az Országos Képtár megnyitása című cikkben szintén egy mecénás-főpapról olvashatunk: „a régi olasz mesterek közt van egy magyar művész is, ki a 15. század végén és a 16. század elején (1457–1510) Ferrarában élt. Meg is becsülik festményét, külön aranyos emelvényt állítottak számára, hogy mindenki figyelmét fölkeltse. Az aranyos párkányzaton olvashatni nevét: »Pannoniai Mihály«. Ezt Ipolyi Arnold püspök ajándékozta. A kép Cerest tünteti elő, a mint trónon ül, fején búzakalász, s körülötte a föld termékenységének jelei, virág, gyümölcs. […] Pannonius (e név a képről is olvasható).”

Ipolyi Arnold – 1886-tól nagyváradi püspök – fantasztikus műkincsgyűjteménye közel kétezer darabból állt, s régi korok műtárgyai mellett gyűjtötte kortársait is, a 19. századi magyar festőket. Az ő gyűjteménye alapozta meg az Esztergomi Keresztény Múzeumot, és gazdagította nem kis mértékben a Szépművészeti Múzeumot is. Jelmondata volt: Deus et Patria – Isten és Haza. A nagyváradi székesegyházban temették el Szent Mihály oltára elé, amely fölött a halhatatlanság egyik legszebb ókeresztény jelképe, a páva őrködik.

Pávaszemek ékesítik Somogyi Győző piros köntösű, sugaras Szent Mihályának angyalszárnyait is azon a festményen, amely egy születő új kortárs művészeti gyűjtemény első darabjai közé tartozik. Somogyi Győző Szent Mihálya fogadta a látogatókat a művész 70. születésnapja előtt tisztelgő kiállításon, amely 2012 szeptemberében nyílt meg a 6. Szakrális Művészeti Hetek alkalmából a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház Korona Galériájában. 2011-ben ugyanitt, Aknay János kiállításával bontott szárnyat a Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteménye. Otthona az a város, amelyet már gazdagít a Szent István Király Múzeum kiváló modern gyűjteménye, Fitz Jenő, Petress Éva, Kovalovszky Márta, Kovács Péter sokéves, szenvedélyes gyűjtőmunkájának eredménye. Az új gyűjtemény tágabb szellemi hazája a magyarországi egyházak műpártoló tevékenységének az a vonulata, amelyhez a kortárs művészetekkel legelevenebb kapcsolatot tartó pannonhalmi és tihanyi bencés apátságok kiállításai, fesztiváljai tartoznak.

A Pannonhalmi Bencés Főapátság képtárában szintén őrködik egy Szent Mihály, az apátsági templom altemplomának egykori oltárképe, ismeretlen magyarországi festő munkája az 1686 körüli időkből. A mennyei seregek vezére sárga csizmát, magyaros bajuszt visel, időív köti össze a mával. Arcus Temporum – ez a neve a 2012-ben már kilencedszer megrendezett pannonhalmi összművészeti fesztiválnak, ahol fölvonulnak a kortárs zene, képzőművészet, film és kísérleti színház művészei. És időívet rajzol a Tihanyi Bencés Apátság is: sok éve fogad be kortárs tárlatokat, legutóbb 2012 nyarán Veszprém – Anjou címmel magyar és francia festők, szobrászok, fotóművészek munkáit.

„A modern és az ősi, a kortárs és a hagyományos találkozik itt” – mondta a tihanyi megnyitón dr. Korzenszky Richárd perjel, s Somogyi Győző itt lévő, szépséges Napbaöltözött Asszonya bevilágította a termet. „Következetes, megélt hitből táplálkozó keresztény művészet Somogyi Győzőé” – méltatta a művészt a fehérvári kiállítást megnyitó beszédében Spányi Antal, a székesfehérvári egyházmegye püspöke. Somogyi Győző kiállításával lépett második évébe a Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteménye, amelynek kurátora, Reha György ezt mondja: „Nem szakrális gyűjteményt akarunk. Érdekes, új utakat kereső vagy akár a hagyományokat folytató, de esztétikailag magas színvonalú műveket akarunk gyűjteni. Spányi Antal püspök úr akaratából valami szép és hasznos kezdődik.” Aknay János szentendrei festő a figurális és a nonfiguratív között lebegő Festőangyala volt a gyűjtemény első képe, Somogyi Győző Szent Mihálya a második.

Áll a képen a katona-angyal ékköves karddal felövezve, piros köntöse olyanféle, mint Somogyi Győző legendás Magyar Hősök Arcképcsarnokában Bulcsú vezéré, vagy Balassi Bálinté ugyanonnan, akinek – ahogy feljegyezték – utolsó szavai halálos ágyán ezek voltak: „Uram, a te katonád voltam.” Szent Mihály melldíszén névbetűi magyar rovásjelekkel, és pirosak a katona-angyal szárnyai, fönt mintha pávaszemes tollak borulnának rájuk, vagy talán a János Jelenéseiben szereplő szemek ezek a mennyei „királyi széket” őrzők szárnyairól? Egyiküknek „olyan arcza vala, mint egy embernek, és […] szárnya vala, köröskörül és belül teljes vala szemekkel” (Jel 4,7.8, Károli Gáspár fordítása). Mintha szép magyar vitéz lenne Somogyi Győző Szent Mihálya, vállra hulló hajú, bajuszos, sugaras fényben álló. Bajelhárító varázskép is, védelmező, lába alatt csillagpikkelyes sárkány, amely „farka után vonszá az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat […] Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal […] a nagy sárkány, ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak” (Jel 12,4.7.9, Károli Gáspár fordítása).

Somogyi Győzőnek egész életében volt mivel viaskodnia. Első találkozásunkkor, sok éve már, salföldi háza előtt vártuk, hogy hazaérjen a mezőről, rackái legelőjéről. És jött fehér lova, Bence hátán az autók járta úton lovas egymaga, fehér házivászon ingben, fehér házivászon nadrágban, szembe a széllel. Somogyi Győző mindig nekifeszült a szélnek, mindig szembement valamivel. A Belső Tárlat című, sajnos csak néhány kötetet megért könyvsorozat (Dvorszky Hedvig nagyszerű leleménye) Somogyi Győzőről szóló kötetében (Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1993) a művész így emlékezik ötödéves teológus korának egyik jelenetére (valóságos szereplőit kezdőbetűkkel jelöli):

„Ellenzéki helyzetekbe sodródtam, amit nem annyira viták, mint inkább – gyakran félreértel­mezett – tettek hoztak létre… Nálunk járt egyszer S. R., egy nemzetközi hírű külföldi reformteológus. H. kísérgette a folyosón, és ahogy elmentem mellettük, odarántott a reverendámnál fogva: »Na nézze, itt van a szegény egyház képviselője!« A teológus mosolyogva kezet rázott velem, érdeklődéssel kérdezte: »Szegény egyház! Érdekes témával foglalkozik! Ír róla?« »Dehogy ír! – ordította H. – Aszerint él!« »Ja úgy« – mondta unottan a teológus. Elfordult, és nem érdekeltem többé.” Ebben a történetben Somogyi Győző egész életére, művészetére jellemző kulcsmondat hangzik el: „Aszerint él.”

„Aszerint él”, amikor munkás-papként éjjeli rakodó-szállítóként dolgozik a Tejipari Vállalatnál, együtt kínlódik kialvatlan, nyomorult, az élet perifériájára szorult emberekkel. Amikor rettenetes erejű fekete grafikáit elkezdi, s közben lepusztult külvárosokban segédlelkész, amikor 1975-ben felmentik, kilép a papi szolgálatból, de lélekben felszentelt pap marad, Szent Pál szavainak szellemében: „én a hitet megtartottam”.

„Aszerint él”, amikor nem kirándul a faluba, hanem végleg odaköltözik, teljes egészében vállalja az ottani életet, nehéz munkát végez, állatokat nevel, akikért felelős, s szembenéz néha rettenetes dolgokkal: amikor rackái karámjába a mezőn egy éjjel nyomorult, kiéhezett kóbor kutyák törnek be, s a védtelen állatokat szétmarcangolják. Azokat, akik modelljei voltak, akiket sugárzó fényudvarban festett le, most vérükben látja, és neki kell néhánynak megadni a kegyelemdöfést.

„Aszerint él”, amikor két kezével épített-helyreállított salföldi házára újraálmodja a valaha volt, akkorra már csaknem eltűnt Balaton-felvidéki vakolat-ornamentikát, fehéren fehér szőlőkoszorút, virágindát, koronás címert, példát adva a falunak (azóta követik is) az értékek tiszteletéből. Amikor helyreállít útszéli kereszteket, egymaga ír-szerkeszt helyi műemlékvédő lapot, ad ki könyvet a salföldi régi házakról, Móricz Zsigmond-i fáklyaként világít szűkebb hazájában, a Káli-medencében.

„Aszerint él”, amikor alázatos kutatómunkával összegyűjti, megrajzolja az 1848–49-es szabadságharc hadseregének egyenruháit, fegyvereit, amikor történelmi képeket fest, s közben a valóságban is alapító tagja lesz egy hagyományőrző huszáregyesületnek, s a vidékükön egykor állomásozó Radetzky huszárezredről elnevezett csapattal együtt emeli országos ünnepségek fényét. Saját lován lovagol, s mikor a ló egy rúgása szétroncsolja egyik térdét, azt mondja: „A lónak volt igaza, én tettem rossz mozdulatot.”

Somogyi Győző mindennapjaiban és ünnepnapjaiban is „aszerint él”, otthon varrt ünneplője bársonydolmány régi pitykegombokkal, ki merne rajta kívül ilyet hordani? Élő láng szűkebb és tágabb hazájában, semmilyen szembeszélben el nem alvó, Ipolyi Arnold jelmondata szellemében: „Deus et Patria”.

A székesfehérvári kiállítás – mint a művészpálya – a fekete grafikákkal kezdődött, belülről sötéten izzó, döbbenetes lapokkal. Groteszk expresszionizmusuk, néha szinte a horrorhoz közelítő torzításaik, másképpen látásuk az 1970-es években szinte sokkolja még az elfogadó hozzáértők egy részét is. A Kádár-korszak Magyarországában másként gondolkodó Somogyi Győző másképp látja Kőmives Kelemen (1975) szépséges balladáját, szörnyű ráncokba torzult arcú, elgyötört munkásembereket lát vedlett svájcisapkában, aszfaltbontó légkalapáccsal, s Kelemen vakolókanala gyilkos kés egy halálgörcsben vicsorító parasztasszony nyakán. A munkás-pap látomása ez a valóságról, amelyhez Babits Mihály szavait lehet segítségül hívni:

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.

Ugyanilyen mély részvéttel, de kegyetlenül nyúl a történelemhez is: borzalom tágította szemekkel néz ránk egy árva Petőfi (1974), kifordított, üres tenyere egy parasztember ráncokkal, árkokkal barázdált keze, felszántott ország-földje, rajta a sötét mélyedések Krisztus sebei? A művész ezt írja róla: „1848-as sorozatom első darabja Petőfi-pályázatra készült. Nem fogadták el, mert gúnyrajznak nézték.” (Katalógus, Ernst Múzeum, Budapest, 2003.) Rettenetes világ a Galícia, 1914 (1974) című lapon: fehér térben lebegő fekete alakok, kaftánosok, szakállasok, kalaposok, utcáikon járnak, boltocskáik előtt, de mégis mintha már a semmiben lebegnének, a „stetl” világa ez, oroszországi, lengyelországi, ukrajnai gettóké, ránk néznek, mint búcsúzó lelkek, kalitkákból kiengedett madaraik mögül. Süt a fájdalom A II. magyar hadsereg (1979) című lapról, ránk néznek a halálra szántak, az alig vánszorgók, a fagy ellen bebugyoláltak, a végsőkig kétségbeesettek: emlékezzetek ránk. S ránk néznek az Arcok, 1956 (1986) szereplői: a vöröskeresztes lány, talán Magyar Kati emlékezete, a képzőművészeti gimnazistáé, a sebesülthordás közben agyonlőtté, ránk néz a „pesti srác”, a Corvin közi, benzines palackkal a kezében, mögötte talán Angyal István, a kivégzett: emlékezzetek ránk.

Fekete Bibliát rajzol a hetvenes években: a Jézus bevonulása Jeruzsálembe (1975) főalakja rémült falusi próféta, szegények rongyos prédikátora, eltorzult arcok üvöltenek rá, nem lengenek pálmaágak, csak rettenetes előérzet van. És rettenetes a fekete Krisztus is (Ez a zsidók királya [1974 körül]), a kíntól már nincs emberarca, s az Emberfia mégis. Ki mert volna ilyen Krisztust rajzolni Somogyi Győzőn kívül? Az Isten bárányán (1974) a kereszt mintha T-alakban összerótt, eres-görcsös uszadékfa lenne, tetején áll a Bárány, az elvágott nyakú, sebéből vér csorog szakállas tanítvány-angyalok tenyerébe, s az alvó Mária ráncos, fejkendős falusi öregasszony. Álmodja mindezt? S mintha az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte apokrif népi imádságok szép szavai szállnának a levegőben:

Kejj fel Szűz Mária,
Megfogták Szent fiadat,
Kűoszlophoz kötözték,
Körösztfára fő’vitték,
A vére elfolyt,
Odamentek az angyalok,
Ólomba fő’szötték,
Kehejbe dűtötték…

Somogyi Győző írja: „Ezek a naiv szent szövegek fordítottak a parasztvilág felé, és döntötték el, hogy a bibliai témákat magyar falusi környezetbe helyezzem.” (Katalógus, i. m.) A fekete grafikákat időkeretbe foglalja egy fantasztikus vállalkozás, amely bizonyos értelemben, a tiszteletadás gesztusában hasonló ahhoz, ahogy Esterházy Péter kézzel egyetlen papírlapra leírja Ottlik Géza Iskola a határon című könyvét az első sortól az utolsóig. A végeredmény teljesen fekete grafikai lap, amin semmi sem olvasható, csak tudjuk, mi van rajta. Somogyi Győző vállalkozása viszont csodálatos látványt eredményez. A Nagy térkép – A Kárpát-medence madártávlatból című munka 1975-től 1985-ig készült. Amikor sok év múlva apokrifból legálissá lesz, s a Magyar Napló Kiadó 2003-ban nagyalakú albumban megjelenteti, Somogyi Győző így ír az előszóban: „Térkép, amely az akkori állapotokat mutatta volna, amelyen erdő és mező, falu és templom, lakótelep és gyár a maga valóságában felismerhető lett volna, akkoriban nem létezett. Ugyancsak nem volt térkép politikai határok nélkül, magyar helységnevekkel. Ezt próbáltam magamnak pótolni. Bejártam, amit lehetett. Rajzoltam hegytetőről, toronyházból és vonatablakból. Begyűjtöttem az elérhető térképeket öt országból, és kaptam vázlatot levélben a határon túlról. Elkezdtem a rajzolást Miskolc környékén, s aztán hozzáragasztott papírokon terjedt a térkép, míg a szobát elborította. 2,5×3,5 méteres lett. A kész rajzot 1985-ben csak létra tetejéről tudtam megnézni.”

A térképlapokon elképesztő munkával, aprólékosan megrajzolt hegyek, dombok, utak, folyók kanyarognak, falukkal, városokkal, templomtornyokkal kihímezve. S a térképrészletek fölé kiemelve, ami fontos: lebeg a körmöcbányai templom a papír fehér terében és a kazári újmenyecske gyöngyös pártában, Trencsén vára és a martosi fiatal lány ünneplőben. A kolozsvári Farkas utcai templom és a körösfői férfi tulipános mellrevalóban, Vajdahunyad vára és a csángó férfi Gyímesbükkről, a kőkereszt Salföldről és a sióagárdi lány mellesben, sorolnak, sorolnak a lapokon, a legkisebb dűlőúttól a viseletek legapróbb hímzett virágáig hitelesen. Az egykorvolt ország, ma már „haza a magasban”, a nagy térképen újra összeáll.

Amikor a fehérvári kiállításon a fekete grafikák terméből beléptünk a színek termébe, egy pillanatra be kellett hunyni a szemünket. A fekete grafikák lefojtott, sötét izzása után úgy érezhettük, szemünkbe vág a fény, a színes képek arany sugárzása. A nagy váltás a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején történik, talán egy görögországi utazással, a Föld­közi-tenger fényeivel, Mükonosz fehér falú házaival. „Szemem rátisztult ezekre a szépséges lát­ványokra” – mondja Somogyi Győző. „1974-től van meg a salföldi ház, 1986-tól vannak állatok: szamár, ló, kecske, racka, kutya” – írja (Katalógus, i. m.). Salföldön festett képein fölragyog a fény, lángolni kezdenek a színek. Fényfestészetében, látomásos tájfestészetében olyanfajta áhítatot, rácsodálkozást érezni, mint Balassi Bálint soraiban:

Óh nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult, jó illatú föld tája…
(Balassi Bálint: Ötvennyolcadik vers)

Kifogyhatatlan csoda számára a napban fürdő Balaton-felvidéki táj, leborul előtte, ahogy leborul a 13. század elején Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában:

Dicsérjen és áldjon, én Uram,
kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása,
felséges arcod képemása.
(Dsida Jenő fordítása)

És születnek keze alatt a tájképek, érezzük, fúj a szél, kristálytiszta a levegő, lebeg a Szentgyörgyhegy II. (1985) arany-zöld szántóföld-szoknyája arany boglya-boglárokkal, fehér kápolnával, napsárga régi présházzal. És kitágul a tér, óriásira nő a Szépkilátón (1989), és arany a föld megint, tengerként fodrozódik a Balaton, sfumatós égbe olvad a hegykoszorú, sárga-kék-lila látomás. Végtelenné tágul a táj a Káli-medence panoráma (1991) című képen, fehér ködben úszik az előtér: fehér szellem-rackákat terel, kitárja magát a szélnek egy fehér alak, maga a festő, futni látszik egy fehér kápolna s fehér háza felé, s az előtér fehér sávja fölött mélyarany szántóföldek, arany-kék hegyek levegő-tenger kékje alatt. Tünékeny, boldog kép, és persze fegyelmezett kompozíció mégis. Akárcsak a Salföld (1992), az előtér fehér rackái arany alapon állnak, és repül a fehér táltosló, és int neki a festő szamara hátáról, körülötte mindaz, amiben él: fehér vakolatornamentikás házak, rakott kőfalú pajta, kék lombú fák, aranyködben a domboldal. Somogyi Győző a látszólag valósághű, finom részletek ellenére sem lefesti, hanem újrateremti a tájat, olyasmit hoz létre, ami van és még sincs, új valóság.

Újrateremtéseinek hatalmas vállalkozása a Magyar Hősök Arcképcsarnoka (1986–1996). Benne megidézi lerombolt, kifosztott magyar várak, kastélyok, kúriák nagyrészt elpusztult ősgalériáit, nemritkán névtelen kismesterek által festett családi arcképcsarnokait, a képek stílusa is ezekkel rokon, s megteremt egy „így sosem volt, de kéne, hogy legyen” nemzeti panteont. Hosszú, alapos történelmi, művészettörténeti kutatómunka előzi meg a Magyar Hősök Arcképcsarnokát, s vele követ dob az állóvízbe. Katonaként viseli el, hogy a Néprajzi Múzeumban 1996-ban, a honfoglalás 1100. évfordulójának tiszteletére kiállított, fantasztikus katona-ikonosztázból (a Horn-kormány idején vagyunk) felsőbb utasításra kiveszik a Puma honi védő vadászrepülő-osztály tisztjeinek arcképeit – ennek az alakulatnak a II. világháborúban az amerikai szőnyegbombázások ellen kellett védenie az ország légterét. Viszont zarándokolnak a képek elé apák gyerekeikkel, nézik Szent László, Hunyadi János, Dobó István, Zrínyi Miklós, Damjanich János, Maléter Pál és mások arcképeit, olvassák a képekhez csatolt szövegeket, történészek munkáit, és újraélnek országmentő tetteket. Somogyi Győző írja a kiállítás katalógusában: „Nem száz portrét akartam festeni, hanem egyetlen ikonosztázt, amelyben megszentelődött hősök ünnepélyes testtartással tekintenek az örökkévalóságba, a műfaj barokk és millenniumi hagyományai szerint. E határokon belül a lehető tudományos pontosságra törekedtem. A fegyverek, ruhák, rendjelek hitelesek. Olyan alakokat választottam tudós történészek segítségével, akik nemcsak katonának, de embernek is kiválóak.”

Kell a kép, hogy emlékezzünk. Gondoljuk csak el, mennyivel lenne szegényebb a Rákóczi-szabadságharcról alkotott képünk, ha Sarolta hesseni hercegnő annak idején német földön nem találkozik Mányoki Ádám magyar festővel, nem rendeli meg tőle az arcképét, nem ajánlja ezek után férje, II. Rákóczi Ferenc szolgálatába. Ha a szabadságharc bukása után Rákóczi nem menekül Lengyelországba, ha nem követi ide Mányoki, ha nem festi meg itt a fejedelem varázslatos portréját, ha a kép nem vészeli át Lengyelországban a viharos időket, ha – kalandos utakat bejárva – nem kerül Nemes Marcellhez, a 20. század egyik legszenvedélyesebb magyar műgyűjtőjéhez, s ha ő nem ajándékozza 1925-ben a Szépművészeti Múzeumnak.

Kell a kép, hogy emlékezzünk. Somogyi Győző újrateremt csatákat, történelmi eseményeket, amelyekről többnyire nem vagy csak alig maradt ábrázolás. Pedig hiányoznak. És Somogyi Győző újraálmodja, ahogy Bocskai letelepíti a hajdúkat (1984), ünnepi jelenetté formálja, éppúgy, mint Bethlen Gábor (1992) című képén a „nagy fejedelem” egyik haditettét. Megelevenednek a képeken a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának díszruhás portréi, színpompás magyar főúri viseletek, ötvösremek fegyverek, hozzák a drága mívű, ékköves Bocskai-koronát bársonypárnán, fénylenek a dísz lószerszámok, repülnek a zászlók, piros fecskefarkasak, nappal és holddal kifestettek, arannyal varrottak, rendhagyó történelem- és művészettörténet-óra mindegyik, gazdag asszociációs tartalmakkal, megérintve – főleg a Bocskai-képen – egyfajta szürreális álomvilágot is. Mindkét képen arany szarvú, hófehér racka lebeg a levegőben: arany fénykoszorúban Isten báránya, őrködik a megidézett, rég halott vitézek, fejedelmek fölött. És égnek a színek, lángnyelvekként lobognak mindkét jeleneten.

A Magyar Hősök Arcképcsarnokával és történelmi képeivel Somogyi Győző ismételten szembemegy uralkodó kánonokkal. Ahogy sokan a konzervatívabbak közül felháborodtak kíntól torzult fekete Krisztusai láttán, most kivívja azok haragját, akiknek a konzervatív jelző szitokszó, ők most nacionalizmust kiáltanak a történelmi képekre, nemkülönben a művész szakrális újrateremtéseire is. Somogyi Győző azt mondja: „Afelé haladunk, hogy egy drapp színű emberiség lesz, ami angolul fog beszélni, és megszűnnek a népek és a helyi kultúrák. Ezzel szembeszegülni az emberiség javát szolgálja. Mint ahogy óvni kell a bálnákat is a kihalástól… Nekem mint magyarnak az a dolgom, hogy átadjam a nekem jutó hagyományrészt. Mert ez beletartozik a kultúrjavak körébe, és felelős vagyok érte.” (Belső Tárlat, i.m.; kivonat egy Nagy Andrással és Fényi Tiborral 1986-ban folytatott beszélgetésből, amely a Harmadik Partban jelent meg 1991-ben.)

És Somogyi Győző újrateremt egy egykor volt, vagy talán így sosem volt, mégis hiteles magyar szakrális művészetet, megőrizve, megidézve magyar ruhás donátorokkal ékes házioltárkák, régi nagycsaládokat megörökítő festett sírtáblák, epitáfiumok ízeit, falusi templomok parasztmadonnáit, búcsúsok zászlóin repülő sugaras Mária-képeket. Szakrális képeiből felépíti a maga templomát, olyanfélét, amilyen Erdélyi Zsuzsanna imaőrző öregasszonyaié:

Belül aranyas,
Küel irgalmas,
Szent Világ Úrjézus benne lakik vala,
Aranhajával leeresztvel,
Arankönyveivel kicsordultval…

Egy szőlőhegyi kápolnában van Somogyi Győző talán legvarázslatosabb szakrális képsorozata, hófehér, meszelt falon a nagy Kereszt, a Balatoni Madonna szárnyasoltár és a Keresztút (1994) képei. Aranyfényű, aranyhajú, zöld töviskoronás Krisztus a nagy kereszten, aranysugaras mandorlában áll a szárnyasoltár középképén az Ég királynője, csillagokkal koronás, arany nap és arany hold fénylik két oldalán, mögötte a Balaton víztükrén vitorlások fehérlenek, lába előtt a koronás magyar címer. Az oltárszárnyakon az Árpád-ház szentjei, az egyik képen ott a magyar huszár is, amint fölajánlja dolmányát, szolgálatait Jézusnak. Őrködnek a keresztút képein, Krisztus szenvedéseinek stációin is a magyar huszárok, s ahogy a középkori oltárfestők odafestették saját koruk népeit a Golgotára, különböző magyar vidékek szépséges népviseleteit hordják az asszonyok, gyolcsgatyás, pörge kalapos férfi segít vinni Krisztus keresztjét, és Mária sötét kendőben, idős asszonyok viseletében tartja ölében a halottat. A már kiterített test mögött férfiak állnak ünnepi parasztviseletben s kalotaszegi „muszulyban”, feltűzött piros-fekete szoknyában borul a test elé az asszonyok egyike, siratja az aranyhajú, fénysugaras Megváltót. S áll egy másik képen a sokszor megfestett, megidézett Magyarok Nagyasszonya (2000), ruháján magyar népviselet virágai nyílnak, feje fölött piros mese-angyalok tartják a magyar Szent Koronát, aranyfény világít körülötte.

A fény-himnuszok, fény-imák – amelyekhez tartozónak gondolom Somogyi Győző festményeit – egyidősek az emberiség történetével. „Himnusz az Egyetlen Istenhez, Ő, aki láthatatlan” – éneklik már Egyiptom papjai is. Egy Krisztus előtt 2155–2040 között írt koporsófeliratban – a VII. fáraódinasztia idején – így szólal meg a Láthatatlan: „Az enyém volt minden, mielőtt ti keletkeztetek, istenek, ti, akik engem követve szálltatok alá. Én vagyok a Varázslat…”

A fény, a varázslat tartja lenyűgözve mindazokat, akik ecsetet vettek-vesznek a kezükbe. Bármilyen festői elveket valljanak is. A hit fénye világít Duccio arany hátteres oltárképein s Malevics, a 20. századi avantgárd festőjének vásznain is, aki ezt mondja: „A művel Isten felé kell közelíteni. Az Abszolútumhoz. Ahonnan már nincs több lépés.” Somogyi Győző írja A művész hitele című írásában (2008): „A művészet tulajdonképpen szakrális cselekedet, az istentisztelet egyik formája, a kultusz egy változata. […] Lényegében minden kultúra és minden vallás mögött egyetlen Isten áll, nincs külön istene a keresztényeknek, a muzulmánoknak vagy a természeti népeknek. A művészeti tradíció is egyetlen közös folyam, egyetlenegy közös láncolat. […] A termékeny visszafordulás a múlthoz, ez a kultúra alapja. A csőlátás, hogy csak előre, és ne nézz hátra, mert sóbálvánnyá változol, ez a modernitás tévedése. Kizárólag visszatekintve, visszanyúlva lehet megteremteni azt a fedezetet, amelyik a művész hitelét szolgáltatja.”

Somogyi Győző képei meg tudják cselekedni a legnagyobb varázslatot. Láttam magányos cédrust Algéria hegyeiben, és mégsem láttam, mert azonnal rávetült Csontváry Magányos cédrusa. Láttam hatalmas cédrusfát – rég halott szerzetesek egykori ültetését – az alcsúti parktól, József nádor elpusztult kastélyától nem messze, elvadult akácerdőben, és megjelentek körülötte a fehér táncosok, rávetült a Csontváry-kép, a Zarándoklás a cédrushoz. A Balaton-felvidéki hegyekre, a Csobáncra, a Szentgyörgyhegyre, a Hegyestűre rávetülnek Somogyi Győző aranyszoknyás, csillagos csúcsú, piros felhős, kék gólyás látomásai. Ilyenek már, ilyenek maradnak számomra. Amíg láthatom őket.

---

„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket…”: imarészlet Somogyi Győző Szent Mihály főangyal (2008) című festményén. A kép a Székesfehérvári Egyház­megye Kortárs Művészeti Gyűjteményében látható.