Cholnoky Viktor antiutópiája

1

Az Új világ, Cholnoky Viktornak ez a maga nemében egyedülálló írása 1911. március 8-án jelent meg a Pesti Naplóban. A szöveg a Cholnokytól megszokott terjedelmű újságközlemény, s műfaját tekintve átmenet a cikk és a novella között. (A Néhusztán meséiből című, 1913-as posztumusz kötetben,¹ majd az 1980-as, az életművet újra fölfedező válogatásban² a novellák között szerepel, de semmiképpen nem novella. Ha mindenképpen be akarjuk valahová sorolni, akkor a legkevésbé rossz megjelölésként az egykor közkeletű, de ma már alig-alig használt terminus, a belletrisztika jöhet szóba.) Hogy a szerző maga sem tekintette írását novellának, azt az is sejtetni engedi, hogy nem vette föl Az alerion-madár vére című könyvébe,³ amelybe pedig időrendileg befért volna. De cikknek sem igazi cikk ez az írás, az Új világ már első mondatában a távoli, fiktív jövőbe lép be. „Az Úrnak kétezer és – hogy kerek számot mondjak – ötszázadik esztendejében teljessé lett az új rend a világon.” Ez az időpontmegjelölés közel hatszáz évvel a szöveg keletkezése és megjelenése utánra helyezi az elbeszéltek időpontját, de arról, ami bekövetkezett, múlt időben beszél. Ez a logikai szerkezet (amelyet azután az írás egésze teljes mértékben megerősít) az utópiák szerkezete, s a jelen meghosszabbított, jövőbe kivetített extrapolációját ígéri.⁴ Ha végigolvassuk a szöveget, az is kiderül persze, mégsem igazi utópia ez, hanem inkább antiutópia: a jövőbe kivetített rend ugyanis a szerző nézőpontjából nem a pozitív megoldások eljövetele, hanem a jelenben ható erők negatív, végső megoldatlanságot hozó kulminációja. Az új rend bemutatása és létrejöttének leírása mindenesetre kevésbé történetszerű, mint ahogy egy elbeszéléstől elvárnánk, inkább megállapító és elmélkedő jellegű, de a szöveg ragaszkodik az első mondatban megteremtett fikcióhoz. Azaz a belletrisztika elveit követve „érdekes”, olvasmányos szöveget ad, s nem jövőelemző, szisztematikus tanulmányt.

Mai nézőpontból azonban így is roppant becses ez a szöveg. Cholnokynak a modernitáshoz való viszonya ilyen nyíltan és átfogóan sehol máshol meg nem jelenik, mint itt. Mindaz, amit máskor szerepjátékok álruhájában, áttételeken keresztül fejez ki, itt egységes rendben, összefogottan jelenik meg, s mind tapasztalatairól, mind előföltevéseiről nyíltan beszél. Modernitáskritikájának élét itt csupán a jövőbe vetítettség, az utópikus jelleg szükségképpeni, de az adott keretek közt megengedett, sőt teljességgel elfogadott irrealitása enyhíti. S ez a szöveg jellegéből adódóan is, keletkezési időpontja következtében is már összegző természetű. Mindannak lényegét, amiről addig elszórtan és áttételesen, olykor kifejezetten rejtőzködve beszélt, most egyetlen, értelmező gesztusokkal kísért vízióba foglalja bele.

Az Új világ mint a modernitáshoz való személyes viszony dokumentuma megérdemli tehát, hogy egy pillanatra megálljunk mellette, s hogy akarjuk megérteni belőle azt a „logikát”, amely Cholnoky Viktort közéleti harcaiban s – áttételesen – irodalmi tevékenységében is vezette.

2

Az Új világban megjelenő antiutópiáról lényegében két összefüggésben kapunk képet. Megismerjük az új világrend keletkezésének történetét, s megismerjük magát az új világrendet. A szöveg szerveződését tekintve mindez természetesen nem különül el élesen, az új rend, amelynek kibontakozása felé halad minden, implicite már kifejlődése előtt is érzékelhető – a narráció voltaképpen csak az új rend felé való mozgásokat követi figyelemmel. Sőt, azt kell mondanunk, ez az új rend valamiképpen már az előzményekben is benne rejlik. Létrejötte tehát mintegy szükségképpeni jellegű. Minden küzdelem, vér, szenvedés, a szemben álló erők ingamozgása azért történik, hogy ez az új rend megszülessék. Mégis célszerű külön-külön foglalkozni a keletkező és a létrejött új renddel.

Mi tudható meg a kialakulás történetéről? Mindenekelőtt az, hogy ez egy hosszú, közel hatszáz évig tartó folyamat. Ha figyelembe vesszük, hogy 1911-ig az egész, modernnek nevezhető korszak nem tartott még hatszáz éve, ez az új rend létrejöttére szánt idő történeti értelemben is nagy: mai terminológiával élve hosszú tartam. Ebből a szöveg keletkezésének jelenére nézve mindjárt adódik egy (implicit) következtetés: az aktuális jelen Cholnoky sejtése szerint nem számíthatott gyors és gyökeres megoldásokra. A változások szerinte időben hosszan elnyúlnak majd. A másik, amit mindjárt az Új élet elején deklarál a szöveg: ez az átalakulás merőben más „volt” (másnak lett elképzelve), mint amire a kortársak számítottak. „Ez az új rend – mondja Cholnoky – meglephette volna bizonyos tekintetben a második évezred utolsó századának az államférfiait és szociológusait csakúgy, mint tudósait és művészeit is meglepte volna. Mert ámbátor kétségtelen, hogy a nagy evolúció körülbelül azokon az utakon és módokon folyt le, amelyeket a 20. század elméi előre láttak, és elő is készítettek, de azok az eredők, amelyek ezekből a vonalakból keletkeztek, egészen másképpen forgatták fel a régi társadalmat, mint ahogy kikalkulálható lett volna még a legengedékenyebb valószínűségi számítás szerint is.” Ebben a beállításban megint több fontos összefüggés manifesztálódik. Mindenekelőtt a várttól eltérő fejlődés tételezése, megkonstruálása automatikusan „igazolja” Cholnokynak, az újságírónak az adott szekértáboroktól elkülönülő, azokkal gyakorta konfliktusba is kerülő pozícióját. Ha a fejlődés más irányba és másképpen visz, mint ahogy a hivatásos értelmezők várják, akkor az ettől eltérő álláspont igazolódik, vagy, legrosszabb esetben is, legitimmé válik. A konstrukció azonban nemcsak mint Cholnoky implicit önigazolása érdekes. Ez a konstrukció maga is a régi társadalom „felforgatásával” számol, s amennyire a szerző szembefordul a kortárs törekvésekkel, legalább annyira el is fogadja azokat. Azaz nem konzervatív, hanem radikális, de radikalitását külön utakon elképzelő pozícióról van szó. Az evolúció szerepét illetően osztozik a kortársi vélekedésekben, de az evolúció eredményeként más következményekkel számol. (Az eltérés mögött, mint majd látni fogjuk, egy, az aktuális jelenétől különböző emberfelfogás áll.)

De milyen, a „múltba” áthelyezett, ám a konstrukció megképződéséhez mérten még meg nem történt fejleményekkel számol az Új világ? Cholnoky már megtörténtként előadott próféciája roppant tanulságos. Az első, amit az átalakulásról szólva kiemel, egy sajátos történeti ingamozgás tételezése: „Voltak nagy szociális forradalmak, ezekre irtózatos katonai és kapitalisztikus reakció következett, ez viszont mindig önmagában omlott össze, és helyet adott nyárspolgárian szürke, érdektelen koroknak. Majd megint nagy szabadságkorszakok következtek, reájuk mindig bekövetkezett az álmosság és ernyedtség hullámvölgye.” Ha tudjuk, hogy amikor ez a (már megtörténtként elő­adott) jövendölés megszületett, a világ még előtte volt az 1917-es orosz forradalomnak s mindazoknak a történéseknek, amelyek az akció–reakció elvének logikája szerint végigsöpörtek Európán, hogy azután 1945-ben megkezdődjék egy roppant ellentmondásokat görgető furcsa egyensúlyhelyzet, majd az is fölbomoljon – akkor Cholnoky jóslata több mint figyelemre méltó. S mindenképpen szimptomatikus, hogy a „szociális forradalmak” és az „irtózatos katonai és kapitalisztikus reakció” váltakozásával számolt. Ez ugyanis arra enged következtetni, hogy tapasztalatai szerint a szociális problémák csakugyan nagyok és erősek voltak, a modern kapitalizmus pedig ezeket a problémákat nem megoldotta, hanem csak elfojtotta. Ezt ilyen nyíltan máskor s máshol Cholnoky sohasem mondta ki. De diagnózisa nem csak ezért érdekes. Kiderül belőle, hogy nem hitt a gyors és radikális megoldások sikerében sem, s a lehetséges megoldást, amely felé az átalakulás visz, nem a marxista szociáldemokrácia receptje szerint képzelte el. „Nem kommunizmus fejlődött ki, bár a világ egy része keresztülment a falanszterpróbálkozásokon is, hanem tulajdonon, sőt pénzen alapuló társadalom” – szögezte le nagyon határozottan.

Nem kétséges, ez a prófécia nem marxista, ám nem is prokapitalista. A jövőkép, amelyet megtörténtként előad, egy harmadik cél felé mutat. De megkerülhetetlen kérdés, mi felé haladt szerinte az átalakulás. Az Új világ erre is válaszol: „váltakozó korokon, véres évtizedeken és tespedt lusztrumokon keresztül két dolog állandóan egyenletesen és biztosan fejlődött a felé az eredmény felé, amely azután be is következett. […] E két dolog, helyesebben két nagy fejlődésvonal volt: először a vagyonelcsiszolódás, másodszor – hogy összefoglaló szót találjak – a jóléti természettudományok teljes érvényesülése.” Ennek eredményeként pedig az Új világ szerint „elkoptak a nagy vagyonok is, és elmúlt a szegénység. A pénz, a jólét, az életnek és a megélésnek a biztossága örök morajlással járta a világot, álmosító, ernyesztő, de nyugalmat adó világrend-tenger gyanánt.” Ha a cikk eddig tartana, nem antiutópia, hanem igazi, virtigli utópia lenne, s a megvalósult új rendet nem túlzottan nagy erőlködéssel az úgynevezett jóléti kapitalizmussal lehetne „azonosítani”. S a két, nagy átalakulást eredményező momentum történeti kifejlődésének leírása, egyáltalán középpontba helyezése mai távlatból nézve csakugyan nem is teljesen irreális tételezés. Amikor az Új világ arról ír, hogy „minden változás elcsiszolt valami kis jobb sorsot a szegényebbek számára”, a 20. századi euroamerikai tömegtársadalom alaptörténését írja le. S Cholnoky joggal értelmezi e változás dinamikáját helyzetjavulásként. „Amikor még a nagy politikai tusák voltak, a legszélsőbb demagógia csakúgy, mint a legtűrhetetlenebb uralkodói zsarnokság, mindig a semmis embereknek juttatott javat – pénzt vagy jogot –, mert velük spekulált.” S abban is van igazsága, amit a másik pólus diadalmaskodásáról ír: „a teljes kifejlődést a természettudomány hozta meg. Főképpen az orvosi tudás.” A közegészségügy ugyanis, legalábbis a kapitalizmus centrumországaiban, csakugyan ugrásszerű fejlődésen ment keresztül, s ez magát a társadalmat is jelentősen átalakította. Az Új világnak ezt az önmagában utópikus részletét persze a történelem nem egy az egyben igazolta: ezen értelmezés mellé nagyon súlyos kérdőjeleket lehet tenni (egyenlőtlen fejlődés, a nagy szociális különbségeknek, bár változó mértékű, de tartós megmaradása, a jóléti kiadásoknak a világ más részeire való ráterhelése, a világgazdaság mindezt újra lebontó dinamikája, az éhezők abszolút számának soha eddig nem tapasztalt nagyságúra növekedése stb.). De mint minden ilyen próféciánál, itt is az igazolatlanul maradt részleteknél érdekesebb maga a nézőpont.

Egyértelmű, hogy az Új világ keletkezési idejének súlyos szociális problémáit Cholnoky a tömegtársadalom víziójában vélte földolgozhatónak. Azaz – marxizmus és prokapitalizmus között harmadik lehetőségként – nem a premodern restauráció föltámadását, hanem egy, a modernitás lényegéből fakadó, de a kapitalizmus bizonyos jegyeit (magántulajdon, pénz stb.) megőrző szociális tömegtársadalom eljövetelét jósolta meg.

3

A kialakult új világrendben az Új világ szerint gyakorlatilag nem léteztek szociális problémák. Szép lassan „elcsiszolódtak”. „Minden lehető volt, mert a vagyon egyenlővé csiszolódott, kitalálták a módját annak, hogy a pénz állandóan egyenlő hullámverése kijárjon mindenkinek, tétlennek, cselekvőnek egyaránt.” A döntő áttörést azonban nem ez, hanem az orvostudomány fejlődése hozta meg. „A tüdővész már 2100-ban eltűnt teljesen, és csak úgy emlegették, mint a 20. század embere a bélpoklosságot. A vérbajt legendává tette Ehrlich szere, a kolera, a pestis, a tífusz és egyéb fertőzet régen mese volt már, amikor azután teljes súllyal megindulhatott a küzdelem az idegbajok ellen is.” Az eredmény meg is lett, mindenki egészségessé vált, s mindenki előre tudta, hogy „véredényrendszere is, a gyomorsava is pontosan száztizenkilenc éves korában mondja fel a szolgálatot”. Az áttörés tehát itt is megtörtént.

Következésképpen ez a jövőkép szociális és antropológiai utópiaként értelmezhető. Bizonyos jelek azonban arra vallanak, hogy ez a kettősség nem azonos mértékben foglalkoztatta a szerzőt. Föltűnő, hogy a szociális kiegyenlítődés a szövegben túl sima, túl egyszerű folyamat, s nem jelennek meg benne még tagadva sem olyan, kiegyenlítődés ellen ható gazdasági szempontok, amelyek pedig a szöveg keletkezésének idején már beletartoztak a közgazdasági gondolkodásba, s szerepükkel mind a marxista, mind az antimarxista/liberális teória számolt. Ez nem értelmezhető másként, csak a szerző ilyen vonatkozású érdektelenségeként: a szociális kérdés igazában nem foglalkoztatta, nem ez volt az ő személyes problémája. Legalább ennyire föltűnő viszont a másik pólus hangsúlyozása. Az „orvosi” utópia mögött érzékelhetően nagyon mély személyes érdekeltség áll. Ez már az arányokból és a kialakulástörténet leírásából is látszik. Az igazi nagy küzdelem ugyanis a cikk szerint érdekes módon e területen zajlott le. Az „idegbajok” elleni küzdelemről ezeket olvashatjuk: „Ez rettenetes, irtózatos harc volt, emberpusztítóbb a népvándorlásnál, a világ arculatát mérhetetlenül nagyobb arányokban megváltoztató, mint a reneszánsz vagy a reformáció. Amikor az ópiumon diadalmaskodtak, Kínának egy nagy része kihalt, s ebből új, tatár fajú népek vándorlása keletkezett. Amikor pedig végre az alkoholt is ki tudták irtani a világból, akkor Oroszországban lépett fel egyszerre valami csodálatos lelki járvány az emberek között. Az amúgy is búslakodásra hajló szláv népfajok teljesen melankolikussá váltak, és tízezrével, százezrével estek áldozatul az öngyilkosságnak, míg a tatár vérű fajtákon vad dühöngés tört ki, amely harcra kapatta őket, úgyhogy egymást emésztették el.” Nem kétséges, ez a leírás erősen biologicista jellegű, még fajkarakterológiai szempontok is megjelennek benne, s föltűnő, hogy bizonyos szociokulturális gyakorlatot – túlzóan – „idegbajként” kezel, illetve az idegbajt a szerhasználatra szűkíti le. Ez, ha Cholnoky személyes élettörténetét is fölhasználjuk értelmezési háttérként, egyértelművé teszi, hogy itt személyes problémáinak a projekciójával kell számolnunk. Az embernek a narkotikumhasználatra való ráutaltsága Cholnoky erős meggyőződése volt.⁵ De leegyszerűsítenénk a dolgot, ha csupán a személyes problémák projekcióját látnánk meg a gondolatmenetben. Itt egy általánosabb, mondhatnánk, antropológiai utópiáról, pontosabban: antiutópiáról van szó. Az átalakulás tétje Cholnoky számára maga az ember, az emberi természet.

Cholnoky az ember esendőségével mint szükségképpeni és teljesen ki nem irtható, át nem alakítható fejleménnyel számol. S itt fordul át utópiája antiutópiává. Az „egészséges világért való küzdelem” ugyanis számára eleve problematikus. Az „apróbb borzalmak” bemutatására, mondja, nincs is ideje, de amit e vonatkozásban megemlít, az – szándékaival összhangban – csakugyan elrettentő. A „degeneráltak szisztematikus kivesztése vagy a neuraszténiások mesterségesen meggyorsított fajkiéletése, avagy a hisztériásak egyetemes áttelepítése Afrikába, az egyenlítő alá, ahol maga az éghajlat végzett egypár bruegheli irtózatokban eltelt század leforgása alatt velük” – mai távlatból egyszerre realisztikus és elborzasztó konstrukció. Realisztikus, mert ma már tudjuk, ilyesmit egyes országokban csakugyan megkíséreltek a 20. század folyamán, s elborzasztó, mert ma már ezeknek ára is, eredménye is tudható. A cikk persze ezt a folyamatot a szerzői szándéknak megfelelően kevéssé konkretizálja, inkább elvontan rögzíti, de az elképzelt irány félreérthetetlen: „a világ tudományosan tökéletessé, az emberiség pedig tökéletesen egészségessé lett. Nem volt beteg ember többé, és mindenki kiélhette az életét teljesen, a maga boldogságvágya szerint.” S ez az az állapot, amellyel Cholnoky szembeszegül, s amelynek elvi fönnmaradhatását is megkérdőjelezi. A mo­dernitás, amelynek fő célja ez az átalakulás, számára alapjaiban problematikus.

4

Az új világrend kialakulásának történetében Cholnoky számol egy olyan szakasszal, amely – hallgatólagosan – egyezik a kortársak vélelmezhetően tényleges vágyaival, s ez a szakasz genetikusan érthetővé is teszi ezt a – Cholnoky által kezdettől elutasított – vágycélt. „Eleinte […] a boldogságvágyak differenciáltak voltak. Akadt nagyon sok ember, aki nem dolgozott, abban lelte a boldogságát. Mások a művészi gyönyörűségeiket elégíthették ki a kedvükre, ismét mások a természethez való teljes visszatérésben vagy pedig a tudományos munka gyönyörűségeiben keresték a boldogulást. Minden lehető volt […]. Ez a kor azonban még csak relatíve volt boldog. Még voltak egyenlőtlenségek benne, érezhetők voltak elégedetlenségek, hogy úgy mondjam, forradalmi mozgalmak is.” Ez a kor tehát az Új világ szerint még emberi kor volt, de már megjelentek benne a nagy ellentmondások, azok az antinómiák, amelyek a kiteljesedett rendet is meghatározták a későbbiekben. S ezek az antinómiák nagyon jellemző módon nem szociálisak, hanem antropológiaiak. Az emberi természet hozza létre őket.

„A nagyon régi népfajták tudniillik nem voltak képesek megérteni azt, hogy most már boldog a világ, mivelhogy mindenkinek minden szabad. Ők inkább úgy érezték, hogy mivel mindenkinek minden szabad, tehát tulajdonképpen nincs többé szabadság a világon. És iparkodtak hol így, hol amúgy megállítani azt az egyenletes vagyonáramlást, amely mint valami gazdasági Golf-stream járta szakadatlan körforgásban a világot.” Ez a diagnózisként rögzített jövővízió lényegében önellentmondásra, paradoxonra épül: mindent szabad, tehát nincs szabadság, s mint ilyen, természetesen nem igazolható, de nem is cáfolható. Ez a logikai megoldás azonban szükséges ahhoz, hogy érzékelhetővé váljék az egész írást megkonstruáló meggyőződés: az egyenlőséget, ha egyáltalán létrejön, az emberi aktivitás, az emberi „természet” újra s újra le akarja bontani. Az ember gyakorlati haszon híján is, mondhatnánk, öncélúan elkülönböződni akar, nem tűri az egyenlőség egységesítő fegyelmét. Hogy ez a meggyőződés igazolható-e, kérdés: Cholnoky mindenesetre ilyesféleképpen gondolkozott, s antiutópiáját eszerint építette föl.

Az Új világ példaként három egyenlőségellenes „forradalmat” mutat be. Az egyik a hajdani Burgundia területén föllépő „modern” rablólovagok megmozdulása, a másik a hajdani Zaragoza területén pénzüzletekbe kezdő zsidók ügyködése, a harmadik az alföldi parasztok „földéhségének” megnyilvánulása. Mindhárom akció bemutatása ironikus-groteszk jellegű, a szöveg „irodalmias”, belletrisztikus jellege itt válik leginkább hangsúlyossá, s itt érhető tetten leginkább az érdekességeket szolgáltató szerzői igyekezet is. Az egyenlőség lebontására törekvő spontaneitás természete és eliminálásának módja azonban e három példán keresztül s ebben az irodalmias, groteszk tálalásban is nagyon jellemző. Érdemes egy kicsit közelebbről is megnézni, mit is mutat be a szöveg.

Az első példa szereplői „gót eredetű és normann eredetű hajdani arisztokrata családok ivadékai, akik valami külön szervezetté verődve, páncélos automobilokon járták az országutakat, és rabolni akartak”. Akciójuk azonban visszájára fordult. „Elpusztultak, összeroskadt a szövetkezésük önmagában, mert az úton ért kereskedők vagy egyéb utasok kacagva adták oda nekik mindenüket, hiszen visszatérve, otthon ugyanannyi minden várt reájuk, és egy fillérrel sem több. Amit pedig a burgundi »alerioniták« […] összeraboltak, ha arany volt, ha kenyér volt, ha műkincs volt, csupa hitvány kavics értéke volt csak. Az arannyal nem lehetett mit csinálni, a műkincseknek értéke veszett, ha pedig többet vagy mást akartak enni, mint tudományos megállapítás szerint az alá az éghajlat alá és az ő szervezetükhöz való volt, akkor rögtön közbelépett és igazságot tett” az arra illetékes szervezet vezetője. Egyértelmű, hogy a bőség, a javakhoz való korlátlan hozzáférés világa ez, itt a hajdani rablólovagok egykor olyannyira bevált gyakorlata nem újítható föl. De a példában e helyzet demonstrálásánál több is van. Két összefüggés is nyilvánvalóvá válik. Az egyik a szerző személyes vonzalma, lélektani érdekeltsége. Ezeket az „alerionitákat” ugyanis egy jól megfogható intertextuális utalás összekapcsolja Cholnoky egyik, személyes érdekeltségű reprezentatív novellájával, Az alerion-madár vére című, kötetcímadóvá is vált elbeszélésével.⁶ Az Új világ ugyanis az alerioniták elnevezést így magyarázza: „így nevezte el őket Jam Bench, a történetíró, a Bouilloni Godofréd címeréből emlékezetes három alerion-madárról”. A címerállattá lett alerion-madár pedig, tudjuk, a novella szimbolikus funkciójú madara: köréje épül föl egy ősi, nemesi familia hanyatlástörténete. Itt tehát, az önidézet révén, fölsejlik a személyes motívum. S külön értelmezési lehetőség nyílik meg akkor is, ha tudjuk, hogy Bouilloni Godofréd valóságos történeti személy volt, keresztes lovag, akit Cholnoky egyik kortársa, a neves angol történész, Brooks Adams egyenesen mint a lovagi becsület mintapéldáját mutatta be: „Bouilloni Godofréd, mikor 1099-ben hadat viselt Jeruzsálem ellen, ezt azért tette, hogy erkölcsi kiválóságának bizonyságát szolgáltassa. Hogy meghódíthassa és viselhesse a keresztet, érdemesnek kellett lennie őneki magának a keresztre, és mikor a keresztesek megválasztották őt Jeruzsálem királyává, Godofréd a nyilvánosság szeme elé tárta egész magánéletét, hogy igazolja feddhetetlenségét.”⁷ Cholnoky az alerioniták kudarcos akciójának fölidézésével tehát voltaképpen saját magáról, a deklasszált úriemberi státusról is vall. A másik összefüggés, amely itt megvilágosodik, más természetű. Kiderül, hogy a bőségnek ez a világa valójában egy, a normalitást kizárólagos eszménnyé emelő „egészségdiktatúra” világa. „Mert rabolni szabad volt – az csak atavisztikus visszaütközés –, de gyomorégést kapni vagy keserű felböfögést hallatni, az tilos volt, nem is beszélve a gyomorkatarrusnak már lázzal járó fokozatairól, amelyekre az Afrikába való deportáció volt a büntetés.”⁸

A második példa szereplői zsidók, mintegy az alerioniták történeti ellenpontjai. Ezek nem rablólovagok, hanem kereskedők, üzletemberek. „Forradalmuk” is más jellegű. Ők „Cézarea Auguszta városa körül – amelynek a szekundóbarbár évezredből való Zaragoza nevét eltörölték – […] tele­pedtek le, és pénzgazdaságot akartak berendezni. Engedték őket, mert senki sem vette a pénzüket.” A hitelüzletnek a bőség társadalmában nincs létalapja, az üzleti számítás tehát – miként a rabló­lovagok esetében is – a visszájára fordul. „De amikor akadt közöttük több, aki nem akarta meginni a minden napra köteles négy liter tejet, hanem azon érték, hogy diós halat evett – az ibér éghajlat alatt! –, vagy éppen arra vetemedett, hogy öreg nőkkel a kiveszett lúdfajok helyett marabukat tö­metett, akkor nagy egészségügyi razziát végeztek köztük, és százával vitték le őket a Csad-tó mellé Afrikába. Ott ehettek húst, mert ez az éghajlat belepusztította őket a húsevésbe.” Ez a megoldás is a szabadságnak (egészség)diktatúrába való átváltódását demonstrálja tehát, de ha ez lehetséges, az előbbinél is jobban mutatja, hogy az elsődleges dolgok világából a másodlagos, de másodlagosságukban is erőteljesen normatív dolgok világába helyeződik át a létezés (változatlanul konfliktusokat generáló) súlypontja.

A harmadik példa szereplői magyarok (a „magyar egészségügyi négyszög” lakói), akik között „egyszer csak járványosan lépett fel a földéhség. Az emberek elhagyták a kerteket – mert város nem volt már, csak óriási kertek voltak –, és kimentek a pusztákra foglalni, és elvették az oda beosztott lakosságtól a földeket, és nem a Neoakreum című törvény szerint osztották fel maguk között, hanem nyilaztak rá.” Ez a példa a fokozás, a graduáció jegyében konstruálódik meg, itt már maga a forradalom is a járvány metaforájával íródik le, azaz mintegy egészségügyi problémaként jelentkezik. A karakterológiai szempont itt is érvényesül, a magyarok jellemzőjeként a „földéhség” neveződik meg, de ez is teljességgel gyakorlati haszon nélküli próbálkozás. Az akciót még a természetbe való visszavágyódás sem magyarázhatja, hiszen kertben élvén az emberek már úgyis a természeti körülmények között léteznek. Itt voltaképpen a minden gyakorlati vonatkozás nélküli tradíció üti föl a fejét, az ősi tér vissza teljesen megváltozott körülmények között. Ám, s ennek lehet fontossága a szerzői szándék fölmérésekor, ez a lázadás váltja ki a legsúlyosabb rendteremtő akciót. Megoldásként először itt is Afrika merült föl, aztán végül mégis radikálisabb eszközökhöz nyúltak. „Kinyitották a Tisza beraktározott árvízfeleslegének zsilipjeit, és ráeresztették az Alföldre. Nem mint az őrült tépte le láncát a Tisza, hanem mint az okos, rendszabályos folyadék. Végigáradt a rónán, elkalandozott a kőmedrű Dunáig, és amikor egy év múlva újra beraktározták a vizét, nem volt többé földéhes ember a világon. Odavesztek, s körülbelül velük együtt ki is veszett azután minden betegség a világról. Maradtak még apróbb egyensúlytalanságok, de a világ kereke már nem zökkent többé, csak cuppant néha egyet-egyet, és még két évszázad elmúltán teljessé vált az új rend.”

Az alkalmazott eszközök nyilvánvalóvá teszik, ez a világ a normalitás – az „egészség” – racionális kritériumainak fegyelmező logikájára épül. Azt, ami nem illik bele ebbe a kritériumrendszerbe, az új rend könyörtelenül eltiporja. Maga a kritériumrendszer mint az „egészség” védelmezője önmagában nem is vonható kétségbe: az egészséget védi, racionális, sőt tudományos. Ám maradéktalan érvényesítésével a szabadság és egyenlőség világa a visszájára fordul: tudományosan megalapozott diktatúrává változik át. Az új rend a közjó diktatúrája az emberi esetlegességek fölött.

S ez már a felvilágosodás elveinek olyan kiterjesztése és megvalósítása, amely által s amelynek eredményeként a szép, új világ antiutópiává ridegedik el. Magának a modernitásnak a logikája válik itt a bírálat és az elutasítás tárgyává.

5

Meglepő lehet, hogy Cholnoky antiutópiája a modernitást mint „egészségdiktatúrát” leplezi le. Ez azonban az életmű ismeretében egyáltalán nem meglepő, sőt inkább természetes. S nemcsak arra érdemes gondolni itt, hogy a folyamatosan betegeskedő Cholnoky számára ez a kérdés külön aktualitással bírt, önképe egyik lehetséges vonatkozási pontja volt. A betegséghez való jogban, mondhatnánk, saját magát, léte alapjait is védte. Ennél gondolkodástörténetileg jóval fontosabb, hogy Cholnoky máskor is, a legnyíltabban A jövő emberei című cikkében,⁹ 1909-ben (tehát az antiutópiát két évvel megelőzően!) is problémásnak látta orvostudomány és szociológia együttműködését.¹⁰ A sikerben olyan veszélyeket fedezett föl, amelyek aggodalommal töltötték el, és ellenkezésre késztették. S mint A jövő embereiből kiderül, kivált két dolgot nehezményezett: az így elvesztett régi világot s az „otromba” egészségességet. „Elfelejtitek – mondja A jövő emberei egyik szólama –, hogy a világ nagy, csodaszép korszakai voltak azok, amiket ki akartok pusztítani. […] És reá akarjátok hozni a világra a butaságoknak és a szükségszerűségeknek örökké tartó és tudományosan megalapozott korszakát […]. Az egészséget […], amivel a zabálás, a családalapítás, a szigorú erkölcs, a jogi fontoskodás, a képrombolás jár együtt.” S ezt a célkitűzést a legmesszebbmenően elítélte: „Barbárjai vagytok a kultúrának, bolondjai az őrültségmentességnek és részegei a sok kiöntözött alkoholnak. Új barbarizmust készítetek elő, vandálabbak vagytok a klasszikus kor lerombolóinál, mert azok legalább csak ötletszerűen, csak afféle felkerekedésből döntöttek romba egy egész világot. De ti, ti tudományosan kifundált aknákat ástok, biztos robbantószerekkel dolgoztok, hogy új sivataggá, új cölöpvilággá tegyétek ezt az egész gömbölyű földet!” Az Új világban tágasabb kontextusban és enyhített megfogalmazásban, de lényegileg ugyanez a szempont érvényesül. A kialakult új világ ugyanis „a nagyon egészséges, az egymáshoz undorodásig hasonló emberek világa, azoké, akiknek nem volt többé vágya, csak az önfenntartás és a fajfenntartás szigorúan megszabott kötelességei. Elmúltak a politikai rút torzsalkodások, vége lett a gazdasági vetélkedéseknek, megszűnt az érdeklődés az ostoba nagy játékokért, a neuraszténia hajdani botorságaiért, aminők irodalom, művészet, zene és színház voltak.” Az új rendben „mindenki otrombán egészséges volt, mindenki tudta, hogy véredényrendszere is, a gyomorsava is pontosan száztizenkilenc éves korában mondja fel a szolgálatot, és mindenki örvendve várta ezt az időt, amelyben elhurcolkodhatik ebből az árnyékvilágból”.

A megvalósult tökéletes egészségesség mint általánosan érvényesülő összefüggés így az antiutópia emblematikus motívuma lesz. Az élet színeinek, a létezés egyediségének elvesztése jelenik meg benne. Azaz minden, ami emberi, a visszájára fordul, embertelenné lesz.

6

Cholnoky jövőkonstrukciója azonban nem maradéktalanul érvényesül az antiutópiában. A belletrisztika keretei közt megmarad az író számára az a szövegalakítási lehetőség, hogy még ebben a tökéletes „új rendben” is nyitva hagyjon egy kiskaput, hogy élve maradjon egy másfelé mutató lehetőség. Ezt a lehetőséget Cholnoky nem logikailag, hanem pusztán retorikailag teremti meg, egy locus communis beiktatásával. „Hanem semmi emberdolog nem tökéletes. Így történt meg, hogy ebben a tökéletesnek látszó világban is maradtak itt-ott elrejtett zugok, amelyek kikerülték a leg­szemfülesebb csúcshurutnokok figyelmét is.” A megfogalmazás többszörösen is árulkodó. A csúcs­hurutnok az Új világban a „magyar egészségügyi négyszög” legfőbb vezetője, afféle egészségügyi diktátor, máshol ezt a szerepkört más névvel jelöli meg, következésképpen ez a megmaradó lehetőség „magyar” lehetőség. S ez alighanem nem is véletlen. A groteszk víziót fölvázoló, racionális és ironikus Cholnoky e ponton alig leplezett személyességbe, ha tetszik, „lírába” vált át. „Valahol a Balaton partján, nádasra boruló erdőkben néha énekelt még a húros rigó, és cifra szűrt hánytatott ki tarka selyemmel a magyar pásztor. Valahol a Mátra hegyei között meghúzódott egy zsidó törzs, amelynek az öregei énekeltek és verseket mondtak el egymásnak. Valahol az erdélyi egészségügyi négyszög havasai között meg cigányok ütöttek tanyát, és ezüstből meg rézből vertek oktalanul cifra kondérokat, nagy vajdapitykéket, bot végére való filigrán bunkókat. Semmi emberi dolog nem lehet tökéletes.” A peremen, marginális helyzetben, sporadikusan, valami véletlenszerű atavizmusként megmaradnak tehát a régi életre emlékeztető momentumok. S bár ezek a maradványok a „semmi emberi dolog nem tökéletes” közhelyes tapasztalatába foglalódnak bele, a csöppnyi irónia tehát még itt sem marad el, a maradványok mégis fontosak: a jövő nyitva maradásának lehetősége van meg bennük. A Balaton környéki pásztor, a zsidó törzs és az erdélyi kovács cigány fölvillantása pedig a Monarchia Magyarországának sokféleségen keresztül érvényesülő egységét idézi meg. A „magyar” tehát itt nem etnikai, hanem szociokulturális és történeti entitás, a régi, elveszett világ szimbóluma.

Az írás zárlatában az addig gyakorlatilag személytelen narrátor egyes szám első személyű elbeszélővé lép elő. S a bizonyosságokként előadottak után az, ami e részben fogalmazódik meg, már az esetlegesség és a föltételesség modalitásában szólal meg. Az elbeszélő már nem tud biztosat mondani, csak esetleges lehetőségről beszél. De ezzel is – bizonytalansága beismerésével – a megszólalás személyessége erősödik föl. „És ha még egyszer valaha bele tudok látni majd ebbe a rejtelmes új világba, akkor talán elhangzik hozzám is ennek a kornak a hangja, és akkor elmondom nektek, hogy mit énekelt akkor a húros rigó, és miért tudtak az emberek még akkor is sírni bús csengésű szerelmes rímekben.” A szöveg utolsó mondata pedig csak megerősíti mindezt: „És akkor majd elmesélem azt is.”

A narrátori kompetencia korlátozottságának ilyen indirekt elismerése egyben a jövőbe látás időleges fölfüggesztése is. S mint ilyen, az addig bemutatott fejlemények önkéntelen viszony­lagosítása. Aki nem lát bele folyamatosan a jövőbe, az – föltételezhetjük – amit lát, abban sem lehet teljesen bizonyos. A szövegnek ez az elbizonytalanító zárlata azonban mégsem vonja vissza az addig előadottakat – ami a vízióba belekerült, az legalábbis jelzésértékű. Figyelmeztetés. Szubjektíve pedig, ahogy mondani szokás, hiteles. De a fejlemények személytelen regisztrálása helyére, lezárásként, a rezignáltság és a remény együttes szólama lép.

7

Minden utópia, s így minden, a negatív lehetőségek kibontakozását prognosztizáló antiutópia is abban az ellentmondásban gyökerezik, amely a mindenkori megismerhető, de legalábbis elemezhető s így valamiképpen leírható jelen és a mindenkori, az adott nézőpontból még meg nem tapasztalható s így csak elképzelhető jövő között feszül. Maga az előrelátás azonban nem annyira lehetetlen vagy misztikus dolog, mint amennyire elsőre gondolnánk. Az ember lényege szerint célkitűző lény. Amikor például munkát végez, előre elképzeli, megkonstruálja azt a célt, amit el akar érni. A munka gyakorlata persze jellegéből következően mindig produkál olyasmit is, ami nem volt előre elgondolva, ami megvalósulásában eltér a tervezettől. S időben minél hosszabb távra, minél nagyobbra és bonyolultabbra „tervezünk”, az eredményben annál több az előre be nem kalkulált, előzetesen nem várt momentum. A munka azonban mint ontológiai modell lehetővé tesz bizonyos mértékű előrelátást – igaz, a megvalósuló és az elképzelt sohasem egyezik meg teljesen. Ám minden olyan elképzelés, amely a megvalósulás dinamikáját próbálja megragadni s következményeit fölmérni, óhatatlanul utópikus. Utópikusak a modernitás úgynevezett „nagy elbeszélései” is. A szabadpiaci liberalizmus, a marxizmus vagy éppen Hegel „objektív szelleme”. Ez nem is lehet másképpen. De egyik utópiától sem tagadható meg az a történeti potenciál, amely abban a konstrukcióban raktározódik el, amelyet előre jelez, amit tehát realitásként vagy vágyként érzékel. S ez a potenciál a megkonstruálás révén megvalósulásra törekszik. Az utópiák sorsa az egymás közötti harcukban dől el. Mindegyik beleszól a jövő alakulásába, egyik sem valósul meg százszázalékosan, de – ha már megképződött – nem is lehet hatástalannak tekinteni. Hogy mekkora részesedése lesz a megszülető újban, az attól függ, hogy a rendelkezésére álló jelent mennyire tudta megérteni, „fölismerései” mennyire reálisak.

Az utópiák jellegük és kidolgozottságuk szerint természetesen nagyon különbözőek lehetnek. Nagy gazdasági, jogi, filozófiai stb. elméletek éppúgy vannak közöttük, mint eleve irodalmi ambíciójú regények vagy más irodalmi művek. Cholnoky antiutópiája jellege és kidolgozottsága alapján irodalmi jellegű konstrukció, de részletezettsége státusát „csak” a vázlatok között jelöli ki. Mint vázlat azonban meglepően erős, s alapvető dolgokat von be a diskurzus terébe.

Mi adja írása érdekességét? Az Új világ a modernitás két legnagyobb ígéretét, a szociális és a tudományos haladást, pontosabban azok „végső” eredményét fordítja át antiutópiává. Elfogadja jelenlétüket, elismeri átalakító erejüket, sőt még azt is, hogy igazolt tudást képviselnek, de mindezt nem pozitivumként, hanem ellenkezőleg, veszélyként értelmezi. Ez nem egyszerű fejlődéstagadó konzervativizmus, ez a haladással mint a valóságban benne rejlő lehetőséggel, mint életalakító potenciállal számol, s tudja, hogy e változás törvényszerű: be kell következnie. De ebben a haladásban nem az életet gazdagító, hanem az életet homogenizáló és elszürkítő, magát az életet értelmetlenné változtató átalakulást vélelmez. Diagnózisában az élet szociológiai és egzisztenciális szintje szembekerül egymással. Az, ami szociológiai értelemben előrelépés, az egzisztenciális szinten már mint a mindent elszürkítő kényszerek életrendje jelenik meg. A haladás veszteséggé változik át. Maga az emberi létezés értelme sérül.

Érdekes, hogy hatvan évvel később, 1970-ben, az úgynevezett „jóléti kapitalizmus” csúcspontján Jean-Paul Sartre a szükségletek és a személyiség (szabadság) viszonyát Cholnoky antiutó­piá­jához meglepően hasonlóan látta. A kései kapitalizmus jóléti rendszeréről így ír: „A rendszer elviselhetetlenségének tudatát […] már nem abból kell eredeztetni, hogy itt nem lehetséges az elemi szükségletek kielégítése, hanem mindenekelőtt az elidegenedés tudatában keresendő a gyökere – más szóval, abban a tényben, hogy ez az élet nem érdemleges élet, s nincs semmi értelme, hogy ez a működés látszatműködés, hogy ezeket a szükségleteket mesterségesen gerjesztették, hogy ezek hamisak, hogy ezek kizsigerelik az embereket, és csak a profitot szolgálják.”¹¹ A jövőt ezért „inkább az »elidegenedésre«, semmint a »szükségletekre« alapozva” kell végiggondolni, s a cél „röviden szólva, az egyéniség és a szabadság helyreállítása”. Cholnoky prognózisa és Sartre diagnózisa persze lényeges ponton különbözik is, a puszta szükségletkielégítést más-más nézőpontból bírálják. De közös bennük, hogy a prognosztizált és a megvalósult „jólét” egy magasabb nézőpontból egyaránt félresiklott „megoldásként” jelenik meg náluk.

Az Új világ státusa tehát paradox módon mint lényeges és jellegzetesen „modern” moder­ni­tás­kritika adható meg. S mint ilyen, elsősorban nem is szokványos elutasítás, fejlődéstagadás, hanem figyelmeztetés. Egy irodalmi produkciónak álcázott óvás bejelentése.

Jegyzetek

1 Cholnoky Viktor, Néhusztán meséiből, Franklin, Budapest, 1913.

2 Uő, Trivulzió szeme, szerk. Fábri Anna, Magvető, Budapest, 1980.

3 Uő, Az alerion-madár vére, Franklin, Budapest, 1912.

4 Vö. Balázs Zoltán, Utópia és disztópia, Holmi, 2006/9, 1165–1167; Fekete Sándor, Az utópia-műfaj karakteréről, Miskolci Egyetem BTK tudományos diákköri közleményei, Miskolc, 2003, 74–79.

5 Vö. Lengyel András, Az „alkohol gyilkos angyala”. A narkotikum-használat magyarázata Cholnoky Viktor írásaiban, kézirat, 2012.

6 Első megjelenés: Cholnoky Viktor, Az alerion-madár vére, Nyugat, 1910/3, 151–157.

7 Adams, Brooks, Kiküszöbölhető-e a háború?, Huszadik Század, 1917/1, 15–16.

8 Vö. T. Tedeschi Mária, Ősi képzetek és a természettudományos gondolkodás összekapcsolása a századelő művészetében. Kísérlet Cholnoky Viktor: Az alerion-madár vére című elbeszélésének értelmezésére, Irodalomtörténet, 1987–88/3, 469–481.

9 Cholnoky Viktor, A jövő emberei, A Hét, 1909/1, 10–11.

10 Vö. Lengyel, I. m.

11 Sartre, Jean-Paul, The Socialist Register [interjú az olasz Manifesto csoportnak], 1970, 238–239. Idézi: Mészáros István, A szerkezeti válság szerkezetváltást követel, Eszmélet, 2012/93, 8–24.