Babits Mihály levelezése 1918 –1919

A Babits Mihály levelezését közreadó sorozat legújabb kötete az 1918. február 1-jétől az 1919. szeptember 1-jéig terjedő időszakban keletkezett, Babitshoz írt, illetve Babits által írt leveleket tartalmazza. Érdekes és hasznos olvasmány ez azoknak is, akik Babits élete iránt érdeklődnek, de azok számára is, akik 1918–1919-es eseményekről vagy a magyar értelmiség abban betöltött szerepéről akarnak többet megtudni, vagy arról, hogyan élte meg ezeket a hónapokat az utca embere.

Amikor a magyar történelem valamelyik sorsdöntő időszakáról gondolkodunk, hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy az átlagembert a legválságosabb korszakban is bizony leginkább saját életének apró-cseprő problémái érdekelték, gyakran nem is volt teljesen tudatában a politikai események jelentőségének. Nem volt ez másképp Babits rokonságában sem. Édesanyja és testvére például egy 1919. július 26. után keletkezett levelükben, mikor a románok már megindultak Budapest felé, főleg azt szeretnék megtudni, hogy Babits Balatonvilágosra vagy inkább Földvárra szeretne nyaralni menni. Ők Brigi néni világosi villáját részesítenék előnyben, miután a proletárgyerekek nyaraltatása már befejeződött. Csinszka augusztus 4-i leveléből pedig arról értesülhetünk, hogy egy ismerőse lehívta Lillafüredre, de nincs kedve lemenni, mert „a társaság, ami összeverődött, lehetetlen. Kassák és pár más zavaros elme.” Persze vannak azért kevésbé derűs részek is: például amikor azt olvashatjuk, hogy az Írói Direktórium, amelynek Babits is tagja volt, azt tervezte, hogy az írókat három kategóriába sorolják, a legjobbak írhatnak, amit akarnak, a másodosztályú szerzőkre ez már csak korlátozott mértékben lenne igaz, a harmadosztályúak viszont „csak direkt megbízásra, adott ideák felhasználásával írhatnak.” (831.) Cserében a proletárállam fizetést biztosított volna nekik.

A leveleket önmagukban olvasgatni is nagyon tanulságos, de még több ismeretre tehetünk szert a levelekhez fűzött bőséges és pontos jegyzetekből, illetve Sipos Lajos ötvenhat oldalas alapos tanulmányából, amelyből kibontakoznak e korszak szellemi és részben politikai viszonyai is.

Sipos Lajos tanulmányát több tematikus egységre bontja: bemutatja Babits háborúellenes tevékenységét és társadalmi szerepvállalását, egyetemi tanárságát, a Petőfi Társaságban, a Vörösmarty Akadémiában, a Nyugat szerkesztésében betöltött szerepét, de vidéki előadásairól, művei németre fordításáról is pontos információkat kaphatunk. A közéleti ember mellett természetesen a magánemberről is sokat megtudhatunk: Csinszkával való ellentmondásos viszonyáról, családjával folytatott levelezéséből pedig öccse hadifogságáról, Szekszárdon élő anyja és lánytestvére állandó aggodalmairól lakásuk kisajátítása miatt.

Babits mind a Nemzeti Tanácstól, mind a proletárdiktatúrától kapott felkéréseket az együttműködésre: részt vett a közoktatásügyi szaktanácsban, az irodalmi és művészeti szakbizottságban, az Országos Propaganda Bizottság tevékenységében. Kunfi Zsigmondot két vidéki útjára bizonyosan elkísérte (Székesfehérvárra és Miskolcra), ahol maga is felszólalt. Schöpflin javaslatára ugyan elutasította Lukács György meghívását, hogy lépjen be a kommunista pártba, de az Írói Direktórium munkájában részt vett. Őt is magával ragadta a közeli világforradalomba vetett hit, ahogy erről egyik egyetemi előadása, illetve később a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című írása is tanúskodik. Tudjuk, Babits nem értett már korábban sem egyet az írók állami támogatásával, féltve szellemi függetlenségüket, mégis hónapokig együttműködött a proletárdiktatúra különböző kulturális szerveivel. Legtöbb kortársához hasonlóan valószínűleg június vége felé fordulhatott el végképp a kommüntől az erősödő forradalmi terror (túszszedések, Szamuely vidéki garázdálkodása) és a Vörös Hadsereg várható teljes összeomlása miatt. Ez utóbbit támasztja alá Kassák Lajos visszaemlékezése is, amely szerint Babits egy írói direktóriumi ülésen „szinte extatikus dühvel” tört volna ki: „Jönnek a csehek és a románok, az országot felkoncolják! […] Mit akarnak ettől a néptől?! Nekem hiába szónokol akárki a világmegváltásról, itt születtem, ez a talpalatnyi föld elvesztése fáj nekem a legjobban!” Sipos Lajos feltételezése szerint ez a dühkitörés talán a június 1-jei direktóriumi ülésen történhetett, én azonban inkább a hónap végére tenném ennek időpontját, hisz június 10-ig tartott még a sikeres északi hadjárat, a magyar csapatok visszavonását Kun Béla csak június 29-én rendelte el.

Ismert az is, hogy Babits Fenyő Miksával és Schöpflin Aladárral egy kiáltványt akart közzétenni egy bécsi újságban, amelyben a kommunista erőszak ellen tiltakoznának. A terv azonban meghiúsult, egy ilyen nyilatkozatot akkoriban senki sem mert aláírni.

Babits leginkább megkérdőjelezhető tette az egyetemi tanárság elfogadása volt. Kunfi már 1919. január 25-én kinevezte Babitsot az esztétikai tanszékre, bár az egyetem vezetése az egyetemi autonómiára hivatkozva elutasítja ezt az intézkedést, majd február 2-án arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem akadályozza az új tanárok működését, de a hivatali esküt nem veszik ki tőlük. Babits ekkor még nem foglalja el a neki felkínált egyetemi tanárságot, furcsa módon később, április 1-jén azonban igen, annak ellenére, hogy alig egy héttel korábban, március 25-én több egyetemi tanárt, köztük Négyesy Lászlót a népbiztosság eltiltott a tanítástól, illetve hogy „hivatalosan” Babits kinevezésére csak május 15-én kerül sor. Nem véletlen, hogy Tanácsköztársaság bukása után Szózat című cikke mellett éppen egyetemi tanársága miatt vonták felelősségre Babitsot.

A kötet jegyzetei rendkívül alaposak és pontosak, csak néhány kisebb megjegyzést tennék. Ré­dey Tivadar és Babits Mihály szoros barátsága valószínűleg nem Rédeynek Hoffmann Máriával kötött házasságával kezdődött. A családi hagyomány korábbról eredezteti a kapcsolatot: mindkettőjük keresztapja ugyanis a Halálfiaiban is megörökített Kelemen Mihály volt, majd egyetemistaként a Né­gyesy-szemináriumon találkoztak újra össze. A 2356. számú levél szövegében két félreolvasás is található: Babits tanulmányát nem fordíthatták „Litera­rische Problema”, legfeljebb Literarische Probleme címmel, ahogy németül (vagy inkább osztrákul) a január sem „Jännar”, hanem Jänner. Dóczy Jenő a Nyugatnak és a Napkeletnek egyaránt munkatársa volt, ahogy Su­rá­nyi Miklós is.

De ne is menjünk bele ezekbe az apró pontatlanságokba, hiszen ezt a hatalmas munkával készült kötetet alapvetően a gondosság, a széles körű tájékozottság és tájékoztatni akarás jellemzi. Hasznos és érdekes olvasmány mindenki számára. (Argumentum, 2011)