Ars Sacra

Három kiállítás kapcsán

„Az Ars Sacra Alapítvány hatodik éve szervezi meg a Templomok Éjszakáját és a Szakrális Művészetek Hetét. A két eseménysorozat közös új neve Ars Sacra Fesztivál. A Hit évére készülve a Szent Művészet ünnepével a Hit kapuját szeretnénk mind szélesebbre tárni. A Szent Művészet meghív minket a nagy kalandra, hogy eljussunk a Szent birodalmába” – olvashatjuk a Fidelio című műsorújság ingyenes különszámában.¹

A Vízivárosi Galéria Ars Sacra hívószavú kiállítása (Budapest, 2012. szeptember 6 – október 4.) tehát ennek az összművészeti nagyeseménynek a részeként értelmezendő kisesemény. Az itt kiállító művészek mindegyike hitvalló, hitkereső ember – súgja meg Olescher Tamás képzőművész, szervező és galériavezető, aki minden minőségében maga is hitvallónak, hitkeresőnek tekinthető. Ezt én ugyan nem tudhatom biztosan, de annyi „szent”, hogy ezek az alkotók, bár nem a kánon értelmében vett liturgikus művészet művelői, de a vallás, a transzcendencia által megérintett állapotban és ihletettséggel mintegy a szabad akaratuk kinyilvánításaként nyúlnak a legkülönfélébb témákhoz és médiumokhoz a teremtés, az önkifejezés, a feltárulkozás, a véleményformáló közlés és állásfoglalás tekintetében és érdekében.

Kétségtelen, hogy a hittel eltelt, vallásos áhítatból és elkötelezettségből, a transzcendencia iránti érdeklődésből kegyelmi állapotban születő és, mondhatni, filozofikus tartalmú, érzelmes és/vagy bölcseleti jellegű kortársi művészetnek újabb és egyre bátrabb, nyíltabb reneszánszát tapasztalhatjuk az utóbbi évtizedekben. Ennek a jelenségnek természetesen nagyon sok oka és összetevője lehet, amelyek közül – jelen összefüggésben – elég csak a következőkre hivatkoznunk.

Negyvenöt évvel VI. Pál pápa művészekhez szóló üzenete (1964) és tíz évvel II. János Pál pápa elhíresült levele (1999) után, 2009 novemberében XVI. Benedek pápa a Sixtus-kápolnába hívta a művészvilág 260 képviselőjét, ahol Ravasi érsek, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke a sajtótájékoztatón a következőképp foglalta össze az egyház és a művészek közötti kapcsolat valós helyzetét és jelentőségét. „Az idők folyamán az egyház és a művészet közötti kapcsolat törést szenvedett: az egyház megelégedett az egyszerű ábrázolásos művészettel anélkül, hogy lehetőséget adott volna a kornak megfelelő művészet megszületésére. Emellett maga a művészet is feladta valódi küldetését: a szépség keresésének, az isteni misztérium ábrázolásának lehetőségét. Elérkezett az idő, hogy újra megtaláljuk azt, ami közös az egyház és a művészet életében. A találkozó célja, hogy ösztönözze a művészeket: ne váljanak a liturgikus és szakrális művészet előállítóivá, hanem figyeljék meg és tanulmányozzák az egyház szimbólumait, alakjait, történeteit, örökségét. A művész tehetsége képes mindezt hiteles formában megjeleníteni és közvetíteni.”² Ezen a kiállításon tehát valami hasonló törekvést és kisugárzást tapasztalhatunk, dióhéjban. Az itt szereplő tíz alkotó ugyanis pre- és posztértelemben bejárja a Biblia, illetve az ezzel kapcsolatos fogalmak, események, alakok, jelképek és jelenségek világának egy-egy kisebb vagy nagyobb szeletét, a hitbéli kultúrmúlt egy-egy darabkáját a szentéleteken s az esetleges párhuzam-fenoménokon keresztül egészen a mai idők életérzéseiig.

A teremtés misztériuma, a megváltottság, az örömhír, a transzcendencia, a megfoghatatlan, a láthatatlan világ iránt őszintén érdeklődő, valamint a hitvalló művészettel kapcsolatban azonban érdemes felhívnunk a figyelmet néhány lényeges és „kijózanító” megállapításra, amelyet maga II. János Pál pápa fogalmazott meg a művészekhez intézett 1999-es, már említett húsvéti levelében. „Mi a különbség a Teremtő és a művész között?” – teszi fel a kérdést a pápa, majd így válaszol szentszéki üzenetében: „Aki teremt, a létet ajándékozza, semmiből hoz elő valamit, ex nihilo sui et subiecti, mondja a latin, s ez olyan tevékenység, amire egyedül a Mindenható képes. Ezzel szemben a művész már valami létezőt használ föl, aminek formát és jelentést ad.”³

Az alkotó számára azonban a „teremtés” analógiája adott marad, sőt az újszövetségi szemlélet egyértelműen feloldja az ószövetségi láthatatlan és kimondhatatlan Istenre, illetve a keresztény misztériumokra vonatkozó ábrázolási tilalmat. Ugyanis túl azon, hogy Isten a saját képmására alkotta meg az embert, a megtestesülés titkában Isten fia személyesen is láthatóvá tette magát. Tehát: „Isten Jézus Krisztusban emberré lett: ő az a középpont, akihez fordulni kell, »hogy az emberi létnek, a teremtett világnak és magának Istennek a titkát fel tudjuk fogni«. […] Megtestesülése révén ugyanis Isten fia az igazság és a jóság egész evangéliumi gazdagságát beleszőtte az emberi történetbe, s ezáltal a szépség új dimenzióit is föltárta: az evangéliumi üzenet csordultig van vele.”⁴

S ennek folyományaként a pápai levél természetes módon kapcsolja össze az ókori görögök által is helyesen értelmezett „jó” és „szép” viszonyát: „a szépség ugyanis a jó látható megjelenése, mint ahogy a jó a szépség metafizikai előfeltétele. A görögök helyesen értették ezt, és a két fogalom összekapcsolásával alkották meg a »kalokagathia« kifejezést, ami annyit jelent, mint »a szépjó«. Platón ezt írja róla: »a jó hatalma kiárad a szép természetébe«.”⁵

Az itt kiállító tíz művész tehát a hit- és vallásbéli témák és fogalmak, a valóságértelmezések és érzelmi hangulatok tekintetében valószínűleg a fentebb vázoltak szerint cselekszik, amikor olyan természetű műalkotások életre hívására adja a fejét, mint például az angyali lét megjelenítése és mibenlétének megfogalmazása (lásd Festőangyal [Aknay János]; Érkező angyalok [Ganczaugh Miklós]). A szakrális hely működési területe, milyensége és a teremtőerő vagy teremtődés, valamint az önazonosság szimmetriaelve (lásd templom, azaz Emlék [Aknay János]; Kútkereszt, videó; Gömb, installáció-dokumentum; Csodálatos kenyérszaporítás, ob­jekt [Mátrai Erik]; Tükörben, Ég és Föld, A kovász éjjele [Kovács-Gombos Gábor]). „»A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle.«”⁶ S nemkülönben: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.”⁷ A megváltás keresztje és az eucharisztia, Krisztus titokzatos testének misztériuma (lásd Körmeneti kereszt, objekt; Húsvét éjszakája [Ganczaugh Miklós]; Misztikum, üvegplasztika [Lugossy Mária]; Fehér zászló [Kelemen Kata]; Cím nélkül I–II., kollázs-applikáció [Lovas Ilona]; Nézet, gobelin [Hager Ritta]). A túlvilágba vezető út, a mennyország megjelenítése és aktualizálása (Elysium, Bardó, számítógépes nyomatok; Kint-bent, plasztika [Szöl­lőssy Enikő]). A Teremtés könyve és a világ megváltottságának hal-szimbóluma (Hager Ritta). Ta­lán az arámi ábécével is írt apokrif iratok és az ókeresztény biblia­­tekercsek titokzatosságának, szépségének és szentségének meg­idézése (Scriptum I., Titkosírás, Iniciálé [Kelemen Kata]), vagy Szent Erzsébet középkori legendájának mai világunkkal való ütköztetése (Szegénység és rózsák II–III., vegyes technika, kollázs-applikáció [Ke­le­csényi Csilla]).

A tíz művész kérdésfeltevése, figyelme, médiumválasztása, kifejezési nyelve egyenként más és más, az ihletettség, a pozitív elkötelezettség és gondolkodás, valamint az átlényegülés azonban közös bennük. Ezért Mervay Miklós szavaival élve mi is mondhatnánk a műveket nézve: „a teremtő Isten Lelke költözik belénk, lakozik bennünk, Isten templomává lesznek a szívek, és papjaivá a kezek. S a részvétel [bennünket is] bekapcsol ebbe az áramlásba.”⁸ Mert mindaz, ami kifejezi az ember szellemi megnyilvánulásait, a természet csodáját, az érzelmeket, az élet és a halál, az abszolútum és a természetfeletti nagy kérdéseit, az képezheti a vallásos művészet tárgyát. S ez a kamaratárlat, bár méreteiben kénytelen volt az adott feltételek kicsinyítő korlátaihoz szabódni és igazodni, mégiscsak a teljesség érzését hagyta meg az emberben.



„Úton” – Aknay János kiállítása (Magdolna Torony, Budapest, 2012. szeptember 15–23.)

„Az ember a földet követi, / a föld az eget követi, / az ég az utat követi, / az út önnön rendjét követi” – írja Lao-ce a Tao Te King – Az Út és Erény könyvében, Weöres Sándor fordításában. Emlékszem, ezt az idézetet választotta Aknay János a 2000-ben megjelenő második komolyabb könyve mottójául, amely az alkotó pályaképének követéséhez mint Monografikus szándékú szöveggyűjtemény került be a magyarországi kortárs művészettörténet-írás „nagykönyvébe”.⁹

Akkor a halál sötét árnyéka alól bújt ki János, tegyük hozzá, égi szerencsével, s azóta is az úton járás művészetét gyakorolja – most már a régi énjénél talán sokkalta nagyobb tudatossággal, meggyőződéssel és elkötelezettséggel.

Ez a kiállítása az Ars Sacra Alapítvány és a Budavári Önkormányzat szervezésében az Ars Sacra Fesztivál keretei között a művész egyéni tárlataként, „Úton” címmel vonul be a szent művészet virtuális templomába, a hajdani Mária Magdolna-templom romkertjének valós Tornyában megrendezve. S hovatovább a friss művekből válogatott festménymustra két tondója, két különböző időszakból kiemelt és újranyomtatott képrészlete megerősítőleg figyelmeztet bennünket arra, hogy Aknaynál az úton járás művészete már a kezdetektől fogva megszenteltetett.

Az elektronikus világhálót böngészve egy figyelemre méltó hírre bukkanunk 2011. szeptember 17-i keltezéssel. Az MTI jelentése arról számol be, hogy „kortárs művészeti gyűjteményt alapított a Székesfehérvári Egyházmegye”, amelynek első alkotását – a 2007-ben készült Festőangyal című képet – Aknay János ajándékozta a székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumnak. A Szakrális Művészeti Hetek akkori megnyitóján Spányi Antal püspök arra hívta fel a figyelmet, hogy „a 20. század második felétől a katolikus egyházfők, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápa az egyház barátainak tekintették a művészeket, és a velük való párbeszéd megújítására, elmélyítésére törekedtek”.¹⁰

S itt most célszerű lesz II. János Pál pápa 1999. április 4-én kelt, a világ művészeihez intézett húsvéti leveléből idéznünk néhány olyan jelentős gondolatot, amely segíthet Aknay János művé­szetének megértésében, megítélésében és kortársi elhelyezésében. II. János Pál a következőket írja A művész a Teremtő Isten képmása című nyitó fejezetében: „A művészi alkotásban bizonyul leginkább Isten képmásának az ember. Feladatát elsősorban azáltal valósítja meg, hogy saját emberségének csodálatos anyagát formálja, továbbá a körülötte lévő világot is alkotó módon uralja”.¹¹

Erről többek között eszembe jut Hamvas Béla, aki az emberi életet úgy tekintette, mint amelyen a „megváltás műveletét” kell gyakorolnunk, és a műalkotást úgy, mint amelyik megszólítja az embert. Vagy felrémlik bennem Joseph Beuys krisztusi gondolkodással is átitatott szociális plasztikája és az ő nyomdokain haladó azon művészek kiállítása a Műcsarnokban, amely az Erőforrások címet viselte, s amely megpróbált új, felelősen gondolkodó, egyensúlyra és harmóniára törekvő művészeti alternatívákat adni az ember és környezete viszonylatában.¹²

II. János Pál pápa is összekapcsol két egymástól elválaszthatatlan dolgot a művész e különleges hivatásával kapcsolatban. „Annak ellenére, hogy az erkölcsi és művészi adottság között lényeges különbség van, nem kevésbé fontos a két adottság összefüggése. Kölcsönösen és nagyon mélyen föltételezik egymást. A művész ugyanis alkotás közben önmagát fejezi ki, amennyiben műve saját létének, személyének és létmódjának sajátos tükröződése. A történelem számtalan példát szolgáltat erre. Amikor ugyanis a művész létrehoz egy mesterművet, nemcsak alkotását hozza létre, hanem művével leleplezi saját személyiségét is. Saját lelki fejlődésének talál új dimenziót és sajátos kifejezési formát. Alkotása által szól másokhoz, és kommunikál velük. Ezért a művészet története nemcsak műalkotások, hanem emberek története is. A művek alkotóikról beszélnek, leg­belső titkaikról szólnak, és föltárják azt az igazi szolgálatot, amit a művész a művelődéstörténetnek tett.”¹³

Súlyos, lényeggel teli gondolatok ezek. Egyszer egy művész barátom azt találta mondani egy kiállítás kapcsán, hogy vannak művészek, akik vetkőznek, és vannak, akik öltözködnek. De ugyanezt más fogalompárokban is kifejezhetjük. Vannak a megnyilvánulók, és vannak az elfedők; vannak a me­zítelenek, és vannak a kicicomázottak; vannak az igazak, és a vannak a hamisak; vannak a confiteor természetűek, s vannak az álca mögé bújók.

Számomra nem kétséges, hogy Aknay János melyik csoportba tartozik. Mert nála is, mint sokunknál, a művészet és az élet kényes viszonya a megvalósult alkotások folyamatában, mondhatni, szüntelen kanosszajárásában és bűnbánó vagy rajongó, magába szálló vagy elragadtatott „imájában” tisztul meg. Mert az igazi művészet a megvallás művészete; a gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással történő önvizsgálat alkotásokban realizálódó, a környezetünkre is hatással lévő öngyógyítás és önépítkezés szent művelete.

Aknay Jánosnál megfigyelhető tendencia, hogy 1996–98-tól kezdődően (néhány ritka kivételtől eltekintve) fokozatosan elhagyva absztrakcióit, lényegében három ábrázoló jellegű transzcendens és transzreális alapmotívumra szűkíti témakörét: az angyal-képzetekre, a Szentendrét idéző konstruktív építészeti kulisszákra, valamint a rendszerint expresszív megjelenésű Krisztus-korpuszok és kanonizált szentek világára.

Angyalainak legfőbb jellemzője az ikonikusságon belüli nagyfokú kifejezési és formai szabadság és változatosság. Minden egyes angyala: egy-egy megélt ihletett kegyelmi pillanatnak gyors és erőteljes leképeződése. Találunk itt pihenő, fürkésző, hajnali, magányos, szomorú, látogató, piros szárnyú, ablak előtt álló, éppen születő, reneszánsz, szőlő- és álomangyalokat, angyalpárokat, par excellence angyalórákat, in memoriam angyalokat, egyszerűen csak angyalfejeket, hasadt tudatúakat, megfelezetteket, egyben a kettőket, glóriásakat és kulcslyukszerűeket, arccal rendelkezőket és arc nélkülieket, Máriát, Jézust, a Megváltót alakítóakat, szentendrei városmotívumok között röpködő­e­ket, de cím szerint legfőképp: Festő-, Őr- és Védőangyalokat.

A Szentendrét idéző sík-konstruktív vagy vázszerkezetű építészeti kulisszái ugyancsak változatosak, ám ezek mára Az én Szentendrém témakörből cím szerint az általánosabb érvényű és letisztultabb gondolkodású Emlék témavilág köré szerveződnek. A szakralitás természetesen itt is érezhető. Nemcsak azért, mert sok a templomra emlékeztető geometrikus forma, de azért is, mert a képek konstruktív szerkezetébe mindig belekomponálódik a fehér fény és tiszta szín valamilyen erőteljes megjelenése, égből jövő közlése, mértani aranyaránya, sugárkévés áhítata. Sőt, az épületelemek olyan emberi jellemeket, érzelmeket, gondolatokat, sorsokat és lelkeket hordoznak magukban vagy személyesítenek meg, illetve helyettesítenek, amelyeknek mai szakrális üzenete végtelenbe visszavivő időket idéz.

A két nagy témacsoport közé ékelődnek Aknaynak azok a festményei, amelyek egy elhunyt művészbarát Corpus szobrát, sőt annak, de az alkotó saját portréját is megidézőn, a megfeszítés je­lenetét, a megfeszített testét, illetve szenvedő arcát ábrázolják igen felfokozott, zaklatott stílusban. A kanonizált szentek elképzelt arcképei pedig hol realisztikusan, hol ikonikusan jelennek meg az Aknay-féle értelmezésben. És másképpen és röviden fogalmazva: a szent az, amit kívülről kaptunk, de általunk terem, bennünk él és szaporodik…

•

Jézus élete – Aknay János, ef Zámbó István és Tábori Csaba kiállítása (Műterem Galéria, Debrecen, 2012. október 11 – november 10.)

Több mint két héttel az országos szerveződésű Szakrális Művészeti Hetek záró eseménye után egy újabb, mintegy „műsoron kívüli” rendezvénnyel egészült ki ez a hatodik éve elhíresült program: nevezetesen a Jézus élete című témakiállítással. A Biblia pauperum és a Biblia picta hagyományát táblaképekben felelevenítő tárlat egy magánszemély, Matula Péter kezdeményezésére jött létre, aki három kortárs képzőművészt bízott meg azzal, hogy mindenféle megkötöttség nélkül, ki-ki a saját stílusában, formavilágával és eszközeivel fesse meg az általa kiválasztott tizenhat evangéliumi és a Jelenések könyvéből vett három részletet. Aknay János, ef Zámbó István és Tábori Csaba képi válaszai merőben eltérőek, ám pontosan ettől izgalmas ez a kiállítás.

De nézzük először azt a felemlegetett hagyományt, amely a másik mottója lehetne ennek a tárlatnak, majd azt, hogy miként teremtődhet meg a kapcsolat a keresztény kulturális tradíció és a modern művészet között.

A Magyar Katolikus Lexikon és az internetes Wikipédia (szabad enciklopédia) szerint a Biblia pauperum, illetve a Biblia picta, magyarul a „szegények Bibliája” és a „festett Biblia” az a 13. század végétől elterjedt könyvtípus, amelyben Krisztus életét mint beteljesedett előképek sorozatát írták le és illusztrálták az erre szakosodott szerzetesi műhelyek rendszerint névtelen és természetesen hívő illuminátorai, mai szóhasználattal élve – művészei. (Az illuminátor az a személy, aki illuminál, azaz ünnepi díszbe, fénybe öltöztet, kivilágít, megelevenít, megjelenít, képileg láthatóvá tesz, vizuálisan értelmez valamit.) A Biblia pauperumok tehát a középkor legnépszerűbb könyvei közé tartoztak. Miniatúrákkal díszített és fametszetes példányai, táblanyomatai ma már világszerte őrzött muzeális értékek. Ahhoz a könyvtípushoz tartoznak, amellyel Gutenberg találmánya előtt igyekeztek megoldani a Biblia gyors és viszonylagosan olcsó előállítását és terjesztését. A könyv alakban közreadott fametszetsorozatok mintegy átmenetet képeztek a középkori festett kódexek és az illusztrált nyomtatott könyvek között.

A Biblia pauperumok szövegképei, szemléltető ábrái összességükben annak az ókeresztény korig visszanyúló hagyománynak az összefoglalásai, amelyekben a keresztény művészet képrendszere kialakult, és amelyek gyakran adtak mintát a monumentális művészet képprogramjaihoz (lásd templomfestészet, faragott és festett oltárképek, ikonok, üvegablakok stb.). Valamennyi ma ismert illusztrált Biblia pauperum megegyezik abban, hogy az Ó- és Újtestamentum eseményeinek allegorikus kapcsolatát úgynevezett képcsoportokban állítják a néző elé. A középpontban az újtestamentumi jelenet (antitípus) van, amelyhez két – azonos gondolatot kifejező – ótestamentumi kép (típus) járul. A kiemelt jelenetekhez a sarkokban elhelyezett négy próféta szöveges próféciái tartoznak. A három bibliai képhez általában egy-egy magyarázó mondat vagy idézet is járulhat.

Nagyon fontos azonban két mozzanat, amelyet ki kell emelnünk. Az egyik, hogy ezek a 13–14. században keletkezett képes kéziratok elsősorban didaktikai célokat szolgáltak. Tehát eredeti rendeltetésük szerint szegény klerikusok, szerzetesek segédkönyvei voltak, amelyeknek fametszetes kiadásait valószínűleg a módosabb polgárok is megvásárolhatták, s amelyeknek segítségével a Szentírást könnyebben tudták népszerűsíteni és megismertetni az egyházi rend alsóbb tagjaival és a laikus hívőkkel. Ugyanakkor egyszerűen bámulatos az a logikai művelet, vizuális eszköztár és vázszerkezet, amely az egész Bibliát a képi nyelv segítségével mintegy keresztül-kasul szőve átjárja és összefűzi, megvilágítja és újraépíti, s amelyet nem is tudnánk másképpen, mint „a kétszarvú szillogizmus és az egyszarvú enklitika” nyelvi-logikai formulájával kifejezni és meghatározni.¹⁴ Tudniillik a Biblia pauperumok hármas képei mindig arról szólnak, hogy két „előzményből” hogyan jutunk el a „végkövetkeztetéshez” és vissza, a „végkövetkeztetésből” a két „előzményhez”.

A mások fontos mozzanat, hogy e díszes „kézikönyvek” kompozícióinak tervezői és kivitelezői a bibliai történeteket az őket körülvevő világ körülményei (berendezési tárgyai, viseletei) közé helyezték.

S itt most egy nagyot lépve – mintegy megerősítőleg és bővítő jelleggel – szeretném a mába emelni ezeket a megelőző gondolatokat és ismereteket.

„A virágzó középkor kifinomult lelkisége hívta életre a Biblia pauperumok sajátos műfaját” – írja Pásztor Péter műfordító abban az előszavában, amely a Biblia pauperum modernorum, avagy Biblia a mai lelki szegényeknek címet viseli, és Kalmár István képzőművész ilyen szellemű alkotásaihoz készült 2004-ben.¹⁵ Pásztor Péter tehát az időfogalom tágításával, az időkapuk nyitogatásával és a Biblia pauperum „meditációs kalauzként” való értelmezésével tovább aktualizálja a Bibliához fűződő viszonyunkat. Tovább idézve őt: „Az ószövetségi jeleneteknek (típusoknak vagy előképeknek) az újszövetségi párjukhoz (antitípushoz) való hozzárendelése nem egyszerűen olvasási-értelmezési mód, amelyet már a korai keresztények gyakoroltak. Pál apostolt követve, aki megnevezte a típusok és antitípusok legfontosabbikát: Ádámot és Krisztust, hanem a Biblia sajátos, belső szerkezeti elve, mely úgyannyira át- meg átszövi az egészet, hogy szinte nincsen Krisztus életében olyan esemény, amely ne kötődnék valamilyen ószövetségi előképhez. Ennek következtében a Biblia szövetén végigfut egy olyan szál, amely fölülmúlja a történetek belső időbeli vonatkozását, eltörli a történeti időt, és végső soron áthidalja a bibliai elbeszélés és befogadó között tátongó idő szakadékát, mintegy áthelyezi a szent eseménybe (szaknyelven üdvtörténetbe). A Biblia pauperumokat tehát nem egyszerű bibliaismereti szövegkönyvként vagy festői mintakönyvként, hanem a szemlélődő lélek meditációs kalauzaiként használták.”¹⁶ És tegyük hozzá: használhatjuk mi is. Pásztor William Blake látomásos festőre hivatkozik, aki azt találta mondani, hogy „az Örökkévalóság szerelmes az Idő gyermekeibe”.¹⁷ Mély értelmű kijelentés ez, amely visszakapcsol bennünket a Teremtőhöz és a teremtéshez, az Örökléthez. Majd Pásztor így fejezi be gondolatmenetét: „Az, hogy a jeruzsálemi templom kárpitja kettéhasadt, és az isteni jelenlét immár nem kötődik egy helyhez, számos kö­vetkezménnyel járt, egyebek közt azzal, hogy ezt a szálat újra és újra meg kell találnia a művé­szetnek.”¹⁸

Nos, a sok más kortársi megnyilvánulás mellett erről tesz tanúbizonyságot ez a kiállítás is, amelynek még a szokatlanabb formai módozatokban és felfogásokban előadott táblaképei is erősen kötődnek a fentebb említett ikonográfiai hagyományokhoz, a szentképek, az oltáros triptichonok, sőt az ikonok és ikonosztázok világának alanyi módon újraértelmezett tradícióihoz.

Hosszú lenne, s igen messze vezetne a megfelelő Biblia-idézetekkel összevetni és egyenként elemezni a kiállított szuverén műveket. Annyit azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy mindhárom alkotónak – természetesen az egyéni vérmérsékleteknek megfelelően – igen sok köze van például az ikonfestészethez. Aknay János esetében ezt persze most nehéz megítélnünk, mert csak egy képével szerepel ezen a tárlaton. De aki jól ismeri az angyalokkal, angyal- és emberikonokkal, szakrális terekkel, valamint szentábrázolásokkal teljesedő életművét, abban kétség sem merül fel e kijelentés hallatán, hiszen vizuális eszköztára, érdeklődése, figyelme szinte már a kezdetektől fogva a transzcendencia felé irányul. S az ikon legfőbb sajátossága éppen az, hogy személyes hitbéli cselekedetként, vallomásként, imaként hat vissza a nézőre. Az ikon: égre nyíló ablak, maga a megszólító erő, a „vágy visszafordulása”. Az ikon: érzéki érzékfelettiség, a mögöttes tartalom megnyilvánulása, mi kerülünk a gyújtópontjába. S ez még ef Zámbó István esetében is így van, aki egy rendkívül eredeti, úgymond, „szubjektív-alanyi” jelrendszert használ árnyék nélküli (!) képein. Lám-lám, megint egy különös utalás az ikonok földöntúli világára! És azért azt is jó, ha tudjuk, hogy Zámbó meglehetősen botránykeltő és a humortól sem távol eső ikonográfiájának és szubjektív életfilozófiájának gyökerei többek között – a Biblián túl – olyan „szent” könyvekben találhatók meg, mint például Hamvas Béla Láthatatlan történetében vagy Matei Călinescu Zacharias Lichter élete és nézetei című biblikus hangulatú bölcseleti kultuszregényében.

Tábori Csaba szakrális témájú, a megadott újszövetségi bibliatémákat keresztformába rendező műegyüttesében pedig mintha a legkövetkezetesebb foglalatát találnánk mindannak, amiről a fentebbi fejtegetéseink szóltak.

Végezetül vegyük elő Somogyi Győzőt, aki A művészet hitele című írásában a következő gondolatfüzérrel „merészel” megajándékozni bennünket: „szembe kell nézni a modernitás parancsával, és nemet kell rá mondani, és újból meg kell találni az eszmét, amely valóban hisz a személyes alkotóban. […] A termékeny visszafordulás a múlthoz, ez a kultúra alapja. A csőlátás, hogy csak előre, és ne nézz hátra, mert sóbálvánnyá változol, ez a modernitás tévedése. Kizárólag visszatekintve, visszanyúlva lehet megteremteni azt a fedezetet, amelyik a művész hitelét szolgálja.”¹⁹

S talán ez a szándék, ez a finom célzás, ez a szelíd erőszak bujkált Matula Péterben is, amikor a kiválasztott alkotók elé tárta „visszautasíthatatlan” kérését…

Jegyzetek

1 Beköszöntő, 2012/24.

2 http://www.magyarkurir.hu/hirek/xvi-benedek-es-muveszek-novemberi-talalkozojarol

3 http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=68

4 Uo.

5 Uo.

6 Mt 13,33

7 1Kor 13,12

8 Múzeumlátogatás – a keresztény művészettörténet szerepe a hitoktatásban, http://epa.oszk.hu/01300/01397/ 00010/pdf/EPA01397_Magyar_Sion_2012_01_011-017.pdf

9 Aknay János, szerkesztette Novotny Tihamér, Vajda Lajos Stúdió Kulturális Egyesület, Szentendre, 2000. (Az első könyv adatai: Hann Ferenc, Aknay János – Beszélgetés a festővel – Jan van Dam és Prakfalvi Endre tanulmányával, Szentendre, 1989.

10 http://www.metropol.hu/kultura/cikk/781084

11 http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=68

12 Lásd Ressource Kunst / Erőforrások – Újraértelmezett elemek a művészetben, kiállítás és katalógus, Műcsarnok és Műjégpálya, 1990. május 10 – június 17.

13 Uo.

14 A „kölcsönzött” kifejezés egyben utalás Borgó György Csaba képi nyelvezetére, dialektikájára, filozófiájára is. Lásd Novotny Tihamér, Még mindig kétszarvú szillogizmus és egyszarvú enklitika – Azaz: axiómák a még mindig BORGÓ (György Csaba) művészetének megértéséhez = Szétguruló üveggolyókban…, Szentendre, 2004, 499–502. Idézet a tanulmányból: „Borgó György Csaba különös művészetét tehát a következő azonos intenzitású kulcsfogalmakkal tudnánk a legmegfelelőbben meghatározni:

1. Szubjektív kozmológia. Mert a filozófiai és paravallásos síkon megfogalmazódó énképének tér- és időbeliségét absztrakt jel- és szimbólumrendszerekkel teszi képileg érzékletessé.

2. Az énkép-teremtés legfőbb vizuális-logikai segédeszközei pedig a következők:

a., A szimmetriaelv. Mintha az ember két keze egyszerre mozogna, egyszerre rajzolna, és a kisebb-nagyobb módosulásokat csupán az agyféltekék más-más beállítottságai diktálnák. (Lásd Nagy Pál [1979–1989] és Ady József [1950–1991] hasonló kísérleteit.)

b., A »kétszarvú szillogizmus«. Formai szempontból nézve az a vizuállogikai folyamat, amikor két »előzményből« jutunk el a »zárótételig«.

c., Hermeneutikus dialektika, amelyen a kép szín- és formafejlődésének ellentmondásokon és kölcsönhatásokon alapuló zárt, belső folyamatát kell értenünk.

d., Az »egyszarvú enklitika«, amelyen egy vizuális hangsúly melletti vizuális hangsúlytalanságot, vagyis egy saját hangsúly nélküli forma megkettőzését kell értenünk egy képzeletbeli vagy egy jelképileg érzékletessé tett függőleges tengely mentén.” (502.)

15 Leporelló-katalógus, Németajkú Református Gyülekezet, Budapest, V. ker., Alkotmány u. 15.

16 Uo.

17 Uo.

18 Uo.

19 A Magyar Művészeti Akadémia Harmadik Emlékkönyve 2008–2011, Budapest, 2012, 42.