Nagy a világ, jut benne hely mindenkinek

Részlet a Marokkóban a beteg párnája alá mindig tesznek tőrt című készülő regényből.

Azrael világról vallott felfogását a bizalom tartotta egyben.

Úgy tartotta, hogy a bizalom előleg a szeretetből.

Adni kell, hogy kapjon.

És: adni kell, hogy még többet adhasson.

Kételkedés és hátsó gondolat, vagy ahogy ő nevezte, második szándék nélkül, nem mérlegelve mennyit nyerhet, mennyit veszíthet egy-egy szóval, gesztussal, kiállással.

Úgy tartotta, a bizalom a gyermek megőrzése a szívben, és ő még sokáig gyermek szeretett volna maradni, bár vészesen közeledett a huszadik születésnapja.

A nagyanyjától azt tanulta, hogy egyedül nem megy. Bármilyen erősnek is érzi majd magát, mindig szüksége lesz valakire, aki érzi azt, amit ő, és tudja azt, amit ő nem.

Csak akkor lesz saját élete, ha mer függővé válni azoktól, akikben megbízik. Inkább csalódni, mintsem az életet eleve pokolnak, az embereket szörnyetegnek és potenciális ellenségnek tételezve elfordulni a többiektől.

Mi, azt mondani ahelyett, hogy én, én, én.

Azért óvatosságból egyszer felírt a noteszébe egy Seneca-idézetet: „egyforma hiba mindenkiben bízni és senkiben sem.” Felírta és elfelejtette. Mert a különbözőségek mélyén valamilyen közösre mindig rátalált, és ez tovább erősítette kisgyermekkorától táplált hitét.

Mások példáján látta, hogy könnyebb legyinteni vagy észre sem venni, mint megérteni. Könnyebb magára hagyni, mint mellé állni, vigasztalni.

Amióta önmaga számára is meglepő módon tudatosan próbálta rögzíteni az efféle érzetek és gondolatok kapcsolódási pontjait, még bizonyosabb volt abban, hogy a bizalom az ő útja.

És olvasott már néhány könyvet, ahol az emberek ugyanazt akarták, mint ő, és mégsem voltak boldogtalanok.

Már voltak veszteségei, salakként gyűltek össze a gyomrában, és nem akarta örökké cipelni őket. Nem akart visszalépni a bánomisén érzelmi közegébe; a temetés utáni fájdalmas hónapok szitáló egykedvűségébe.

Úgy tartotta, ha nem bízik magában, hogyan várhatná el, hogy mások bízzanak őbenne. Az is könnyen meglehet, hogy olvasta valahol; mostanában elszaporodtak a bölcs mondásokkal operáló életmódkalauzok. Vagy ezt is felírta a noteszébe, és kivételesen nem felejtette el.

Mindegy.

De az nem, hogy megint az eszébe jutott ez a notesz-dolog. És persze a nagyanyja, aki még az utolsó időben is csomagolt neki tízórait, és egyszer kiesett a notesz a táskájából, és ő akkor, egyetlenegyszer belenézett, és elolvasott néhány bejegyzést, és azt mondta utána, hogy szép, szép, és hogy ő milyen boldog lesz, ha majd az idézetek mellett az unokája saját gondolataival telnek meg a lapok.

Elbizonytalanodott.

Nem értette, minek jut folyton az eszébe, ha egyszer nem akarja, s miért éppen most, amikor a személyzeti étkezde ajtajából egy nagy hodály ember már percek óta felé vigyorog.

Kirobbanó és bizonyos fokig értelmetlen energia áradt belőle. Strasszköves fekete pólójában, a két számmal nagyobb, sárga bermudanadrágban és narancsszínű, apró virágmintákkal ékesített strandpapucsában úgy nézett ki, mint egy mindenre elszánt, szabadnapos úszómester.

Az is volt, a Ház íratlan szabályai szerint az első számú, korelnök úszómester. Mind a két műszak, vagy ahogy ők mondják, mind a két „csomó” főnöke.

Nem bánod, ha csatlakozom, kérdezte, amikor elkapta végre Azrael semmibe futó tekintetét.

A hangja csak lassan szivárgott el hozzá.

Bánja, akarta volna mondani reflexből, és nyitott jobb tenyerét maga felé húzva a levegőbe emelte.

Az elhárító mozdulat azonban nem sikerült.

A napszítta, barázdált arc boldog tulajdonosa köszöntésnek fogta fel, és kedélyesen a tenyerébe csapott.

Maxi vagyok, úszómester és válási olimpikon, nevetett rá erős, fehér, szabálytalanul álló fogaival. Híres vagyok a humoromról.

Azrael.

Az úszómester az ürességig titoktalan emberek közvetlenségével húzódott közelebb hozzá.

Ez valami művésznév, tudakolta lehalkított hangon, szinte kedvesen.

Így hívnak.

Nehezére esett rá figyelni. Kimerültnek és tompának érezte magát a hosszú nap után, de nem akarta megbántani a vigyorgó idegent.

Azrael, kérdezett vissza lassan morzsolgatva a különös szót. Nem baj. Ettől még lehetünk barátok.

Ebben maradtak.

Az ebédlő sárga és nyúlós fényében most először találkozott a tekintetük. A férfi bizalommal teli nagy, kerek szeme azt sugallta Azraelnek, hogy őszinte az érdeklődése, és nyugodtan rábízhatja magát. Szókimondó, bohém pasasnak tűnt, még ha kissé fárasztó is volt a nyomulása.

Tudatta vele, hogy hosszú és fárasztó napja volt. Ma érkezett, és másnap reggel már kezd is a recepción.

Úriember úgysem fekszik le ugyanaznap, amikor felkelt.

Azrael szája mosolyra húzódott. Kezdte megszokni a stílusát.

Innál velem valamit odaát, folytatta az úszómester kérdő hangsúllyal, még belül az előző szélesvásznú mosoly hatótávolságán.

Tudható, hogy ilyen kérdésre, különösen férfiak között, kicsi a valószínűsége az elutasításnak. És ott volt még a mondat végére titoklag odalehelt „odaát”, ami nem azért volt érdekes neki, mert ők most „ideát” vannak, hanem azért, mert a Kővár Azrael számára még bejáratlan labirintusában ezek szerint van egy hely, amelyet illik mielőbb megismernie, ahol nyugodtan folytathatják, amit jószerivel még el sem kezdtek. Ahol a személyzet tagjai is leülhetnek anélkül, hogy megszegnék a házirendet. Ha van itt házirend egyáltalán.

Kíváncsiságtól vezérelt hümmögésére újabb kérdés érkezett: Valami igazit, vagy mindegy, hogy mit?

Igazság szerint Azrael nemigen tudta, milyen az az „igazi”.

Valami extra erős vagy nagyon drága italra gondol, így okoskodott magában, amikor már kint voltak a kantinból, és elhaladtak a hintó melletti kavicsos úton.

Épp azon mélázott, vajon az este éles színeitől, a rákent friss lakktól vagy a hozzá kapcsolódó, még frissebb emlék intenzitásától tűnik olyan fényesnek az a hintó, amikor telibe találta az újabb kérdés.

Nem is kérdés volt ez, inkább a női szépségnek kijáró férfitársi empátia rögtönítélő megnyilvánulása.

Találkoztál vele.

Az úszómester olvasott a fiú szeméből, és választ sem várva mesélni kezdett.

Azrael magában mindkettőért hálás volt neki. Mármint azért, hogy nem kellett kifejtő választ adnia, azért pedig különösen, hogy árulkodó kérdések nélkül tudhat meg valamit a Gréta nevű elsöprő természeti jelenségről.

Miközben a Randevú szárny felé vezető kavicsos útszakasz törpefenyőkkel szegélyezett leágazására tértek, Azrael felhúzta a vállát, megfeszítette a nyakizmait, és fejét belefúrta a fák és épületek közt susogó meleg levegőbe, nehogy egyetlen szót is elszalasszon.

Belső látásával lassan kezdte kibontani a sötétben a titokzatos lány alakját. Nem vetkőztetni akarta, egy kicsit mégis beleborzongott.

Gréta, mondhatni, száműzetésnek fogta fel itteni létét.

Színésznőnek készült, és noha soha nem lépett fel egyetlen, megalkuvás nélkül színháznak nevezhető épületben sem, az is volt.

Amilyen könnyen és gyorsan tanult, olyan nehezen felejtett.

Amilyen hamar belelkesült, és szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált, olyan hosszú ideig tartott, amíg túltette magát a csalódásokon, megemésztette az őt érő megaláztatásokat, és megszokta a magányt.

Akármennyien nyüzsögtek is körülötte, bálványozták, istenítették, lesték kegyeit, akarták volna birtokolni, birtokolták. Főleg ez, a szerelem látszólag könnyű szerkezetű hídja bizonyult ingatagnak. Ez okozta a vesztét. De csak sok évvel később, egy másik történet lapjain.

Szüleivel olyan országból érkezett ide, ahol sokan, de tegyük hozzá: az idő múlásával egyre kevesebben, ugyanazt a nyelvet beszélik, mint új hazájában.

Az apja, aki állatidomár volt egy vándorcirkuszban, azt mondogatta két riadt, cérnavékony leánykájának, hogy az új hazájukban majd jobb lesz, sok pénzt fognak keresni, megbecsülik őket, nyíltan kimondhatják, ami a szívüket nyomja. És ilyesmiket.

Gréta azonban tizenvalahány évesen úgy gondolta, nincs régi haza meg új haza. Haza van, és kész. Laza béklyó sorsunk körül. Pláne ha ugyanazon a nyelven kérhet mákos bejglit, és az étterem vécéjébe az utcáról is beszaladhat, ha rájön hirtelen, és azt kérdezi a pincértől, megengedi.

Ott a haza, ahol érti, amit érez, és érzi, amit ért.

Ahol a bizalom töri fel közös hallgatások pecsétjét.

Ahol utálja, ha meg akarják vigasztalni.

Ahol nem azt vallja, hogy mindenhol jó, de a legjobb máshol. És ha tehetné, már indulna is.

Ahol a szabadság, hú, de nehezen állt rá a szája erre a különös szóra, ahol a szabadság egyben elkötelezettség is. Például a döntései mellett. A választásai mellett. Ezek többnyire rosszak voltak, ami tovább variálta számára a szabadság-projekt kifutási lehetőségeit. De ettől szép az élet.

Ilyesmiket gondolt, de kimondani először nem merte, később nem akarta.

Szentimentális arcát korán racionálisra cserélte.

Ügyelt, hogy mindig arra összpontosítson, ami van, és fogadja el olyannak, amilyen.

Tudomásul vette, hogy a szükségletei elhomályosítják az intuíciót.

Minden rendben lesz, mondogatta egy belső hang, ha előre megírod a történeted végét, azután eszerint éled meg, ami addig történik.

De persze semmi nem úgy lett, ahogy eltervezte.

Néhányan, feltehetően a népes személyzet tagjai közül, alig leplezett kiváncsisággal köszöntek rájuk. Nem értették, miről beszélhet Maxi, az úszómester és válási olimpikon olyan bizalmasan a mosolygós jövevénnyel.

Hamar híre ment, hogy itt az új fiú, megjött Sára öcsikéje.

A recepció gyors hírelosztó, és Elza végre fontosnak érezhette magát. Még a fodrászokhoz is átszaladt, hogy a másnapi váltásra új frizurája legyen.

Csak Vince, a tépett idegzetű őrző-védő morgott egymagában a Bólogatónak nevezett hangulatos házi söröző kerthelyiségének leghátsó sarkában.

Azokra az eléggé el nem ítélhető kérdésekre, hogy „később fizetsz”, „szabadnapos vagy”, „ugye, nem látott a főnök bejönni”, a jórészt alkalmazottak fogyasztására berendezkedett hely törzsvendégei élénk bólogatással szoktak reagálni, innen a hely neve, hogy Bólogató.

Rendelt még egy sört, azt is motyogva.

Mutatóujját minduntalan a fülébe nyomta, igazán nem valószínű, hogy lett volna tisztességes gyerekszobája. És ha volt is, már rég elfelejtette, milyen az, ha önmagáért szeretik az embert.

Nincs azon csodálkoznivaló, hogy a pincér feltételezett irányába eleresztett, kurta rendelésféle pusztán önmaga számára fenntartott akusztikus élmény maradt, az ajkát foghegyről elhagyó, félig tagolatlan szavaknak nem lett foganatja.

Kéne emelnie a hangját.

Mi ez a lazaság.

Ha visszatér a Százados, kirúgatja ezt a kétbalkezes tányérnyalót.

Az ő keze messzire elér, akár a gondolatai.

Ekkor lépett be Maxi és a mutatós ábrázatú jövevény.

Vince egy hosszú pillanatig nem tudta eldönteni, most sírjon vagy üvöltsön, ezért inkább csendben maradt. Jobbnak látta, ha a háttérben meghúzódik.

Ezek ketten máris hogy összefőttek.

A pinatréner és az új csókos. A nagyfőnök soros kurvájának öcsikéje.

Feszült, ellenséges viszonya az úszómesterrel közszájon forgott. Az új fiút meglátni és megutálni pedig bőven elég volt a mai nap.

A fiúnak arra a kérdésére, hogy miért, az úszómester annyit mondott, azt ő is szeretné tudni.

Ennyit sikerült Vincének elcsípnie a jól láthatóan elmélyült, szinte baráti beszélgetésből, mert amikor a kerthelyiség lampionjai közt üres asztalt keresve észrevették őt, mindketten azonnal, mintegy parancsszóra, katonásan másik irányba fordultak.

Mintha előzőleg gyakorolták volna.

Az utálat mágneses hatása.

Minél messzebb a Zombitól, kommentálta Maxi a villámgyors balraátot, miközbe érzékelte, hogy a fiú lábai is ösztönleg vele együtt fordultak a pasas láttára.

Életveszélyes alak.

Egy állat.

Egy vödör takonyban hempergetett állat.

Azrael nevetve bólintott. Volt szerencséje hozzá délután, amikor ráeresztette a kutyáját.

Ugyan, Szandi nem ártana a légynek sem. Tündéri kis szuka. Egész álló nap a hímek után koslat. Ha nincs felhozatal, besurran a férfizuhanyozóba, és nedves szemmel stíröli a lógó pöcsöket. Nagy herezacskó-specialista, egyszer igazán letéphetné a gazdájáét.

És hozzátette, hogy nagy szolgálatot tenne a hazának és személy szerint neki, ha helyette végezné el a piszkos munkát.

Grétáról beszéltünk, térítette vissza őt Azrael az eredeti témához.

Ejha. Türelmetlen a fiatalember. Csak tessék kipróbálni, bévül biztos tágasabb.

Ezt hogy értse.

Értse úgy, kérdezte, hogy Gréta, az ő védtelen vágyának tárgya, bárki kényének kedvére tesz.

Bárkinek nem. De ha megnyered azokat a kis csatákat, amelyeket a legtöbb hím elveszít, birtokon belül érezheted magad. Talán hamarabb, mint hinnéd.

Akkor van remény.

A remény túrót sem ér.

Reméled vagy akarod, ezt döntsd el. De tünde gyorsasággal, mert a nő egykettőre leveszi, hogy puha vagy, és akkor neked annyi. Leír. Gyárilag rühelli a lúzereket.

Agyas kis nő, jól vág az esze, és lát a terepen. Különben már rég kicsinálták volna.

Valamit tudhat a nagyfőnökről, ezért hagyták eddig békén. Vagy csak valamit tud, és jobban csinálja, mint más nők. De semmi nem tart örökké. Pláne itt a mi kis pokoli paradicsomunkban.

Azrael el sem tudta képzelni, ha minden igaz, amit Maxi mesél, egy ilyen nő mit keres itt, miért nem áll odébb. Nagy a világ, jut benne hely mindenkinek.

Mi dolga lehet ebben a világtól elzárt, saját játékszabályai szerint működő, kényelmet, kalandot, búvóhelyet, inkognitót jelentő Kastélyszállóban.

És ha a sors akarta így, ha dolguk van egymással, ha, ha. Valami kézzelfogható kellene.

Amíg Maxi elment két sörért, Azrael magába roskadva ült a kerthelyiség legsötétebb zugában.

Elég nevetségesnek érezte a saját folytonos tépelődését.

Lebegett, akár egy nyugtalanító érzés.

A második korsó sör után nem tudta eldönteni, hogy a vizelési ingertől van, vagy szimplán hány­inger kerülgeti, fészkelődni kezdett. Nem tudta, hogyan üljön, hová tegye a kezét, merre nézzen, ha kifelé néz, és főleg: mit gondoljon erről az egészről, önmagáról.

Legszívesebben kigombolta és levette volna a nadrágját, de erről hamar lebeszélte magát. Mégiscsak emberek között van, mit szólnának, ha az új fiú egy szál boxeralsóban virítana már az első este.

A Maradona-pólós a szemközti sarokban biztosan örülne, na persze, ő megmondta, hiába Azrael fátyolos tekintete, a megtévesztően kék, ártatlan szemek meg a finomkodó városi beszéd, ez a porbafingó mégiscsak egy kis köcsög, péniszért eszi a penész, megmondta volna ő, ha valaki kérdezi. Rejtve előtte semmi nem marad, most is, tessék, alsógatyában billeget a parázna.

Az úszómester böfögött egyet. Ez rántotta vissza Azraelt a sörszagú valóságba.

Előszél, mondta amaz tudományos felkészültséggel, és tovább ecsetelte elméletét, miszerint a szexuális szolgáltatásra igényt tartó elvált nők száma végtelen.

És ha jól kufárkodsz a tehetségeddel, itt arany életed lesz.

Be kell bizonyítanod nekik, hogy a te farkad nem közönséges kerti cukkini.

Erre ittak.

Nem mindegy, mi jut neked, szép, kerek, megdolgozható fenék vagy csak a pohár feneke. Jól vésd az eszedbe, Izrael.

Azrael.

Annál inkább.

És ne ragadj benn magadban, te jó lélek, mert az élet nagy kaland, és minden nap tartogat meglepetéseket. Csak meg kell látni az adódó lehetőségeket.

Ez ám a művészet.

Erre is ittak, de főleg az úszómester.

Semmi cicó, vágj bele, ha érzed, hogy feszül a nadrág a lábad között.

Vedd el, ami a tiéd lehet.

Az elcsatolt területek tulajdonosai még hálásak is lesznek neked azért a kis változatosságért.

Azrael nem akarta mondani, hogy ő éppen a meglepetésektől szeretné magát minduntalan megkímélni.

Azt sem, hogy amióta elveszítette az egyetlen stabil pontot az életében, azóta sokkal óvatosabban ismerkedik, nehezen köt barátságot idegen emberrel. Hiába vigyorog, mint a tavitök, ez csupán álca. Reflex. Az idegek önvédelmi mechanizmusa.

Azt meg végképp nem akarta mondani, hogy nőügyekben még rosszabb a helyzet.

Kész kommunikációs katasztrófa.

Látszólag vonzza őket, sőt nemcsak látszólag, hanem valóságosan is; kedvesek hozzá, megértőek, anyáskodók, figyelmesek, jó velük beszélgetni, mert sokkal érzékenyebbek  a hasonló korú fiútársainál, és így tovább.

De amikor arra kerül a sor, lelkileg általában leblokkol.

Nem fizikailag, ezt érdemes hangsúlyozni.

Néha majd szétrobbant egyetlen kósza, véletlenszerű érintésre. Szikrázott, égett és égetett az egész teste. Amikor egy-egy homályos szándékú, tétova randevú végén elváltak, rohant haza a hideg zuhany alá, hogy mielőbb elmúljon az egyszerre áhított és félt ágyékmélyi szorítás.

A merevedés mindig elmúlt, de a merevedés kínja nem. Hiába könyített magán nemegyszer.

Holott nem történt más, mint azokkal a tizenéves fiatalemberekkel szokott ilyenkor, akik a számukra még új, meghódítandó területekre kompromisszumok nélkül csak a szerelem kapuján át képesek belépni.

Az a baj az életeddel, hogy kevés benne a történet.

Maxi kedvesen átölelte a magába roskadt, kissé vacogó fiút. Ha lett volna nála egy zakó vagy dzseki, azt is ráterítette volna. Kezdett elhatalmasodni rajta a lepedőakrobaták önfeláldozó heroizmusa.

Még kevés. De ne aggódj, ami késik, nem múlik.

Csak engedd el magad, és hagyd, hogy megtörténjenek veled a dolgok.

Nem futhatsz el a saját farkad elől.

Bárhová bújsz, ilyen fizimiskával úgyis megtalálnak a nők.

Bennem nincs meg a te finom részletek iránti érzéked, de abban biztos vagyok, hogy egyszer még vágyakozva fogsz visszagondolni ezekre az ártatlan évekre.

Maxi bizalmas jelzésnek tekintette, hogy a fiú nem húzódott el tőle. Szinte meghatódva a saját szavaiból áradó bölcsesség univerzális erejétől, fénylő, megvilágosult arccal végül  kimondta a kimondhatót.

Baszd meg és uralkodj.

Különben ők uralkodnak rajtad, és akkor sírhatsz, ahol senki se lát.

Baszd meg és uralkodj, különben elvesztél. Soha nem jössz ki a maccsból. Akinek már a pina puszta látványától is bűntudata van, az jobb, ha ás egy gödröt, és betemeti magát.

És győzködte a fiút, hogy neki elhiheti.

Baszd meg és uralkodj.

Jó kis mondat, morzsolgatta magában még egyszer az úszómester, és úgy bólogatott hozzá, mintha eredetiben idézte volna Szophoklészt.

Azrael csendes érdeklődésére, hogy árulná el, mi ez a bemutatkozáskor elsütött poén, Maxi újra belelkesült.

Válási olimpikon. Ilyen titulussal nem mindenki dicsekedhet. Háromszor vált el tizennyolc év alatt. A negyedik válás jogilag útban van, úgyhogy ismét szabad a pálya.

Ne irigykedj, még te is lehetsz megint fiatal.

Úgy beszélt a házasságairól, mintha négyszer jött volna vissza a halálból.

Az első felesége, Berta igazi kis tűzről pattant vidéki fruska volt, tele szeplővel és ambícióval. Ugyanúgy, mint Maxi, a testnevelési főiskolára járt, csak kettővel alatta. Futott, úszott, gimnasztikázott, de a labdajátékokban is kitűnt ügyességével és testi adottságaival. Olyan kemény feneke volt, hogy diót lehetett volna törni rajta. A fél évfolyam fente rá a fogát. A másik felének meg is volt, de csak a rossz nyelvek szerint. Azt tervezték, hogy együtt váltják meg a világot, a diploma után úszóiskolát alapítanak, nyári táborokat szerveznek, szakedzői képesítést szereznek, de közbeszólt az élet Maxi nagybátyjának képében. Történt, hogy az úszóválogatott nyári edzőtáborozása előtt lebetegedett az egyik segédedző, és a jó nagybáty, nem mellékesen a szakosztály vezetője, meglátván a kiugrás ritka lehetőségét, őt protezsálta be. A két hónapból két év lett, mert összemelegedett a szomszédos medencében gyakorlatozó nagynevű kontinensbajnok válogatott edzőjével, akinek ifjú felesége átcsábította őt hozzájuk. Mire megtudta, hogy ezerötszáz kilométerrel északkeletre otthon, a főiskolától bérelt negyven négyzetméternyi lakásban a saját feleségén kívül egy kisbaba is várta, már késő volt. Berta beadta a válópert, és beköltözött a főiskola dékánhelyettesének kétszintes  villájába. A kislányt a dékánhelyettes, azóta sportügyi államtitkár, a nevére vette, és a saját lányaként nevelte, annak ellenére, hogy született egy közös lányuk is.

Fiatalság bolondság, mondta Maxi zavartan, köhécselve, kissé fátyolos tekintettel, és láthatóan igyekezett magának megbocsátani, de amint az egy későbbi beszélgetésükből kiderül, soha nem sikerült.

Viszont a lányom gyönyörű. A legszebb nő a világon. Szeptemberben lesz tizennyolc. Itt tartjuk a születésnapját, te is meg leszel híva. De ha hozzá mersz nyúlni, több füled marad, mint fogad.

A második házassága véglegesnek tűnt. A hosszúra nyúlt külföldi kiruccanás után vidékre költözött, és testnevelő tanárként helyezkedett el. Abban a festői kisvárosban, ahol idővel a legtöbb parkban találtak legalább egy meleg vizű forrást, sikerült másokkal és önmagával elhitetnie, hogy hazaérkezett. Lakást kapott, fürdőbe járt, s ha már ott volt, derékon kapta a fürdő igazgatónőjét. Persze ez is relatív, utóbb úgy emlékezett, hogy Zsóka volt a kezdeményező. Mondta, járhatott volna rosszabbul is. Megkapott mindent, amit egy nála öt évvel idősebb, jómódú, megállapodott, úgymond, közmegbecsülésnek örvendő nő adhat. Szenvedélyes alázattal csüngött a fürdő női alkal­mazottai körében egyre népszerűbb férjén. Mindenhová magával cipelte, mindenkinek bemutatta, folyton a kedvében járt. Az a típus volt, aki tudta, hogy nem azzal tesz eleget női rendeltetésének, ha esténként a férje elé rakja a sört, és havibaj idején kárpótlásul a nyitott slicce elé térdel az előre odakészített kispárnára. A bajok akkor kezdődtek, amikor terhes lett, meghízott, és stikában inni kezdett. Miután összevitatkozott az egyik nagy hatalmú városi vezetővel, elmozdították a fürdő éléről. Hamar megtapasztalta, hogy a jövő luxus, számára nincs túl sok belőle. A végjáték dicstelenre sikeredett, de a közös gyermek, egy tizenkét éves kisfiú, a trónörökös, ahogy az úszómester emlegette, a megszületése óta folyvást aranyozza kalandos életét.

Egy férfi sok nőt akar elveszíteni.

Az úszómester a saját szavaitól és a menet közben elfogyasztott néhány korsó sörtől némileg megrészegülten lapogatta Azrael vállát. Mint aki sikeresen átugrotta a generációs szakadékot, úgy érezte, a barátjához beszél, nem egy olyan fiatalemberhez, aki lehetne a fia is, ha annak idején másként alakul.

Végre talált valakit, akinek őszintén kiterítheti a lapjait. Nem kell alakoskodnia, nem kell attól tartania, hogy elárulják, kijátsszák, és próbálják nevetségessé tenni mások előtt. Volt rá eset, épp a helyiség másik végében gúvadt szemmel ülő Vince, a tépett idegzetű őrző-védő hathatós közreműködésével. De ez már átvezet a harmadik feleség zanzásított történetéhez.

Daniela csak azt hitte el, amit el akart hinni. Feltűnő jelenség volt, fel is tűnt néhány jól fizető reklámfilmben. Fürdőruhában ismerték meg egymást, így aztán már a kezdetektől nem maradt sok takargatnivalójuk. A forgatás alatt Maxi a medence rendjére ügyelt, a lány a sminkjére, elkerülhetetlen volt találkozásuk a sminkszobává átalakított úszómesteri kabinban. Már a forgatást követő estén hatalmasat szexeltek. Ilyenkor az emlékezetnek valójában nincsen mit megőriznie. Csak basztak rendületlenül, és a saját lihegésüktől nem hallották a másikét. A szűnni nem akaró, ütemes mozgástól azonban megindultak a szekrény tetejére felpakolt mentőövek, és a nyakukba hullottak, éppen a szakrális pillanatban. Ezt mindketten siettek égi jelnek tekinteni. Még azon a nyáron összeházasodtak. A vágyaik nem voltak méretre szabva, így aztán elég jól szuperáltak együtt. Akkoriban nyitott a Kővár, és Maxit az első garnitúrával hívták. Történt, hogy forgatócsoport érkezett az új fürdőszállóba, és miután a történelem ismétli önmagát, reklámfilmet készítettek. A rendező, aki megszokta, hogy minden nő alárendeli magát az ő fizikai szükségleteinek, hamar kiszúrta magának a zsebkendő nagyságú fürdődresszben grasszáló Danielát. De kiderítette, hogy férjnél van, a férje az a nagy melák úszómester, akivel nem mert volna ujjat húzni. Hát felbérelte az egyik rosszarcú, izomagyú biztonsági embert, hogy maradjon a lány közelében, és hintse el neki a mesét egy csodás gázsival járó forgatásról valami erotikus kalandfilmben a déli tengereken. És Daniela bevette, ahogy sok minden mást is viharos élete folyamán. Négy nap múlva az úszómester arra ébredt, hogy vadítóan szexi, ifjú felesége köddé vált, és felszívódtak vele együtt a holmijai is.

Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más.

Az úszómester, nem tudni, hogy örömében vagy bánatában, rendelt még gyorsan két gyomorkeserűt is.

Mivel Azrael elhárítólag emelte fel mindkét kezét, kénytelen volt egyedül meginni. Ha már ki­fizette, nem hagyhatja ott. Igaz, hogy nem fizette ki, de ez szőrszálhasogatásnak tűnhet bárki szemében.

Száját gondosan megtörölte az asztalterítővel, majd imigyen összegezte balul sikerült házasságai történetét: Mind azt hitték, hogy sokkal jobban tudnák élni az életemet. Sajnálom őket.

Azután nem beszéltek többet. Úgy engedték le a pilláikat, mintha redőnyt húznának le.

Arcukat a felülről érkező imbolygó lampion fénye hosszú árnyékokkal szabdalta szét. Már a pillantásaikkal sem szakadtak el önmaguktól. Fogódzót kerestek a bizakodásra. Kapaszkodót a megmaradt gondolataikhoz.

De a söröskorsók fülénél tovább aznap nem jutottak.