Másolatok, telített és üres szoborhelyek városa

Szobor el- és áthelyezési abszurditások Budapesten

A Kisfaludi Strobl Zsigmond által megformált, 1930-ban emelt Szent Imre herceg-szobor által uralt Móricz Zsigmond körtéren, a Villányi út torkolatában – a herceg szobrának terét súlyosan megsértve, látványát megzavarva – 2004-ben állították fel Móricz Zsigmond emlékszobrát. Az életnagyságúnál nagyobb, télikabátba burkolózó bronzalak 2009 körüli elbontásáig kis, utcakővel kirakott dombocskán álldogált, s ez a talapzatkiképzés inkább nevezhető divatosnak, mint stílszerűnek: az utcakő és a dombocska, az utcakő és Móricz Zsigmond egymással ellentétes jelentésköröket idéz. Ám nem is ezek a térbe illesztési és stilisztikai problémák és ellentétek voltak a legsúlyosabbak e mű esetében, hanem az, hogy a télikabátos Móricz Zsigmond-szobrot – ne hagyjuk ki a poént: mint egy használt, kopott, levetett télikabátot – másolatként állította a főváros, illetve a kerület Budapest e frekventált terére: az eredeti mű, amely Varga Imre szobrászművész műhelyében készült, 1979 óta a tiszacsécsei Móricz Zsigmond Emlékház udvarán, egy zsúpfedeles épület melletti füves térségen őrzi és idézi a nagy író emlékét. És ha egy emberi alakot megformáló szobrot egy nyírségi, csendes zsúpfedeles ház füves udvarára, az utcafront felé fordítva komponált meg és helyezett el a művész (és a megrendelő), akkor ugyanez a szobor nem bontakoztathatja ki eredeti hatásvilágát, művészeti üzenetét egy nyüzsgő, zajos (világ)városi térség közepén, emeletes bérpaloták, percenként elsuhanó (eldübörgő) autóbuszok és villamosok között. És természetesen az már önmagában is méltatlan egy (világ)városhoz, hogy 2004-ben egy 1979-es szobor másolatával adózik a 20. századi magyar irodalom kimagasló jelentőségű írója emlékének. Egy olyan szobor másolatával, amely míg furcsán megválasztott helyén állt a Móricz Zsigmond körtéren, kemény tarkójával és plasztikailag is semmitmondó hátával köszöntötte a téren megforduló városlakók többségét. Szerencsére ezt a konfliktust feloldotta a városrész hosszú-hosszú évekig húzódó átépítése, a forgalomszervezés ürügyével indukált káosz: a Villányi úti villamospálya meghosszabbítása miatt a Móricz-szobormásolat néhány év múltán visszavonulásra kényszerült a köz eme teréről. Sorsáról, az újabb elhelyezéséről kapcsolatos tervekről nincsenek információink.

Újrahasznosításra, másolat felhasználására került sor a budapesti Nagymező utcában is. A főszereplő itt is a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, a költő Radnóti Miklós, és a szobrász ebben az esetben is Varga Imre. A magyar monumentális szobrászatban rendkívül jelentős fordulatot jelzett, amikor 1970-ben – néhány hónapos eltéréssel – Mohácson és Salgótarjánban is felállították a költő utcakő talapzaton álló, tűnődőn, befelé nézve egy durván ácsolt fakorlátnak támaszkodó életnagyságú, szokatlan szemlélettel megidézett, emberközelbe hozott bronzfiguráját. A merész anyaghasználattal élő, megrendítőn szelíd költőidézés kapcsán már akkor felvetődött, hogy a mohácsi park vagy a salgótarjáni városközpont az autentikus szobor és szoborkörnyezet együttes, és hogy melyik mű az eredeti, és melyik a másolat, amely dilemmát a későbbiekben újabb és újabb másolatok telepítése súlyosbította. 1979-ben Bor – a költő munkaszolgálatos hányattatásainak jugoszláviai színtere –, majd 1988-ban a Német Szövetségi Köztársaság-beli Überlingen is gazdagodott egy példánnyal. És 39 évvel a prototípus(ok) megszületése után, az átalakított Radnóti Mik­lós-kompozíció megérkezhetett a Radnóti Színház cégéreként a pesti Broadwayre is, de az eredeti, a környezetből finoman kiemelő utcakő talapzat itt a térburkolatba és térburkolattá süllyedt, a fakorlát fémmé alakult, s a tájékozatlanabbak kedvéért a költő nevét hordozza. Ezek a változások, illetve változtatások a kompozíció eredeti atmoszféráját és kifejezését alapjaiban változtatták meg, a mű arányrendszerét átírták, jelentésköreit tompították. A Nagymező utcában egy hamisított másolat áll az utcaképet összekuszálva, a vendéglátóhely-teraszok és trolibuszmegállók, hirdetőoszlopok és parkoló autók látvány-zűrzavarában. Ez nem szoborhely, ez nem szobortér, illetve nem egy ilyen, hajdani formájában hallatlan érzékeny plasztikai szólamokat megszólaltató, összetett tartalmi mondandókat sűrítő, bensőséges atmoszférát sugárzó szobor helye. A csaknem negyven éve alkotott mű kópiájának ismételt köztérre helyezése, reflektorfénybe állítása egyúttal azt is jelzi, hogy a 2000-es éveknek nincs megfelelő Radnóti-képe, illetve hogy a jelenkori Radnóti-képe az 1970-es idea szimpla – illetve romlott minőségű – reprodukciója.

Az ezredforduló körüli évek zsánerszobor-telepítési hulláma – Budapest mellett élen jár e téren Szeged és Szolnok városa – a Vigadó teret is elérte. Szerencsére kertépítészeti, parkosítási rekonstrukcióval kísérve 2000-ben visszakerülhetett helyére a tér hajdani éke, Senyei Károly szobrászművész Vízcsorgató (Ürgeöntő) gyerekek című kútszobra. A mű az 1896-os elhelyezése óta csak a második világháború lezárulásáig állhatott a Vigadó épülettömbje előtt megnyíló térségen, ahol 1945 után időszakosan állomásozott a Szovjet repülősök emlékművének régi, majd a Schall József építész által 1975-ben megújított, vörös márványobeliszk változata (amely az 1990-es évek óta a Fiumei úti sírkertben áll), és Győry Dezső szobrászművész Ifjú mérnökök című (1958-ban Békéscsabára telepített) kétalakos szobra is. A mai városlakó a Senyei Károly kútszobrát övező, egészen más összetételű, megújított szoborkavalkáddal szembesülhet e reprezentatív budapesti városrészben. 1990-ben meglehetősen ügyetlenül ültették a Dunakorzó öntöttvas korlátjára a Marton László szobrászművész által megformált, rendkívül „bájos” és ezért turistakedvenccé vált Kiskirálylányt: az elbűvölő gyermekmás, a pazar háttér, a királyi palota fenséges épületegyüttesének lebilincselő látványa ellenére is feltűnik, hogy a bronzfigura lábtartása miatt a korlát ritmusát megbontotta, ismétlődő, harmonikus osztását otromba módon átalakította a szobrász és a szobortelepítő. A tér másik oldalán, a Hotel InterContinental napernyős teraszokkal övezett lépcsőjén 2003 óta Mészáros Andor szobrászművész Ausztráliából importált Shakespeare-ének bronzmásolata hajol meg a nagyérdemű előtt, de az igazi meglepetés a Senyei–Marton–Mészáros-szobrok Bermuda-háromszögének középpontjában érheti a szemlélődőt: Raffay Dávid szobrászművész Kutyás lány című, 2007-ben elhelyezett alkotása. A lány a tér egyik fáját övező kerámia védőkorláton ücsörög, és az előtte ülő, szájában labdát tartó kutya felé nyúl jobbjával. A szobrászati gondolat tehát a kutyának dobált labda történetét ragadja meg, amelyben a gazdi kitartón tornáztatja ebét, az meg az újra meg újra elhajított labda után iramodik okosan, és feladatát sikeresen teljesítve visszahozza gazdájának. És ez a legtöbb, amit e mű lényeginek vélt mondandójáról elmondani tudunk. Azt azonban még jeleznünk kell, hogy a Vigadó tér tere – a hosszabb hiátus ellenére – több mint száz éve a Vízcsorgató (Ürgeöntő) gyerekek kútszobráé: ebbe a szoborközegbe újabb plasztikai objektumot elhelyezni környezetszennyező, művészetellenes cselekedet (volt).

A viszonylag kis szabad városi térség szobrokkal való telezsúfolásának jelensége figyelhető meg Budán, a Horváth-kertben is. Kezdetben, a múlt század hatvanas éveiben itt még csak Kocsis András szobrászművész egy kőfal fülkéjébe foglalt Haydn-emléke és Ferenczy Béni szobrászművész gyönyörű Ülő női akt című bronz kútszobra állt, majd néhány évvel ezelőtt a kert Petőfi Sándor Gimnázium előtti részére egy 19. századi Nepomuki Szent János-szobor rekonstruált változatát helyezték el. Ugyancsak rekonstrukció eredményeként került vissza hajdani, 1935 és 1945 között elfoglalt helyére – de immár a Ferenczy Béni által megformált aktszoborhoz igencsak közel – 2010-ben az eredetileg Ligeti Miklós szobrászművész műhelyében készült, most Polgár Botond szobrászművész által kifaragott, Déryné Széppataki Róza fehér márványba foglalt szobormása. És mi­után a közelmúltban egy mellszobor is – kissé függelékszerűen – „otthonra lelt” a park Krisztina körút melletti sávjában – egy ajándékozási akció keretében Bołesław Syrewicz Chopin-mellszobrának másolatát állították márványfal előtt magasodó talapzatra –, a szobrok vonatkozásában a Horváth-kertre kihelyezhető a tábla: megtelt.

A Horváth-kerttől néhány perces séta csak a Vérmező, amelynek Attila úthoz közeli részén, a Bugát lépcső lefutásával szembeni parkrészben emelték talapzatra Marton László szobrászművész egyik utolsó alkotását, Babits Mihály életnagyságú, egész alakos bronz emlékszobrát. A 2008-ban, Babits Mihály születésének 125. évfordulója alkalmából egykori lakóhelye közelében felavatott, a költőt meglehetősen színpadias pózban megjelenítő, konvencionális emlékszobrot – amelynek figuráját egy idézetfal is kiegészíti – azonban az ugyanitt, néhány lépésnyi távolságra álló, Szabó Iván szobrászművész által készített Budai önkéntes ezred emlékmű szomszédságába telepítették. A két mű között a Babits-szobor avatása óta – a környezetbe illesztés tervezője Finta József építész volt – csupán egy tujasor húzódik, de a szobrok nemcsak a látvány szintjén válnak el egymástól és egyesülnek egymással, illetve nem csupán a közvetlen, együttes megjelenés miatt zavarhatják egymást. Szabó Iván monumentuma – amely egy lépcsőzetesen kiképzett rézsű mészkővel burkolt talapzat-építményével övezett, domborművekkel gazdagított bronzmonumentum – 1967 óta áll itt, és létezését, hatókörét tiszteletben kellett volna tartani. Egy háborús emlékeket és képzeteket élesztő politikai emlékmű és egy humanista, klasszikus műveltségű költő köztéri együttese igencsak furcsa, bizarr köztéri párosítás. (A Vérmező sarkánál, a közeli Mikó utcában lehetünk tanúi a néhány évvel korábban elkövetett, ehhez hasonlatos szoborelhelyezési baklövésnek: ott a már korábban álló, 1994-ben elhelyezett Brunswick Teréz-bronzportré terét kuszálta szét a kisdedóvó-alapító hölgy szobrától néhány méterre posztamensre emelt, Gulyás Gyula által 2001-ben megmintázott Márai Sándor-büszt.)

Egy igencsak furcsa, rendhagyó szoboravatásról értesülhettünk 2012 tavaszán: a hírlapi tudósítás szerint „mobilszobrot” lepleztek le Kádár János egykori pártfőtitkár emlékezetére. A szoboravatási ceremóniára a Fiumei úti sírkertben, Kádár János sírjánál került sor, és az eseményről tudósító fotó alapján az állapítható meg, hogy életnagyságú, portréhűséggel megmintázott mellszobor készült a kommunista vezető születésének 100. évfordulója alkalmából. Megtudhattuk azt is, hogy az avatóbeszédet mondó Moldova György író proletár szentnek nevezte az MSZMP egykori főtitkárát, aki „elfoglalta helyét a történelem legnagyobb alakjai, Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos között”. Ennek némiképp ellentmond, hogy az avatóünnepség után a szobrot gondosan elcsomagolták, merthogy a portré megrendelői még nem döntötték el, hogy hol lesz, illetve hol lehet egyáltalán az alkotás állandó helye. Nagy valószínűséggel megjövendölhető, hogy elég nehéz lesz a mű számára – amelynek alkotója ismeretlen maradt – nyilvános, közösségi rendeltetésű helyet találni, de ez az újonnan kreált köztéri mobil-, illetve vándorszobor-műfaj – itt-ott kicsomagolva a pártvezérportrét egy-egy alkalomra – megoldást jelenthet a problémára.

1979-ben a villányi szobrászati alkotótelepen készült Bencsik István szobrászművész női testrészletet, mintegy félbevágott, elmetszett aktot idéző Európa című márványszobra, és három évtizedig az egykori, elhagyott kőbányában berendezett szoborpark emblematikus alkotásaként fogadta a látogatókat. 2004-ben a Magyar Szobrász Társaság köztéri szoborkiállítást rendezett az Erzsébet téri Gödör körüli parkban, ekkor szállították Budapestre, és helyezték a park Deák téri templom felé eső sarkának kis füves térségére a kompozíciót. A köztéri tárlat már réges-régen bezárt, de a Bencsik-szobor – valószínűleg a körülményes és költséges szállítás nehézségei miatt – a mű hatóerőit nem túlságosan intenzíven érévényesítő bemutatási helyén maradt. Az elmúlt években a földre fektetett kompozíció közvetlen környezete egyre lepusztultabb, elhanyagoltabb lett, mígnem a közelmúltban közelében kerékpármegőrző vastraverzeket állítottak fel: a mű – amely a 20. századi magyar szobrászat egyik nagyon fontos alkotása, s Bencsik István munkásságának egyik kiemelkedő jelentőségű munkája – egyre méltatlanabb közegben kényszerül megélni budapesti köztéri mindennapjait.

Az Andrássy út 60., a Terror Háza Múzeum nem bír megmaradni saját épületének falai között: az emlékhely tragikus történelmi korszakokat idéző külső megjelenése is azt sugallja, hogy kör­nyezetében is – megbontva a sugárutat övező paloták viszonylag egységes építészeti arculatát – hangsúlyos tényezőként szeretne megjelenni. Az épület elé, a szervizutat kísérő sétányra F. Kovács Attila képzőművész – a múzeum állandó kiállításának tervezője, rendezője és látványtervezője – alkotásaként 2009-ben állították fel a Vasfüggöny emlékművet, amely rozsdás vasláncok áttört fémkeretre felfüggesztett, hosszan elnyúló, az Andrássy út tengelyével párhuzamos, kétoldali füzére. A vasláncok függönyként való alkalmazásával utal a művész Közép-Európa, illetve Magyarország több évtizedes nyugati elszigeteltségére, a politikai szlogenben vasfüggönyként emlegetett elzárkózásra, de e munka nemcsak tartalmi vonzatai, hanem formai jellege miatt sem illeszkedhet szervesen az alapvetően a 19. század végét, a millenniumi időszakot idéző városi környezetbe. Mindezen túl szerkezetileg is idegen testként töri, akasztja meg az Oktogon és a Körönd között húzódó sétány könnyed futását.

„Megérkezett Siófokra Károlyi Mihály szobra, az emlékművet tegnap helyezték el a széplaki városrészben. A korábban a fővárosi Kossuth Lajos téren álló szobor elbontását az Országgyűlés Hivatala kezdeményezte a tér rekonstrukciójához kötődően. A siófoki képviselő-testület február 23-án hozott elvi döntést a szobor befogadásáról. Majd a tulajdonos Fővárosi Közgyűlés és a siófoki önkormányzat haszonkölcsön-szerződésbe foglalta az alkotás elköltöztetését” – adta hírül a sonline.hu-ra hivatkozva a Magyar Nemzet 2012. szeptember 6-i száma. A nagy visszhangot keltő, éles politikai összecsapásokat indukáló szoboráthelyezéssel kapcsolatban ez a híradás nem tájékoztat arról, hogy az 1975-ben elsődlegesen politikai-ideológiai szándékokkal emelt monumentális emlékmű immár szobrászati kompozícióként, műalkotásként foglalja el új helyét Siófokon – ahol szó sem esik hatalmas ünnepséggel, koszorúzásokkal, politikai kinyilatkoztatásokkal kísért újraavatásról –, merthogy a mű Balaton-parti városban való elhelyezésének kizárólagos indoka az, hogy alkotója, Varga Imre siófoki születésű szobrászművész, akinek a településen a közelmúlt évtizedeiben már számos alkotását felállították. A mű maga – egy botra támaszkodó, idős, sovány férfi megtört alakja magasra emelkedő, megtört kapuív alatt – egyébiránt elhibázott kompozíció: már az Országház mellett is egynézetű, de ennek ellenére a tágas térbe állított alkotásként jelent meg, számos élvezhetetlen és érdektelen, értelmezhetetlen szobornézetet tárva a Duna-parton elhaladók elé. (Kíváncsian várjuk a találkozást, hogy Siófokon hogyan illesztették új környezetébe e művet.) A Károlyi Mihály-szobor áthelyezése csupán egyik eleme az Országház körüli szoboregyüttes átalakítását célzó, óriási visszhanggal, egymással gyökeresen ellentétes szakértői véleményekkel kísért terveknek és intézkedéseknek. A vázlatosan ismerhető koncepció szerint a számos változtatás és bővítés során napjainkra kialakult, történetileg a magyar történelem 18. századtól napjainkig ívelő krónikájára reflektáló emlékmű- és szoborkollekcióból kiemelik az 1945 után létesített objektumokat, és visszahelyezik eredeti helyükre az 1945 előtt itt állt monumentumokat. A változások tehát a már talapzatáról leemelt Varga Imre alkotta Károlyi Mihály-szobor mellett érintik a Kisfaludi Strobl Zsigmond (és Kocsis András és Ungvári Lajos) szobrászművészek által megkomponált, 1952-ben emelt Kossuth-emlékművet, a Marton László szobrászművész megformálta A Dunánál című, plasztikailag igen silány, hatásvadász József Attila-szobrot, vélhetően Lugossy Mária szobrászművész 56-os emlékművét, a Rajk László által készített Országzászlót, valamint feltehetően a Pásztor János szobrászművész II. Rákóczi Ferenc-szobra elé helyezett hevenyészett síremléket, és Kligl Sándor Kovács Béla-emlékszobrát is. És a monumentumaitól megfosztott tér kiürülő szoborhelyeit a korábban itt állt munkák rekonstrukciói foglalják majd el a tervek szerint: a fantasztikus szépségű, Zala György műhelyében készült Andrássy Gyula-lovasszobor, a Horvay János-féle, Dombóváron megőrzött, „letargikus” hangvételű Kossuth-emlékmű és a hatalmas, bőgő oroszlánnal koronázott, a szobrász Zala György és Orbán Antal, valamint az építész Foerk Ernő munkásságához fűződő gróf Tisza István-emlékmű. Ha a múlt századforduló óta formálódó Kossuth Lajos tér és szobrainak történetét alaposan megvizsgáljuk, akkor azt a konzekvenciát vonhatjuk meg, hogy az állandó bővítési-gazdagítási folyamatok mellett radikális változások, eltávolítások, cserék, újraállítások színtere ez az újkori történelmi eseményekben oly gazdag, az Országházat övező térség. Az események mindig újabb és újabb emlékjeleket követelnek maguknak, míg más emlékek a politikai-hatalmi fordulatok következtében elvesztik szavatosságukat, érvényességüket (szalonképességüket). Az ezredfordulóra egy nehezen áttekinthető, zsúfolt, helyenként elemeiben egymásra rétegződő együttes alakult itt ki – az 1950-es évtized dereka óta mindeddig eltávolításra nem, csak bővítésre került sor –, amelyben egymást oltják ki az összetevők. A helyzet, az emlékmű- és szoborösszkép ismételt, ezúttal radikális megváltoztatásának hátterében a regnáló hatalom politikai meggyőződése, történelemszemlélete, magyarságeszménye, ideológiája munkál. És mert az 1989–1990-es rendszerváltás óta volt néhány politikai fordulat Magyarországon, és vélhetően az előttünk álló időkben sem egy végeláthatatlan, teljesen változatlan periódus vár ránk, valamifajta véglegességet garantáló köztéri konszenzust kellene kötni, merthogy az emlékműszobrászat nagyon drága művészeti-propagandisztikus ágazat, és a raktárak is tele vannak már. E meggondolásból kiindulva javaslatunk az, hogy a Kossuth Lajos tér esetében nem a közvetlenül az 1945 előtti emlékmű- és szoborösszkép rekonstrukcióját kell, kellene megvalósítani – amit majd egy újabb hatalmi berendezkedés újfent csak átalakít, szelektál stb. –, hanem a századelőét: ekkor az Országház előtti parkot két szökőkút díszítette csupán. Politikai utalások és kinyilatkoztatások nélkül, a semleges, nemes esztétikum jegyében csobogott a kristálytiszta víz, csillant meg a fényben a sima, néha a szélben fodrozódó víztükör.