Kiss Gy. Csaba: Hol vagy, hazám?

Kelet-Közép-Európa himnuszairól

Nagy világversenyeken vagy az olimpián egymás után halljuk a győztes országok nemzeti himnuszait, alkalmunk nyílik így összehasonlítani azokat: jobban tetszik ez vagy az, harcosabb amaz, szomorúbb a negyedik. Az ilyen, szinkrón összehasonlítás veszélye lehet, hogy akaratlanul az értékelő minősítés mozzanata érvényesül (melyiket szeretjük jobban), és ez lehet alapja ugyan a személyes értékítéletnek, de a tárgyilagos vizsgálódásé semmiképpen sem.

Kiss Gy. Csaba művelődéstörténészi hivatásához hűen a másik utat választotta a himnuszok összehasonlítására, és történeti vonulatában dolgozta fel a kelet-közép-európai nemzeti indulók kialakulását és hagyománytörténetét. Amennyire magától értetődően mondjuk ki, hogy a „kelet-közép-európai himnuszok története”, ugyanannyira nem magától értetődő, hogy milyen anyagot kell számba venni egy ilyen vizsgálatban. A történész már több évtizede keresi különböző tanulmányokban, kötetekben a választ olyan kérdésekre például, hogy mi számít nemzeti indulónak. Milyen hivatalos vagy nem hivatalos aktus teszi azzá? Sőt, egyáltalán mi az, hogy Kelet-Közép-Európa? Ezekre, a téma szempontjából alapvetően fontos kérdésekre a bevezető fejezetekben válaszol a szerző. Az általa felállított modellben a Közép-Európa fogalom olyan izoglosszának tekinthető, amely a különböző vizsgálati szempon­tokból (nemzetté válás, polgári fejlődés kontra feudális viszonyok, hierarchikus hatalmi struktúrák) más és más morfológiai képet mutat. A nemzeti indulók, illetve a nemzetté válás szempontjából a lengyel, cseh, szlovák, magyar, bolgár, valamint a délszláv nemzetek (szerb, horvát, szlovén, bosnyák, montenegrói, albán) tekinthetők olyannak, amelyek hasonló mozzanatokat mutatnak fel e témakörökben, őket tarthatjuk tehát összetartozó csoportnak.

A bevezető fejezetek adnak helyet ahhoz, hogy a szerző az identitástörténeti szakirodalomnak a téma szempontjából fontos pontjait összefoglalja. Ezeknek az oldalaknak erénye éppen a szűksza­vúság, Kiss Gy. szerencsére nem merül el mély és végeérhetetlen gondolatkörökben egyes fogalmak (nemzet, nemzeti identitás, nemzeti szimbólum stb.) tárgyalásakor, azokat a téziseket mutatja be, amelyek az ő álláspontját meghatározzák. Fontos ez azért is, mert a későbbi, elemző, az egyes nemzeti indulókat összehasonlító fejezetek a művelődéstörténet terepén maradnak, nem kerülnek elő újból a történetfilozófia fejtegetései az egyes, használatban lévő kategóriákról. Fontos, hogy a himnuszokhoz kapcsolódó zeneművészeti, zenetörténeti vizsgálatokat a szerző szándékoltan, saját kompetenciájának határait beismerve nem végzi el.

A könyv alapvető célkitűzése, hogy egy olyan tipológiai rendszert állítson fel, amelyben a nemzeti himnuszok egymással összehasonlítva vizsgálhatók. Ehhez a szövegek tartalomelemzésén túl a történetüket is számításba kell venni, azaz azokat a társadalomtörténeti kontextusokat, amelyek a versek születését, illetve himnusszá válásukat meghatározták. Kiss Gy. a művelődéstörténeti szempontot szem előtt tartva, az időbeli távlat figyelembevételével szépen rajzolja elénk az alakulástörténetet, és folyamatosan rámutat arra, hogy nem lezárt folyamatokról van szó. Nemcsak a jelen horizontjának nyitottságát illetően, tehát hogy a himnuszok még a legutóbbi időkben is változtak, sőt még ezután is változhatnak – erről a legutolsó fejezet számol be izgalmas adalékokkal –, hanem egy, már a 19. századtól kezdődően állandóan változóban lévő történetet tár elénk, amelynek értelmezésében még a továbbiakban is lehetnek fordulatok. Nem könnyű megragadni ezt az igen kacskaringós és bonyolult alakulástörténetet. Feldolgozásához több szempont, a párhuzamos együtt­mozgások vagy éppen az aszinkronitások felderítése szükséges. Mindezzel együtt a könyv nagy érdeme, hogy nincs, úgymond, „kitüntetett nézőpontja”, azaz nem helyezi erősebb reflektorfénybe sem a magyar himnuszt – ami érthető lenne a hazai be­fogadási ismertségét tekintve –, sem olyan történelmi sorsfordulókat, mint például az 1848-as forradalom, illetve az azt követő szabadságharc vagy akár Trianon.

Az egyes fejezetek során a szerző sorra veszi a szövegeket, kiemeli a közös elemeket, hogy felfedezhessük bennük a hasonlóságokat. Elsőrendű feladatának azt tekinti, hogy felhívja a figyelmünket arra: a különböző közép-európai nemzetek esetében mennyire szorosan egymáshoz kapcsolódóak azok a kérdések, amelyek a himnusztörténet során felmerülnek. Eltekint az egyes versek részletes poétikai elemzésétől, a tartalomelemzés szintjén foglalkozik a szövegekkel, motívumokat, szimbólumokat vizsgál. Ekként alakulnak ki a nagyon alapos felkészültségről tanúskodó fejezetek témái, mint például a himnuszok szövegeiben megjelenő tér: a valódi geográfiai területek a szimbolikus értelemben használt topográfiai elemekkel (hegyek, folyók), másrészt az elképzelt, ideális hazák. Nagyon izgalmas kérdés, hogy az egyes szövegekben megjelenő hősök, emberi alakok milyen szelekció során kerültek a szövegekbe, például a dinasztikus hűség vagy éppen ellenállás milyen csoportosulásokat hozott létre a himnuszok panteonjában. Sándor cár ugyanolyan ambivalens a lengyel himnuszok egyik változatában, mint Napóleon egy másik, a korban szintén használt indulóban. Nagyon fontos az olyan motívumok vizsgálata, mint a széthúzás–összetartás vagy a boldog jövő–tragikus múlt feszültsége, az ellenségkép vagy akár az emberiséghorizont (a felvilágosodás klasszikus témája). Érdemes feljegyeznünk, hogy a széthúzás, az egység hiányának problémája nemcsak a magyar nemzet körében fontos jellemvonása az önképnek, de majdnem mindegyik nemzeti közösség esetében találunk erre utalást a himnuszában.

Kétségtelen, hogy Kelet-Közép-Európa társadalmi gondjai, feszültségei csakúgy, mint sikerei, közös forrásból erednek. Mindezzel együtt azt hiszem, hogy egy-két ponton lehetett volna jobban érzékeltetni olyan történelmi, társadalomtörténeti problémákat, amelyek éppen a különbségen alapulnak.

Ilyen lehetett volna a szláv és a nem szláv nemzetek különbözősége, s ez utóbbin belül a magyar nemzet mind nyelvi, mind hagyománytudati különállása. Ha a magyar nyelv finnugor nyelvrokonságára (de akár a reformkor első szakaszában még élő héber nyelvrokonság tudatára) gondolunk, akkor látjuk, hogy ez mennyire más alaphelyzet, mint a szlávoké, akik nagy, összefoglaló keretként a szlávságot mint identitásképző elemet mindig magukénak tudhatták. Hozzávehetjük ehhez, hogy a szláv tengerben különálló magyar nyelvsziget gondolata már a 18. század végén is felbukkant jelentős külföldi tudósoknál, elég, ha Schlözer, illetve Herder nevét említjük meg. Az ő nézeteiknek jelentős hazai recepciója volt. A magyar nemzeti identitástudat tehát egy védekező, veszélyeztetett pozícióból alakult ki ideológiai síkon, míg politikai szinten ugyanez a kialakuló nemzettudat a Magyar Királyság területén előnyös helyzetben volt, hiszen a legfőbb rendi politikai erő támogatását élvezte. A szláv­ság esetében éppen fordított a helyzet, a nyelvi rokonság tudata a nyelvcsalád kihalásának veszélyét kizárta, míg másrészt a politikai képviselet sem a Habsburg Birodalmon belül, sem más országokban nem volt arányos a szláv nyelvet beszélők lélekszámával.

Ugyanilyen alapvető különbség figyelhető meg a nemzet származásának hagyománytörténetét figyelembe véve, hiszen a korszakban (a 18. század végétől egészen Adyig) a keleti hun–szkíta származás, a messziről érkezés és ennek következtében a bevándorlás és honfoglalás döntő elem volt a magyarság önképének kialakulásában. Eközben a környező szláv nemzetek vagy akár a románok őshonosnak tételezték magukat ebben a geopolitikai térségben. A magyar identitás megszületésekor tehát a különállás, az elzártság leküzdésének vágya volt egyik alapélménye akkori gondolkodóinknak, míg a korabeli szláv nemzetiségek körében az egyedi színek és érdekek figyelembevétele mellett az egység megtapasztalása lehetett fontos tényező.

Érdemes lett volna kitérni arra a körülményre, hogy az egyes, végül a nemzeti himnusz pozíciójába beérkező versek szerzőinek milyen literátusi, irodalmi előképzettsége volt, tehát mennyire mélyültek el a poétikai tanulmányokban, mielőtt a szövegeiket megírták. Természetesen egyetlen versszöveg himnusszá válásának sem előfeltétele a magas poétikai minőség – ezt nagyon plasztikusan érzékelteti is a könyv. Másrészt viszont biztos, hogy a komoly esztétikai előképzettséggel és olvasottsággal bíró Kölcsey vagy akár a világirodalmat naprakészen ismerő és világirodalmi szinten író Vörösmarty más esztétikai minőségű verset tudtak írni, mint esetleg tudós, inkább a társadalomtudomá­nyok terén jártasabb kollégáik, és ezért nagyobb esélyük volt ezeknek a műveknek mezőnyben maradni, illetve győzni a nemzeti szimbólum címért vívott versenyben. Az esztétikai szempont a himnusszá válásban nem, de a himnusznak maradásban már inkább fontos szerepet játszhatott. A szerzők irodalmi beágyazottsága azt mutatná meg plasztikusabban, hogy hol, milyen mértékben vállalt szerepet az irodalom mint társadalmi mező a nemzeti himnusz kialakulásában, illetve hol volt más kulturális területeknek domináns szava e kérdésben. Az egyes nemzetek (országok, államok) himnuszainak kialakulásáról szólva jelzi a történész, hogy több esetben változott a szimbolikusnak tekintett vers, aszerint, hogy éppen milyen politika- és társadalomtörténeti konstelláció volt érvényben az adott területen. Alaposan átgondoltnak és érvényesnek tartom, hogy a himnuszok kialakulásában három fő szakaszt különített el, és fontosnak gondolom a vizsgálat kibővítését a 20. századon keresztül egészen napjainkig, a délszláv háború utáni helyzet elemzéséig.

Esetleg érdemes lett volna röviden kitekinteni azokra a versekre, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a nemzeti induló szerepét betöltsék, mégsem érvényesülhettek később ezen a téren. Magyar vonatkozásban Vörösmarty Hymnuszára gondolhatunk 1845-ből, amelyet napjainkban már a középiskolás tankönyvek sem említenek meg.

Dicséretre méltó, hogy a szövegek elemzéséhez eredeti nyelvű változataikat használja fel a szerző, s ahol értelemváltozás következik be a magyar fordításban, ott ezt mindig külön jelzi. A könyv egyik fontos érdeme, hogy az utolsó pár tucat oldalon a himnuszok eredeti szövegét és magyar fordításaikat olvashatjuk. Nem mindegyik műfordítás, de az érdeklődő olvasót vagy a további gondolkodásra, vizsgálódásra készülő kutatót a megfelelő mér­tékben tájékoztatják a szövegek. E verseket így, egy csokorban sosem olvashattuk, s már csak ezért is megérte összeállítani ezt a könyvet.

Egyes összefüggések több fejezetben is előkerülnek, és akad, ahol az ismétlés nem jár együtt adatbővítéssel vagy pontosítással. Adódhat ez abból is, hogy egyik-másik szöveg vagy egy részlete korábban is megjelent (pl. A haza mint kert vagy korábban A morva himnusz című kötetekben), pontosabb szerkesztéssel ezek az ismétlések elkerülhetők lettek volna.  Talán a kötet végére egy kronológiai táblázat elfért volna még, hiszen mi, olvasók nem mindig tudjuk olyan gyorsan kötni az évszámokat, helyszíneket és személyeket egymáshoz, mint a szerző, aki a téma kiváló szakértője, és több évtizede kutatja azt.

A könyvből a legfontosabb tanulság számunkra, hogy itt, Közép-Európában az egyes nemzeti közösségek sokkal inkább egymásra vannak utalva, mint azt hinnénk, illetve mint annak felismerését a hétköznapi gyakorlatba átültetnénk. A közös gyökerű sorsok, az egymásba fonódó nemzeti, nemzetiségi tragédiák, katasztrófák nélkülözhetetlenné teszik, hogy odafigyeljünk egymásra. Még akkor is, ha a 18. század vége, a felvilágosodás óta hagyományosan fontos ideológiai elem ebben a térségben, hogy a műveltségben jobban előrehaladott, „nagy” nyugati nemzeteket vegyük mintául. Feltehető, hogy ha tekintetünket kicsit közelebbre vetjük, akkor sokkal többet tanulhatunk, s ez minden bizonnyal igen hasznos lesz mindannyiunk számára. Jó kiindulási pont lehet mindehhez ez a könyv. (Nap, 2011)