A dunakeszi könyvtárnak
A szavak titkon szerveződnek,
ha beszélned kell, féled őket,
folyvást áldozatul eshetsz nekik.
Süllyedő kavics mind, aki szól:
a múlt kútjából térden iszol,
képeivel csak az elméd telik.
Velence? Látod hal-alakját,
s gondolásod kalapszalagját –
éjszakákon vízzé váló fénysort.
De mit lát, ki nem járt ott soha?
Callék nem rejtik – nem otthona –,
hazátlan, árva, fáradt és szétszórt.
Megidézed Mannt, Rilkét, Kleistet,
számodra noha védőszentek,
másban nem ők nyitják meg teredet.
Hogy mutatható meg, mi bent van?
A szó rejtett értelem – nem hang,
mely suhog csak, mint a falevelek.
Lappangva sző át önnön sorsod,
ahogy ereidet is hordod
nap nap után, láthatatlan csendben.
Testünkön ha áthatol a kín,
a fájdalmon túl el is vakít,
miközben tép, s pikkelyenként megfen.
A lagúnákba hulló szavak
(torcellói mozaikfalak)
árnyékból árnyakat szerkesztenek.
Ki ott ül veled szemben: hallgat,
s hogy azt hallja-e, amit hallat
legbenső hangod, csak remélheted.
