Régi-új utakon írói nyelvtant írni

Czakó Gábor: Eredeti magyar nyelvtan

Minden rokonszenvem a magyar nyelvet nyomozó íróé! Különösen azért, mert nemcsak játszik a magyar nyelvvel (ez az íróember dolga), hanem azért is, mert nyelvészeti kérdésekben is elmerült, ráadásul nagyon jó helyen fogott szimatot: a most százötven éves Czuczor–Fogarasi-szótár táján. A szótár kincsesbánya, értékeinek felszínre hozatalát Czakó Gábor már számos írásában és több könyvben megkísérelte. (Lásd Beavatás a magyar észjárásba, 2009; Beljebb a magyar észjárásba – Juhász Zoltánnal, 2010.) Mostani törekvése, az Eredeti magyar nyelvtan alcíme szerint: „a magyar nyelv természeti rendje szerint, Czuczor Gergely és Fogarasi János nyomán”. Czakó Gábor fő célja egyébként nem az, hogy bevonuljon a magyar nyelvtudomány történetébe, hanem az, hogy a „nemszeretem” nyelvtan helyébe játékos, fölfedezhető, a magyar nyelv legfőbb jellemzőiből kiinduló, arra építkező nyelvtant vagy legalábbis nyelvi ismereteket tanító könyvet alkosson. Izgalmas cél!

Mielőtt átbúvárkodnánk a Czakó-nyelvtant, szükséges egy kis nyelvtudományi bevezető. Ne feledjük, hogy többféle nyelvtudomány, ennek következtében többféle nyelvtankönyv van. És azt se feledjük, hogy előbb egy bizonyos tudományban (legalábbis a tudósok egy körében) megállapodás szokott megszületni bizonyos kérdésekben, s annak alapján írnak tankönyvet. Nagyon nagy vonalakban: legjobban ismert és elterjedt a hagyományos európai (görög–latin) nyelvtudományra épülő nyelvi szemlélet. Leginkább ennek nyomán haladnak az általunk ismert nyelvtankönyvek: az ötvenes években Benkő Loránd és Kálmán Béla, a következő évtizedben Szende Aladár, a hetvenes években Takács Etel, ma leginkább Antalné Szabó Ágnes és Raátz Judit munkái. Azonban sorra bukkannak fel modern nyelvészeti irányzatok, sok tankönyv ezek eredményeit is igyekszik látványosan bevonni. Ilyen modern irányzatokat beolvasztó, kicsit interdiszciplináris tankönyv például a nyolcvanas évektől Honti Mária és Jobbágyné András Katalin vagy a kétezres évektől Balázs Géza és Benkes Zsuzsa középiskolai tankönyvcsaládja. És vannak alapvetően más (például strukturális-generatív) nyelvleírást követő, kísérleti tankönyvek: Bánréti Zoltán, Kálmán László tankönyvei. Egy negyedik irány lehetne a mai legmodernebb irányzatoknak megfelelő, valamiféle kognitív megközelítés. Ennek nincs még tankönyve, de Czakó Gábor a CzF nyomán kialakított iránya efelé vezet – igaz, a kognitív nyelvelmélet fogalmainak és megközelítéseinek figyelmen kívül hagyásával. Tehát inkább úgy kellene fogalmaznunk: Czuczorék a mai kognitív irányzatoknak szemléleti előzményét jelentik, s aki velük foglalkozik, okvetlenül és talán észrevétlenül a kognitív nyelvészet útjára tér. Fontos lenne, hogy a két út találkozzon!

Hasonlóak a nyelvtankönyvek abban, hogy mindegyik középpontja a nyelvtan (grammatika: hangtan, alaktan, mondattan), de különbözőek a tekintetben, hogy mennyire vonják be az egyes határterületeket: szókészlettan, stilisztika, nyelvművelés–helyesírás–nyelvi kultúra, nyelv és társadalom, nyelvjárástan, nyelvtörténet, névtan, terminológia, szemiotika stb.

Különböznek a nyelvtanok abban is, hogy mennyire univerzálisak (általánosak) és mennyire magyarnyelv-központúak. Iskolai tankönyvként univerzális nincs is, de a strukturális-generatív és kognitív megközelítések általános nyelvi jelenségek megragadására törekednek – főként magyar, de több nemzetközi (idegen nyelvi) példával. Ez nagyon hasznos a nyelv lényegének megértéséhez, sőt az idegennyelv-tanuláshoz is.

Elvileg vannak olyan nyelvtanok, amelyek csak nyelvtanok, a többit inkább úgy nevezik: „magyar nyelv” – vagyis több, mint nyelvtan. (Mert nyelvművelés, helyesírás, nyelvi illem, fogalmazástanítás, szövegalkotás, szövegértés stb. is.)

Czakó Gábor nyelvtana nem univerzális, hanem magyar, szerkezete: hangtan + gyöktan + alaktan + (közlés és) mondattan + nyelvhelyesség + észjárás (talán kommunikáció, szövegtan). A gyöktanból következik a nyelvi működés, némi nyelvtörténeti vonatkozásokkal. Ám nincs nála szókészlettan, stilisztika, helyesírás stb. Logikai felépítése, tagolása alapvetően jó, bár aránytalan. „Fejnehéz”: az eleje, a gyökrendszer és -működés alaposan kidolgozott, a vége, a mondat, szöveg már vázlatos, az utóbbi néhány lapnyi.

A szerző kemény fába vágta a fejszéjét, mert teljesen új nyelvtant írni nehéz, talán nem is lehet, hiszen a magyar nyelv jelenségeit viszonylag jól föltárták, és minden nyelvtanírót vagy (jelen esetben) újrakezdőt fogva tart az eddigi rendszer. Azonban nagyon érdekes feladat lehet „írói nyelvtant” írni. Czakó Gábor könyvét nem is tudom másként olvasni, csak írói nyelvtanként, vagyis fölszabadíthatjuk bizonyos tudományos kötöttségek alól. Ha van írói nyelvművelés, miért ne lehetne írói nyelvtan? Saját rendszer szerinti, mondhatnánk: öntörvényű, bizonyos nyelvi jelenségeket kiemelő, másokat elhanyagoló. Ha így van, rendben van. De ha az ön-törvény mégsem következetes, vagyis önmagán belül mégsem koherens, akkor töprenghetünk, hogy milyen mércével mérjük, magyarázzuk: az írói szabadságéval vagy a nyelvészeti szakszerűséggel?

Az új (eredeti) nyelvtannak is nyilván van valamilyen tudományos alapja. Czakó Gábor ezt az alcímben meg is jelöli, ez a Czuczor–Fogarasi-szótár (nem mindenki tudja, ez nemcsak szótár, hanem terjedelmes bevezetője voltaképpen egy alapnyelvtan; mai fogalmainkkal: hangtan, alaktan, jelentéstan). A CzF egy úgynevezett „megszakadt tudományos hagyomány”, jellemzője a hangmetafizika (a hangok jelentéstana, pontosabban jelentéshajlama), valamint a gyökelmélet. „Megszakadt” hagyomány, mert már saját korában is kritizálták, később a nyelvészek félretették, mert tudománytalannak bélyegezték. Kritikára volt okuk, de a teljes hanyagolás kárt okozott. Érdekes, hogy búvó­pa­takként tovább élt ez a hagyomány, s időről időre fölvetették írók, költőik, nyelvészek, hogy elő kellene venni, mert bizonyos esetekben hasznos magyarázati keretként szolgálhat. Czakó Gábor újraol­vassa és újraéleszti a CzF-et. Amikor azonban ennek nyomán „eredeti” magyar nyelvtant akar írni, nem szabad elfeledkezni arról, hogy a CzF nyelvészeti fölfogásai nem képeznek teljes nyelvtant. Ráadásul azóta eltelt százötven év. Felfogásuk – ha bátrak vagyunk, nevezzük elméletnek – leginkább a hangbefolyásolásra (a hangok ténylegesen kimutatható jelentéshajlamára), a szókeletkezés-szótörténetre, kisebb részben a képzők és ragok történetére, és még kisebb részben egyes használati kérdésekre terjed ki. Mivel a hangok jelentéshajlamát manapság hangszimbolika néven a stilisztika tárgyalja, mondhatjuk, hogy van jelentéstani-stilisztikai vonatkozása is. De tegyük hozzá, a nyelvtan „leglényege” mégis a mondattan (hogyan alkotunk mondatokat?). A CzF-nek nincs mondattana, tehát ha az Eredeti magyar nyelvtannak van, akkor az a mai nyelvtanok újragondolása. Több bizonytalanságot is tapasztalhatunk a kötet szerkezetében. A nyelvtankönyvek logikája vagy induktív, vagy deduktív. Czakó Gábor, bár a magyar nyelvi logikát deduktívnak tartja, könyvében az induktív utat választotta: az elvont egységektől halad az egész, vagyis a teljesség felé, tehát a megszokott hang–szöveg irányt követi. Ám amikor Czakó Gábor (Karácsony Sándor nyomán) „észjárásról” beszél, akkor azért mégiscsak valamiféle mondattant, esetleg szövegtant, kommunikációtant próbál meg fölvázolni (a magyar szakirodalomban – kevesen tudják – Karácsonynál jó korán üdvözölhetjük a kommunikációtant, jeltant, szövegtant), de ezt a kétségtelenül talán legérdekesebb részt két oldalon intézi el, van jellemző, amit kifejtés nélkül, csak megemlítve. Hadd említsem meg kilenc kategóriáját, mert – meglátásom szerint – innen kiindulva kellene, lehetne igazán más nyelvtant (írói nyelvtant) írni. Először is utal Karácsony Sándorra (167–168.), aki a magyar észjárás három jellemzőjét határozza meg: 1. szemléletes, azaz képi, 2. mellérendelő, 3. hangzása ereszkedő lejtésű. Kétségtelenül ezek jó megfigyelések, és talán lehetnek egy „nyelvszemlélet” alapjai. Czakó Gábor ilyeneket jegyez meg: 1. „a magyar észjárás is nyelvi” (?), nyelvünk „szerkezete, működése, szelleme egy tőről fakad népi kultúránkéval, különösen zenénkével”. Nem teljesen világos, hiszen gondolkodás és nyelv még korántsem tisztázott kapcsolatát ennyire nem lehet leegyszerűsíteni. Az szép és előrevivő gondolat, hogy zenénk és nyelvünk között kapcsolat van. De hiányzik a kifejtés. 2. „A magyar beszélő szabad: alkothat szavakat, szerkeszthet mondatokat, átjárhat a szófajhatárokon…” (Úgy gondoljuk, hogy a világ minden nyelvének minden beszélője az.) 3. „A magyar toldalékoló nyelv”, itt van utalás a gyökökre is (számos nyelv toldalékoló, sőt a gyökműködés némely más nyelvben sokkal látványosabb). 4. „Szókincsünk beláthatatlan méretű” (mindegyik élő nyelvé az). 5. „Nyelvünk egészből a részekre következtető (deduktív)” (kétségtelenül van ilyen egész–rész, nagy–kicsi haladási irány a magyarban, de más nyelvekben is, s az egész nyelvi működésre aligha lehet következetesen ráhúzni). 6. „Mellérendelő, sőt rokonító (analogikus) – kapcsolatot teremt távoli jelentések között; kölcsönös áthatásba fűz ellentéteket, más szóval egységlogikában gondolkodik” (leginkább ezekért a gondolatokért lehet rajongani, kutatóösztönünket ez kelti fel; persze marad bennünk tamáskodás: máshol is vannak ilyen jelenségek). 7. „Beszédünk – népzenénkkel egyezően – ereszkedő lejtésű” (az 1. pontban már utalt erre, igaz is az egyszerű kijelentő mondatra, de a többire nem, szövegépítkezésünk pedig inkább feszítő–oldó, vagyis emelkedő–eső lenne, ha a pszichoanalitikus irányt itt most bevezetnénk). 8. „Ősrégi műveltségre emlékszik” (ennyi és nem több; költői mondat, hiszünk benne, de tankönyvben kevés). 9. „A magyarul gondolkodó számára mindkét agyfélteke lehetőségeit meg­nyitja” (ismerjük egyes kutatók erre vonatkozó állítását, de nem tudjuk, hogy más nyelvekben hogy is van ez, milyen ennek a bizonyítottsági foka, ráadásul tankönyvben ezt elég nehéz értelmezni, tanítani lehetetlen).

Visszatérve a könyv felépítéséhez, haladási logikájához, a hang–gyökelem–gyök–szó–mondat, sőt az írás–beszéd is magától értetődik; de a közlés–mondattan és a magyar észjárás imént idézett vázlata kicsit nehezen illeszthető össze; mintha egymásba érne. Egészen pontosan: van egy hagyományosnak tűnő és egy nem hagyományos közléstan.

E ponton lett volna érdemes az írói nyelvtan szerzőjének kicsit elrugaszkodnia a grammatikai hagyománytól. Lehet, hogy nem kellene szófajokkal, mondatfajtákkal, mondatrészekkel bíbelődnie (sajnos elég sok tévedés is van ezekben a fejezetekben, a nyelvészek egyelőre ezt jobban megoldották), hanem szabad írói fantáziája, észjárása szerint kiemelhetett volna egy vagy több – akár a nyelvészetben nem is fő szempontként tárgyalt vagy egyáltalán nem tárgyalt – kategóriát, s aszerint rendezhette volna anyagát. Itt van például a Karácsony Sándor fölfedezte (ez ige–igenév, nem szól róla a nyelvtankönyv) mellérendelés. Karácsonynak fontos megfigyelése ez, amely egyébként nem puszta grammatikai kategória, hanem folyamatos-szüntelen viszonyítás: „a magyar nyelv grammatikája nem fogalmi jegyeknek egy fogalomba gyűjtését célozza, hanem mindenkor két fogalomnak, vagy egy fogalomnak és egy viszonynak, vagy két viszonynak egymáshoz viszonyításával jelöl.” (Karácsony Sándor, A magyar észjárás, Magvető, Budapest, 1985, 253.) Ebből következően a mellérendelés szinte minden nyelvi szinten, sőt akcióban (működésben) jelen van. Mellérendelés a nyelvünk egyik jellemzőjét mutató ikerítés (erre utal Czakó is), de szinte minden grammatikai viszony, azontúl pedig az ismétlés, a halmozás, a frazémák felépítése, az élőszóbeli fogalmazás. Karácsony továbbmegy, és bevonja az emberek egymás közötti viszonyát, sőt a falusi építkezés (földszintes, egymás mögé sorakozó) mellérendelő voltát is. Nagyon látványos, nagyon merész, de ő megteheti. És megtehetné Czakó is. Egyébként van erre hajlam: a gyakran visszatérő Nyelvédesanyánk, vagyis a nyelv metaforává emelése. (A forrás Kiss Dénes Nyelvédesanyám verscíme lehet, de Kosztolányi és Illyés is beszélt a nyelvről mint fölnevelő édesanyáról.) El tudnám képzelni a Nyelvédesanya köré szövődő, általa tanító, Őt megszólító-kérdező eredeti, iskolai nyelvtant!

Az írói nyelvtan tehát fölmentést adhat a kötött, hagyományozódó nyelvtani kategóriák használatából, ezt Czakó Gábor részben meg is valósítja. Könyve fölfedeztető, elgondolkodtató, meglátásaiban friss. A gyökelméletből fakadó szemlélet, nézőpont, a szavak „hálózatosodása” megannyi nyelvi fölfedezés, izgalom forrása, és egészen biztosan segíti a nyelvi tudatosság kialakulását, ami hatással van a fegyelmezett beszédre, írásra, a jó szövegértésre. Nyelvi példái az eddig általam ismert tankönyvekénél messze jobbak, a dolgok új nézőpontból láttatása nekünk öröm, izgalom. Nekünk. (Nekem.) A gyerekeknek is az lenne, de a könyv pedagógiai szempontból nincs fölépítve. Még leginkább az mutatja iskolai nyelvtankönyv jellegét, hogy a fejezetek végén van 4-5 gondolkodtató kérdés. De ez kevés. A szövegnek is mindig a gyerekekre (úgy vélem, a célzott korosztály a 10-12 éveseké) kellene irányulnia, ha már velük szeretné megszerettetni a nyelvtant.

A szerző (túl) sokszor említi, hogy mennyire új úton jár, hogy másként vannak a dolgok, mint ahogyan a nyelvészek látják, közben mind tárgyalásmenetében, mind pedig a legtöbb kategóriában a hagyományos nyelvtudományt követi. Ha a könyvet gyerekeknek is szánja, semmiképpen sincs helye a nyelvészekkel való vitának, olykor bántó megjegyzéseknek (Hunfalvy, etimológiai szótár).

A mű központi kérdése a gyök, az abból fakadó szóépítkezés, amelyet gyök alapú nyelvtannak nevezhetünk. A gyök Czakó Gábor szerint „a szónak az a része, amely nincsen szóképző által alkotva… Sohasem hosszabb egy szótagnál…” (51.) A szótő és a gyök közötti különbség – mint korábban már rávilágítottam – főleg nyelvtörténeti (diakrón) és mai nyelvi (leíró, szinkrón) szempontból értelmezhető. Mai nyelvi szempontból csak szótő és toldalék van. Nyelvtörténeti szempontból azonban a szavak keletkezése, kialakulása, fejlődése és – tegyük hozzá modern szóval – hálózatosodása megkívánhatja a gyök bevezetését. A gyök olyan szóelem, amely szabályszerű hangváltozásokkal (szoros–laza) jelentéskörön belül maradó gyökcsaládokat képez. A szótő a legkisebb még értelmezhető szóelem. A gyök lebontható gyökelemre (ez egy-két hangból állhat), a szótő szótagokra, hangokra. A gyökelemeknek jelentéshajlama van – ezt egyes szavaink nyilvánvalóan mutatják (itt–ott, kever–kavar), mások rejtetten, de a mai hangmetafora-tesztekkel is bizonyíthatóan. Viszont ezek is főként csak tendenciák, nem mindig világosak, sőt ellenpéldák is akadnak. Ilyeneket nem hoz elő Czakó, pedig ezzel tették nevetségessé százötven év nyelvészei a CzF-et. Vegyünk néhány példát! Az a, o, u gyakorta jelentenek kerekséget, domborúságot, például bab, bóbita, búb, golyva stb. (24.) És akkor mi van ezekkel: kocka, ostor, bot, bólint, bolt stb. Azt írja: „i, í: kisebb állatok nevében: csibe, liba, cica” (23.). Rendben: de a libához hasonló kacsa, pulyka, lúd, ruca már nem illik ide, nem szólva az apró verébről. Ezt is írja: „cs: egyenestől eltérés: csavar [nyelvújításgyanús szó, persze az is, jó, tudjuk, a nyelvújítás is a gyökökre épít, a mai etimológia szerint egy ismeretlen csav- tőre megy vissza, de akkor ezt is el kell magyarázni], csámpa, csálé, csábít, csá! (ökörhajtó szó: balra).” (27.) Eddig rendben, szívesen hozzáteszem a csuklikot (eredetileg: ficamodik, ez rendellenes, talán ezért tér el az egyenestől), ebből ered a csukló, de akkor mi a helyzet továbbiakkal: csikló, csók, csúcs, csapás, csőcselék? Az f emelkedést, magasságot jelent, például a fal igenévszó az ajkak mozgását utánozza. (28.) De hogy magyarázzuk: falu, fiú, fekete?

Az egész gyökelméletet nagyban hitelesítené ezen kérdések pontosítása, tendenciákba, szabályokba foglalása és az ellenpéldák felsorolása. Amikor a szerző azt mondja, hogy „gyakorta”, akkor ott tendencia vagy szabály van. Kész vagyok elfogadni, hogy csak tendenciákról van szó, de akkor a kijelentés érvényességi körét le kell írni. És ezt a munkát nem takaríthatjuk meg – föltételezésem szerint egy munkacsoportnak többéves munkája is kevés lenne rá –, ráadásul a tankönyvírás előtt.

A gyök és a szótő egyaránt toldalékolható: képző, jel, rag a sorrend. A mai nyelvészetben használt abszolút tő a tovább már nem bontható tő, elvileg ez lehet gyök és szótő. A relatív tő még tovább bontható (például: ház – abszolút tő; házas – relatív tő). A nyelvészetben ismert a passzív (inaktív) tő, ez azt jelenti, hogy valaha tő volt, de már csak toldalékolt változatokban él. A gyöknyelvtanban ez az alvó tő. Ilyen például a csill- tő. Önmagában nincs, viszont toldalékolt formáiból visszakövetkeztethető: csill-og, csill-ag, csill-an. A nyelvészek használják a szócsalád fogalmát, de csak lexéma (szótári szó) szinten: etimológiai szempontból összefüggő (azonos eredetű), azonos tőből származó, különböző szóalkotásmódokkal (képzés, összetétel) létrehozott szavak csoportja. A fa sematikus ábrájával lehet jellemezni. Például: él: élet, éled, élő, élelem... A gyökcsalád ennél tágabb: etimológiai szempontból összefüggő (azonos eredetű), de egy gyökből szabályos gyökváltoztatással, jelentéskisugárzással kifejlődő újabb gyökök összessége. Például a dar-, dör-, dúr-; tar-, tör-, túr-; dúl- (gyökcsalád, testvérgyökök). Egyébként könnyű belátni, hogy „valami van”: darál (dara), dörzsöl (dörgöl), dúr (durva, durca), tarol (tarló), törek (töröl), túró (túros–sebes), dúl (dúlás). (70–71.) A gyökcsalád leírása, rendszerezése, a rendszer ábrázolása a kötetben nem tökéletes, ez esetben sem.

A dúr kapcsán egy személyes kitételt kell tennem. Édesapám, P. Balázs János 1965-ben fölvetette az ismeretlen eredetűnek tartott (még ma is annak tartják: Etimológiai szótár, Budapest, 2006, 161.) durva szó keletkezését (P. Balázs János, Durva. Egy különös szóalkotásmód, Magyar Nyelvőr, 1965/2, 234–238.). Kikutatta, hogy a dúr igének „gazdag szócsaládja” van. (Ez gyakori hivatkozás a CzF-ben és Czakónál is.) A tájnyelvi példák (amelyeket most nem idézek) azt érzékeltetik, hogy a dúr ige jelentése a köznyelvi túr és gyúr jelentésének felel meg, vagy azokhoz közel áll. Édesapám szerint a dúr a régi, de tájnyelvi alakváltozatai alakultak: zöngétlenüléssel túr, jésüléssel gyúr, majd ezek jelentésben eltávolodtak egymástól. De úgy, hogy még felismerhetőek: a disznó szétdúrja/széttúrja az aklot, szétdúrja/széttúrja az ágyat; túrja, gyúrja a tésztát. Ennek alapján elfogadhatnánk, hogy nyelvünkben régen is megvolt a dúr ige (akkor is, ha nincs írásos adat rá), jelentése szélesebb körű lehetett, s ebből sarjadtak ki más szavak, különültek el, specializálódtak jelentések. Édesapám szaklapban publikált etimológiáját a szótárak nem vették át, szerintük a durva eredete ismeretlen. Viszont a mostani gyökkutatásban sem kapott szerepet. És még mennyi ilyen etimológia van! Belátható, hogy a gyökkutatásban még sok kiaknázatlan lehetőség rejlik, és rengeteg aprómunkára van szükség a gyökcsaládok következetes föltárásához. Példám arra is jó volt, hogy bizonyítsam, amit az írás elején csak megemlítettem: a CzF gondolatvilága, hatása „búvópatakként” mindvégig jelen volt a magyar nyelvtudományban.

Tetszik Czakó könyvében sok régi-új megnevezés: a tájbeszéd (16.) a nyelvjárás helyett, de mindenképpen magyarázni kellene; az önhangzó (16.) a magánhangzó helyett, tettképző (36.) – tárgyeset (a nyelvészek ragnak mondják), határozórag (oldalvás-t, ezt is ragnak tekintik), befejezett melléknévi igenév képzője (küld-ött). Érdekes (tréfás) a kínhelyhatározó (150.) a képes helyhatározóra. Nem árt tudni, hogy a nyelvészek nagy része nem ért egyet a jelentés alapú határozófelosztással, és valóban „kínosnak” gondolják a régi képes helyhatározót. Hadakozik Czakó a szóelvonás (82.) megnevezéssel, nyilván lehetne gyökrebontás, nem gyökelméletben: visszabontás, szóvisszabontás. Lezáratlan vita a nyelvészetben a birtokos személyrag vagy személyjel kérdése, mindkettő indokolható, de fontos, hogy következetesen szerepeljen egy könyvben. (107.) Az igeragozás azonban mindig igeragozás, igeragnak nincs jele. (108.) Ugyancsak nemtetszését fejezi ki az igekötővel szemben, szerinte: igemódosító vagy igeirányító. Szíve joga, hogy visszahozza, de akkor következetesen! (139., 140., 148.)

Nem tetszik Czakó könyvében, hogy nem döntötte el, szabad, írói nyelvtant ír, felnőtteknek is szóló iskolásnyelvtant, vagy fordítva: iskolásoknak szóló felnőttnyelvtant; hogy nem dolgozott ki valami egyszerű, de szabályos, következetes jelrendszert például a gyökökre. Fölismerhetők a „gyöknyelvtanok” a csupa nagybetűs tipográfiai őrületekből, különösen akkor, amikor folyószövegben kívánnak rámutatni (ráMUTatni) a gyökre. Hál’ istennek Czakó ezt annyira nem használja, de azért van néhány példa: -DiK (nincsen mély párja), no akkor nyugodtan lehetne -DIK, de leginkább: -dik. (129.) A gyökjelölés nincs benne a mai nyelvtudományi rendszerben, a nem nyelvtudományos munkákban a csupa nagybetűs megoldások divatoznak, főleg mássalhangzó kiemeléssel: VIL, esetleg V + MGH + L, tudományosan talán: V + Voc(alis) + L, sőt: C(onsonans) + V + C, de olykor a változó magánhangzók kisbetűs jelölésével. Czakónál egy ilyen példa van a többalakú toldalékoknál: DoGáL/DeGéL/DöGéL (104.). Ez hagyományosan és szabályosan: -dogál/-degél/-dögél, esetleg gyökként lehetne DOGál, DEGél, DÖGél stb.

Végül valamit nem az Eredeti magyar nyelvtanról, hanem a tankönyvírásról, hiszen a szerző iskolásoknak is szánja a könyvét. Ez így, ebben a formában természetesen nem felelne meg, de a szerző nyilván nem is akarja benyújtani tankönyvi bírálatra. A tankönyvíróknak a Nemzeti Alaptantervet, valamint számos pedagógiai előírást kell követni. A NAT szigorúan előírja, hogy melyik tanévben mit kell tanítani. Mivel a NAT-ot is emberek írták, van benne tévedés, logikátlanság, fölösleges ismétlés és kihagyás. Ha a tankönyvíró korrigálni kívánná a NAT-ot, akkor a tankönyvbíráló nagy élvezettel elutasítja (ő azért van, hogy sorról sorra megkövetelje a szabályokat). Van olyan eszement előírás, hogy milyen hosszú lehet egy fejezet, sőt hány szóból állhat egy mondat (és van, aki ezt megszámolja!), hány kérdésnek kell szerepelnie fejezetenként, azok egy részének milyen kérdőszóval kell kezdődniük, hogy hány idegen szót tartalmazhat a tankönyv (mi az, hogy idegen szó, kérdeznénk meg szerényen, mi nyelvészek, de minket nem kérdeztek meg a szabálygyártók). Ez a másik véglet. Nem csoda, hogy a jelenlegi rendszerben nincsenek igazán értékes, egyedi hangvételű, akár az iskolások vagy a tanárok egy-egy csoportjához szóló könyvek, s a jelenlegi rendszerben az ilyen nyelvtanmegújító kísérletek is kezelhetetlenek. Illetve egy módon kezelhetők, tudok is róla: a tanító (néni) gyökfölfedeztető, gyökgyakoroltató saját módszerrel tanít egy most meg nevezett általános iskolában, és közben végigveszi a hagyományos nyelvtant is. De ez már más történet, más személyekkel, más tankönyvekkel… Czakó Gábor kísérlete mindenestre érdeklődést fölkeltő, utat mutató, nyilván lesznek, akik melléállnak. (CzSimon Könyvek, 2011)