A mókusszőr ecset

Végül is nagyon jó volt a diagramokat festeni. A százalékos arányok ábrázolásának módját hamar kitalálta; ha a 100% egyenlő 360°-kal, mert ugye egy kör 360°-ot jelent, hamar kiszámította, hogy a nagy kör ábrából mekkora cikkely jut az állami gazdaságra, a téeszcsékre, a magán kisgazdaságokra. A plasztik szögmérő hasznossága is egyszerre kézenfekvő lett. Ekkora szelet termelő szövetkezet, ekkora szelet állami gazdaság, ekkora szelet magángazdálkodás: az ábra ceruzarajza kínálta magát, mint egy nagy torta, már csak egy elkeskenyedő végű tortalapát hiányzott, hogy az ember átélhesse az országos tervgazdálkodás mikéntjét: vágunk, szeletelünk, százalékot számítgatunk, a szeleteket keskenyítjük, szélesítjük, s így passzítjuk, úgy passzítjuk.

A munka szárazabb részén már túl volt, örült, hogy a diagram szép nagyra és – egészen biztos volt benne – pontosra sikerült, alig várta, hogy a színkikeverést elkezdhesse. Még jobban lerámolt az asztalról, hogy tágasan elférjen a vízfestékkészlet, az ibrik víz és apja iskoláskori nagy atlasza is, amibe az utóbbi időben valósággal beleszeretett. Már az ipari megoszlások gerezdjeinek kimérésekor a színeket fontolgatta, valósággal ízlelgette, kombinációk egész sorát képzelte el, ez olyan volt, mintha a tökfőzelékben kedvünkre variálnánk a kapor, a cukor, az ecet arányát: a kék festékbe egy kis parányi zöld, a sárgába egy ecsetmártásnyi cinóber, és már az elképzeléstől is szinte összefut az ember szájában a nyál. Az apja polgári iskolai atlasza gyönyörű volt: vászonborítású és vastag, soklapú, lapozni lehetett, mint egy könyvet, tulajdonképpen úgyis egy könyv volt, amiből egészen mást lehetett kiolvasni, mint a tanszercsomagban megvásárolható új kiadású atlaszokból. A tanszercsomagi térképek olyanok voltak, mint a Kuczka Péter-vers, amit kívülről meg kellett tanulni: „Kétesztendős kislányomnak a világot mutogatom.” Erre van észak, és erre van dél, ez itt a szocialista tábor, ez itt a kapitalista, ez itt a bauxittermelés, ez meg a vasérchozam. A régi atlaszt olvasni lehetett, mint egy kalandos könyvet, amit ugyan nem Verne Gyula írt, hanem talán Kogutowicz Manó, ez a név volt az első lapon olvasható. És mindent behálóztak a hosszúsági és szélességi körök, hajszálvékonyan, finoman, mint ahogy a Verne-regényekben is végig érezni lehetett a földrajzi háló finom szövevényét, aminek pontosan megadott hosszúsági és szélességi pontján imbolygott a legtöbbször vízszagú, kalandos történet, ami mindig fekete-fehérben bonyolódott, ahogy ezt a rovátkolt metszet illusztrációk sugallták. Ezekhez a fekete-fehér kőrajzokhoz, finom rovátkákhoz adta Kogutowicz Manó a színeket, társszerzője volt Verne Gyulának: álomszínben, messzeségi harmóniában bontakoztak ki a földrészek, óceánok, tengerek, tengerfenekek, Mariana-árkok és Grand Canyonok, pontokként vibráltak a csendes-óceáni szigetek. Titokzatos, körbe csavarodó vonalak az egész világnak – mert kétségtelenül az egész világot mutatta az atlasz – plasztikus magasságokat és tengerfenéki árokmélységeket adtak. És mindennek ott volt a rejtjelezett neve, amiről tudni lehetett, hogy nem is úgy kell mondani, ahogy írva van, de hát amit gondolunk, azt sem mondjuk mindig pontosan úgy. Pontos a diagram lehet a százalékokkal és fokokkal, és a figyelmes számolás jó érzésével, de azt mutatja-e, ami valóban van? Ki kezeskedik a megadott számok hitelességéért? Apja iskolai atlaszában minden hiteles volt, ezt mutatta a csodálatos tipográfia is, a gombostűfejnyi betűk olvashatósága, megformáltsága. S a tudat, hogy másként írják, mint ahogy mondani kell, egy későbbi rejtjelmegfejtés örömét helyezte kilátásba. Ilyesmik a Verne-regényekben is voltak: a köréje gyűlt osztálytársaknak Doniphanról mesélt, úgy, ahogy írva van, s a tudat, hogy ezt egészen másképp kéne ejteni, csak fokozta a messzeség titokzatos varázsát.

Ihlető forrásnak hozta elő a nagy atlaszt, mert az a színek kikeverésében, társításában soha máshol nem tapasztalt gazdagságot mutatott: ámulva lehetett nézni, hogy hányféle szürke, fehér, zöld, sárga, kék, piros létezik, nem is szólva azokról a színekről, melyek már elnevezésükben is kevertséget jeleznek, mint a drapp, lila, narancs, türkiz. És a színek egymásmellettiségének variációi! Kogutowicz Manó a színekkel írt, valóban olyan érzékletesen, hogy az ember a szájában ízeket érzett: itt egy kis kapor a tökfőzelékbe, emitt egy kis cukor a fanyarság mellé, ecetből csak annyi, hogy a hatás üdébb legyen.

A vízfestékkészlet is az apja iskoláskorából maradt, s az alig megkopott gombfestékeket nézve hihetővé vált, hogy Kogutowicz Manó ezekből keverte az atlaszszíneket: puhán, az ecsetet olykor a vízbe lötykölve, aztán tekerve körbe-körbe a festékgombok enyhe kráterében. Apja túl sokat nem használhatta a festékeket, de a gondos karbantartás nyomai az évtizedeken át is megőrződtek, megvolt a vászondarab, amely a doboz méretéhez igazítva a fedél alatt takarta a festékeket, durva, vízszívó felszínén a káprázatos festéknyomokkal, rétegre réteg: festékréteg–időréteg, festékréteg–időréteg, és csoda volt, hogy mindez a jelenben is folytatódik, a vászondarab a friss vizes nyomoktól újra és újra felpuhul, s a frissen oldott színt a régiekbe elegyítve szárad meg újra. Az akvarelldoboz biztonsági zára egy gumigyűrű volt, amely rugalmasságát, erősségét valami módon megőrizte, nem nyúlott és nem ragadt, mint az elhasznált harisnyatartó gumik vagy mint a bolti befőttek záró gyűrűje. Erősségét, rugalmasságát érezve kaucsukfákra, gumifákra kellett gondolni, melyek valahol a mai napig is létezhetnek a világ egy tudhatatlan térségében, melyet Kogutowicz Manó nyilván külön jelöl egy tudhatatlan gyönyörű színnel.

A feladatok iskolai kiosztásánál egy gumipitypangos, gyapotos diagram készítése is szóba került, de aztán a szervezkedésben valahogy elsikkadt, mintha a földrajzos Piri néni szándékosan feledkezett volna meg róla. A gumipitypang és a hazai gyapotcserje más tartomány, mint a gumi- és kaucsukfa, Kogutowicz Manó ilyenekről sosem hallott. De nem hallott a téeszcsékről, állami gazdaságokról sem, s itt egy kicsit tűnődni kellett, hogy hogyan jönnek a jelen idejű diagramhoz a múlt idejű színek Verne Gyulástól, Doniphanostól, Ráktérítőstől, Baktérítőstől. Végül is az a megoldás adódott, hogy a „címszavakat” csak a végén szabad ráírni az egymással összehangolt Kogutowicz-színű cikkelyekre, addig szabadon lehet élvezni a színkeverés, árnyalás, módosítás, összehangolás bizsergető örömét.

A szándékok, elképzelések megvalósításának és a váratlan, örömteli meglepetéseknek biztosítéka az ecset volt, amely a festékkészlethez tartozott; egy tulajdonképpen vastagnak számító, de a végén hajszálvékonyra elkeskenyíthető ecset, amely úgy formálódott, ahogy az ember akarta, időnként az ujjak meghosszabbításaként szinte érzékelte a befestendő papírfelületet; az enyhe nyomásváltozásoknak, laza csavarintásoknak engedve hol vízáradást, vízfestékdagályt, hol hajszálvékony erecskék érzékeny kacskaringóját előidézve. Ez volt a mókusszőr ecset. Ezt az iskolában néven nevezni nem volt tanácsos, mert azt mindenki csak viccnek vette, s ez még a jobbik eset volt, akadt, aki azt gondolta, hogy micsoda fennhéjázó blöffölés egy ecsetet mókusszőrnek kikiáltani. Egy nagynénitől örökölt mókusprém gallér is jobban megfelelt a realitásoknak, mint egy apától örökölt mókusszőr ecset. Ilyen nevű portékák, ha voltak is, elfelejtődtek, vagy sosem tartották őket külön számon. A kiváló árut forgalmazó papír- és nyomdaszerboltok eltűntek, a kiváló áruknak a neve is visszahullott a száz év előttiség messzeségébe. Mintha apja sok száz évvel ezelőtt járta volna az iskoláit. Egy régmúlt történelmi korszak titkos leleteként működött az atlasz, a festékkészlet, a festéknyomos vászondarab, a romlatlan gumigyűrű, az ecset, amely még megnevezésével is provokált: ki hallott mókusszőr ecsetről az ÁPISZ-ban kapható sörteecsetek egyenlősdiségének világában?!

Valami nagy kiállítás készült, olyasmi, mint a bemutató tanítás volt, amire a kerület összes földrajztanárát meghívták, akkor tanította meg a Piri néni a jueszét, mert intelligens ember olyant nem mond, hogy USA, és egymás után hangzott fel a feleletekben, hogy jueszé, jueszé, jueszé, és ebből is tudni lehetett, hogy az intelligencia növekedésével a kogutowiczos térképnevek is másként alakulnak. A meghívottak, a kerületi földrajztanárok csak úgy kapkodták a fejüket ennyi intelligencia láttán, ennyi jueszé hallatán.

Valami ilyesmi készült ismét, kiállítással, szemléltetőeszközökkel, feladatok kiosztásával, diagramok festésével, számolással.

A diagramok megszáradtak, még így szárazon is őriztek valamit a friss festés vizes csillámaiból, valami tengerszinteken és magassági körökön átszűrt atmoszféra áradt belőlük. A feliratozás, a fekete tusbetűk sora kétségtelenül visszafogott ebből: rács mögé kerültek a világatlaszi színharmóniák.

A vízfestékkészletet, a diagramokat és az ecsetet egy tágas mappába helyezve vitte a délutáni földrajzszakkörre, ami most nem is csak szakkör volt, hanem egy kibővített munkadélután, amelyen dolga volt a fél osztálynak. A rövidebb, egyenes utat választotta, amit máskor az unalmassága miatt mellőzött, de most sietni kellett, hogy el ne késsen. És valóban: a munka szakkörön kívüli, egész osztályt érintő jellegét az is hangsúlyozta, hogy a földrajzos Piri nénin kívül ott volt Paula néni is, az osztályfőnök, aki rajzot és kézimunkát tanított; talán a látvány, az elrendezés, a jó ízlés terén vállalt közreműködést.

Az otthon készült diagramokat, grafikonokat, egyéb ábrákat a padokra kihelyezték, várva a további eligazítást a rendezésre, rendszerezésre, a kiállítás mikéntjére. És akkor Piri néni a padok közti járkálást, vizsgálódást abbahagyva a homlokától a látható nyaka tövéig, s tudhatóan a derekáig elvörösödve azt mondta, hogy ez nulla, evvel nincs mit kezdeni, s ez olyan volt, mint a vezényszó, vagy mint a karmesteri intés, Paula néni is belépett a duettbe, ívelt a hangja egyre feljebb, szinte szárnyakat kapott, ráérzett, hogy talán nem is osztályfőnökként, inkább rajztanárként milyen dinamikával és sztakkátókkal kell szerepelnie, közben visszafogott koreográfiát is alkalmazott: a kogutowiczos nagy diagramot felragadva kiabálta, hogy hol itt a szín, és hol itt az erő. Lehangoló volt. Mert Paula néni kibillent a „jó ízlésből”, ő, aki a Piri néni fahéjillatra emlékeztető parfümjére már tett régebben megjegyzést a jó ízlés nevében, most a maga levendulaillatában félreértelmezte a szereposztást: túlénekelte az egyre vörösebb Piri nénit, akinek parfümillata a gyümölcslevesben kiázott fahéjra kezdett hasonlítani.

Paula néni úgy általában finom volt, halk szavú és bizonytalan, a neki nem tetsző rajzokra halkan mondta csak, hogy gumizd ki, a kockás füzeteket négyzetrácsosnak nevezte, s elvárta, hogy a gyerekek is ezt tegyék egy-egy mértanirajz-órán. A buzgólkodók szájából szállt is a sok négyzetrács, négyzetrács, négyzetrács, majdnem úgy, mint a földrajzórai jueszé, de ebben egy kis komiszkodás is csengett, amit Paula néni bizonytalanságai tápláltak. A sok finom bizonytalankodás időnként átcsapott egy látszatbizonyosságba, amikor megkérdőjelezhetetlennek tűnt a pedagógiai szitokszórás jogossága: Paula néni ilyenkor mindent bepótolt, amit időközben elmulasztott. Kiabált, szitkozódott, a szomorú kilátásokat, a társadalmonkívüliséget emlegette. Ilyenkor nem volt közbeszólás, ilyenkor nem volt önvédelem, ilyenkor kár volt illedelmesen jelentkezni, a szájat szóra nyitni, ilyenkor tudható volt, hogy Paula néniben kinyílt a zsilip, s most utolsó cseppig kizúdul minden. Mint amikor a tornaterem nagy, udvarra nyíló ajtajainál dolgoztak az üvegesek, s a fél udvart betöltötte a gitt csöppet sem kellemes, de roppant jó tapintási emlékeket ébresztő szaga, s akkor ők a padtársával odamentek, hogy kérjenek egy kis gittet, s a fiatalabbik üveges, aki épp azon a korhatáron volt, hogy tegezni már nem illett volna, adott is szívesen: melegedett, alakult a tenyerükben a rossz szagú, de bámulatos, képlékeny anyag, néhány füzet azóta is őrzi a gittes-zsíros ujjnyomokat. Még abban vagy egy későbbi tízpercben valaki más vagy mások is megkívánhatták a gittgyúrás érzéki élvezetét, mert a nagy ablakok alsó részéről a frissen tapasztott, simára kent anyagot kikotorták, nem törődve a hátrahagyott goromba maszatnyomokkal. Ennek a tanáriban is híre mehetett, mert Paula néni a padra kitett két kis gittgolyóbist meglátva ismét zsilipet nyitott, s egy teljes mértanirajz-órán át zúdította a felduzzadt áradatot kettőjükre: ebben az áradatban nagy szavak bucskáztak föl-alá: becsület és becstelenség, tisztesség és tisztességtelenség, és hazugság-hazugság-hazugság, mert ők megpróbálták elmondani, hogy a gittet nem lopták, főleg nem az ablakról kaparták, hanem kérték, és kapták a „bácsitól”, és ez a „bácsi” még az igazságtalanságnál, az emelt hangú rágalmazásnál is rosszabb volt, mert mért neveznek ők bácsinak egy fiatal suttyót, aki nevetve, barátkozva adott nekik egy kis marék gittet. Meghunyászkodás volt ez a bácsizás, mert nem mertek fiút mondani, részben mert a fiú egy tizenegy éves szemében valóban túl volt a fiúkoron, részben mert ha fiút mondanak, az olyan, mintha tettestársak lennének. Részben önvédelemből, önigazolásból mondtak bácsit, ami valóban egy kicsit hajazott a hazugságra. De nem is találtak rá hirtelen a helyes szóra, mert mit mondhattak volna? Pasi? Muki? Ürge? Vagy csak egyszerűen: üveges? Ez mind-mind tiszteletlenségnek, pimaszságnak, arroganciának minősülve csak duzzasztotta volna a gyilkos áradatot. A haraglavina kicsöngetésig zúdult, ő időnként azt gondolta, hogy a gittgombóc milyen szépen beférne Paula néni szájába, be, jó mélyre benyomva, s beleragadnának a kaffogó fogak is. A „bácsizás” miatt érzett valami szégyenkezéshez hasonlót: milyen beszari, dedós kifejezés!

Az üvegest a következő tízpercek valamelyikében megkereshették volna, talán bizonyságként az emeleti tanári szobába fel is könyöröghették volna, de mindez hiábavalónak, fölöslegesnek tűnt, hisz ott volt a fiatal fickó bácsivá tódítása, ami a lelkük mélyén a gittlopásnál is szégyenletesebb, gyáva tettnek számított.

Az egész gittügy émelyítő és jóvátehetetlen volt, s úgy tűnt, hogy a szaga suttyomban mindenbe beleette magát, a legváratlanabb helyekről tört elő: a táska legmélyebb zugából, a tolltartó zsanérjának nyikorgásából, gyanús eredetű, elmosódó ujjnyomokból.

Most a nagy diagram színharmóniája letaszíttatott a gittügy nullaságába, jóvátehetetlenségébe: jueszék, négyzetrácsok, szakköriség, osztályfőnökiség, osztályközösség, güzüség, hervadtlevendula- és ázottfahéj-szag kavargása nyelte magába a kogutowiczos színeket, délköröket és vonalakkal jelzett tengeráramokat; a leszidott osztály pisszenés nélkül kente a lapokra a míniumvöröset, haragoszöldet, citromsárgát. Ez elől az apja festékkészletét rejteni kellett, mintha nem is az lenne a nagy mappában. Paula néni „finom ízlése” alárendelődni látszott a Piri néni vágyának, végül is ő mondta ki, hogy minden színt kenjenek még át vízüveggel, az fogja a végső fényt, csillogást megadni, és sorra mártották a sörte ÁPISZ-ecseteket a folyékony vízüvegbe, s borzadva kellett elgondolni, hogy mi lenne a mókusszőr ecsettel egy ilyen vízüveges festés után, és kényszeresen meg kellett tapintani a mappa aljában az ecset puhaságának valódiságát, sértetlenségét, de az ecset nem volt ott, hosszú tapogatózások, lázas kaparászások után nyilvánvalóvá vált, hogy az ecset elveszett, vagy valaki kilopta, és keni vele a dögvész vízüveget, pingálják át a gyapotcserje, gumipitypang, vaskohászat, alumíniumgyártás, téeszesítés diagramjait, melyeken nem is mindig pontosak a százalékok, nem mindenki tudta, hogy a 360°-os kör csak 100% lehet. A mókusszőr ecset nem volt senkinél. A mókusszőr ecset útközben elveszett, kipotyoghatott a nagy rohanásban, igen, végig rohant az úton, azért is jött az unalmas útvonalon, mert az rövidebb, és nem gondolt eléggé az ecsettel, pedig tudta, hogy a mappa oldalán van egy kis hasadék, tulajdonképpen egy ecset ki sem férhet rajta, de úgy látszik, mégiscsak.

A kavargásban, festésben, rendezgetésben úgy tett, mint aki csak vécére megy, végtére is ez nem tanóra volt, se nem szakkör, s mintha a mappát csak úgy szórakozottságból vinné magával, az ajtón közönyt tettetve kisétált, átsietett a délutáni üres épületen, a bejárati ajtónál már rohant, de aztán visszafogta magát, s innentől kezdve úgy nézett, mint egy nyomkereső farkaskutya, minden egyes idevezető délutáni lépését felidézte, minden egyes kanyart és oldalazást, és nézte a földet, hogy hol rajzolódik ki a mókusszőr ecset vastagnak tűnő szőrzetével, fényesre tapogatott, kézbe kívánkozó nyelével. Mélységesen irigyelte a nyomozókutyákat, akik izgatottan szimatolva mindent meg tudnak találni. Már az út felét megtette, pontosan ott kelt át az úttesteken, ahol idefelé is. Ahol az emlékezete bizonytalan volt, ott hosszasan téblábolt, nem kerülte el a figyelmét semmi. A hosszú, egyenes járdaszakasznál tartott, amikor messziről látta, hogy Riegler Bözsi jön szembe, akinek sose tudta, hogyan köszönjön. Bözsi húgának, Ancinak szervuszt köszönt, ez még a kettőjük közti korkülönbségbe belefért, de Bözsi sokkal idősebb volt, és már asszony, és Bözsit most meg kellett szólítani, mert ott jött végig azon az úton, amit idefele ő is megtett, és lehet, hogy látta a földön az ecsetet, vagy talán föl is vette, egy mókusszőr ecsetet nem hagy ott senki. És akkor ő megállt, és azt mondta, csókolom, és abban a pillanatban hamissá vált minden, és szörnyű kilátástalanná, éppúgy, mint amikor az üveges mukit bácsinak nevezte, holott tudta, hogy az még nem bácsi, és Bözsin is látta, hogy az még nem néni, és zavartan kérdezte az ecsetet, és hozzátette, hogy ez egy mókusszőr ecset. Bözsi meglepetten felnevetett, de a fejét rázta, és mondta, hogy nem látott ilyesmit. A kezében egy üres rongyszatyor lifegett, aminek az alját egy darabon merevre feszítette valami vékony, egyenes holmi.