Török Sophie naptárai

1921–1941

Babits kritikai kiadásának 15–16. köteteként került a könyvesboltokba Török Sophie naptárjegyzeteinek első kiadása. Az OSZK kézirattárában, a Babits-hagyatékban találhatóak azok a kis naptárfüzetek, amelyekbe Babits felesége – általában csak egy-két szóval – feljegyezte az aznapi programokat vagy fontosabb eseményeket: találkozókat, színház- és mozilátogatást, orvosi viziteket és nagymosásokat egyaránt. A kötet szerkesztője, Papp Zoltán többéves, hatalmas filológiai munkával tette ezeket a (részben gyorsírásos) feljegyzéseket mindenki számára hozzáférhetővé. A bejegyzésekben szereplő különböző események és személyek közötti eligazodást bőséges lábjegyzetekkel segítette. A II. kötet végén található névmutató pedig már önmagában is tanulságos olvasmány lehet azoknak, akik Babits kapcsolati hálójára kíváncsiak.

A kötet elején található hetvenoldalas tanulmányában Papp Zoltán egyrészt összefoglalja a Török Sophie-val kapcsolatos, főképp életrajzi ismereteket, másrészt néhány, a naplójegyzetek kiadásával kapcsolatban felmerülő kérdésre is igyekszik választ találni. Ő is érzi, hogy például óhatatlanul fel fog merül a kérdés azokban, akik a kötetet a kezükbe veszik, hogy érdekesek lehetnek-e a „mosó­cédulák” az olvasók vagy az irodalomtörténészek számára, vagyis hogy Babits és Török Sophie hét­­köznapi életének apró eseményei hozzáadhatnak-e valamit is eddigi tudásunkhoz. Egyet tudok érteni Papp Zoltán véleményével, miszerint ezeknek a naptáraknak a forrásértékük a Babits-filológia számára vitatha­­tat­lan. Hogy állításomat egy példával is érzékeltessem: Ritoók Emma neve 1925–1930 között hússzor szerepel a naptárban, miközben a Babits-szakirodalom eddig nemigen tudott róla, vagy legalábbis nemigen emlegette a Babits házaspárhoz fűződő kapcsolatát, amelyről csak néhány magánlevél, illetve egyelőre kiadatlan memoárja tanúskodik. (Itt jegyzem meg, hogy a Ritoók Emma által létrehozott és a lábjegyzetben említett Magyar Kultúrszövetség nem női szervezet, célja a fiatal képzőművészek támogatása volt anyagi és erkölcsi értelemben. Vitaestekkel, műterem-látogatások szer­vezésével igyekeztek a közönséggel való kapcsolatukat elősegíteni. )

A kötetben talán a legtöbb hibát a Tormay Cécile-ről szóló lábjegyzetben találtam: Tormay nem 1876-ban, hanem 1875-ben született, a Bujdosó könyv két szóba írandó, nem 1922-ben jelent meg, hanem az I. kötete 1920-ban, a II. kötet 1921-ben. Hiányos és félrevezető volt a Szentmihályiné Szabó Máriáról szóló szócikk is. Az írónő pályáját a Pásztortűznél és nem az Erdélyi Helikonnál kezdte, 1922–25 között elsősorban itt jelentek meg novellái. Első regénye, a Felfelé (1925) sikere után 1927-ben Budapestre költözött. A Magyarság mellett 1926–1932 között a Napkelet munkatársa volt, csak 1935-től szerződött a Singer és Wolfner Kiadóhoz, és csak ettől kezdve adta novelláit is első, sorban az Új Időknek. Repatriálása után is élő kapcsolatot ápolt az erdélyi irodalommal: továbbra is küldött írásokat a Pásztortűzbe, illetve az 1928-ban induló Erdélyi Helikonba egyaránt. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és az Erdélyi Helikonnak. Annak azonban, hogy műfordító is lett volna, sehol nem találtam nyomát. A Kállay Miklósról szóló szócikk is pontosításra szorul: nem 1937-ben került a Napkelethez, már 1935–37 között a lap szerkesztője volt, majd Tormay Cécile halála után, 1937–40 között főszerkesztője. Kritikusi és írói munkája mellett elsősorban franciából és németből fordított, többek között Balzac, Victor Hugo, Flaubert, Malraux, illetve Rilke és Hof­mann­stahl műveit, furcsa, hogy a szócikkben csak Az ezeregyéjszaka meséi szerepelnek.

Ezek az apró filológiai tévedések rámutatnak Papp Zoltán bevezető tanulmányának egyik hiányosságára is: Török Sophie-t csak Babitshoz, illetve a Nyugat-szerzőkhöz való viszonyában vizsgálja, mintha a kulturális és társadalmi élet más, a folyóirathoz nem kapcsolódó szereplőivel nem is érintkezett volna. Ez a szemlélet egyébként sajnos még ma is általánosnak mondható irodalomtörténet-írásunkban, holott 1990 óta már kutathatóak a korszak más fontos, korábban indexre tett orgánumai is, gondolok itt elsősorban a keresztény-konzervatív lapokra és szerzőikre. Papp Zoltán, miközben rendkívül alapos tájékozottságot mutat a Nyugathoz tartozó alkotók, illetve írásaik esetében, a „másik tábor” embereit sajnos csak kevéssé látszik ismerni vagy figyelembe venni.

A kötet bevezető tanulmányában felvetett másik fontos kérdés megválaszolásához, vagyis annak eldöntéséhez, hogy Török Sophie csak mint Babits felesége érdekes-e az olvasók, illetve az irodalomtörténészek számára, vagy saját írásai is képviselnek olyan minőséget, amely méltóvá teszi a figyelemre, szintén szükség lett volna legalább néhány, a Nyugaton kívül megjelent kritika számbavételére. A kérdés nyilván alapos elemzést igényel, s gondolom, erre Papp Zoltán majd a Török Sophie-ról írandó monográfiájában akar sort keríteni, azonban az állásfoglalás szinte teljes hiánya bennem felemás érzéseket keltett. A szerző egy verset, a Kaffka Margit emlékének címűt, a prózai írások közül pedig a Hintz tanársegéd urat emelte ki mint jelentős műveket, emellett inkább a Török Sophie által írt kritikákat méltatta. A markáns állásfoglalás elkerülésére való törekvés azonban helyenként nyelvi körülményeskedéshez, esetenként elképesztően magyartalan mondatokhoz vezetett. „Meg lehetne kockáztatni, hogy Török Sophie az irodalmi jelenlét különb s különb formában egy-egy jellemző saját hangot intenzíven reprezentált.” Vagy egy másik példa: „akad jó néhány darab a költői oevre-ben (sic), amely igazán maradandónak érződik.” Ki érzi őket maradandónak? – sikolt fel ösztönös nyelvérzékem. A magyar nyelv a némettel ellentétben nemigen engedi az ilyen, leginkább a passzív szerkezetre emlékeztető megfogalmazásokat. És vajon többet, mást jelent-e az oeuvre, mint az életmű? Vagy másutt: „Török Sophie 1925-ben írt vallomása, emlékirata ezen a helyen azért is lehet hiteles, mert hitelesen mutatkozik meg az elmúlt érzelmek felélesztésének gesztusával operáló karakterképzés nyűge, keresztje, zsákutcája.”

Tudom, hogy rendkívül aprólékos és időigényes munka, s nem is feltétlenül egy ember feladata egy ilyen nagy terjedelmű kötet lábjegyzeteinek összeállítása. Mégis szóvá kell tennem néhány aránytalanságot. Erdélyi Józsefről csak annyit tudunk meg, hogy „Költő. Baumgarten-díjas (1929, 1931).” Talán már fel lehetne oldani az őt sújtó „anatémát”, hisz téves politikai orientációjáért a világháború után leülte a három évet. Erdélyi nem volt jelentéktelen költő, elég sok verse jelent meg a Nyugatban. Ha Baróthy Miklós foxitenyésztő háromsornyi lábjegyzetet érdemel, akkor Erdélyi Józsefnek is illenék legalább ekkora terjedelmet szentelni. A Mollináry Gizelláról szóló szócikk is elég hiányos. 1919-es balassagyarmati szereplése miatt (a női direktórium tagja, majd párttitkár) tíz hónap börtönt kapott, és 1920-ban valóban Jugoszláviába emigrált. Az azonban már nem derül ki a szócikkből, hogy 1924-ben amnesztiát kapott, és visszatért Magyarországra. Az 1920–30-as években több verseskötete jelent meg, amelyekről a kortárs kritika rendkívül elismerőleg nyilatkozott. (A Nyugatban többek között Ignotus, a Széphalomban Szerb Antal, az Erdélyi Helikonban Dsida Jenő, a Szép Szóban Ignotus Pál recenzeálta verseit.) Rendkívül érdekes az 1940-es években írt önéletrajzi regényciklusa is.

Vikár Béláról egy lábjegyzetben azt olvashatjuk, hogy az Élet szerkesztője volt. Az Élet (1909–1944) egy katolikus lap volt, amelyet nyilván nem szerkeszthetett a protestáns Vikár. Azt viszont kevesen tudják, hogy korábban, 1891–1895 között létezett egy másik Élet című folyóirat is, erre érdemes lett volna utalni.

Mindezek azonban csak apró kifogások, kis hiányérzetek. Papp Zoltán óriási munkát végzett, könyve nagyon nagy segítséget jelent minden Babits-kutatónak. (Argumentum, 2010)