Nagy Gáspár szabadságfogalmáról

„A szabadság épp abban van, hogy az író nem halássza, hanem teremti az emberi lelkeket. Hozzájuk adhatja magát, s mindazt, amit a társadalom mélyéből, s a csillagok magasából hozzájuk szítt és feléjük tart – csak emberek maradjanak” – vallja Németh László a Regényírás közben című munkájában. Lélekteremtés az alkotásban s az alkotás által, az olvasás embert teremtő folyamatában. Mély gyökerei vannak ennek a költői magatartásnak a magyar irodalomban, a vallani és vállalni keresztútján esztétikai és emberi magasságokba emelkedve teremteni, „halat” is adni és „halászni” is megtanítani. Nagy Gáspár a gondolkodó, értelmiségi létet hivatásának tekintő művészi, emberi magatartásával megvalósította a némethi ideákat, s – amint azt munkái fölé hajolva, Görömbei András nyomán többen értőn hangsúlyozták – életművében esztétikum és etikum találkozott. Sorsszerűen is adódott a Németh László-párhuzam, hiszen örökre lelkembe vésődtek a költőnek Németh László budapesti szobra avatásán elhangzott gondolatai. Ekkor láttam utoljára. Pontosan ismerte azt a sokéves kálváriát, amelyet a Németh László Társaság – élén akkor Monostori Imrével – vívott a szobor felállításának, elhelyezésének engedélyeztetéséért. Visszatekintve szimbolikus volt ez a találkozás. A szoboravatás valóban ünneppé vált a jelenlévők számára. Apró győzelem egy – nem a nemes célért harcolók szempontjából – szánalmas és nonszensz küzdelemben. Nagy Gáspár ezúttal is olyan ügy mellé állt, amely a szellemi szabadságról szólt. Nem ez volt az első eset, amikor azok, akik nagy mellénnyel hirdették az irodalom politikától való függetlenségét, kizárólag politikai alapon görgettek akadályokat egy kulturális ügy elé. Szétválaszthatatlanul egybefonódik tehát Nagy Gáspár sorsában, írásaiban az emlék, emlékezet és a szabadság fogalma. A személyes, magyar, közép-európai, európai s több ezer éves emberi emlékek a teremtés mozzanata által alkotnak egységet. A teremtés a legnagyobb határátlépés, melynek során valami létté válik. A teremtés ezáltal magában hordozza az egyetemes múltat, egyben a mindenkori jövő felé irányul. Ahogy a Szabadrabok című esszéjében fogalmaz: „A múlt […] teljes értékű jövő […] A vers mégis maga a remény.” A versek tematikájától függetlenül – szerelem, politika, elődök, pályatársak, kulturális emlélkezet, istenes vagy lét-versek – erre épül esztétikája. Versei azonban valójában nem alkotnak külön tematikus csoportokat. Az életmű egésze a némethihez hasonlóan organikus egységet alkot. A lírai elődök mellett Németh László szerkesztési elveit, „módszertanát” is beépíti esztétikájába.

Nagy Gáspár versei, esszéi valóban megszólítják az olvasót, lelket, szellemet, bevonva a tudatos értékmentés, „őrző” magatartás bűvkörébe – a Zónaidő szabad határátlépései, a szellem megregulázhatatlansága, az útonlét szabadsága, a szabadság dinamizmusa hasonlóan, mint a Könyvet olvasni című esszéjében megjelenített természetes olvasói folyamat. Nemzetek, kultúrák, emberek, érzések találkozása a történetiség, a történelem metszéspontjain, olvasó és szerző összjátéka, amelyben elődeihez hasonlóan a bölcsesség és jellem forrását látja: az aktualitások mögött az évezredes hagyományokat, a környezet pillanatnyi sodrása ellenében a szilárd jellemet.

„Németh László halhatatlan szellemének” ajánlott verse, az Éjszakáimban lámpafény erről az örökségről szól. A szellem útjáról, a csak azért is magatartásról, „ahol a lélek a mondaton túl van, / és az ész már mindennel számot vetett”. Sajnos örökségül kapta a csalódást is, szívszorító sorsközösségüket kifejezésre is juttatja. Kritikája éle ellenére is figyelemfelhívás egy „jobb és értőbb” utókor reményében.

A szabadság minden alkalommal a Nagy Gáspár költészetét meghatározó idő függvényében nyer hitelt és értelmet. A hagyomány- és értéktisztelet magában hordozza az idő hármas irányultságát, mely történeti, szubjektív, fiktív és ontológiai síkokkal telített. Különösen szép ívet alkot ebből a szempontból költészetében a hó motívumának alakulása. A hó nyomokat őrző, végtelenségében és tisztaságában szabadságot sugárzó jelentésétől a Halántékdob gazdag hóértelmezésein, a Gulácsy által teremtett, a magyar irodalom Na-Conxypan-hagyományán keresztül a Karácsonyéji ár(v)ulás gyanútlanul minden mocskot, esendő bűnt elfedő vagy a Sárfelirat végső, ontológiai kérdéseket célzó piszkos haváig, a sárig, a jégig. A József Attilát idéző létösszegző versekben is meghatározó a számadás súlyos kérdései, keserűsége mellett is a kezdetekre jellemző költői magatartás, bár finom iróniája már más irányból szól. „A sírfeliratomat / majd sárral írjátok, / mert a földön / a sárnál nincs maradandóbb.” (Utókor [3]) Vagy „makacsul / visszacsavarodtam a múlt // feledett jeges zónáiba / ahol csak a hó világított // … // de a lábnyomok hozzák / hibátlan ép formájukat // és az emlékezet sem / olvad el túl könnyedén // hanem pontosan kibetűzi / a jég mögötti tengert” (Expedíció).

A szabadság teret követel. Valós és fiktív utazások történetföldrajzi és szubjektív tereket ostromolnak. Újabb és újabb Forduló évek koordinátáit. A Kis utazás „bélelt” történetekbe vezető útjait és azokból kifelé vezető városi sétáit, a kihajolni veszélyesből való kihajlásig. Nagy Gáspár lenyűgözően újítja meg az útonlét időirányait, az utazásban rejlő állandót és változót, születést és elmúlást, rabságot és szabadságot kifejező, toposszá vált madármotívumot. Variálódik a Koronatűz mottójának, bevezető sorainak védelemre szoruló „madárként repdeső” gyerekkeze, az Égi megbízás szárnnyal toldott szabadsága, a választott sors vállalása, az Arcom országútjain vadludaknak vissza nem gágogó, szégyenben égő rabsága, hallgatása a Nyelvem pallosával hallgatásból kikiáltó „repülni-miért” szólamával. A terek között a költő a révész, szerepvállalásának transzcendentális jellegéből is adódik, hogy épp saját átkelését sürgeti s nehezíti ezzel, rendíthetetlen hitéből merítve erőt ehhez a nem emberre szabott feladathoz. Ennek jegyében természetesek és hitelesek a végső kérdések és válaszok, miként a szilárd jellem állandó önmarcangolása is. A Múlik a jövőnk zse­niális szókapcsolat a feledés tagadásának felkiáltójeleivel s a vétkeseket fojtogató kérdőjelekkel. A költő megbocsáthat, a vers soha. Tükröt tart a lélek elé, függetlenül a vétkek és a változás mértékétől, Odüsszeusszal együtt szembesülve azzal: „ha egyszer véletlen hazaér is, / már rég nem az, aki volt…” (Utókor [11])

Nagy Gáspár nyelvi szabadságharcot vívott a rendszerváltozás előtt és után is. A vers maga a forradalom. A szabad szóalkotás a költő szabadsága. Felelősséggel élni a nyelv teremtő erejével a költő szabad választása. Ebből a szabadságból születhettek a falakat döntő, létkérdésekké teljesedő szavak: a Halántékdob, a  Mosolyelágazás, a Szabadrabok, a szaltószabadság, a Magyarország-medencecsontok, a Szalmadélután, a sorsbukfenc, a mammutcsont-átültetés, a kardfogútigris-sírás, a tapskisiklás, a koordinátaéj, a lélek- és lelkiismerettatarozó, az Izzószáléj és megannyi hasonlóan drámai, áldozatok véréből serkent és nekik emlékművet állító kifejezés.

Gyakran a forma is – Buda Ferenc kifejezésével élve – vízszintes emlékművé válik. Nagy Gáspár ezen a téren is él alkotói szabadságával. Válogat az elődök formáiból, egy-egy köteten belül is változatosan variálva azokat. Mindezt úgy, hogy a kötött formák, képversek, prózaversek, szabad versek egyértelműen magukon viselik alkotójuk összetéveszthetetlen kézjegyét. A kötetek egymásutánja megtanítja az olvasót eligazodni a formaképek, ritmusok, rímek, kimondott és elhallgatott szavak rengetegében. Tökéletes és töredékes szerkezetek váltják egymást, feszülnek egymásnak, hol a szabadság, hol a hiányból eredő diszharmónia kiáltásaként. Naturális hangok és költői beszéd vezet – kedvelt kifejezéseivel élve – a csendtől a kiáltáson át a robbanásig.

Megkapóan, találóan elmélkedik a politikai költészet kérdéséről A költőt nem lehet leváltani című Antall Istvánnal folytatott beszélgetésben. A politikai vers az ő értelmezésében inkább felelős költői gondolkodás. A jelen kényszerű és vállalt színe, mintája a versszöveten. Mint írja: „a politikai verseknek van egy hátulütőjük. Nagyon jó verseknek kell lenniük! Csak jó művekkel szabad kiállni. De nem hiszem, hogy azokat a költőket, akik mindig kiálltak, mindez megrettentené. […] Sokan például Weörest apolitikus költőnek tartották. Én, ha megnézem Weöres Sándor költészetét, szinte fölszisszenek egy-egy sornál, hogy milyen mélyen politikus költő volt ő. Ott munkál mélyen a politikum, csak ki kell bontani.” Közismert, hogy Nagy Gáspár meghatározó alapélményei a történelem (különösen Magyarország és Közép-Európa) szabadságmozgalmai.  Petőfi, Hriszto Botev, Utassy József, Csengey Dénes, Illyés Gyula vagy mások vonatkozásában számtalanszor idézi 1848, 1956 és 1968 eseményeit, szellemiségét, a szabadságért folytatott küzdelem jelentőségét hangsúlyozva. A szabadság igénye, megteremtése létkérdés számára, annak fizikai és metafizikai értelmében egyaránt. Nagy Gáspár szabadságmozgalmakat idéző írásai egyéni és nemzeti sorskérdéseket érintenek, olyan problémákat, amelyek a létértelmezés részét képezik (vagy kellene képezniük) napjainkban is. Önéletrajzi elemekben bővelkedő prózakötete is a „félelmen túli tartományból szól”. Verseihez hasonlóan vallja, a felelősség sors és választás, ezúttal hőse keserűséggel üvölti: „a felelősség elképzelhetetlen szabadság nélkül”.

Szabadságfogalma a rendszerváltozás után kissé átalakul, de továbbra sem tűr megalkuvásokat. Több esszéjében felveti a társadalmi igazságtalanságból eredő szabadsághiányt. Az alkotói felelősségvállalás mellett a Vigiliában közölt beszélgetés szinte kortesbeszéd az igazság igényéért, a közösségi felelősségvállalásért, amely nem engedheti meg magának, hogy ne nyújtsa kezét a leszakadtak, az „aluljáró Magyarországot” képviselők felé. Elítéli, hogy a szabadság a pénz függvényévé vált, hogy a munkáért kapott fizetés, az anyagi körülmények gátolhatják a demokratikus jogok érvényesítését. Társadalmi szolidaritást sürget, hiszen saját bőrén tapasztalta, hová vezethet annak hiánya.

Szabadságfelfogása „a szabadság addig terjed, amíg mások szabadságát nem sérti”  gondolathoz nyúlik vissza, továbbgondolt megfogalmazásában „a szabadságom csak akkor lehet teljes, ha a könyökömmel a mások könyökét nem ütöm le az asztalról”.

Előadásom kezdetén teremtésről, halászatról beszéltem – Nagy Gáspár rendíthetetlen, mély hitét, költészetének transzcendens vonulatát tekintve a hasonlat nem indokolatlan. A Jegyezvén szalmaszállal című verséhez kapcsolódva vallja: „aki az irodalomnak, a szónak elkötelezettje, és szavakat ró a porba vagy a vízre, ha ez a reménység ebben a szalmaszálban benne van, talán verseivel is biztatást tud adni, és aki olvassa, az azt mondja: kapott a reménységből valamit”.

Aki nyitott rá, az bizonyosan kapott ebből a reménységből valamit. Annak Nagy Gáspár személyes és szellemi hagyatékát felelőssége őrizni, a tényleges vagy virtuális kézfogásával átadott stafétát továbbvinni, mert a történelem örökké ismétli önmagát. Mindig akadnak olyanok, akik a szabadságot összetévesztik a szabadossággal vagy a cellával, a felelős értékítételetet pedig a bratyizós értékrelativizmussal. Olyan ajándékot kaptunk, amely elementáris erővel dönti le a falakat körülöttünk és önmagunkban. Mert ahogy szellemi rokona, Németh László fogalmaz: „A szabadság minden zugot megszentel.”