Gyapjas hal

Hajszálvékony határvonal választja el az őrültet a zsenitől – szól a közhely. Kivétel erősíti a szabályt – szól egy másik. Ha mindkettő igaz, akkor ■■■■■ ■■■■■■  tökéletes példája volt a szabályt erősítő kivételnek – mindenki egyetértett abban ugyanis, hogy ő zseni és őrült volt egy időben.

Amikor a Skynethez kerültem, ■■■■■■ már elég sokra vitte. Még az ügyfélszolgálaton dolgozott, a számítástechnikai problémájukat megoldani csak szakértői segítséggel képes Skynet-végfelhasználókat támogatva, amikor már néhány vezető felfigyelt rá. Észrevették, hogy amikor a többi kolléga tudása befuccsol egy-egy összetettebb, régóta húzódó eset elemzésekor, akkor a megoldás kulcsa az, hogy az ügyet továbbítják őhozzá. Ilyenkor ■■■■■■ rendszerint áttekintette az esettörténetet, aztán elment egy (bonyolultabb problémák esetén két-három) környi sétára a Skynet épületkomplexuma körül, aztán visszaült a helyére, felhívta a reményvesztett végfelhasználót, rácsatlakozott a gépére, hogy pár perccel később a probléma eltűnjön, helyette pedig ismét feltűnjön a már-már végképp veszni látszott ügyfél-elégedettség. Ez kulcsfontosságú tényező a létező kliensek megtartásában, újabbak bizalmának elnyerésében, illetve végső soron a Skynet-részvényesek nettó jövedelmének növelésében. Nem csoda, hogy ■■■■■■-et hamarosan előléptették az egyik ügyfélszolgálati részleg felettesévé, ahol már nem csupán rakoncátlankodó számítógépek megregulázása terén kamatoztathatta képességeit, hanem a szervezeti egység hatékonyabbá tételéhez és az eljárások áramvonalasításához is hozzájárult. Ugyanakkor olyan légkört és munkakultúrát teremtett alárendeltjei között, hogy az általa irányított részleg egyazon munkakörben dolgozó lények halmazából rövid időn belül ténylegesen együtt lélegző és gondolkodó egyének közösségévé vált. Ha pedig valamely másik vállalati osztálytól kellett segítség egy-egy helyzet kibogozásához, ■■■■■■ akkor is csak tett egy pár percnyi sétát, hogy visszatérvén néhány telefonhívás során vonalvégre kapja és megnyerje az ügynek azt, aki a helyi Skynet-központ több ezer munkatársa közül a legmegfelelőbb személy volt a probléma megoldására.

■■■■■■-nek hamarosan felkínáltak egy projektmenedzseri pozíciót. Rendszerint olyan projektek vezetésére osztották be, amelyekkel előzőleg már számtalan tapasztaltabb kollégája kudarcot vallott. Volt rá eset, hogy ■■■■■■ a harmadik menedzserként kezdett dolgozni egy-egy ügyön, miközben elődje ideg-összeroppanással került a szanatóriumba. Akármilyen rázós ügyre osztották be, ezek mindannyian azon kategóriába tartoztak, amelyet a projektmenedzserek íratlan, de minden szakmabeli által ismert Nagy Könyve a „Tartsd távol magad tőle!” fejezet alatt tárgyal. ■■■■■■ azonban szembetűnő lelkesedéssel vetette rá magát az efféle ügyekre, és pár hónap alatt rendre helyrepofozta, illetve a megfelelő vágányra irányította őket. Aztán persze egy-egy átlagos képességű kollégája vezényelte a sikeres végkifejletig a projektet, miközben ő, főnökei jóvoltából immáron az újabb, reménytelennek ítélt esetnek szentelhette figyelmét. Mikor arról faggatták, mi sikerének a titka, csupán ezt mondta:

– Sohasem keresem a megoldást, inkább hagyom, hogy a megoldás találjon meg engem.

Mások mindezt kevésbé fennkölt módon úgy fogalmazták meg, hogy ■■■■■■-nek természetellenesen túlfejlett volt az asszociációs képessége. Ez alkalmasint fedte a valóságot, ugyanis a kollégák többsége szakmabeli kiválóságának elismerése mellett is „zavaros alaknak” tartotta, annak okán, hogy amikor oldott hangulatban volt, valóban komoly szellemi kihívást jelentett beszélgetni vele. ■■■■■■-nek ugyanis szinte mindenről eszébe jutott valami, amely csak érintőlegesen kapcsolódott a beszélgetés konkrét témájához, s e kapcsolat csupán három-négy logikai lépéssel volt felfejthető. A kollégák többsége azt hitte róla, félrebeszél, ám azon kevesek, akik hozzám hasonlóan hajlandóak voltak részt venni ebben a – ■■■■■■ esetében alapvető jellemvonásnak tekinthető – asszociációs játékban, nem csupán szereztek egy barátot maguknak, akinek mindig számíthattak a segítségére skynetes ügyekben, hanem azt is biztosra vehették, hogy ha nagy ritkán alkalmuk volt munkaidő alatt unatkozni, csak rá kellett hogy pingeljenek, és mindjárt garantált volt a szórakozás. A helyi Skynet-központ maroknyi magyarjai, bizonyára amiatt is, hogy a vállalat jellegéből és a központban dolgozó harminc-egynéhány nemzetiség nyelvi sokféleségéből fakadóan az angolt használták a mindennapi munka során, előszeretettel gyártottak szóvicceket anyanyelvükön. A cég valósidejű üzenet szoftvere a képek nyelvi alapú dekonstrukciójához s ezek eredményének megosztásához is kiváló médiumot jelentett. Az csak természetes, hogy ő továbbította elsőként más pihent elmék afféle kreálmányait, mint az alábbi triptichon:

– de önálló alkotóként is tevékenyen kivette a részét a Skynet-alkalmazottak képi-nyelvi asszociációkra épülő vizuális folklórjának gyarapításából (amelyek legkiválóbb példáit rendre kinyomtattam, és otthon egy dossziéban gyűjtögettem). Azt például, amikor az egyik népszerű brit áruházlánc megnyitotta első helyi kirendeltségét, akképpen üdvözölte, hogy kollégáinak trikókat ajándékozott, amelyeket az alábbi, általa tervezett kép díszített:

Ha az otthoni hírportálokat böngészgette – mint mondotta, az időnként rátörő honvágyat elűzendő –, és asszociációkra alkalmat adó motívumokra lelt, pár pillanat múlva már fel is tűnt a monitoromon a kimásolt kép, ■■■■■ ■■■■■■ hozzá társított kommentárjával. A borokra kiszabott jövedéki adó behajtását szolgáló újabb rendelkezés bejelentését követően például a következő képet küldte át:

– annyit fűzve hozzá megjegyzésként, hogy „valóban nagyon nehéz lehet a helyzet otthon, ha már a borzhúst is jegyre adják”. Ám nem csupán olyan alkalmakkor csillantotta meg asszociációs készségét, amikor volt ideje arra, hogy logikai csavarokon törje a fejét. Gyakorta közös telefonkonferen­ciáink alkalmával is eleresztett egy-egy sziporkát, ha valamely üzleti partnerünk vagy távoli föld­részekről bekapcsolódott munkatársunk szavai megteremtették a kreatív félreértés lehetőségét. Egy alkalommal például, amikor a Németországból bejelentkező kollégánk már sokadik alkalommal ejtette a germán kiejtés szerint Baksay nevű munkatársunk nevét, ■■■■■■ a következő rajzot küldte át. (Jómagam pedig rögvest a telefonkészülék elnémító gombja felé kaptam, nehogy elszabotáljam leküzdhetetlen kacagási rohamommal a távkonferencia sikerét.)

Számomra ez a folyamatos asszociációs játék – amelyet kollégáink többsége a „fárasztótól” a „kiborítóig” terjedő skálán értékelt – remek szórakozást jelentett. Annál inkább, mert – ugyanazon korosztály tagjaiként – ■■■■■ ■■■■■■  gyermekkori álmodozásaink példaképei és kamaszkori hőseink rendre megegyeztek, ezért azonnal elértettük a másik utalásait. Ha legendás koncertekre terelődött a szó, akkor a non plus ultrát a Guns N’ Roses 1992. május 22-i, népstadionbeli koncertje képviselte. (Azóta a Népstadion már Puskás Ferenc Stadion, bár a húszévnyi amortizációtól eltekintve ugyanaz, mint annak idején, ezzel szemben a Guns N’ Rosesnak így, húsz évvel később már csak a neve maradt változatlan, egyébként alig volt már köze régi önmagához.) A hazai kategóriában a Beatrice és a Pál Utcai Fiúk jelentették a csúcsot. Ha valaki felszólított volna minket, képzeljünk el egy kalapos férfiút ostorral, akkor nem egy alföldi csikós, hanem minden kétséget kizáróan Indiana Jones alakja sejlett volna föl előttünk, és a kamaszkori szexszimbólumok visszaidézésekor rendre Sharon Stone, Sabrina és Samantha Fox neve került elő. (Dobó Kata, Görög Zita és Liptay Clau­dia annak idején, akárcsak mi, még a gimnáziumi padokat koptatták, és nem csupán a való­ság-show-k szexire szabott-varott sztárjai voltak ismeretlenek előttünk, hanem magáról a valóság-show fogalmáról sem tudtuk még, eszik-e vagy isszák.) A tökéletes szellemi termék pedig – akárcsak generációtársaink milliói számára a földgolyó azon tájékain, ahol a VHS-technológia hozzáférhető volt a nyolcvanas években – számunkra is a Csillagok háborúja volt. Azonban ■■■■■■ rajongása a réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban játszódó történet iránt oly méreteket öltött, hogy – generációjának millióival ellentétben – a trilógiát nem az alkotó emberi elme egyik csúcsteljesítményének tartotta, hanem kimódolta saját elméletét titkos eredetéről.

– Gondolj bele – kezdte fejtegetését –, az elején ott van a rejtett utalás, hogy mindez a múltban és a világegyetem egyik távoli szegletében történik. Aztán meg: minden elismerésem George Lucasé, de azért valljuk be, valamit, ami annyira tökéletes, mint az első trilógia, még az ő kiváló elméje sem képes kiötleni.

– Mit akarsz ezzel mondani? – biztattam fejtegetése folytatására, mivel elmeszüleményei gyakori elszenvedőjeként sem voltam képes elképzelni, hová vezet ez az eszmefuttatás.

– Láttad Stanley Kubrick-től a 2001 Űrodüsszeiát?

– Persze hogy láttam, vagy hússzor.

– Akkor biztosan emlékszel arra, hogy néz ki a magasabb rendű tudást hordozó monolit, amit egy fejlettebb civilizáció hagyott hátra, s amit a film elején megtalálnak az űrhajósok a Holdon.

– Nagy, fényes, fekete és szögletes.

– Pontosan. Akárcsak egy óriási videokazetta. Nos, a Csillagok háborúja valóságos történelmi eseményeket feldolgozó dokumentumfilm, amit a földönkívüliek hagytak ránk egy hatalmas VHS-kazettán a Holdra rejtve, és az Űrodüsszeiában ezt találják meg. George szerepvállalása csupán arra korlátozódott, hogy piacra vitte.

Ez a beszélgetés úgy őrződött meg emlékezetemben, mint az utolsó alkalom arra, hogy ■■■■■■-et felhőtlenül bolondozni hallottam. Hamarosan ugyanis ismét előléptették. Új munkakö­rében olyan üzleti partnereket kellett ismét megnyernie cégünk hívévé, akik olyannyira elége­detlenné váltak szolgáltatásunk színvonalával, hogy már azt fontolgatták, átpártolnak valamelyik konkurensünkhöz. Kiváló pozíció, ahol látványosan kamatoztathatja asszociációs készségében gyökeredző problémamegoldó képességét, gondoltam, ám gratulációmat csak egy ingerült legyintéssel fogadta. Amikor azt kérdeztem, miért nem boldog, amikor sokak álmodni sem mernek erről a munkakörről, eképpen válaszolt:

– Végezzünk egy kis fejszámoló gyakorlatot. Minden évben elméletileg maximálisan húsz százalékkal emelik minálunk az alkalmazottak fizetését, és az emelésnek előléptetés a feltétele. A közvetlen felettes által előterjesztett húsz százalékból aztán a felettesek felettesei végül tíz, a legjobb esetben tizenöt százalékot hagynak jóvá. Számold ki az eredményt olyasvalaki esetében, aki, mint te vagy én is, az ügyfélszolgálaton kezdte, mikrofonos fejhallgatóval a kobakján. És vesd össze az összeget azzal, amit olyasvalakinek fizetnének, akit kívülről vesznek fel ugyanarra a pozícióra, amit most megkaptam. Na, ez az üzleti logika a gyors előléptetések mögött. Köszi, kapitalizmus... Mindenesetre kíváncsian várom, mennyire rúg majd az az elméletileg húszszázalékos emelés, amikor az orrom elé tolják a módosított szerződést.

A válasz pár héttel később, július elsején a Skynet minden, hasonló helyzetben lévő munkatársa számára nyilvánvalóvá vált. A cég fő-fő muftijai – akik évente több tízmillió dolláros jutalmakat utalnak ki maguknak – úgy döntöttek ugyanis, az „elhúzódó, kedvezőtlen gazdasági környezetre” és a „versenyképesség megőrzésének kényszerére” hivatkozva az év végig (azonnali hatállyal) befagyasztják a költségeket. A koncepciót a következőképpen foglalhattuk volna össze: az érvényben lévő szerződések szerinti béreket, mivelhogy muszáj, fizetik, ám emelés a rendelkezés majdani visszavonásáig szóba sem jöhet. Amikor valaki távozik a cégtől, nem vesznek fel újabb embert helyette, hanem szétosztják a munkáját a maradó kollégák között. A rendelkezést heti rendszerességgel kísérte belső kommunikáció, amely arról volt hivatott meggyőzni bennünket, mennyire a mi érdekeinket szolgálja mindez.

Sovány vigasz, hogy nem csupán a Skynet követett hasonló stratégiát, hanem mintha az egész világot ugyanez a logika kezdte volna áthatni. Miközben a híradások szerint a fontosabb részvények ára, valamint a bankok és a globális cégek nyeresége rendre történelmi magasságokat ostromolt, a hitelminősítő intézeteknek nevezett magáncégek függetlennek gondolt nemzetek kormányait rángatták marionettbábuként, kényük-kedvük – s a mögöttük álló befeketetők érdekei – szerint minősítve le-fel a célkeresztjükbe került országokat. ■■■■■ ■■■■■■, amikor egy-egy hasonló újsághír olvastán elborult az elmém, és elkezdtem volna megosztani vele dühömet, rendre csak annyit mondott:

– Ne rágd magad olyan dolgokon, amiket nem tudsz befolyásolni, én sem teszem. Nyugodj bele, hogy ezekben a pillanatokban veszi át a hatalmat a politikai osztálytól az üzleti elit. Állítólag ezt akartuk húsz évvel ezelőtt. Hát tessék, most itt van.

A tréfás képek, s a szóviccek hamarosan végképp elapadtak, és ha nagy ritkán mégis visszatérni látszott egy-egy rövidke pillanatig ■■■■■■ hírhedt kreativitása, abban mindig tettenérhető volt egy jókora adag keserűség, és a tréfa is mindig újonnan előállt, ám minden jel szerint a világ sorsát intézők akarata szerint hosszú távra tervezett helyzetünkre volt kihegyezve. Egy alkalommal például, miután azt latolgattuk, miféle újabb furfangot rejtegethet még a tarsolyában a Skynet arra, hogy az alkalmazottakon spóroljon meg költségeket, a következő eszmecserét folytattuk a valós idejű üzenetmegosztó alkalmazáson:

■■ ■■■■	• Ahoj. • Azon gondolkodtam ma reggel, hogy annyi mindent kitenyésztettek már, miért nem tenyésztik ki a gyapjas halat. • Merthogy meg lehetne nyírni, aztán lenne belőle bevétel úgy is. Mielőtt megennék. • És megfogni is könnyebb volna, ha volna gyapja a halnak.	5:37:26 du. 5:38:01 du. 5:40:28 du. 5:42:24 du.
Én	• Jááááááááááááááááááj • ■ • ha nem látnám ezeket magam előtt örökké	5:44:15 du. 5:46:12 du. 5:47:56 du.
■■ ■■■■	• De tudod, miért nem? • Hát mert átázna a hal gyapja, megnehezedne tőle, aztán lesüllyedne a mederre, és ott pislogna. • Nem tudna úszni! • Na, ezért nem.	5:55:10 du. 5:56:10 du. 5:58:18 du. 5:59:18 du.

Ha mai eszemmel, és a későbbi események ismeretében belegondolok, a ■■■■■■ képzelete által megálmodott kép minden abszurditása ellenére nem is volt annyira mulatságos. Azonban ■■■■■■ akkoriban már oly ritkán osztotta meg másokkal elmeszüleményeit, hogy lelkesedésemben rögvest kinyomtattam a beszélgetést, ami végül utolsó adalékként gyarapította az otthoni íróasztalomon álló, ■■■■■ ■■■■■■ nevével felcímkézett dossziét.

Aztán egy reggel, miután átböngésztem elektronikus postafiókomat, és a sürgős villanyleveleket megválaszoltam, a kevésbé sürgőseket pedig a „kezelendő!” címkéjű mappába helyeztem, szünet gyanánt belenéztem a napi hírekbe. A vezető hír az volt, hogy az Average & Screwed en bloc az összes európai országot lehitelminősítette eggyel alacsonyabb besorolásba, Magyarországot például a „bóvli” kategóriába száműzve. Gondoltam, megvitatom a tényállást ■■■■■ kollégával, azonban ő egyetlen üzenetemre sem reagált. A munkanap végeztével tettem egy kerülőt az iroda azon szeglete felé, ahol ő dolgozott, azonban köszönésemet csak egy fogvégről odavetett „Szervusz”-szal fogadta, anélkül, hogy felém fordult volna. Feszülten meredt a monitorra, miközben ujjai géppuskasorozatként kopogtak a billentyűzeten. A képernyőn csak annyit láttam, hogy ■■■■■■ éppen valamiféle kódon dolgozik. Amikor megkérdeztem, mit gondol a hírekről, csak annyit felelt:

–  Ne most. Egy fontos ügyön dolgozom.

Másnap aztán, amikor leültem az asztalomhoz az irodában, az első dolgom volt, hogy rápingeljek az üzenetmegosztón: írjon vissza, ha ráér. Reakció csak másfél óra elteltével érkezett, amikor is ez az üzenet jelent meg a képernyőmön a ■■■■■ ■■■■■■ nevére nyitott ablakban, csupa nagy betűvel:

– MEGVAN! MEGVAN! SIKERÜLT!

Megkérdeztem, ugyan mi sikerült, de amint megnyomtam volna az „enter” gombot, az üzenetmegosztó program ablaka bezárult, és a programot sehogy sem sikerült életre keltenem. Ugyanígy a többi hálózati alkalmazás is felmondta a szolgálatot, ám amikor a vezeték nélküli hálózat pillanatnyi zavarára gyanakodva a kábel után nyúltam, a körülöttem ülők zsivajából rájöttem, hogy a hiba általános. A rákövetkezendő tíz percben megpróbáltam hálózati hozzáférést nem igénylő tevékenységekkel hasznossá tenni magam, azonban hamarosan ráuntam az Excel-táblázat bűvölésére, úgyhogy inkább úgy döntöttem, meglátogatom ■■■■■■-et. Az ő részlegéhez érve azonban a földbe gyökeredzett a lábam: barátom ugyanis ugyanabban a ruhában ült az asztalánál, mint az előző este, amikor magára hagytam kódfejtés közben, borostásan, csak elégedett vigyora, valamint az asztalán sorakozó üres ásványvizes palackok megnövekedett száma jelezte, hogy azóta eltelt egy szorgos – és öröméből ítélve: eredményes – munkával töltött éjszaka.

– Nem kellene egy kis szünetet tartanod? – szólaltam meg ismét asztala felé indulva, amikor négy megtermett biztonsági őr viharzott el mellettem ■■■■■■ felé – az egyik tomfájával hátrafeszítette a fejét, míg a másik megbilincselte, aztán két oldalról karon ragadva sebesen a kijárat felé tuszkolták. A harmadik a hóna alá csapta ■■■■■■ táskaszámítógépét, és utánuk rohant, míg a negyedik őr böhöm testével eltorlaszolta a kijáratot, és kinyújtott tomfával parancsolt vissza, amikor az ajtó felé indultam volna, hogy barátom után siessek. Aztán – miután sistergett valami általam értelmezhetetlent a fülébe illesztett mikrohangszóró – az őr visszacsatolta a tomfát az övére, és elrohant, éppoly szaporán, mint ahogyan alig percnyivel korábban megérkezett.

Hamarosan megjelent ■■■■■■ felettese, kis figyelmet kért, és előadta, hogy izgalomra nincs semmi ok, exkollégánk – akinek a nevét nem mondta ki – munkaidő alatt követett el olyan fegyelmi vétséget, amely „azonnali elkülönítésének és munkaszerződése felbontásának kényszerét” vonta maga után. Végül közölte, hogy a vállalat „az érvényben lévő törvények és etikai normák szellemében járt el”, valamint felszólított engem és az eset többi szemtanúját, hogy folytassuk a munkát, és igyekezzünk mielőbb elfelejteni az incidenst.

Amikor visszaértem a helyemre, örömmel tapasztaltam, hogy a hálózati kapcsolat helyreállt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor a böngésző addig üresen fehérlő ablakában megjelent a vállalati hírportál első oldala, amely nagybetűs szalagcímmel adott közre egy nyilatkozatot, miszerint a Skynet hálózatából valaki sikeres támadást intézett a Pentagon honlapja ellen, feltörte azt, és a következő szöveget helyezte el rajta angol és magyar nyelven:

„Oszama Bin Laden él, és az Average & Screwed európai irodájában rejtőzik.

Egyszerre mint az ötben.

Szíveskedjenek lerakétázni!”

A hivatalos álláspont azt is közölte, hogy a hacker által elhelyezett üzenet a legkevésbé sem tükrözi a Skynet hivatalos álláspontját, és a cég azóta azonnali felmondással eltávolította soraiból a kiberbűnözésen ért kollégát, akivel sem személye, sem pedig nézetei tekintetében semminemű közösséget nem vállal a továbbiakban.

Kevéssel később meglepetten vettem észre, hogy az összes, ■■■■■ ■■■■■■-től érkezett és neki küldött villanylevelem eltűnt levelezőprogramom archívumából. Ugyanígy azokat a vele folytatott üzenetváltásokat is hiába kerestem, amelyeket a gépem merevlemezére mentettem. A vállalat dolgozóinak adatbázisában is hiába kerestem a nevét, és amikor magántelefonszámán hívtam, csak egy géphang felelt: közölte, hogy „a hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Hamarosan rádöbbentem, hogy a közösségi portálokról is törlődött a profilja, és amikor a munkaidő végeztével a lakás felé vettem az irányt, amit néhány kollégájával közösen bérelt, ők azzal fogadtak, hogy mire hazaértek, ■■■■■■ lakáskulcsától eltekintve, amely a konyhaasztalon hevert, semmi nyomát nem lelték annak, hogy cimborám valaha is velük egy lakásban élt volna. Még a szennyeskosárból is eltűnt minden, ami az övé volt.

Soha többé nem hallottam ■■■■■ ■■■■■■ felől. Amikor felettesét kérdeztem arról, tud-e hol- és hogylétéről valamit, ő csak annyit felelt: nem emlékszik rá, hogy valaha is ilyen nevű beosztottja lett volna. Hajdani cimborám után tehát nem maradt más emlék, mint az asztalomon álló dosszié néhány elmeszüleményével, amelyeket a vállalati üzenőrendszerből nyomtattam ki annak idején.

Titkon azt remélem, ■■■■■ ■■■■■■ most a Pentagon alkalmazásában áll, és kövérre hízlalja a bankszámláját azzal, hogy a biztonsági rendszert tökéletesíti a furfangos hackerek támadásait megakadályozandó. Énem borúlátóbb fele azonban jóval kevésbé kellemes helyszíneken és élethelyzetekben képzeli el hajdani barátomat és kollégámat. Ha az utóbbi elképzelés fedi a valóságot, akkor aligha volna okos lépés olyan írást jegyeznem szerzőként, amelyben az ő neve több alkalommal is előfordul. Az pedig, hogy „■■■■■ ■■■■■■”, bár kétségkívül újszerű írói látásmódról árulkodna, aligha vonzaná olvasók tömegeit egy novella élén. Idézze meg tehát ennek az írásnak a címe inkább ■■■■■■ azon elmeszüleményét, amelyről most már mindig ő és hirtelen véget ért skynetes karrierje jut az eszembe majd: Gyapjas hal.