Vaszilij Bogdanov verseiből

Alkony a Nyári Kertben

Levél a vízen. Úszik. Lemerül.
Elszáll a szélben, szégyentelenül.
Eldöntöd mégis, öltözöl, lemész,
és ködbe fúlva hull szét az egész,
ami még maradt, fényben hibban el.
Összekever a fertelmeivel
egy gyanús korszak. Sunyi követőd
ott vár az utcán, a kocsma előtt.
Pravdát olvas, les, indul utánad.
Este hat. Rögtön rád is találnak.
Batárok csattognak a hídon át.
Víziód ismét elcseréli korát.
Várod az amazont, a tiszteket.
Előbb-utóbb Puskin is megjöhet.
A Nyári Kert szobrai közt fütyülve,
lila alkonyat kárpitjába tűnve.
De visszafordul. Fehér tüllruhák
lebegnek most a Nyári Kerten át.
Körülcsacsogják, magukkal viszik,
kinevetik hetvenkedéseit.
Levél a vízen. Ismét felmerül.
Egyedül van, mint te, szálegyedül.
Nyúlkálsz utána, hátha elkapod.
Alkonyi fényben csalárdan ragyog.
Rá van írva a titkos üzenet,
hogy csaphatnád be követőidet.
De nincs szerencséd, újra elpörög.
Ágyúznak? Vihar készül. Mennydörög?
Egy padon várod Lénát. Hol lehet?
Nézed a tovaszálló levelet.
Ennyi az élet: káprázat, csalás,
mégis talány, önáltatás, varázs.
A Nyári Kertre puhán hull az alkony
és a villamos csörömpöl a sarkon.
Ha megjön Léna, kocsmába viszed,
hogy pihentessed követőidet.



A versre Léna nagymama egyáltalán nem emlékezett, elképedve olvasta. „Hát igen – sóhajtott, kortyolva teájából. – Nekem sem mutatott meg mindent. Mindenesetre hetekkel, ha nem napokkal Szibériába való távozásunk előtt íródhatott, ez egészen bizonyos, akkor már tudatában volt annak, hogy követik, s minden éjszaka várhatta, hogy utánajönnek. Ha megindult a lift, mindketten megmerevedve s egymáshoz simulva figyeltük, melyik emeleten áll meg. Sokszor künn aludtunk a kerti házban, akkor meg az úton elporzó gépkocsik hangját figyeltük, ugrásra készen. Így nyilván nem lehetett élni, előbb-utóbb elkapták volna, elhatároztuk, megvalósítjuk esztelennek tűnő tervünket, és elfogadva a drága vogul műfordítónő meghívását, elutazunk Szibériába. Egyszerűen nem adhattuk fel, és lám, sikerült kicselezni a sorsot…” – Tatjána Bogdanova

Új időszámítás

Álmomban hatalmas fekete-fehér
kockákból álló sík lapályon állok.
Lovak vesznek körül, kengyelfutók.
Egy bástya zordan, csattogó szelekben
magaslik fel. Komoran széttekint.
A királynő fázósan megremeg.
Ideges a király is. Végveszélyben
lenne élete, trónja? Cselt gyanít?
Hirtelen jönnek mozgásba a dolgok.
„Sakk!” – nyerít fel büszkén a fehér ló.
Gyalogáldozat. Erre jók vagyunk.
Urunk átmenetileg megnyugszik,
de nem veszi át a kezdeményezést.
Lassan előreugrik egy gyalog,
A fehér huszár nyeglén döfi le.
„Sakk!” – kiáltja a fehér királynő.
Királyunk beáldozza egy lovát.
Reménytelen sáncolunk a szélben.
Királynőnk is egyre zaklatottabb.
Árulást gyanít. Sápadt urunkat
komor bástya védelmébe küldi,
bátran támadva a fehér királyt,
eltűntetve útjából a futót.
Régi ellenség. Most meglakol.
A fehérek meg is zavarodnak,
képtelenek rendezni soraik.
„Sakk!” – kiáltja büszkén a királynőnk,
s egy eléje ugró lovat levág.
Zavarodottan hátrál most az ellen,
Lépéshátrányban bátran küzdenek,
de a kezdeményezést többé már
át nem vehetik. Süvöltő szélben
támad jó királynőnk, leteríti
a délceg fehér amazont. Előre!
Győzelmünk többé nem lehet kétséges.
Vert helyzetből is fordítani tudtunk.
Királynőnk nyugodt, a fenségre néz,
érces hangon jelentve be a „mattot.”
Seregeink összekeverednek.
Megbilincselik a fehér királyt,
és megkezdődik a történelmünk,
győztes feketék régen várt uralma.
Az új, fekete időszámítás.

Erre a versre viszont jól emlékezett Léna nagymama. „Az utolsó éjszakán írta a kerti házban, ami után elástuk viaszosvászonba csavart füzeteit. Mindég is szeretett sakkozni, a Luxemburg-kertbe is, a Nyári Kertbe is kijárt, pénzért is játszott, legtöbbször nyert, talán ha komolyan veszi, profi sakkozó is lehetett volna. Miután ezt egyszer megemlítettem, nevetett, s elhárítóan intett a kezével. Annyira azért nem tudom komolyan venni, Léna, magyarázta. Játék, érted, játék, de van logikája… Különösen a lovak ugrásaiban rejlő szabálytalanságok nyűgöznek le, tette még hozzá, és nevetett.” De hát az olvasó is felteheti a kérdést, miről szól ez a vers, tényleg egy sakkjátszma leírása? – Tatjána Bogdanova

Bolondünnepek

pasziánsz Bahtyin-mondatokkal

Az októberi forradalom első évfordulójának megünneplésekor
Pétervár feldíszítését a futuristáknak engedték át.
A karnevál nélkülözhetetlen kellékei közé tartozott
egy „pokolnak” nevezett groteszk építmény.
Lenin vagy a Vlagyimir Iljicset alakító hasonmás,
színész vagy csekista újra meg újra elindult a Szmolnijba,
miközben a bolondpüspök ünnepélyes beiktatásán
a csacsihasú, vidám és habókos szerzetesek
szarral tömjéneztek, és a Téli Palotát vaktöltényekkel
lőtték a lázadó vörös matrózokat alakító,
semmirekellő csavargók és munkanélküliek, akik azt hitték
az egészért valami pénzhez is jutnak, de legalábbis vodkához,
nem tudták, hogy a népbiztosok tanácsa szigorúan
hazafias kötelezettségnek fogja fel az újra meg újra
megismételt rohamaikat, amiért nemhogy pénz
vagy vodka járna, de időnként kancsuka,
hogy fürge mozgásra ösztökélje őket,
miközben a megrakott trágyás szekerek tetején üldögélő papok
vihogva, danolászva bélsárral fröcskölik
a körülöttük tolongó csörgősipkás szájtátikat. Szól a macskazene,
a charivari mindent elnyomó és megszentségtelenítő,
harsány dallama, az Internacionálé, fel, fel, ti rabjai a földnek,
a fel, vörösök, proletárok, a bunkócska.
Rángatóznak a nyavalyatörősek. Idegenül és értetlenül
vonulnak el az ünneplő menetoszlopok
Lebegyev művész vörös-fekete vitorlái előtt,
amelyeket a Policejszkij hídra vont fel,
de senki nem méltányolja a nemes szándékot,
felidézni ama nyughatatlan napokat, és közben
minden macskazenét elnyomva dörögnek az Aurora ágyúi.
A „poklot” az ünnepély csúcspontján Lyonban is,
mint akárhol máshol, a bolond- vagy szamárünnepeken
rendszeresen felgyújtják, miközben a nevetséges mumus,
a Maschecroute nevű mindent elnyelő, feneketlen bendőjű
szörnyalak képmását hordozzák körbe, és hahotáznak.
Félő, hogy mohóságában Pétervárt forradalmastól felzabálja,
és soha többé nem okádja vissza. Közömbösen vonulnak el
a parádé résztvevői, egyszerűen átmenve a karneváli tömegen,
mintha a maszkurák és az álarcos üvöltözők
nem is álldogálnának a zöld vásznak és a narancssárga
négyszögek mellett, amelyekkel Altman művész
kénye-kedve szerint borították be a körutat
és az oszlopokat a Dvorcovaja téren,
szembejönnek velük megint a makacs, hahotázó maskarák,
az állatmaszkokat öltő, üvöltöző, szarral dobálózó bolondok,
s ugyanúgy vonulnak el a komor ünneplők,
a kezükben kalapácsot és puskát tartó,
fantasztikusan eltorzított figurák mellett
a pétervári házak választófalainál, és Lenin,
kopasz fejét dörzsölgetve mocskos zsebkendőjével,
kiköp, megfogadva, hogy ma utoljára megy a Szmolnijba,
„Legyen elég!” – ordibálja, nem is látva a bolondokat.
A kalapácsot és puskát tartó figurák az egykori
résztvevőket láthatólag nem is emlékeztetik hajdani
hősi önmagukra, egyszerűen nem ismernek forradalmukra
a futurista művészek grandiózus látomásaiban.
Közben lángol a karneváli pokol, vusibálnak a maskarák,
a két ünneplő tömeg ismét összekeveredik,
Pétervár és Lyon köddé válik, a levegőben foszlik szét,
elillan, szétesik, és máris a Szelek hírhedett szigetén vagyunk,
lakói úgy halnak meg, hogy üvöltözve, vihorászva
nagyokat fingnak, kánonban szellentenek, elnyomva
a valami csoda folytán – de hiszen semmi nincs összehangolva,
nincs rendező! – egyre dörgő Aurora ágyúinak szavát,
és közben alfelükön át eltávozik belőlük a halhatatlan lélek.
De mi lesz vele? Mi lesz a forradalom szellemével?
Mi történik fennkölt emlékeikkel?! Zuhan,
egyre zuhan, elvtársak, az októberi forradalom árfolyama.
És sátrunk előtt, a szibériai kopár fennsíkon,
ahol menthetetlenül összekeveredik előttem,
végérvényesen eggyé válik a két látomás,
nyughatatlan árnyalakok kerengenek.
Amelyeket minden valószínűség szerint a Maschecroute
nevű szörny okád vissza feneketlen bendőjéből,
megszentségtelenítve az erdő lágy, bordóvörösben,
citromsárgában, karmazsinvörösben, olíva-zöldben
méreg-barnában és smaragdzöldben úszó őszi harmóniáját.

A fenti vers a második szibériai füzetben található, minden valószínűség szerint 1943 tavaszán íródhatott. „Egy olyan eseményre utal – világosított fel Léna nagymama –, melynek ők, lévén hogy a tízes évek végén még Párizsban éltek, nem élhettek át, de tudtak róla. Nevezetesen, hogy évekig rendszeresen megrendezték az októberi forradalmat, művészek díszítették fel a várost, és lezajlott minden ugyanúgy.” Ezt a bizarr jelenetsort vágja össze nagyapám egy középkori bolondünnep, a Bahtyin nagy művében oly pompásan leírt megjelenítésével. – Tatjána Bogdanova

A kínai kalózok

a futurista balett

Sztravinszkij, Gyagilev és Malevics társaságában
láthattam a milánói balett A kínai kalózok
című előadását, egy bábszínházban.
Megdöbbentünk, nevettünk, hideg rázott,
mindenesetre életünk egyik legizgalmasabb
színházi kalandja volt, mutatva, hogy
a futurizmus pápái a zenével is
egyre élénkebben foglalkoznak.
S nemcsak a festők, Balla, Boccioni,
Russolo, Carra, hanem a költők is.
Az üvegkalapban tündöklő,
automobilját megéneklő Marinetti
akkoriban találta ki a „diszkrét zajokat”,
a tárgyak súrlódásával előidézett,
korántsem diszkrét zörejeket.
A színház különben bábokra volt méretezve,
Egy láthatatlan zenekar –
a megdöbbent Sztravinszkij
Gyagilevvel konzultálva
azonnal azonosította is a hangszereket:
zongora, klarinét, hegedű, nagybőgő –
játszotta a megejtő nyitányt,
s kísérte a bábok fölöttébb bizarr mozgását.
Emlékszem, a kicsi színpad oldalán
aprócska ablakok világítottak,
és az utolsó felvonásban váratlanul,
megdöbbentő erővel énekszó harsant fel,
s rémülten fedezhettük fel
az ablakok mögött éneklő óriásokat,
akik nyilván normális méretű énekesek voltak,
de mi már hozzászoktunk
a bábok piciny méreteihez, s ezért
fölöttébb valószerűtlenek tűnt az egész.
Azért sem felejthetem el, mert akkor,
abban a pillanatban képződött meg bennem
először a kísértő idegen alakja,
s tévedhetetlenül tudtam, hogy ő Ricardo Reis,
Pessoa derengő, különös alakmása.
Azelőtt néhány nappal olvashattam
egy francia folyóiratban egyik ódáját,
amely lenyűgözött, s miközben a
kétségbeesetten ágáló, picike kínai bábukat
és az éneklő óriásokat figyeltem,
először hallottam Reis hangját is, szívemben.
„Kezedben ne legyen lelked egy emléke sem,
amikor az obulust tenyeredbe ejtik,
és alakot változtatva érsz az éjszakában
utad végére végül, hiszen árnyék leszel csak…”*
Igen, minden akkor kezdődött,
a milánói bábszínház nézőterén,
harsányan nevető barátaimat figyelve,
de már halottak, vagy távol élnek tőlem,
s így nem kérdezhetem meg őket:
hogyan és miképpen emlékeznek minderre,
él-e bennük, ha igen, ugyan miért a
kínai kalózok rémmeséjéről szóló,
meghökkentő futurista balett?

* Ricardo Reis: Ne legyen a kezedben című versének részlete

Az emlékező verset nagymama érdeklődve olvasta, s emlékezett is arra, hogy igen, valamikor 1919-ben, 1920-ban utazhatott Malevics kocsiján Sztravinszkijjal és Gyagilevvel Milánóba, megnézni a futurista balettet. Mindenesetre a Fúriák megjelenése előtt történhetett mindez, akkoriban került igen szoros kapcsolatba a zeneszerzővel, s készült a Fúriák szcenáriója is, amelyből sajnos nem lett táncjáték, mert Sztravinszkij, szokása szerint mindent odahagyva, váratlanul Amerikába távozott. „Nagyapád nem volt túlságosan jó véleménnyel a futuristákról, polgárpukkasztó gesztusaik és hajmeresztően pökhendi, arrogáns nyilatkozataik idegesítették, s verseik végeérhetetlen, önismétlésekbe bonyolódó, szószátyár locsogásait, dagályosságát mérhetetlenül unta, s igen hamar megjósolta Malevicsnak, aki viszont jóban volt a zenekedvelő futurista festőkkel, akár Sztravinszkij, hogy pofátlan és sületlen nyilatkozataikban benne rejlik az önfeladás lehetősége. Miféle önfeladásé? – hökkent meg Malevics, abbahagyva a rajzolást. – Ezt nem értem. Nem magyaráznád meg, mire gondolsz? – Be fognak hódolni az erő előtt, amit ők csak mímelnek. Hát nem látod, hogy távlatokat nyitva szóömléseiknek, csak a Vezért várják, hogy dicsőíthessék? Marinettinek ott a fasizmus, s színre lépett Mussolini is, Majakovszkijnak ott vannak a bolsevikok és Lenin. – És Hlebnyikov? – kérdezte mogorván Malevics. – Ő élhetetlen, szegény – legyintett nagyvonalúan nagyapád. – Éhen fog halni. (Nem is sejtette, hogy igaza lesz, bár ne lett volna…) – És a festők? Ők is a fasiszta váteszt várják? – Nem. Ők, ha kiábrándulnak a futurizmusból, stílust váltanak. Csak idő kérdése. – Mielőtt összeszólalkoztak volna, közbeszóltam. – Na és A kínai kalózok? – kérdeztem. – Milyen volt? Mire mindketten nevetve kezdték mesélni a bábszínházban zajló előadás emlékezetes pillanatait, amelyeket a vers is felelevenít, a bemutató után huszonöt esztendőkkel, Szibériában. Hát ilyesmikkel foglalkozott nagyapád a tajgában. Sajátságos…” – Tatjána Bogdanova