Pósa Zoltán: A fehér bohóc feltámadása

A húsz önálló kötettel (regényekkel, versekkel, monográfiával) és több mint négyezer tanulmánnyal, kritikával rendelkező Pósa Zoltán lírai életművének tematikus szervezőelemei – a hit és az ehhez kapcsolódó bibliai allúziók, a magyarság sorskérdései, a halál, a szorongás, a hitvesi szerelem, valamint a groteszk létmeghatározás – jelen vannak ötödik verseskötetében, A fehér bohóc feltámadásában is.

A hat részre tagolt kötet nyitó versei a Törött tükörbe néztél című verseskönyvvel teremtenek kapcsolatot. Az új kötet első öt alkotása ugyanis a Quasimodo-díjat nyert költeménynek, A fehér bohóc halálának önálló versekre való tagolása. Ezáltal egy új értelmezői horizontba kerülnek az alkotások: a mű az új médium által továbbírja önmagát, s a korábbi értelmezői státus elhagyására, egy innovatív befogadói szerep felvállalására készteti az olvasót.

A Fehér bohóc-ciklus emberi léthelyzetet meghatározó műve a Múlt és jövő metszéspontján című Borges-hommage, amely két ellentétes pólusú strófában lakonikusan sűríti az időbe (s hozzáfűzhetjük: a térbe) zárt lét végtelenre nyitottságát: a halál nem lezárása, hanem kezdete az életnek, egy olyan örök és új dimenziónak, amelyben megszűnnek az idő- és térbeli korlátok. Pósa Zoltán szerint az „igaz költészet a lét metafizikus lényegének föltárására törekszik. Meghatározza helyünket a világegyetemben. Nem szűnik meg kutatni a választ az örök kérdésre: mi végre vagyunk e világon élet és halál pólusai közé szorítva.” „Múlt és jövő metszéspontján” a jelent megragadni próbáló költői attitűd egyetlen szóval, a végtelen nyelvtani, logikai elhelyezésével ad választ az emberiség kezdete óta jelen lévő ontológiai kérdésre. Az első versszak minősítő jelzője („végtelenre nyújtott pillanat örvényében”) – a pillanat megragadhatatlanságának attribútuma, amely sohasem lehet azonos a jelennel – a második versszakban értelmezői szerepbe kerül („múltat jövőt legyőz örök jelen maga a végtelen”), ami viszont már az állandóságot, a megragadható örök jelent érzékelteti. A halál ezt a változást jelzi: múlt és jövő metszéspontjának feszültsége megszűnik, hiszen a két idősík a jelen állandósulásával nem létezik immár. Az új dimenzió idő- és térkorlátokat eltörlő lényegét a pillanatnak és a végtelennek paradox összekapcsolása jelzi. Ez a nyitó hang a befogadó alaphelyzetét is meghatározza. A többes szám első személyű megnyilatkozás ugyanis azonosulást kíván. Vagy legalábbis nyitottságot feltételez: ha az értelmezői szerep ezt elutasítja, tévútra kerülhet, s nem jön el számára a kötet címadásában ígért feltámadás.

A kötet címadó versében a lírai én erre az „új életminőségre”, „az emberen túli ősi tiszta tájra”, a „másik világra” vágyik. S ebben a feltárulkozásban nyilvánul meg a bohócmotívummal való azonosulás is, ami a művészettörténetben gyakori alkotói attitűd: a bohóc alakja a művész önarcképévé válik (lásd Jean-Antoine Watteau Gilles-jét, Marc Chagall hegedűsét, Picasso Harlekinjét, Korbely István festményeit vagy Baudelaire költeményeit). Ez az azonosulás nemcsak abból fakadhat, hogy az igazság kimondása sokszor csak bohócköntösben lehetséges, hanem − Jean Starobinski szerint − a világból való elvágyódásból is létrejöhet.

A bohócmetafora tehát a legmélyebb üzenet hordozója. S itt különbséget kell tennünk két ellentétes karakter között: a Whiteface- és az August-típus között. Federico Fellini szerint a fehér bohóc (Whiteface) „maga az elegancia, a báj, a harmónia, az intelligencia, a bölcsesség, a morális, kikezdhetetlen, vitathatatlan, szentségszerű”. Míg az ellentéte, a csetlő-botló, piros orrú, tarka és rendezetlen ruházatú buta, ügyetlen August Schöpflin Aladár meghatározásában olyan tükrökbe nézeti az embereket, amelyek a soványakat kövéreknek, a kövéreket soványaknak mutatják. A két karaktertípust ezért szívesen használják az emberi jellem két archetípusának megjelenítésére. Pósa Zoltán a fehér bohóc alakját választja.

Kárász Eszter szerint „a bohóc látásmódja alap­vetően gyermeki: minden pillanatban úgy lát, mintha először találkozna a világ dolgaival”. Érzései, gondolatai kiülnek az arcára, láthatóak a tekintetében, s bár az őszintesége sokszor védtelenné teszi, mégsem védekezik a világ ellen.

A pósai harlekinkép pontosítja ezt a karaktert: a bohóc az őszinteség mellett a valódi érzéseit, a legbelsőbb fájdalmait is el tudja takarni azért, hogy örömöt fakasszon. Ilyen karakter Bruno Ferrero hőse is: az ideggyógyászhoz forduló bánatos beteg a fél világot megnevettető híres bohóc, akinek az orvos gyógyulásként (mivel nem ismeri fel a betegben magát a művészt) a bohóc estjét ajánlja. Az ember és az általa megformált szerep így forrhat teljesen eggyé. Olykor olyan erősen hozzánk nőhet ez a maszk, hogy már nem is merjük (vagy nem is tudjuk) levetni. A lírai énben a vágy, hogy a szerepekhez ne csak idomuljon, hanem arcává is formálja azokat, ezért törhet fel az Öreg ripacsban. S a három verset ezzel a vonzó bohóckarakterrel össze is köthetjük. Kárász Eszter szerint ugyanis „a bohóc mindig a jelenben él”. A múlt nem befolyásolja cselekedeteit, s nincsenek a jövőre vonatkozó félelmei sem. Erre az örök jelenre támad fel a Pósa-kötet fehér bohóca is. A 2011. május 25-i MTI-híradásban még Aki megölte a fehér bohócot címmel hívják fel a figyelmet az ünnepi könyvhétre megjelenő kötetre, a harmadnap viszont meghozta a feltámadást: A fehér bohóc halála helyett A fehér bohóc feltámadása lett a kötetcím, ami credo is egyben, a költői hitvallás kifejezője.

„Pósa Zoltán, mint a mindenkori költők, a mindent úgy vállalta, mint a lehetségeset, és ebbe a lehetségesbe úgy pakolta bele nemzete gondjait, akár egy költői képbe a világmindenséget” – írja Czegő Zoltán A kivívott hontalanság jogán című esszéjében. Az Erdély! Erdély! Erdély!-ciklusba ez a világmindenség, a megcsonkított ország „ősfájdalma” íródik bele, a határon túli magyarsággal vállalt sorsközösség nemzetféltő és nemzeterősítő emberi magatartása. A tizenhárom stációra osztott ciklus III. állomása a csíksomlyói Szűzhöz, a csíkiak és csángók elnevezésével a Napba öltözött Boldogasszonyhoz, a Babba Máriához szóló fohász. Az egység utáni vágy („Nem szór szét bennünket többé idegen szó”), a szeretet kiteljesedésének, az agapénak a látomása szervezi a lírai én imáját („Magyar s magyar közé nem ver éket senki”). S a Csíksomlyói Máriában az erkölcsi megújulás mellett a magyar nyelvért is fohászkodik. Ezt a költői beszédmódot bibliai uta­lásokkal, a különféle textusok egymásra és egymásba játszásával formálja meg („nyelvében él a nemzet”; „a magyar nyelvben él a magyar nemzet”). A szö­vegek egymással való érintkezésének poétikai eljárását viszont nemcsak a Széchenyi-allúzió jelzi. A stációsorozatban más intertextualitással is találkozhatunk. A Mária virága Kézdiszentlélek című IX. részben az Ómagyar Mária-siralom vendégszövegét olvashatjuk („Világnak világa Mária virága”), szólások és közmondássá vált fordulatok is beépülnek a verssorokba: „Élve megúsztam” (A vadász), „Állva akarok én / Meghalni, mint a fák” (Kontumáci emlékmű). A Parajdi sóbányában az ugyancsak szállóigévé vált Szent Pál-szöveg idéződik fel („Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – „És ha Ő van velünk / Akkor ki ellenünk?”), a X. stációban pedig Weber-remi­nisz­cencia, az operacímre utaló szójáték található: „Tág és szabad mezőkön folyik a bűvös és bűnös vadászat”.

Az erdélyi és partiumi éden után Hévíztől az Etnáig „világjárásra hív” (Pethő Tibor) a harmadik ciklus, a Szmog, amely egyedülálló a magyar költészetben. A természetről és természetjárásról szóló költészetnek gazdag tárháza van Balassi Bálinttól kezdve napjainkig. Ezeket a verseket közvetve össze is kapcsolhatjuk napjaink aktuális kérdésével, a természetvédelemmel. S bár a szorosan ehhez a témához kapcsolódó költészet is egyre inkább jelen van a kortárs irodalomban, teljes ciklust, kötetrészt azonban még senki sem szentelt ennek a kérdéskörnek. Pósa Zoltán tizenhét versből álló ciklusa tehát unikális: a teremtőjével dacoló balga embert mutatja be (Ózonlyuk), a jövő nemzedékével kapcsolatos társadalmi felelősség problémáját érinti. Az ember kulturális és erkölcsi válsága megköveteli a fejlődési modell felülvizsgálását: át kell gondolnunk a gazdasági célok értelmét, hogy orvosoljuk működési zavarait, torzulásait. Hiszen nem pusztíthatjuk környezetünket következmények nélkül. A cik­lust bevezető mottóban egy öreg indiánnal azonosulva erre hívja fel a figyelmet a lírai én: „HA MAJD MINDEN ERDŐ KIPUSZTUL / MINDEN MEZŐ PUSZTÁVÁ LESZ / MINDEN FORRÁST MEGMÉRGEZTEK / TALÁN VÉGRE RÁÉBREDTEK / HOGY A PÉNZT NEM LEHET MEGENNI!!!”

Az emberiségnek tehát újra fel kell fedeznie az értékeket. A természet értékét is. Hiszen a különböző fajok mellett az élettelen környezet is önmagában rejlő értéket hordoz, amely megelőzi ennek az ember által történő elismerését. „Ez az önérték alapozza meg a léthez és a létük tiszteletben tartásához fűződő emberi kötelességeinket” (Harsányi Pál Ottó). Ennek a felelősségnek a hiánya és következménye rekonstruálható a Szmog című versciklusban: „ónhamu pereg” (Szmog); „KIÉG A FŰ APAD A TÓVÍZ / ZIZEG A TÖPPEDT LEVÉL NYÁRON” (Ózonlyuk); a futóhomok „TORKOMAT KAPARJA / ORROMAT CSAVARJA […] LASSAN ELKORHADOK / TÜDŐM ÜSZKÖSÖDIK (Futóhomok); FEHÉR HOMOKSZEMCSE / CSOROG A SZEMEMRE (Allergia); „SZÉTMORZSOLT SZEMEK” (Etna).

XVI. Benedek minden válsághelyzetet – akár gazdasági, élelmezési, környezeti vagy társadalmi jellegűek – erkölcsi gyökerekre vezet vissza. Ezért fohászkodik a lírai én is a Tavaszban egy megtisztult életért („Istenem, megváltóm / Ments meg önmagunktól”), a kötetet átható örök jelen pillanatáért, a végső órának szorongás és félelem nélküli kegyelméért (Záradék). Ebben az adventi várakozásban pedig Hévíz és Balatonföldvár lesz az új Éden megelőlegezője (Hévíz [I.]; Hévíz [II.]; Földvári aranyhíd).

Pósa Zoltán életművének fő témája a hitveshez fűződő érzelem. A fehér bohóc feltámadásában is külön ciklust szentel az egyetlen nő által inspirált verseknek (Reggel; Himnusz Barna Mártának – Segíts meg szerelmem). A feleséget ünneplő és az öregséggel is szembenéző költemények mellett transzcendens kérdések is megfogalmazódnak a ciklusban. Az irónia távolságtartó alakzatával szól a „látszólag okosok” kételkedéséről, „Kik az Éden helyett / Beérik árnyával / Egydimenzióssá élesült örökös / Laterna magicák szimpla rondójával”. Az Önparódia című vers pedig a reinkarnáció paródiája is. A versbeli kijelentések ugyanis nem értékelhetők a reinkarnációval való azonosulással – mint ahogy ezt egyes interpretációk teszik –, mert a pósai költészetnek sajátossága az affirmatív megállapítások időnkénti elbizonytalanítása. S ez a legteljesebben a Szirén, Küzdelem az újdekadenciával című ciklusban ragadható meg leginkább: „Maradok, menekülök / Édesmindegy / Hátra-előre visz utam / Voltam és leszek én már / Örökös szökevény” – írja a ciklust bevezető mottóban. A szökevénymetafora kiterjesztésével (lásd még Szirén), a „szorongás” (Az űr borzalma), a „félelem”, a „fájdalom” (Koboldének; Lélekharang), a tévelygés, az „örök útkeresés” (Az aranygyapjú elvesztése; Koboldének) verseket összefűző korrelatív láncolatában leplezhetjük le a lírai ént: a keresztény teológia ismerője, tiszta őrzője, aki nem ötvözi ezt a tanítást az ázsiai tanok rendszerével, annak ellenére, hogy korábbi köteteiben is fel­villannak ezek a motívumok, s az egyik interjújában arról vall, hogy mindig vonzódott a hindu filozófiához. A vallási szinkretizmus áldozatai tehát ennek a lírai beszédmódnak is „áldozataivá” lesznek: nem veszik észre azt a hitet, amely a személy egyetlen, megismételhetetlen és kizárólagos földi életét és egyetlen üdvözülését vagy elkárhozását vallja. Ennek a befogadót megtévesztő, rejtett parodikus-játékos, groteszk beszédnek az Üzenet a túlvilágra című vers is mintapéldája: „Barátom lelked a rigókban lakozhat / Hiszen málinkóba vágyott még e földön”. Hiszi és vallja, hogy „csak átutazók vagyunk e világon” (Lélekharang). A szö­kevény-metafora tehát nem a reinkarnáció, hanem a bűnös, esendő embernek Isten felé haladó, Őt kereső költői képe.

Ez a bűnvalló, az igaz utat kereső és megtaláló emberi attitűd teljesedik ki a kötetzáró ciklusban, A tékozló fiú visszatérésében. Bibliai motívumok és történetek, a kereszténység alapfogalmai, teológiai terminus technicusai, valamint középkori legendák (Szent Grál) kapcsolódnak össze a magyar tájjal, napjaink történelmi valóságával. A versekben feltűnik a 6. században élt legendás walesi költő, Merlin is, aki, miután ura elesett a csatában, bánatában az erdőbe vonult, s megőrült. Ezért az ábrázolásokban általában az erdőhöz kötik alakját, ahol tébolyultan bolyong, s az elveszett dicsőséget, az elesett hősöket siratja. A Merlin Balatonföldváron című versben a bárd (s a legenda szerint látnok) alakja az őstermészettel és az arkangyal szerepével kapcsolódik össze, akit a Szentháromság vezérelt, „érintett” meg, s újra megtalálta (számunkra is) „Krisztus véredényét”, a Szent Grált. A közismert középkori legendát a Kehely című vers is feleleveníti, s a történetet továbbfűzi: a kelyhet egy zarándok Földvárra hozta, s „Azóta Magyarhon / az Ígéret Földje / A magyar az Isten / Kiválasztott népe”. A magyarságmotívumok, a nemzeti sorskérdések Pósa Zoltán költészetében meghatározóan jelen vannak. Szinte átszövik az egész tematikus versvilágot.

S hogy életművének tematikus szervezőele­mei mennyire áthatják, erősítik, kiegészítik egymást, mindezt a kötetzáró vers is igazolja: a Magdalénában a lírai én és a bibliai Mária Magdolna alakja elválaszthatatlanul összefonódik. Az érintetlenség és a szennytől érintettség motívumának összekapcsolásával permanens párhuzamot teremt az immár kétezer éves múlt és a jelen között. A hatalom, a gonosz örök csábítása az írót, a költőt is megkísérti: „Csak dicsérj diszkréten / Minden írásodban / és tiéd palotám / Dús kincses kamarám”; „E csodás, dús kincsnek / Gazdája lehetnél / Ha engem követnél”; „Hogyha engem szeretsz / És csak engem követsz […] Te lehetsz a világ / Médiacsászára”. Jézus a pusztában kemény szavakkal küldi el a kísértőt, Mária Magdolna a Mester lábához, a költő egy kápolnában Krisztus oltárához borul le sírva: „Uram, ó irgalmazz / Én bűnös lelkemnek”. A hűség és tisztaság jellemző jegye ez: még a csábítások meghallgatása, a gondolatban vétkezés is mély bűnbánatra készteti a lírai ént. A csábító felajánlásokkal lehet, hogy gondolatban néha foglalkozott („Szédülten bolyongtam, / Aranylabirintban / Talán meginogtam”), viszont sohasem szolgálta a bűnös hatalmat.

Pósa Zoltán e nyíltságát, „a kötelezően ateista világban” bátor helytállását emeli ki Jókai Anna is a 60. születésnapját ünneplő költő köszöntőjében (Katabázis nélkül nincs katarzis). Szürrealista regényeit, a diktatúra „kozmetikázatlan irodalmi lenyomatait” (Kabdebó Lóránt) is ez a társadalomkritika jellemzi. S ez a nemzetet óvó-védő alkotói hang végig megmarad írásaiban, így a költészetében is. A társadalmi kérdések felvetésében viszont más nemes szándék is vezérli: azok szűrőjén keresztül próbál eljutni „a metafizikai létértelem meghatározásához”. Alkotói küldetése az, hogy hidat verjen „a földi paradicsomban-pokolban vergődő ember és a mindenre végső választ adó Isten birodalma, evilág és túlvilág között”. A világ megannyi csábítását legyőzve („Tisztes szegénységben / Szépen megőszültem”) és Istent, az Örök Jelent elérve Pósa Zoltán személye és költészete erre ad példát: „Megannyi kísértet / Elvonult előttem / Kísértésük elmúlt / Már velem az Isten”. (Írók Alapítvány – Széphalom Könyvműhely, 2011)