Főhajtás LII.

A „remete keresztény” Mezei Mária

Gyűrött papírlap, javítgatott kézírás, itt-ott áthúzott szavak; a színésznő vallomása a múlt század hetvenes éveiből:

„Az ábrabeli Szeretet színház 2 színpados ([áthúzott szó: oltár] szószék és porond – összeköti egy lépcsősor) játék és nézőtér vázlata. Iskola – templom – hangversenyterem – cirkusz és szanatórium egyben, repülőgépfotel-szerű nyugágyak. A Nap (Igazság) fényénél tanítani – vigasztalni – gyógyítani – megrendíteni és megnevettetni. S útbaigazítani a rászorultakat – a megfáradtakat. Kupolája az ég, díszlete az erdő. Előadások egyikében délelőtt, másikában délután és egész ritkán este. Szezon: kora tavasztól lombhullásig; télen szünet. A földi élet megmaradásához oxigén – napfény – Igazság és mérhetetlen sok szeretet kell. A Budakeszi erdők sarkán 20 éve épülő Álom színházam értelme, tartalma és célja ennyi.”

A papírlap hátoldalán a közönségtől körülrajongott, a politikától néha „padlómosásra” kény­szerített Mezei Mária Álom színházának talán 1970-ben maga rajzolta térbeli vázlata. Iskola, templom, hangversenyterem, cirkusz és szanatórium: Mezei Mária színészlétének kulcsfogalmai. Egy szóba sűrítve: szeretetszínház.

Reformátusnak keresztelték, de imádott édesapja ateistának nevelte a családban Macsinak (néha Matyinak) becézett Mezei Máriát, aki 1935-ben egyik pillanatról a másikra lett népszerű színésznő Budapesten. Gyerekkorában templomba nem járt, kiskamasz korában eszébe nem jutott elmélyedni a Szentírásban. Emlékkönyvében ilyen és hasonló ostobácska bejegyzéseket őrizgetett: „Kerüld a bűnt, a főveszélyt! Jézust kövesd – a fővezért!”; „Mint a törött fazékban a rotyogó kása, Úgy legyen rajtad az Isten áldása. – Szegeden, francia óra előtt.” Tizennyolc évesen filozófia szakos, roppant öntudatos bölcsész, húszévesen világhódító álmokat dédelgető színészpalánta. A szegedi Szent Erzsébet Gimnáziumban érettségizett, de Szent Erzsébet életét másoknak áldozó szelleme és lelkisége őt nem érintette meg. Megfáradt öregasszony korában az ifjú Mezei Máriát így jellemezte: „önző dög voltam”. Nagyon önző volt, nagyon csak magával törődött – tehát néha nagyon magányos volt, s ilyenkor a fuldokló sírásig elkeseredett.

Otthon, Szegeden szeretetburokban cseperedett felnőtté. Budapesten, családjától távol, 1931 első hónapjaiban színinövendékként nem volt kibe kapaszkodnia. Az ismeretlen nagyvárosban félt, rettegett villamosra, autóbuszra szállni, mert attól tartott: nem arra indul a jármű, amerre ő menni szeretne… Gyalogolt a városban, úgy gondolta, abból baj nem lehet. Szűkös-szürke albérletben lakott a Paulay Ede utcában, s évtizedek múlva úgy emlékezett: ha nagyon elhagyatottnak érezte magát, elballagott az utca végén a Szent Teréz-templomba, s ott egy sötét sarokban meghúzódva gondolataival, álmaival gyógyítgatta sebzett lelkét.

Nagyon magabiztosan volt bizonytalan, és nagyon bizonytalanul magabiztos. A templomban csend volt, ez vonzotta. A Szent Teréz-templom lakásától csak néhány lépés, s mert arról fogalma sem volt, található-e a közelben református templom, kálvinista létére Kis Szent Terézt választotta védőszentjének. (Ágya fölött a falon haláláig ott függött gyöngyház keretben Kis Szent Teréz arcképe.)

Később sem jelentett számára gondot, milyen templomban imádkozik. A harmincas években, színészi pályájának felívelő évtizedében mindenekelőtt magában hitt, saját sorsa, karrierje izgatta, s ha néha eszébe jutott mindaz, amit korábban a hittanórákon tanult, csak mosolygott magában. Jézus Krisztus élete, a születés, a feltámadás – ifjúkorában számára boldogító szép mese volt: történelmi emlék, szép hagyomány, olykor vigasztaló menedék…

De egyre jobban érezte: kettős szorításban él. A szerepek, amelyeket színpadon és filmvásznon megformálni kényszerült, a sok végzet asszonya, hódító vamp, léha szépasszony és öntelt-önző úrinő fárasztották, idegesítették, üressé tették. Menekülni akart a ráerőszakolt szerepskatulyából, nem akart többé „franciás Mezei” lenni. Hitte, tudta: ő valójában több, jobb, értékesebb ember, mint a szerepei, s a színpadon színészként épp azt szeretné megmutatni, ami benne eljátszott szerepeinél több, jobb, értékesebb. Ezért írja meg 1940-ben Névjegy című, életútját példázatos történetté sűrítő könyvecskéjét: arra vágyott, hogy az emberek, a közönség, a nézők megismerjék valódi egyéniségét.

A lelkét szorító-gyötrő másik abroncs: a világháború rémsége, a hazánkra és Európára zúdult borzalom. Retteg, fél, menekül: csodára vár. 1940-ben megjelent, soha többet ki nem adott rövid írásában (A csoda) így fogalmazott: „Egyetlen dolog van, egyetlen remény van, egyetlen vágy és egyetlen csoda. Ez a csoda – ha van csoda – a szerelem. Ha van szerelem.”

Mezei Mária életében 1941-ben a csodálatos csoda: Márai Sándor szerelme. Ám a szerelem csupán néhány hónapig tart.

A világháború évekig.

S az 1943 decemberében hosszú időre az ótátrafüredi szanatóriumba menekülő színésznő egyre kétségbeesettebben próbál hinni a megváltó csodában. Egy néhány napos találkozást a sze­relem csodájának képzel, de a képzelt csoda nem csoda: az eszmélés rettenetes.

Körülöleli a pusztulás: bombazápor, menekülő emberek, romok. És rab: a szovjet hadsereg foglya. Halálos ítélete a hamis vád: német kém. És akkor megtörténik a csoda, az igazi csoda, amire Mezei Mária egész életében áhítatos elszántsággal várt.

„1945. március 16-án egy front mögötti kis lengyel falu katonai fogdájában Csoda történt velem – életben maradtam. S mert életben maradtam, hitet kaptam: hitet az Emberben, az emberben lakó Szeretetben.” – 1969-ben emlékezett így (az Izgága Jézusok című, Latinovits Zoltánnal közösen tartott költői estjén) arra a szívszorító pillanatra, amikor a szovjet katonák fogságában a hamis vád terhével úgy érezte: életéből csak pillanatok vannak hátra. És akkor (már kivégzésre készültek a fegyveresek) a tolmács, egy pesti zsidó fiú, felismerte Mezei Máriát, és megmentette. Hívő keresztényként így vallott Bizonyságtételében erről a pillanatról 1972. december 1-jén:

„A háború irtózatos forgószele kellett, hogy elsodorjon egy lengyelországi front mögötti katonai fogda lépcsőjére, s ott a halál küszöbén szembetalálkozzam a könyörülő Istennel. Úgy villámlott fel előttem az Igazság, mint Pál apostolnak a damaszkuszi úton. Úgy is változtam meg. Isten kezét fogva értem haza Magyarországra, s a zempléni hegyekben a rostallói erdészház diófája alatt leírtam megtérésem történetét.”

1945. június első napjaiban született meg Mezei Mária első írásos vallomása, megtérésének fényt sugárzó története: Hoztam valamit a hegyekből.

És a Csodát csodák követték. Írásának záró részében az újabbról mesél. A sátoraljaújhelyi kórházban feküdt betegen, s egy szegény asszonynak nagy bajában segíteni akart, pénzt adott neki. Az asszony, meghálálni akarván a színésznő jóságát, kis papírba csomagolt vajat – talán utolsó „vagyonkáját” – adott át Mezei Máriának. Amikor a színésznő kibontotta a kis csomagot, döbbenten látta, hogy a papíron nyomtatott, kék és arany színű betűkkel ez áll: „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” Pál apostolnak a kollosseiekhez írott levele 3. rész 2. vers. Csak elképzelem a pillanatot, amikor Mezei Mária a kopott kórházi ágyon újra és újra elolvassa a zsíros papírdarabkán az „Úristen levelét”. Mert ő akkor úgy érezte: az égiek üzentek neki.

„Óh, hát elfáradhat-e az, félhet-e az valamitől, akinek levelet írt az Úristen?”

(A szakadt papírdarabkán lassan megfakulnak a színek, de a szöveg tisztán olvasható: bekeretezve függ szobám falán. Mezei Máriától örököltem. Úrasztala és oltár az életemben.)

Amikor 1941-ben a Névjegyben megrajzolta hitelesnek gondolt önarcképét, úgy gondolta: kamaszkorában hitt a predesztinációban (igaz, hozzáfűzte: úgy látszik), és ezért érezte úgy, hogy „egyszer majd eljön Valaki, megfogja a kezemet, és az örökre jó lesz”. Mezei Mária szereti a titokzatos, sokféleképpen értelmezhető szót: Valaki. 1940-ben a szerelem csodájára vár. 1941-ben néhány pillanatra Mezei Mária és Márai Sándor megfogják egymás kezét, s amikor alig egy évtized múlva, 1947-ben név nélkül a Márai-szerelemre emlékezik, Mezei Mária így fogalmaz: „Végszóra, mint egy Pirandello-darabban, kinyílt az ajtó, s belépett Valaki, magasan és ismerősen.” Valaki: 1941-ben Márai Sándor.

És néhány bekezdéssel később: „Hát igen, nekem valóban volt Valakim ott fenn a hegyekben. Valaki, aki ott lakott a csendes fenyőkben, a havas, hallgató csúcsokban, a jó szagú rétekben és a metsző északi szelekben. Nekem valóban találkám volt ott fenn a hegyekben – találkám volt a Jóistennel…”

Valaki: 1945-ben a Jóisten. A szerelem csodája után a hit csodája.

1944. október 13-án ajándékba kapott egy Károli Gáspár fordította Újszövetséget („Akkor kezdtem olvasni, és ma is olvasom” – írta 1969-ben), és bár később úgy fogalmazott a Hoztam valamit a hegyekből első változatában, hogy 1945. március 16-án villámcsapásként érte a csoda, amikor Isten szeretete a halál küszöbéről visszarántotta az életbe, de valójában lelke, szíve, esze már korábban készen állt a hit befogadására, a színésznő szavával: a találkára a Jóistennel.

Kéziratos feljegyzés, a dátum: 1945. január 16.: „S köszönöm, ezerszer köszönöm a hitemet, hogy az Isten velem van, fogja a kezemet s átvezet, igen, átvezet ezen a kifejezhetetlen borzalmon, ami ma a világ.”

Talán már 1944. október 13-án, talán 1945. január 16-án, talán március 16-án költözött Mezei Mária szívébe hit és megnyugvás. A tény a fontos, hogy megértette és átélte: Isten vele van, és fogja a kezét. Mezei Mária 1945 tavaszán nemcsak hitét megtalált, pontosabban: hitet talált ember volt, hanem minden porcikájában színésznő is. Színésznő, aki akkor már másfél éve nem állt színpadon. Színésznőként korábban is, később is mindig túlcsorduló energiával élte magánéletét éppúgy, mint színpadi életét, nem meglepő tehát, ha 1945 nyarán egyetlen vágya, hogy írását, hitének írott dokumentumát, megtérésének hiteles történetét felolvassa, közönségnek előadja.

Író barátai erről határozottan lebeszélik. Illés Endre 1945. augusztus 8-án írott levelében így óvja: „… engedd meg, hogy komoly és meleg barátságunk jogán őszinte lehessek: az írásod nem tetszett. Mi ez? Gyónás vagy hatáskeresés? Ha gyónás, megigazulás, átszellemülés és felemelkedés – akkor frivol szemérmetlenség ezt így kitárni. Ha megtaláltad az Istent – ez magánügy. Ez csak addig marad szép és igaz érzés, ameddig érintetlen.”

Valószínűleg Illés Endre nem mint írásművet olvasta Mezei Mária írását, hanem mint a színésznő önmaga számára írott színpadi monológját, hisz Mezei Mária nem írása kiadását kérte a Révai Kiadó irodalmi vezetőjétől, hanem baráti tanácsra, segítségre várt: hol adhatná elő hallgatóság, közönség előtt a Hoztam valamit a hegyekből-t.

De mert Budapesten senki nem volt kíváncsi a „prédikátor” Mezei Máriára (Várkonyi Zoltán a Művész Színházban, Bárdos Artúr a Belvárosi Színházban kínált parádés szerepeket az ismert, népszerű színésznőnek), és mert Sárospatakon – ahol a várudvaron próbálta felolvasni írását az egybegyűlteknek – kifütyülték, jobbnak látta, ha megmarad a mesterségénél. Nem iratkozott be papnövendéknek a teológiára, odahagyta sárospataki „várúrnő”-remeteségét, Budapestre utazott, újra színpadra lépett. Tudomásul vette: hívő ember lett, de a világ számára színésznő maradt.

És ha akarna, sem tudna színésznőbőréből kibújni. „Írásomat: a »Hoztam valamit a hegyekből«-t, amit a Rádió udvarias dicséret mellett visszautasított, végül is a pasaréti református templomban mondtam el, 1946 Pünkösdjén egy templomi ünnepség keretében, melyet – ó, csodálatos véletlen – a Rádió is közvetített. Az egyház ki is adta a könyvecskét. Óriási eredménye volt hát »szolgálatomnak«. Sok-sok útitársat szereztem magamnak, és beszereztem homlokomra a klerikális reakciós bélyeget is. Félreértettek – gondoltam –, nem számít, majd tisztázódik, s dolgoztam lelkesen tovább.” A dol­goztam kifejezés azt jelentette, hogy játszott színpadon, újra filmet forgatott (1947-ben a Könnyű múzsa című filmben játszott, amit elkészülte után azonnal betiltottak, s csak évtizedek múlva láthatta a közönség, Mezei Mária valószínűleg soha), éjszakánként fellépett a Café de Paris mulatóban. Dolgozott: Scribe-, Csehov-, Illés Endre-darabok főszerepeit játszotta színpadon, esténként és éjszaka a mulatóban két pikáns kuplé között elmondta Ady Endre Köszönöm, köszönöm, köszönöm című „istenes” versét, és elénekelte a 276. református dicséretet: Egyedüli reményem, ó Isten, csak te vagy… (1945 májusában névtelenül és „kéretlenül” beállt a sárospataki evangélikus templom kórusába ezt a dicséretet elénekelni; ez volt másfél év után az első nyilvános fellépése.)

A harmincas években címzetes sztár: a „franciás Mezei”. A negyvenes évek második felében megbélyegzett reakciós: a „zsoltáros Mezei”. És amikor 1949 júniusában, a színházak kommunista puccsal végrehajtott államosítása után előbb az Operett Színházban, majd a városligeti Liliputi Színházban találta magát, úgy érezte, hite is megroppant, mert az Úristen, akibe 1945 óta boldog reménykedéssel kapaszkodott, elengedte a kezét – magára hagyta. „Aztán hirtelen besötétedett… szinte egyik napról a másikra szerepek, színház, sőt kenyér nélkül maradtam. A hit fénye, hogy a helyes úton járok, kialudt bennem, hiszen választott utam alig négy év alatt a semmibe vezetett.” Húsz év távlatából ítéli meg így az 1949-ben történteket. De azért nem teljesen aludt ki lelkében a hit. 1950-ben Pécsett egy élmunkásrendezvényen Babits Mihály Örökkék ég a felhők mögött című versének részleteit mondta el. A jelen lévő kommunista pártfunkcionáriusoknak égnek állt minden hajaszála, amikor Mezei Mária így kezdte szocialista öntudatra nevelni az élmunká­sokat: „A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz…”

A színésznőt nemcsak a színháztól, de a városból is kitiltotta a politikai hatalom. Valóban kenyér nélkül maradt. Megalázó robotmunkára kényszerült (napi tíz-tizenkét fellépés a Liliputi Színházban), s megváltás volt számára a földi pokolból, amikor a Vidám Színpadra szerződhetett. Itt sem művészi, alkotó munka várt rá, csupán színpadi „padlómosás”. (Mezei Mária hajdani sikereire irigy pártfekvő kolléganője kineveztette WC-felelősnek: tanuljon szocialista erkölcsöt a „zsoltáros” Mezei!)

Meg-megingott a rázúdult terhek alatt, de akkor már szilárdan kapaszkodott újra megtalált hitébe. 1972. december 1-jén a tahitótfalusi református templomban elhangzott Bizonyságtételében így vallott a „visszatalálás” drámai pillanatáról:

„Jézus Krisztust Istenre találásom után öt évre, 1950-ben ismertem csak meg. Ó, milyen ellenállás van beépülve az emberi természetbe a tökéletes Szeretettel szemben! Alcsúton, az egyetlen hitmélyítő konferencián, amin részt vettem, az utolsó percben – mert menekülni akartam – lépett elém egy bokor mögül, mint aki hosszú-hosszú ideje szerényen várakozik, hogy a sok szívesen látott, majd elküldött, csalódást okozó barát és szerelem után végre bebocsátást nyerjen. Azóta Ő az én igazi Társam. Átadtam Neki életemet, tehetségemet eszközül. Bűneimtől megmosott, s ölében hordoz magasságok és szakadékok fölött.”

Eredetileg húsz évvel korábban, 1951. december 21-én akarta a budakeszi kis templomban megvallani Bizonyságtételét, de tiszteletes barátja tanácsára végül hallgatott. Kiadatlan, javításokkal, áthúzott szavakkal, sorokkal tarkított kézirata őrizte hitvallását – a világ előtt titkolt (vagy titkolni kényszerült?) lelki boldogságát:

„Kedves testvéreim – én azért állok most itt, hogy bizonyságot tegyek előttetek Jézus Krisztusról. Színésznő vagyok, s most itt állok szemben a budakeszi kis templommal, és szolgálni akarok Nektek azzal, hogy elmondom, mit jelent az én számomra Jézus Krisztus. Mindent – Jézus az én erőm az erőtlenségben, a nyugalmam a sok háborgatás között, a békességem a sok békétlenkedő közt, Ő az egészségem őre, az álmom vigyázója. Ő az én jótevőm, aki mindent megad, amire feltétlen szükségem van. Ő az én barátom, aki bölcs tanácsával támogat, hogy a világ dolgaiban el tudjak igazodni. Az Ő végtelen szeretete vigasztal meg minden fájdalmamban, minden bánatomban, s az Ő Szent Lelke tölt meg állandó örömmel. Mióta megismertem Őt, én boldog ember vagyok. Olyan boldog, amilyenné soha semmi siker, semmi gazdagság, semmi szerelem nem tett. Pedig most szegény vagyok, (a világ szemében) egyedül vagyok, s a színházi világban is elég hátul van most a helyem. De boldog vagyok, mert megismertem és megértettem az élet célját. Az élet célja, minden élet célja: Krisztus megismerése és tökéletes követése…”

Ma már kideríthetetlen: miért nem mondta el Bizonyságtételét 1951-ben Mezei Mária. A kézirat első oldalán a cím után zárójelben jegyzet: „amit nem mondtam mégsem el Tódor András tanácsára”. Vajon milyen indokok húzódtak meg a baráti tanács mögött? A politikai következményektől féltette barátja a színésznőt, vagy teológiai meggondolások késztették arra, hogy hallgatásra bírja Mezei Máriát?

1959-ben a hitében, elszántságában, tenni akarásában töretlen színésznő új színpadi műfajt teremt. Egyedül áll ki a színpadra: az önálló est egyszemélyes vallomás. Életem története című, három tételben a Bartók Teremben előadott „önéletrajza” megdöbbentette a hallgatókat, megdöbbentette a hatóságokat. A hallgatóság szerette Mezei Mária vallomását, a hatóságok, ahol tehették, piszkálták, szekálták, zaklatták „idealista világnézete” miatt. Bármennyire szerette volna Mezei Mária, hogy önálló estjéről televíziós felvétel készüljön, 1971-ig zárva maradt előtte a Magyar Televízió kapuja. 1959-ben – az ateista diktatúra internálótáborral, börtönnel, akasztófával „fegyelmezte” akkoriban a vele szemben állókat – Mezei Mária maga tervezte hófehér ruhájában állt a színpadon, és hite, a hit erejéről beszélt. A főpróba előtt a Szentkirályi utcában betévedt egy számára ismeretlen templomba, imádkozott és Isten segítségét kérte. Amikor fölnézett az oltárra, döbbenten vette észre, hogy az oltárképen Jézus Krisztus épp olyan fehér lepelben áll, mint amilyenben ő fog aznap este színpadra lépni.

És elfelejtett félni.

„Most hadd beszéljek az én hitemről, ami az életem igazi tartalma és értelme azóta, ami miatt annyiszor néztek rám ferdén, s amit annyiszor magyaráztak félre. Tisztán szeretném végre megfo­galmazni, miben hiszek: hiszek a Világmindenségben: a csillagokban és a porszemben – tehát az emberben lakó Szeretetben.”

Lelkében már évek óta épült a budakeszi erdő sarkán Álom színháza: a Szeretet színház. A megaláztatások ellenére tudta: életben kellett maradnia. Eltökélten hitte: feladata van.

Haláláig őrizgetett egy gyűrött papírlapot. A néhány mondat 1959. szeptember 9-én hangzott el a budai Krisztina-templomban Jávor Pál színművész rekviemjén. A lelkiatya idézte Jávor Pál kérését: „Az elköltözött megbízásából, az ő kérésére végrendeletet hirdetek: »Nagyon kérem, hogy halálom után a szószékről hirdesse művésztársaimnak, volt kedves közönségemnek és minden magyar testvéremnek, hogy egyedül Krisztust követve érdemes élni, hogy egyedüli igaz érték itt, ami odaát az örökkévalóságban Isten színe előtt is az – mert van örökkévalóság, van lélek, van örök élet.«”

Jávor Pállal egy alkalommal, még 1940-ben szerepeltek együtt a Lángok című filmben, aztán a kényszerű-keserű emigrációjából meghalni hazatért Jávor Pállal 1958-ban a Jókai Színházban lépett színpadra a Szegény jó Márton című darabban. Sem írott nyom, sem szóbeli emlék nincs szorosabb kapcsolatukról. Színészek voltak, nagyszerű színészek a 20. századi Magyarországon. Más pályán, más utakon jártak. Jávor Pál elmenekült a kommunista Magyarországról, Mezei Mária úgy gondolta: „Itt élned, halnod kell.”

Jávor Pál tíz év távollét után hazatért, újra magyar színész lett, és élete alkonyán még boldogan komédiázhatott a színpadon Mezei Máriával. Aki értette, őrizte, követte a színésztárs síron túli üzenetét: „egyedül Krisztust követve érdemes élni.”

Csakhogy a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben magyar embernek hazánkban becsületesen élni nem könnyű, Krisztus-követő embernek, igaz szavú művésznek pedig különösen nem. Néha az segít, ha a színész hitéhez, s nem egyházához hűséges. Dajka Margit, aki hitében megingathatatlan katolikus, 1964 telén – mert sértette hitét – visszaadta a Thália Színházban Mater Katalin szerepét Diderot Az apáca című színművének olvasópróbáján. A színház igazgató-főrendezője a szereppel megkínálta a református Mezei Máriát, aki boldogan elfogadta. „Hála az Istennek!” – jegyzi fel egy papírlapra. Hála az Istennek, amiért istenhite védelmében Dajka Margit a szerepet nem vállalta el! Mert Mezei Mária úgy gondolja: ha játszik, ha a „szolgáló szeretet” vezérli minden tettét, akkor nem él haszontalanul. Életelve: „S ha keresztre feszítenek, szállj le a keresztről, támadj fel újra és újra, vedd a hátadra a keresztet, és úgy harcolj tovább.”

Számára ez jelentette azt az életprogramot, amelyet saját szavaival „remete keresztény” hitnek tartott. „Önérvényesítő önzésem közösséget szolgáló szándékká nemesedett.” Templomba ritkán járt, egyházakhoz, egyházi szervezetekhez szoros kapcsolat nem fűzte. Református létére az éjszaka sötétjében, ha nem jött álom a szemére, Kis Szent Terézzel társalgott. Nem sokkal a halála előtt, 1983. január 17-én egy rádiós interjúban megvallotta: „Istenhívő vagyok – és csak az vagyok –, furcsa az Istenem, nem értem, perlekedek vele.” De álmában is Jézus Krisztussal beszélte meg ügyes-bajos dolgait. „Álmodni kötelesség” – írta egyszer kéziratos naplójába. Imádkozni saját szavaival imádkozott, de följegyzései között fennmaradt egy kéziratos Miatyánk is. Egy füzetből kitépett papírlap őrzi maga fogalmazta imádságát, remete kereszténységének tanúságtételét.

„1970. július 11. Galyatető. Joó Sándor [református tiszteletes] meghalt, egyre jobban érzem a magányt. Betegségem öreggé tett, és nem vitt előre. Bűneim fojtogató árnyékában árnyékéletet élek. Pedig az idő kevés. Segíts, Uram, hogy rátaláljak a helyes útra! Tisztíts meg engem! Zsoltárok 51:12–15-re nyitottam tegnap és ma is. »Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.« És Prohászkánál: »annyit haladsz, amennyire megtöröd magad«. Világos és kemény üzenetek. Ha nem fogadok szót, értelmetlenül éltem és halok meg. Valami dolgom még kell legyen, hogy életben maradtam, de azt a valamit csak »bűn« nélkül végezhetem el. Segíts, Uram, segíts megszabadulni magamtól. Készíts szállást bennem Magadnak – s az ördögöt kergesd örökre ki belőlem.”

Jellemző: a zsoltárokat a Károli-Bibliából idézi, de ezt magától értetődően egy katolikus teológus gondolatával egészíti ki.

És már betegsége miatt a színházi életből száműzötten, de harcra készen, két évtized késéssel, 1972. december 1-jén a tahitótfalusi templomban az Úrasztala mellett elmondja újrafogalmazott Bizonyságtételét, megtalált, megőrzött, vállalt hitének testvérei előtti megvallását.

Mezei Mária 1945 tavaszán értette meg, élte át, hogy Isten fogja a kezét. A „remete keresztény” Mezei Mária bukdácsolva, néha megfáradva, megriadva, de haláláig kapaszkodott Isten feléje nyújtott kezébe…

Amely 1983. április 23-án emelte őt az égbe.