Alkalmi sorok Deák László Naplója elé

Levél Kemsei Istvánnak

Kedves Pista! Most, hogy elolvastam Laci naplóját (Napló, 1980–1990), úgy érzem magam, mintha egy darázs vagy légy nézne rám ezernyi rovarszemével. Vagy mintha én látnám így (kezdeném így látni) a világot. De szó sincs róla. Utánozhatatlan, amit ő csinál. Mindegyik naplóbejegyzése egy-egy fénypont e szemen – tökéletesre csiszolt felület, facetta, amelyben az éppen adott tárgy tükörképe megjelenik. És olyan élesen, mintha nem is kellene néznem: látom, amit látok. Ám e nem hivalkodó, nem kihívó, transzparens szemnek (amely mindegyre el is tűnik: elmerül a látványban) a „tárgya” is tükör, és mutatja a rátekintőt (Laci tekintetét). S egyik a másikat, mintha önmagát nézné-nézhetné a szem. És nézi is. Ráadásul nem is csak a ránk, emberekre jellemző kilencvenfokos szögben kutakodva, hanem valóságos légyszemoptikával, kör- vagy talán még inkább gömbpanorámát nyújtva. S bár váltakozó terjedelmű, többnyire rövid bejegyzések diszkrét mozaikszemcséiből áll össze a látvány, az olvasóban mégis valamiféle folyamatszerűség – az élet és az eszmélet, a szem és a szemlélet – elevenségét kelti. A szójáték nehezen folytatható. Véletlenül sem elme és elmélet – Deák László kísérletező ember volt, s bár ismerte, alaposan ismerte, sőt tanulmányozta is a „teóriát”, a drótkötélen mindenféle segédlet: ellensúlyok és háló nélkül akart „közlekedni”. Őt olvasva mindig érezni a személyes meggyőződésre való törekvés kockázatát. Talán ez a magyarázata a fönti elevenségnek is, annak, hogy egy raszterpontokba tördelt írásmű is az Egész mozgalmasságának benyomását tudja kelteni. Ahhoz hasonlóan, ahogyan a celluloidszalag képkockái mozdulatokká folynak össze a vetítővásznon. Nem nehéz ezek után e kötet fényjátékának igazi természetét a naplóíró szavaival jellemezni: „minden Egy”. E szorgalmasan művelt napló minősége is (talán nem túlzás ezt állítani) egy a versekével, a versek a készülő, de örökre félbemaradt regényével, a Repkényével, s amire a fiatalember eredetileg készült: a rajzokéval. Nem akarom azt állítani, hogy ezek a különböző műfajú alkotások hasonló súlyt is képeznek az életműben, de fajsúlyt talán igen. E súlyosság garanciájaként mindegyikben a komolyságot látom, s ugyanígy alkotójuk életében is. A törekvést a klisék, sztereotípiák kerülésére. Olyan evidenciák nehéz terepén is, mint amilyet például a Biblia „ne ölj!” szentenciája jelöl ki számára. Mi lehetne kézenfekvőbb igazság ennél – különösen ma (amikor a legéppuskázott-felrobbantott szerencsétlenek tetemétől hullaszagú a levegő)? És mégis. És mégse. Deák nem elégszik meg féligazságokkal. Egy több mint sikeres pályatárs „unt figuráját” s ennek az erőszakmentes jövőről szőtt „okos” utópiáját maga elé idézve a következőket írja: „Eszemben sincs a gyilkosságot, öldöklést, a hatalom által szentesített kivégzéseket védelmezni, vagy mentegetni a gyilkosokat. De az emberi lényt, szerencsére, nem csupán tudatossága jellemzi. Az európai kultúra szimbóluma évszázadokon át egy ártatlanul kivégzett ember volt, Krisztus, Isten fia. […] Ha Krisztus nem vértanú, hanem elfoglalja helyét a léviták között, és ez az egész história valami parlamentáris kiegyezéssel ér véget, semmiféle tudással nem bírnánk az ember tragikus, mégis felemelő rendeltetése felől.” Ez a holmi „okosságnál” mélyebb, „tragikus, mégis felemelő rendeltetésű” emberkép jellemzi Deák költészetét. Nem tévedés: még mindig a Naplóról beszélek! Ennek egyik helyén, Nietzsche korai művéről, A tragédia eredetéről szóló részben a következőket olvashatom: „Démoni zsenialitás tartotta fenn ezt az esendő, beteg testet, roppant agyvelőt. Az utolsók közt tarthatjuk számon – mármint a filozófusok közt –, akinek nemcsak esze, [de] szíve és idegei [is] a művészet törvényei szerint s érette működtek.” Most Nietzsche kapcsán: a fönt idézetthez hasonló mélységű dimenzió. De nem csak az! Ha előbb a világ morális, itt költői igazolhatóságának tudata és igazolásának imperatívusza fogalmazódik meg. A szóban forgó szerzőre ez utóbbiban is rímelve. De nem volt ő Nietzsche-hívő se. Ha nagyon nekikeseredett a világ folyásán, Epiktétosz Kézikönyvecskéjét vette elő. Fölteszem, hogy az olvasott bölcselővel együtt gondolta: a boldogság (de minimum a lelki béke) független lehet a világ bajaitól és örömeitől, belső kondíciókon, mindenekelőtt az erényen (vagy azon is) múlik. Meghökkentő állítás talán, de ki kell mondanom: Deák László, ez az olyannyira közvetlen, egyáltalán nem teoretikus elme, a jó borozások és baráti beszélgetések embere, aki legfőbb hobbijaként a kvaterkázást említette, ez a „mérsékelt epikureista” egy kissé megtréfál bennünket: „titokban” az erény útját járta. Legalábbis törekedett rá. Fölfogta jelentőségét. Életvitelében éppúgy, mint költészetében (költőileg – most már minden áttétel nélkül). Ennek komolysága mutatkozik politikai állásfoglalásaiban is. Nem akármilyen évek tanúja a Napló utolsó két évfolyamát tallózó olvasó. Az úgynevezett rendszerváltoztatás évei zárják a följegyzések sorát. Deák tudatában van némely esemény (például az MSZMP megszűnése, a szovjet csapatok kivonásáról szóló egyezmény) szimbolikus jelentőségének, s bár érzi a hirtelen támadt cselekvési kedv vonzását, örvényének szívó hatását, mindvégig határozottan távol tartja magát bármilyen politikai szerepvállalástól, egyesületi vagy párttagságtól. Mintha ő már ekkor a dezillúzió embere lenne. Látja a karrierlovagok nyüzsgését és sürgölődését. S ha időnként fölmerül is szemei előtt egy élhetőbb ország víziója, sejti, hogy ez csupán lehetőség: lehetősége egy nyitottabb, tisztességesebb, korrupciótól és megalkuvásoktól kevésbé fertőzött világnak és nemzedéknek. Lehetőség, amelyet (Bibó szavával) „el is lehet puskázni”. Ha ezt tekintem, észre kell vennem, hogy sötétülő horizont előtt fogalmazódnak gondolatai. De ami az írások „érettségét” illeti, egyre mélyebb, átéltebb, megszenvedettebb hitelességgel. Ez utóbbihoz természetesen Deák naplóírói képessége is hozzátartozik. A pa­tikamérleg, amelyre gyakran egész életműveket dob, hogy rajta (e mérlegen) nüansznyi (grammnyi) különbségeket, elmozdulásokat is lemérhessen. Ha vannak is elfogultságai (például Thomas Mann „porosságát” illetően), ezeket hihetően, az oeuvre alapos ismeretében, gyors kézzel is lényeges vonásokat felrajzolva képes érzékeltetni. S még így is, e fenntartásokkal, vagy éppen ezekkel tudja új fénybe állítani a szerzőt, az olvasó képzeletét, ítéleteit, előítéleteit pedig (a talán zsibbadt tagokat) megmozgatni. Pusztán ezzel: a megértésre törekvéssel. Méltányosságára saját példámat is felhozhatnám – „szegény Suhai Palit”, akinek második verseskötetét 1988-ban utasította el Deák főnöke, a Magvető éppen esedékes igazgatója. Mai szemmel nézve Laci, amikor a következő bejegyzést tette, még felül is értékelte akkori produkciómat: „szegény Suhai Pali második verseskönyvét eltanácsolta az igazgató (túl sok a verseskötet), holott tisztességes munka, ha nem is égbekiáltóan nagy költészet.” Ezzel nem azt akarom mondani, hogy méltányosan bánt velem a kiadóvezető, de talán mégis jó, hogy várólistára tett. (Igaz, hogy hat év múlva, de egészen más kötettel jelentkezhettem.) De még ezt se akarom mondani. Leginkább azt, ami Lacit szerkesztői munkájában is jellemezte (az általa is nagyra becsült, szerkesztőként mesterének, a megszólításból kitűnően barátnak is számító Janó [Parancs János] „bürokratikus” metódusával szemben; „bürokratikus” – ez a Napló kitétele). Deák Lászlót az egyetemes részvét irányította velem szemben is, akivel négy év után találkozott először. Ki voltam én neki! És mégis. Mindenkit, aki nem volt elvetemült, közönyös vagy ellenséges, barátjává tudott tenni. Ez is egyik bűvös szava a Deák-jelenségnek. Büszke volt barátai hűségére. „Kálmán Prágából jött meg a minap, ugyanakkor Pista tiszai vízitúráról. Mindketten azonnal felkerestek. Erre nem tudok mást mondani, mint azt, hogy: megható. Szerencsés embernek tudhatom magam, már csupán azért is, mert barátaim hűségesek. Talán nincs is ennél fontosabb életünkben.” Így igaz, de ő legalább ennyire hűséges volt. Íme, a babitsi „titkos lánc”, mely „átnyúl a földön, összekötve, aki jó”. Pistám, e naplóbejegyzések tisztázásával és sajtó alá rendezésével Te is törleszthettél most ebből valami adófélét, s nem is keveset. Nem tudom, kellett-e rostálnod, javítanod bármit is, de munkád nyomán olyan világosan áll előttem Deák naplóírói teljesítménye, hogy ezt szerzője maga sem képzelhette volna jobban. (Ahogy ismerlek benneteket.) Jó ötletnek bizonyult a bejegyzések napi datálásának elhagyása – gyanítom, hogy e beavatkozás a Te műved, Laci egyik írásában ugyanis éppen az ellenkezőjére, a pontos keltezés rendteremtésére trenírozza magát. De itt fölösleges lett volna a kötet „légyszem-optikájának” amúgy is meglévő tördeltségét az ilyen „árnyéksávok” hangsúlyozásával még növelni is. Kellően így karakteres a kép. Eredendően persze Laci naplóírói erényeinek jóvoltából. S bár a legújabb fizika szerinti tizenegy dimenzióból szinte mindbe bemerészkedik (korrajz, esztétika, lélektan, kritika, anekdota, önreflexió, aforizma, morálfilozófia, művészettörténet, olvasónapló, eseménytörténet és még ki tudja, mi minden), távol áll tőle az analitikus elemzés objektivitása. Hangoztatja is, hogy „nincs végzetesebb ellenlábasa a tehetségnek, mint a ráció, az elméletiség”. Füst Milán esztétikájához hasonlóan Deák is „sokkal többet ad, mint a tudós, precízkedő rendszerek, okoskodások”. A tárgy- és önszemlélet elválaszthatatlansága jellemzi bejegyzéseit, mint pl. a Nagy Lajos Pincenaplóját Márai háborús diáriumával szembeállító részben is (jóllehet magáról itt közvetlenül egyetlen szót se mond): „Nagy Lajos rövid jegyzete tragikus, sötét, drámai, tele mélységesen őszinte személyes vallomásokkal, hajszálpontos megfigyelésekkel, humorral. […] Míg Máraié? Olyan, mint a többi naplója, csak ebben kissé feszültebb, élesebb. […] Egyébként egy értelmiségi literátor szabályos feljegyzései.” Hasonló értékrendről és törekvésről tanúskodnak az Antonin Artaud színházi írásait bemutató sorok is: „A mai fióklázadók és közötte az a nem elhanyagolható különbség látszik lenni, hogy ő in toto képviselte elképzeléseit, haláláig beilleszthetetlen maradt. […] Írásaiból robbanásveszélyes intelligencia árad, tökéletes vívómesteri felkészültség, s még valami titokzatos szintetizáló képesség, amelyben eros, sophia, logosz és daimon újra eggyé válik, ősi erővel hat”. Mint ahogy a Nagy Lajos- és Márai-jellemzésben, e gondolatokban is kénytelen vagyok észrevenni a naplóíró közvetett vallomását, ars poeticáját élet és mű egységéről, ennek követelményéről. Deák a szellemi tartományban is azon kevesek egyike volt, akinek megnyilvánulásaiban a szó és az életrajz szinte elválaszthatatlanul összetartozott. Aki szavaiért esendő életével is igyekezett jótállni. (S hogy mennyire esendő volt az övé, azt ha semmi más, hát e múlt idő éppen eléggé szemlélteti.) Ha ezt mi, verseinek olvasói nem tudtuk volna eddig is, akkor most e napló (megkockáztatom: e páratlan remekmű) félreérthetetlenül írja tudatunkba. Ahogy az például a könyvek iránti megkülönböztetett figyelméből, ezek szellemi tartalmának feldolgozásából, illetve könyv- és lemezgyűjtői szenvedélyéből is egyszerre következik. Alfred de Vigny, Palasovszky Ödön, Demény Ottó, G. K. Chesterton, Ady Endre, Miles Davis, Rónay György, Szathmáry Sándor, Bérczy Károly, A. P. Csehov, Hamvas Béla, Loyolai Szent Ignác – hogy csak az 1986-os év szerzeményeiből-olvasmányaiból említsem e néhány találomra kiragadott nevet –, mindez, ez is mind Deák László: az önismeretért, a hitelességért száz útra lépő, száz irányban tájékozódó, szkeptikus, mégis oly nyitott és barátságos (shakespeare-i?) szellem.