×

A jellé váló tárgy

Nemes Nagy Ágnes: Falevél-szárak

Z. Urbán Péter

2012 // 07-08
Valahogy úgy akar felépülni a vers, ahogyan a tengeri csillag éppen öt ágat fejleszt, sem többet, sem kevesebbet. Olyan tévedhetetlenül, szinte erőszakosan alakul a vers rendje, formája, ahogyan az élő szervezetek szimmetriája. Az élő anyag mértana érvényesül benne, a balra vagy jobbra szükségszerűen csavarodó növényszárak, az ötös vagy hetes levélkaréjok formatörvénye.” 1

Nemes Nagy Ágnes Falevél-szárak című költeménye több aspektusból is kivételes helyet foglal el az életműben. A vers 1986-ban az Újhold Évkönyvben2 jelent meg először, így a költő által összeállított verseskönyvekben még nem szerepelhetett.3 Kötetbeli helyét Lengyel Balázs jelölte ki, aki az Összegyűjtött versek4 szerkesztőjeként a szöveget az Egy pályaudvar átalakítása című ciklus prózaverseihez illesztve adta ismét közre.5 Végső soron valószínűleg erre az utólagosságra vezethető vissza, hogy a kritika mindmáig meglehetősen csekély figyelmet szentelt a Falevél-száraknak, amelyre Ambrus Attila még 1998-ban is mint „elfelejtett Nemes Nagy Ágnes-versre” hivatkozik.6 A recepciós alulreprezentáltságban az is szerepet játszhatott, hogy a későbbi kutatás számára viszonyítási pontként működő, a költői életművet feldolgozó nagyobb szabású vállalkozások,7 amelyek 1995 körül láttak napvilágot, még a korábbi versgyűjtemények anyagát vették alapul. Nem mutat sokkal kedvezőbb képet a Nemes Nagy-prózaversek szakirodalmi feldolgozottsága sem.8 A témát középpontba állító vizsgálódások közül feltétlenül említést érdemel Bárdos László Az átmenetiség alakzatai című 1985-ös tanulmánya,9 amely Nemes Nagy Ágnes „művészileg szerkesztett”10 prózaverseit műfajteremtő jelentőségűnek tartja a magyar költészetben. A szerző szerint a költő nyelve – bár „új közegében is téveszthetetlen” – jelentősen átalakult. E változás elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a kötött versek szókészletét jellemző stilisztikai homogenitást a prózaversek idézetszerű elemei,11 valamint az esszé nyelvhasználatából kölcsönzött fordulatai megtörik. Az új verscsoportot egyedítő tényezőként ismeri fel Bárdos a költeményeknek a sajátos szcenikáját is, amelyet egyfelől a látványadó, illetve e látványt értelmező, olvasó beszélőnek és a rendszerint „banális” helyszínnek az együttese,12 másfelől a versbeszéd egy bizonyos „másikat” megszólító dramaturgiája létesít. Schein Gábor monográfiája13 a retorikailag „rendkívül változatosnak” megítélt prózaversekben szintén azonosítja az esszéstílusból származó kifejezéseket (sőt, e költeményeket az esszévers fogalmával is leírhatónak látja14), ugyanakkor rámutat arra is: abban, hogy e stíluselemek a „kijelentések dialogizálásával a látás és az érzékelés fenomenologikus aktusában megvi­tatható értelmezés szerepét hangsúlyozzák”, a Nemes Nagy-líra egyfajta folyamatossága is tetten érhető, ugyanis a költő „ezzel explicitté teszi azt, ami eddig is jellemezte költészetét, hiszen a fenomenológia szükségszerűen hermeneutikus természetű”.15 Nemes Nagy Ágnes prózaverseit legutóbb Ferencz Győző vizsgálta,16 aki egy, mindeddig a hagyatékban lappangó darabnak, az Enyhe tél című szövegnek a „restaurálásával” is bővítette a hozzáférhető prózaversek számát. Ferencz Győző szerint Nemes Nagy költészetének e kései szakaszára felerősödött a már korábban is jellemző ismeretelméleti kétely, amely „a prózaverseknek szinte kizárólagos témája lett”.17 A középpont nélkülinek megtapasztalt világ a rétegzettségben metaforizálódik, amely e „versek visszatérő, elvontan megfogalmazott és vizuálisan is megjelenített témája”.18

Amellett, hogy a Nemes Nagy-líra e formai és nyelvi természetű változásai a Falevél-szárak című költeményben is kimutathatók, nem okoz nehézséget azoknak az elemeknek a felfedezése sem, melyek a verset az életmű korábbi szakaszaihoz kötik. Ebből a szempontból leginkább a költemény középpontjában álló s e költészetet talán leginkább jellemző motívum, a fa képe szembe­tűnő, amely ezen állandóság biztosításán túl számos interpretációs lehetőséget is megnyitó értelemkontextusban helyezi el a szöveget. A fa-motívum szerepét legátfogóbban Lehóczky Ágnes 2002-ben megjelent tanulmánya19 tárgyalja. A szerző szerint a fa Nemes Nagy Ágnes teljes versvilágát megjelenítő alapmotívuma, amely – dolgozatunk szempontjából releváns módon – a költői teremtés jelképévé is válik: „ez a motívum – legyen az ennyire rövid »szócska« –  Nemes Nagy Ágnes egész világképét magába sűríti; magába foglalja azt a fajta kozmikus és mitikus világlátást, mely kiindulva a teremtés problematikájából a kimondás és a költői teremtés problematikájába ütközik. Annak a költői kimondás nehézségeiből fakadó harcnak a demonstrálása, mely a huszadik század költészetében érik meg igazán, mely a költői lehetőségek korlátaiba ütközve megteremti magának a költői teremtés lehetőségeinek megújhodását.”20

Elemzésünk a Falevél-szárakat is a költői kimondás kérdése felől olvassa újra, és azokra az önreflexív mozzanatokra koncentrál, amelyek a szöveg létrejöttére, megalkotottságára, a jelentésképzésre és e jelentés olvashatóságának kérdésére irányítják a figyelmet.

A nyitó kép egyfajta epikus keretet alkotva teremti meg a költemény beszédhelyzetét, amely az egyes szám első személyben megszólaló lírai hangnak mint a versbeli „történet” részesének sajátos karaktert kölcsönöz; általa a versbeszéd határozottan valakinek a beszédeként válik hallhatóvá, aki megnyilatkozásának tárgyában személyes érintettsége révén is illetékesként szólal meg. Az elbeszélt esemény – a járda szélére hullt gesztenyefalevél felemelése, illetve a levélujjak hátracsuklása, elszállása a szélben – nem egy narratívaszerűen szerveződő szöveget alapoz meg, hanem egyfelől a versnek a címben is megjelölt fő motívumára, a levélszárra irányítja a figyelmet, másfelől olyan, Nemes Nagy esszéinek egyik jellemző felütésére emlékeztető21 konkrét példaként22 működik, amely didaktikai funkciót tölt be. A tanítói pozícióból megszólaló, mérlegelő jellegű beszéd jeleiként ismerhetjük fel az elsősorban a szóbeliségre jellemző közvetlen, bizalmas stílusértékű fordulatokat („fura kis roppanással”, „az már bizony elhanyagolhatatlan”, „No és a mécsesek”, „Nézd csak a berkenyefát”, „termést, miegyebet” stb.),23 a gondolatmenet követhetőségét, belső logikájának átláthatóságát biztosító eszközöket (például az önkérdezést24 vagy a részösszefoglalást25), a szöveg diszkurzivitására utaló kifejezéseket,26 a kommunikáció fatikus funkciójának működtetését,27 valamint az interrogációt28 is.

A Falevél-szárak első szakaszának e példaként elénk állított „mikrotörténetét” a költői szó születésének, illetve olvashatóságának allegóriájaként értelmezzük. A levél természetes kontextusából kiszakítva, a járdaszél idegen, új összefüggésrendszerében válik jelként, azaz önmaga anyagi voltán túlmutató jelenségként érzékelhetővé. A jellé válásnak ezt a lehetőségét teljesíti be a beszélő, amikor a levélhez annak eredeti vonatkozásai közül a fenti, illetve az elérhetetlen („érinteni az eddig érinthetetlent. Érinteni a fentről érkezőt”) mozzanatot kiemelve mint üzenethez az értelmezés szándékával közelít. A jel e Nemes Nagy Ágnes lírájára oly jellemző módon történő29 alapítását a „megtiszteltetés szorongásával” való ünnepélyes meghajlás szertartásos gesztusa kíséri.30 Ahogyan a szertartás terében a tárgyak, mozdulatok, színek, ruhadarabok stb. hétköznapi használatuktól nem független, ám azon nagymértékben túlmutató jelentésre tesznek szert,31 úgy a versbe kerülő szónak is elevenné válik a mindennapi nyelvhasználat számára hozzáférhetetlen, elhalványult belső formája,32 és értelemképző szerephez jutnak az így felszabaduló szimbolikus, intertextuális, illetve a történeti szemantikából vagy akár a hangalakból származtatható jelentések is. A művészi jel azonban ellenáll a jelentését rögzíteni igyekvő értelmezői szándéknak, és éppen hozzáférhetővé válásának, olvasásának pillanatában, annak egyfajta következményeként válik ismét hozzáférhetetlenné: „hétfelé szállt, vagy talán egyfelé, mindenesetre el”. A jelentésnek ez az instabilitása természetesen nemcsak az olvashatóság dilemmáját veti fel, hanem a „költői üzenet” kódolhatóságának problémáját is artikulálja. Ez utóbbit a „A hét levélujj […] hétfelé szállt, vagy talán egyfelé, mindenesetre el” versmondat kétféleképpen is alátámasztja. Egyfelől a száll ige által, amelynek a szó főnévvel rögzült használata33a szó elszáll, az írás megmarad34 – éppen a jelentés rögzíthetetlenségének, folyamatos elcsúszásának tapasztalatára emlékeztet, másfelől pedig a „hétfelé szállt” kijelentés utólagos korrigálása révén. A mondat első felében ugyanis az n számú dolog n számú irányba mozog állandó szerkezet határozottan a retorikai olvasatot, azaz egyszerűen az átláthatatlan, követhetetlen módon elszállt jelentést indokolja, míg a „vagy talán egyfelé, mindenesetre el” pontosító hozzátoldás ugyanezt a kijelentést már grammatikai megközelítéssel olvassa, amikor a hét különböző irány meglétének számonkérhetőségére és ezzel a nyelv lejegyzést követő ellenőrizhetetlenségére mutat rá.35

A jelentés elérhetetlenségének ez a tapasztalata Nemes Nagy lírájának többször visszatérő motívuma. Legközvetlenebb módon az Éjszakai tölgyfa sétáló fája által hordozott „hír” megfejthetetlenségében fogalmazódik meg:

Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad
megfejtetlenül.36

Az Ekhnáton az égben című költeményben pedig az erdő fáit megkettőző, ködből formálódó fák mutatkoznak az olvasásban szétfoszló jelként:

Ott az erdő.
Darabokban jár a köd.
Ötujjasan, mint elhagyott kezek,
vagy fölnyúlnak függőlegesre,
már-már uszályos mozdulat,
s
jelentésükig el nem érve
halványan folynak a földre,37
ahogy vonulnak –
ahogy kinőnek és ledőlnek
ezek a felhős, hosszú törzsek,
egy másik erdő jár a fák közt,
s egy másik lombot hömpölyögtet.
38

A levélujjak letörésének, elszállásának elbeszélését követően a szöveg érdeklődése a kézben maradt levélszárra, a jel érzékelhető hordozójára, megfogható anyagi oldalára irányul, azaz a mit jelent helyett a mi vagy a hogyan jelent kérdése kerül a középpontba. A puszta szár képe tehát a nyelv minden jelentéstől megszabadított materialitásának csupán absztrakt lehetőségként elgondolható, ám teljességében meg nem figyelhető aspektusát viszi metaforikusan színre. A jelölőknek ez az anyagisága a mindennapi kommunikáció számára irreleváns, így nem is tudatosul, a költészet szempontjából azonban a nyelvi jel önmagára irányultsága konstitutív szerephez jut.39 (E jelenség konkrét megvalósulására is számos példát kínál a szöveg. Az egymást követő szóalakok hangtani rokonsága hozza játékba például az alábbi esetekben a jel anyagi aspektusát: „az avar arany tragédiája”, „pikkelyes pillér”, „a kacs, a kar”, „csukló-izület alázata” stb.40)

A funkcióját vesztett, üresen maradt szárat a vers kezdetben a hiány képzete felől nevezi meg:

Más nem maradt: a szára. A levélszár üres pálcikasága. Egy puszta nyél, a megfosztottság maga. Még az avar arany tragédiája sem az övé; ki veszi észre benne? Egy ócska ceruza, melynek hegyéről letörtek a szavak, hulladékdrót, mely nem közvetít áramot tovább.41

A jelölő leválasztva az önmagán túlmutató vonatkozásaitól elveszíti másként való érzékelhetőségét, a kommunikációs funkcióval nem bíró „zajból” kiemelkedő szerepét, azonban a vers e metaforikus megnevezései – épp a hiány hangsúlyozása révén – megőrzik a jelszerűség nyomait és a jellé válás lehetőségét. Az üres jelző egyszerre állítja a levélszárat egy absztrakt formai jegyre visszavezető pálcikaság42 tartalmának hiányát és lehetséges jelenlétét, ahogyan a puszta nyél, az ócska ceruza, illetve a hulladékdrót metaforák is az egykori funkció felől közelítik meg a szárat. A „ki veszi észre”, illetve a „kit érint” ismétléssel is nyomatékossá tett retorikai kérdése a szárak szerepére hívja fel a figyelmet:

Ki veszi észre a fák tervrajzait? Amelyek rögtön testbeöltözötten mutatkoznak a lomb mögött, pálcikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegését, amint milliméterre számítottan emelik, helyezik a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig. Mindegyiket saját helyéig, e mértani helyig, melyet betölt. Kit érint ez az átmenet az ág és a levél közt, kit érdekel a segédvonalak hálózata? A lombkoronák pátoszában elbújt szabatosság, mely hossz, szög és irány?43

A levélszárak teljesítményét a költemény egyfajta szakszerűségnek, kiszámítottságnak44 a biztosításában határozza meg,45 amely egyfelől az emelés és a tartás funkciója által a fa precíz megalkotottságában, másfelől mint „tervrajz” vagy mint „segédvonalak hálózata” ennek a megalkotottságnak az utólagos absztrakciójában,46 valamint a megértésére és az értő ábrázolására, jelölésére tett kísérletben mutatkozik meg. E tudatos mérnöki precizitás által egy vele éppen ellenkező természetű tartalom ölthet érzékelhető formát, amelyet a szakszerűséggel szemben a homályosság, a tagolatlanság és az anyagtalanság jellemez. A „lombkoronák pátosza” például a szárak „szabatossága” révén mutatkozhat meg, Szent Elmó tüzének természetfeletti jelként értelmezett jelensége akkor válik megfigyelhetővé, amikor teljesül különböző meteorológiai tényezők szigorúan meghatározott együttállásának feltétele, az „imádkozó tenyerek” önmagán túlmutató szimbóluma előfeltételezi a „csukló-ízület alázatát”. A szakszerűség és a tőle függő, általa megnyilvánuló „pátosz” kettősségét teszi szemléletessé a korábban oszlopként megnevezett fatörzs képe által motivált „ellenállás kupolái” metafora is. A kupola egyfelől a fizika törvényeit legprecízebb módon kiaknázó, bravúros építészeti megoldás, másfelől azonban a kész épület éppen ezen erők felfüggesztődésének képzetét kelti:

Hogy képesek, mondd, amire képesek? Hogy képesek odáig, azt a súlyt, a gravitáció adott terében? […] egy teljes bolygó súlyával szembeszegülve, hogy szétnyithassák odafent az ellenállás kupoláit.

Ebben a paradoxonban magának az irodalmi szövegnek a működését ismerhetjük fel.47 A szöveg az általa reprodukált valóságot jellé változtatva egy olyan imaginárius minőséget ruház föl megragadható alakkal, amely ellenáll annak a törekvésünknek, hogy kézzelfogható és rögzített formában kössük le. Az imaginárius tartalom nem része a szöveg által eredeti összefüggéseiből kiválasztott és újrarendezett valóságnak, de nem is választható le róla, hiszen épp ennek meghatározottsága kölcsönzi neki a valóság látszatát. Eközben azonban nem csupán a „zavarosból szabatossá” váló imaginárius lépi át saját határait, hanem egyben a szövegben megismételt valóság meghatározottsága is túllép önmagán.48 E második transzgresszió példáiként azonosíthatjuk a költeményben, hogy a jellé vált szárak eloldódnak fizikai kötöttségeiktől, és egyfajta átmeneti jellegre tesznek szert: „Nézd csak a berkenyefát, milyen szakszerűen van szétgöngyölítve49 […] úgy szélnek-kötözve, hogy már repül, vitorlacsúcsain kis piros tüzeivel, már álltában repül a föld körül”, „A nyél, a kacs, a kar, a tartó. A szinte-láthatatlanok”, „Úgy nyúlnak fel, mint aki elszakad, mint aki felfelé zuhan, mint egy másik régió fokai valószínűtlenül elvékonyulva”, „Aztán lassacskán elnyugszik a raj, megülnek körben szökőkútjuk tálain, aztán csak ülnek a pára-gomolyban50 hangtalan, a lét ködös lélegzetében”.51

A levélszár és a nyelv olvasatunk szempontjából releváns kapcsolatát írja a szövegbe az is, hogy a vers a szárakat a beszéd–írás–ábrázolás fogalomköréhez köthető kifejezésekkel nevezi meg: „ceruza, melynek hegyéről letörtek a szavak”, „ki veszi észre a fák tervrajzait?”, „kit érdekel a segédvonalak hálózata? A lombkoronák pátoszában elbújt szabatosság”, „a fatörzs […] már a növényszárak felsőfoka”, „de szállnak mégis, […] cselekvő szerkezet”, „szürcsöl, mocorog – mennyit beszél”. E kifejezések szövegkörnyezete olyan szavakban is előhívja a hasonló jelentésmozzanatot, melyekben az már vagy elhalványult, vagy használata épp e kontextushoz kötött: A szár például felidézi a betű egy része jelentését, a kusza melléknév pedig azáltal teremt kapcsolatot a szárak és az írás között, hogy összevissza gabalyodó vonalakból álló jelentésében52 mindkettő jelzőjeként használatos.53 A szárakat írásként látó szemlélet jelenik meg a Jegyzetek a félelemről és a Között alábbi részleteiben is:

A parkmezőben odatűzve
még lombtalan csemete-fák.
Emeli a szemet az ág,
s akkor látja: még nincsen éjjel,
még zöld az ég, rózsás szegéllyel,
a targally vonalai ében,
ismeretlen betűket írnak,
s köztük, az ég zöld szeletében,
fent szikrázik az esti-csillag.

Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.



Az utolsó szakasz „mennyit beszél” kijelentése a szárak működését kísérő hangokra hívja fel a figyelmet: „a hét levélujj alig hallható, kis roppanással hirtelen hátracsuklott”, „pálcikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegését”, „pikkelyes pillér, emelve azt a szárnyas csattogását”, „akár egy sokoldalú madárrajt, amely libegve szürcsölget belőle”, „szürcsöl, mocorog”.54 Az, hogy a költemény ezeket az artikulálatlan hangokat beszédként, azaz egyfajta kódolt üzenetet hordozó tudatos megnyilatkozásként határozza meg, egyfelől szintén a szárak jelszerűségét hangsúlyozza, másfelől a nyelvre vonatkoztatva hozza ismét látókörünkbe a „zavarosnak” és a „szabatosnak” imént értelmezett, a költészet tekintetében kiemelt jelentőségű ellentétét. A fák tagolatlan, „nyelv előtti55 morajlása” ugyanis a hangutánzó szavak teljesítménye révén az artikulált beszéd tagolt egységeiben válik hallhatóvá. A hangutánzó szó a hang érzékletének elevensége által így megfigyelhetővé teszi a szó és a költészet56 működésének rokonságát, amelyet Alekszandr Poteb­nya tanulmányának részlete is kiemel: „A költői mű elemei megegyeznek az eleven képzetű szó összetevőivel, mivel az ilyen szó már önmagában is költői alkotás. A tagolt hangok egységének (a szó külső formájának) a költői mű külső formája felel meg, amin nem pusztán a hangalaki, de általában a szóbeli formát kell érteni, melynek összetevői is jelentésesek lesznek. […] A szóban lévő képzetnek a költői műben a kép (vagy a képek meghatározott egysége) felel meg. […] A szó jelentésének a költői mű jelentése felel meg […]. A költői kép kapcsolatot teremt a külső forma és a jelentés között.”57

A költői megismerés folyamatát érhetjük tetten a metaforikus mozgásoknak abban a folyamatában, amellyel a vers a szárak meg­ne­vezésére tesz kísérletet. A vers felbontja a szárban összesűrített kép­zeteket58 (pálcikaforma, oldatok vezetéke, tartó, váz stb.), és e mozzanatokat tertium compara­tio­nis­­ként magukban foglaló metaforákkal teszi szemléletessé.

A szárak jelentésszerkezetében a legmeghatározóbb mozzanat a tartó funkció, amely a szárat kézként megnevező szavakat hívja a szövegbe: „amint milliméterre számítottan emelik, helyezik a levelet”, „kacsok, indák kapaszkodása, piciny állatkezük tapogatózásai, cérnaszálnyi ujjuk begyén a tapadókoronggal”. A levél felől szemlélve, amelyet a vers szintén levélujjakkal, tenyérrel rendelkező kézként láttat, a szár mint kar, „imádkozó tenyerek” alatti csuklóízület, illetve mint ín jelenik meg. A szár harmadrészt a levél megfoghatóságát biztosító tartóként a nyél metaforát motiválja, ami később mint növényserpenyőt (azaz egy hangsúlyozottan nyeles edényt) teszi megnevezhetővé a levelet.59 A tartóként elgondolt száraknak a kéz mellett a tartószerkezet, váz képzetében metaforizálódott megfelelőit is megtaláljuk a szövegben: „vázizmok maradandósága”, „pikkelyes pillér”, „tüskés-ágas kandeláberek”, „az ellenállás kupolái”, „nem pusztán vázak ők” stb., és ide sorolható a „fák tervrajzai”, valamint a „segédvonalak hálózata” is mint e szerkezet absztrakt megjelenítői.

A tartás szerepének kiemelése mellett a költemény a szárakat mint „kellő oldatok” vezetékeit állítja elénk, amelyek a fának mint élő organizmusnak a működtetéséért felelősek. Ez az élőlényszerűség jelenik meg az emberi vagy állati testhez köthető metaforák révén is: ínak, törzs, kapaszkodik, kar, állatkezük, tapogatózásai, csuklóízület, egy gondolat nyaka, szürcsöl, madárraj, ülnek stb. A fa életfunkcióit írja bele a versbe a víznek és a levegőnek az életet szimbolikusan is megjelenítő motívuma. A víz képzete érhető tetten a már idézett pikkelyes pillér jelzős szerkezetben is, ahol a pikkelyes jelző a hal attribútumaként, a pillér pedig a híd tartószerkezeteként kötődik tudatunkban a vízhez. Ugyancsak a víz motívumát ismerhetjük fel a megmártjuk, úszik, karavellák, vitorla, oldatok, szökőkút, édes vizeivel, szürcsöl, pára-gomoly stb. szavakban, a levegőt pedig a szél,  a vitorla, az elszáll stb. idézi fel.

A képzeteknek ez a levélszár fogalmából kiinduló, sok irányba szerteágazó összefüggésrendszere révén magának a nyelvnek a természete válik szemléletessé. Ahogyan a „régi ház falán” burjánzó vadszőlő látszólag szétszálazhatatlan indái éppen összefüggéseik által képesek létrehozni a „térkitöltés mesterműveit”, azaz valami többet és mást önmaguknál, a vers is újraalkotja a szavak „szinte láthatatlan” szemantikai kapcsolathálózatát, amivel megsokszorozza jelentésképző erejüket. A művészetnek ezt az alkotórészein túllépő dimenzióját Potebnya a szobrászat példáján keresztül magyarázza: „Például a szobor méretei, arányai egyfelől úgy jelentkeznek, mint a mester anyagtalan gondolata, amely még neki magának is kusza, homályos, és mindenki számára hozzáférhetetlen; másfelől mint az adott márványdarab, amely semmi közöset nem tartalmaz ezzel a gondolattal; a szobor viszont se nem gondolat, se nem márvány, hanem valami, ami különbözik alkotóelemeitől, s egyszersmind több is náluk.”60

Ennek lehetünk tanúi a költemény záró szakaszában is. Nemes Nagy Ágnes jellegzetes eljárása, hogy verseinek zárlatában egyfajta összegzéseként újra megjelennek a költemény legfontosabb elemei. Ezzel a – Bárdos László által kódának nevezett61 – lezárással találkozunk a Falevél-szárak végén is. A fa ezúttal a szökőkút képében jelenik meg, a lomb pedig egy ebből a szökőkútból szürcsölő, majd azon megülő madárrajként. Ezeknek a metaforáknak a teljesítménye azonban túlmutat azon, hogy a szökőkút képében szemléletesen egyesíti a szárak imént bemutatott váz- és vezetékfunkcióit. A vers ezzel a képpel elevenné teszi a „sóit” magasra „szöktető” szökőkút62 és a szár a szökik igében megtestesülő rokonságát is. Ennek az igének a származékait használjuk ugyanis a szárba szökik vagy szárba szökken kifejezésekben is. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg a „libegve szürcsölő” madarak esetében is. A libeg ige ugyanis ugyanabba a leve- tőre visszavezethető hangutánzó eredetű szócsaládba tartozik, mint a levegő és a levél.63 A libegve szürcsölő madarak képével tehát a vers megújítja a levél szóban már elhalványult eredeti hangképzetet, ezt a szintén hangutánzó szürcsöl ige révén a víz képzetével köti össze, valamint hangsúlyossá teszi a levél levegőhöz fűződő sajátos viszonyát: a levél a levegő által, a szélben válik megtapasztalhatóvá, hallhatóvá, az egyébként láthatatlan, anyagtalannak tűnő levegő pedig ettől elválaszthatatlanul éppen a levelek mozgásában nyeri a láthatóságát, érzékelhetőségét.64 Ezt a fotoszintézis folyamatában élettani szempontból is fennálló kölcsönös függőségi viszonyt jelenítik meg a vers utolsó szavai is: „aztán csak ülnek a pára-gomolyban hangtalan, a lét ködös lélegzetében”. A levegővétel motívuma ugyanakkor az ágakon „ülő” szárny formájú levelek madárként azonosított kontextusában arra a madár és a lélegzés szerve között fennálló „látens” szemantikai kapcsolatra is figyelmessé tesz bennünket, amely a tüdőszárny szavunkban explicit módon is kifejezésre jut. Az e viszonyban rejlő jelentéspotenciált A távozó című költeményében maga Nemes Nagy Ágnes is aktualizálja:

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban, arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.

S amikor hátat forditott,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.

És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

A költemény nyitó képében a levelek elszállását a jelentés megragadhatatlanságának meta­forájaként olvastuk. A vers végére a jelként értelmezett szárak működése révén ez a jelentés mint a „lét ködös lélegzete” a maga rögzíthetetlenségében és sejtelmességében mégis jelenvalóvá válik. E tapasztalatok birtokában újraolvasva az első szakaszt azonban az is világossá válik, hogy a jelentésadás aktusában, a jel olvasásának folyamatában az értelmező – gesztusaival – magának a fának a szöveg további részei által is kiemelt attribútumait ismétli meg, amikor emel,65 ünnepélyesen meghajol,66 fog, érint67 vagy „megúsztat” a szélben.68 Ahhoz, hogy a beszélő közelebb juthasson a szárak jelentéséhez, bizonyos mértékben önmagának is fává kell változnia, át kell lépnie önmaga határain, ahogyan a fa is – mint korábban láttuk – emberi tulajdonságokkal volt leírható. 69

Az olvasásban megtapasztalt határátlépésnek talán legemlékezetesebb példája a már idézett Éjszakai tölgyfa jelenete:

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.



A Falevél-szárak című költeményt magának a költészetnek, a költői alkotásnak a problémája felől értelmeztük, amikor a tárgy jellé válásának, illetve a jelentésadásnak a folyamatát, majd e jelentésnek az olvasásban történő megsokszorozódását értük tetten, s láttuk, hogy Nemes Nagy Ágnes éppen a versszerűség külső jegyeit nélkülöző prózaversben teszi különösen intenzíven érzékelhetővé, hogy mi a vers.

Függelék


Nemes Nagy Ágnes: Falevél-szárak

Fölemeltem a gesztenyefa-levelet, ahova lehullt, a járdaszélről, és akkor – gyorsan – mégegyszer lehullt. A hét levélujj alig hallható, kis roppanással hirtelen hátracsuklott és hétfelé szállt, vagy talán egyfelé, mindenesetre el. Pedig eléggé ünnepélyesen hajoltam érte, ahogy kijár a hullt levélnek, valamely megtiszteltetés szorongásával is: érinteni az eddig érinthetetlent. Érinteni a fentről érkezőt, fogni, nézni, vinni, megúsztatni utoljára a szélben.



És most lehullt másodszor is, milyen fura kis roppanással. Más nem maradt: a szára. A levélszár üres pálcikasága. Egy puszta nyél, a megfosztottság maga. Még az avar arany tragédiája sem az övé; ki veszi észre benne? Egy ócska ceruza, melynek hegyéről letörtek a szavak, hulladékdrót, mely nem közvetít áramot tovább.



Ki veszi észre a fák tervrajzait? Amelyek rögtön testbeöltözötten mutatkoznak a lomb mögött, pálcikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegését, amint milliméterre számítottan emelik, helyezik a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig. Mindegyiket saját helyéig, e mértani helyig, melyet betölt. Kit érint ez az átmenet az ág és a levél közt, kit érdekel a segédvonalak hálózata? A lombkoronák pátoszában elbújt szabatosság, mely hossz, szög és irány?



A fatörzs persze más, az már bizony elhanyagolhatatlan. Az már a növényszárak felsőfoka, vázizmok maradandósága. Pikkelyes pillér, emelve azt a szárnyas csattogását, azt a monumentális özvegységét télen át.



Azt nem mondanám, hogy a semmik mellőzhetők. A jelentéktelenek. Vadszőlő, ampelopszisz útja a régi ház falán (a régi ház, a régi kert), kacsok, indák kapaszkodása, piciny állatkezük tapogatózásai, cérnaszálnyi ujjuk begyén a tapadókoronggal, körmöcskék, gyíklábak kanyargó, zöld ösvénye erre-arra, fel-fel, míg létrehozzák a térkitöltés mesterműveit.



Nem vitás: meg-megmártjuk arcunkat néhány nevesebb virágfej ünnepi tüzében, így melegítve távolságainkat, de hát a tartók, tudod. A gyertyalángok alatt a gyertyatartók, kocsányok, növény-serpenyők, a tüskés-ágas kandeláberek. No és a mécsesek, a szükség-mécsek, cipőkrémdobozok városok ostromakor, valamint a hivatásosak, a kis mécses-hajók, amelyeken úgy úszik az évtizedes láng, mint Szent Elmó tüze karavellák árbocán. Nézd csak a berkenyefát, milyen szakszerűen van szétgöngyölítve, árbocokkal, ág-villákkal, ezer élő zsineggel úgy szélnek-kötözve, hogy már repül, vitorlacsúcsain kis piros tüzeivel, már álltában repül a föld körül.



A nyél, a kacs, a kar, a tartó. A szinte-láthatatlanok. Gyökerekkel oly rokon kusza rendjeiket gyökér-dicsérő áhítat nem súrolja; létük: egy csukló-izület alázata imádkozó tenyerek alatt, egy gondolat nyaka. Hogy képesek, mondd, amire képesek? Hogy képesek odáig, azt a súlyt, a gravitáció adott terében?



Úgy nyúlnak fel, mint aki elszakad, mint aki felfelé zuhan, mint egy másik régió fokai valószínűtlenül elvékonyulva. De szállnak mégis, nem csillapíthatóan, kanyarognak, cselekvő szerkezet, egy teljes bolygó súlyával szembeszegülve, hogy szétnyithassák odafent az ellenállás kupoláit.



Csakhát – el ne felejtsd – nem pusztán vázak ők, de vezetékek. Kellő oldatok vivőkábelei, a kellő keresztmetszetekkel. A fatörzs, igen, ez az elfödött szökőkút, hogy szökteti, milyen magasra sóit, itatva édes vizeivel levelet, termést, miegyebet, akár egy sokoldalú madárrajt, amely libegve szürcsölget belőle. Szürcsöl, mocorog – mennyit beszél. Aztán lassacskán elnyugszik a raj, megülnek körben szökőkútjuk tálain, aztán csak ülnek a pára-gomolyban hangtalan, a lét ködös lélegzetében.

Jegyzetek


1 Nemes Nagy Ágnes, Az élők mértana = Uő, Az élők mértana: Prózai írások I., szerk. Honti Mária, Osiris, Budapest, 2004, 520.

2 Nemes Nagy Ágnes, Falevél-szárak, Újhold Évkönyv, 1986/2, 194–196.

3 Az utolsó, Nemes Nagy Ágnes által összeállított verseskötet az 1986-ban megjelent A Föld emlékei. (Nemes Nagy Ágnes, A Föld emlékei: Összegyűjtött versek, Magvető, Budapest, [1986].)

4 Nemes Nagy Ágnes Ősszegyűjtött versei, kiad. Lengyel Balázs, Osiris – Századvég, Budapest, 1995.

5 Az, hogy a költemény kötetbeli helye a prózaversek között keresendő, kézenfekvőnek tűnik, másfelől azonban Lengyel Balázs szerkesztői gesztusát dicséri az az interpretációs szempontból is termékeny szerves kapcsolat, amely a Falevél-szárak és az azt közvetlenül követő versek között létesül. Az Egy távíróoszlopra című költemény kontextusa például figyelmessé tesz bennünket a „második halál” („És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt. / Egy túlvilág halála.”) a Falevél-szárakban is fontos szerepet játszó motívumára („és akkor – gyorsan – mégegyszer lehullt”), ami – mint a továbbiakban világossá válik – olvasatunk szempontjából kulcsfontosságú jelentőséget kap.

6 Ambrus Attila, Egy elfelejtett Nemes Nagy-versről, Üzenet, 1998/12, 85.

7 Itt említhetjük Schein Gábor monográfiáját (Schein Gábor, Nemes Nagy Ágnes költészete, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1995), az Orpheus tematikus számát (1995 tél – 1996 tavasz), valamint a Nap Kiadó In memoriam sorozatának Nemes Nagy-kötetét (Erkölcs és rémület között: In memoriam Nemes Nagy Ágnes, szerk. Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Nap, Budapest, 1996).

8 Emellett a magyar irodalomtudomány magának a prózavers fogalmának a tisztázásával és átfogó kidolgozásával is adós.

9 Bárdos László, Az átmenetiség alakzatai: Nemes Nagy Ágnes két prózaverse, Kortárs, 1983/6, 983–990. A tanulmányt az Erkölcs és rémület között című válogatás közli újra, a dolgozatban e kötet oldalszámaira hivatkozunk (Erkölcs és rémület között…, i. m., 283–297.).

10 Bárdos Suzanne Bernard A prózavers Baudelaire-től napjainkig című tanulmánya által kidolgozott tipológiát átvéve beszél az „anarchikus” prózaverssel szemben „művészileg szerkesztett” prózaversről (Uo., 296.).

11 Ilyen például az Egy pályaudvar átalakítása című vers „Tágas lett. Versenyképes.” eleme (Uo., 286.).

12 Uo., 285.

13 Schein Gábor, Nemes Nagy Ágnes költészete = Uő, Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Universitas, Budapest, 1998, 11–132.

14 Uo., 117.

15 Uo.

16 Ferencz Győző, Egy vers restaurálása: Nemes Nagy Ágnes: Enyhe tél, Holmi, 2011/2, 145–157.

17 Uo., 154.

18 Uo., 152. E rétegzettség a Falevél-szárak című versben „a növények felépítésének rétegzettségé[ben]” érhető tetten (Uo., 153.).

19 Lehóczky Ágnes, A famotívum Nemes Nagy Ágnes költészetében, Irodalomtörténet, 2002/1, 118–142.

20 Uo., 139.

21 A 64 hattyú című esszében például egy konkrét emléknek a felidézése (a bruges-i hattyúk csőrén felfedezett leltári pecsét) szolgáltat ürügyet a költői tudatosság, az alkotó és műve közötti sajátos viszony kérdésének felvetésére. Vö. Nemes Nagy Ágnes, 64 hattyú = Uő, Az élők…, i. m., 7– 8.

22 Bárdos László az Egy pályaudvar átalakítása című költemény kapcsán beszél didaktikus, illetve a „didaxis látszatát keltő” versbeszédről, mely az „adott tárgyat példaként, példázatként, exemplumként” használó, az esszé műfajára jellemző szerkesztésmódra utal. Bárdos László, I. m., 289.

23 Kiemelés: U. P.

24 „… emelik, helyezik a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig.” [Kiemelés: U. P.]

25 A hetedik szakasz első mondata például – akár egy gondolatmenetet magyarázó tanár – egy rövid felsorolással összegzi a szöveg addigi motívumait: „A nyél, a kacs, a kar, a tartó”.

26 „Azt nem mondanám”, „Nem vitás” stb.

27 Pl.: „dehát a tartók, tudod”, „Hogy képesek, mondd, amire képesek”, „Csakhát – el ne felejtsd” [kiemelés: U. P.].

28 „Ki veszi észre a fák tervrajzait?”, Kit érint ez az átmenet az ág és a levél közt, kit érdekel a segédvonalak hálózata?” stb.

29 Hasonló körülmények között válhat jellé például a „névre szóló”, elhagyott állomásépület (Amerikai állomás), a vízmosás szélén álló távíróoszlop (Egy távíróoszlopra), az utcán keresztülvágó macska (Az utca arányai) vagy a viharban a szárítókötélről elszabaduló ing (Vihar).

30 E szertartásos jelleg érzékelhetővé teszi a felemel (emelkedetté, ünepélyessé tesz), a kijár (nagyfokú tisztelet illeti), illetve az érint (megérint, mély hatással van valakire – Vö. „Kit érint ez az átmenet az ág és a levél között?”) igéknek a fogalomkörbe vonható jelentésmozzanatait.

31 A meghajlás például hétköznapi értelemben a legbanálisabb mozdulataink közé tartozik, ugyanakkor egy szertartásszerű szituációban (mint az istentisztelet vagy a színházi előadás vége) egyetlen mozzanat (kisebbnek mutatkozni) kiemelésével a tiszteletadás, a hódolat szimbolikus jelentését hordozza.

32 A kifejezést Alekszandr Potebnya által definiált értelmében használjuk: „A szó belső formája a gondolat tartalmának a tudathoz való viszonyát jelöli meg; azt mutatja meg, hogy reprezentálja önmaga előtt az ember saját gondolatát.” (Alekszandr Potebnya, A gondolat és a nyelv = Poétika és nyelvelmélet: Válogatás Alekszandr Potebnya, Alexandr Veszelovszkij, Olga Frejdenberg elméleti műveiből, szerk. Kovács Árpád, Argumentum, Budapest, 2002, 77.)

33 A száll ige e használatán kívül az is indokolttá teszi a levélujjak letörését és elszállását a szó jelentésének szétfoszlásaként olvasó értelmezést, hogy a költemény második szakasza ugyanezt a képet már az „ócska ceruza, melynek hegyéről letörtek a szavak” mondattal ismétli meg.

34 A Verba volant, scripta manent szólás – közkeletű használatával szemben – eredetileg az élő, szóbeli kommunikáció elsőbbségét hirdeti az írással szemben. Az előbbi esetében ugyanis a beszélő jelenléte egyfajta garanciát nyújt a jelentés elhajlásával szemben, míg a költészet szempontjából relevánsnak mutatkozó (halott) írás éppen a lejegyzés által szolgáltatja ki a szöveget a jelentést megsokszorozó olvasásnak.

35 Paul de Man a retorikai kérdés vizsgálatával mutatja meg a nyelv figurális és grammatikai működésmódjának egymást aláásó teljesítményét. A nyelv retorikai, figurális potenciálját a tanulmány határozottan az irodalommal azonosítja. (Vö. Paul de Man, Szemiológia és retorika = Uő., Az olvasás allegóriái: Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben, Magvető, Budapest, 2006, 13–31.)

36 Kiemelés: U. P.

37 Kiemelés: U. P.

38 Vö. továbbá: „Akár kihűlőben a föld, / ez az arc régen összetört. / Nem hallja őket, földsüket, / mint aki a multján üget, / egy néma ábra dobbanása” (A lovas), „Most az angyal hóban áll / És a hó most térdig ér / Egymagában áll a háznál / Némábban a némaságnál (Téli angyal), „A földi légkör ritka némasága, / amint nem írja, sűrű tábla, fogyhatatlan felhőbeszédeit, / egy-két vonal csak, jel-törmelékek, / megkísérelt értelmezések, / foszlány, képző, ígéret” (Négy kocka).

39 Ezt az irodalmi szöveget domináló működésmódot írja le Jakobson a poétikai funkció fogalmával, amely a „jelek érzékelhetőségének elősegítése által elmélyíti a jelek és a tárgyak alapvető kettéválását”. Roman Jakobson, Nyelvészet és poétika = Uő., Hang – Jel – Vers, szerk. Fónagy Iván, Szépe György, Gondolat, Budapest, 1972, 239–240.

40 Itt említhető a vers egyik kulcsszavának tekinthető levél hangalakjának intenzív beleíródása az első szakasz hangzásába: lemeltem, levelet, lehullt, járdaszélről, levélujj, hétfelé, egyfelé, el, eléggé, megtiszteltetés, érinthetetlent.

41 Kiemelések: U. P.

42 A pálcikaság szó kétszeresen is elvont: egyfelől az üres formai jegy okán (a tartás-emelés funkcióján túl ez a mozzanat kapcsolja össze a szár megnevezéseit: ceruza, nyél, drót, kacs, inda stb.), másfelől a -ság képző révén.

43 Kiemelések: U. P.

44 A szárakban felismert szakszerűséget Nemes Nagy Ágnes a mottónkban idézett, Az élők mértana című esszéjében a költemény működésmódjának lényeges feltételeként határozza meg. Ezen a ponton is tetten érthető az a szakirodalomban gyakran reflektált hatástörténeti kapcsolat, amely a Nemes Nagy-lírát a heideggeri filozófiához köti. A német filozófus ugyanis a költészetet éppen e szakszerűséggel rokonítható mérésként, mértékvételként gondolja el: „A költés feltehetően kitüntetett mérés. Sőt, talán a »költés mérés« mondatot más hangsúllyal kell ejtenünk: a »költés mérés«. A költészetben történik meg mindaz, ami lényegi alapja szerint mérés. Ezért a mérés alap-aktusára kell figyelnünk. Ez abban áll, hogy legelőször is vesszük a mértéket, amellyel adott esetben mérünk. A költésben történik meg a mérték vétele. A költés a szó szigorú értelmében vett mérték-vétel, amely révén az ember mértéket kap létezésének tágasságához” (Martin Heidegger, A filozófia vége és a gondolkodás feladata = Uő., „…költőien lakozik az ember…”, T–TWINS – Pompeji, Budapest–Szeged, 1994, 200–201.).

45 Az idézett példákon túl e szakszerűséget jelenítik meg a versben a „térkitöltés mesterműveit” létrehozó indák, a „szakszerűen szétgöngyölített” berkenyefák, az „ellenállás kupolái” és a „kellő oldatok vivőkábelei, a kellő keresztmetszettel”.

46 Konkrét és absztrakt egymásra vetítése a Nemes Nagy-líra látásmódjának egyik jellemző jegye: „A levegő, amin szilárdan / támaszkodik madár s madártan(Között), „Az orr s a fül porca között / kilencvenfokos volt  a szög” (Szobrokat vittem), „a ló és a lovas feje / szinuszgörbéket ír a tájba” (A lovas), „de köd volt, s dűlöngtek a házak, / s egy lombtalan jegenye-vázlat(Kakas) stb. [Kiemelések: U. P.].

47 Olvasatunkat támasztják alá azok a költemények is, amelyek a verset egy épülettel azonosítják: „Szélesedő oszlopközök. / Szél fúj be a szavak között. // Itt már kupola-fellegek. / Éggel tapasztott épület” (Szél), „Nem, nem ígérhetem neked, / hogy szóból házat építek – / mért óvnának a forgatag / idő elől papír-falak? // Ígérem inkább szememet, / járd be a belső tereket, / s körültekintve hallgatag, / a sejtfalakra írd neved – / […] s ahol dobog a kupola, / a szív sötét tábláira – / ne bánd, hogy múló, romlatag, / hadd dőljenek csak a falak” (Emlékkönyvbe).

48 Vö. Wolfgang Iser, Fikcióképző aktusok = Uő., A fiktív és az imaginárius: Az irodalmi antropológia ösvényein, Osiris, Budapest, 2001, 23–24.

49 Az átmeneti jelleget a szétgöngyölítve határozói igenév a festmény metaforájának implikálásával is megjeleníti. A szakszerűen szétgöngyölített fa így egyszerre utal a fatörzs és az őt ábrázoló (összetekert) kép hengeres formájára és a kiterített, szétgöngyölített festmény síkszerűségére. E metafora egyfelől ismét látókörünkbe hozza a művészi ábrázolás kérdését, másfelől az így vászonként láttatott fa előkészíti a lombnak a vitorlával való azonosítását, ami pedig szélnek kötözött hajóként teszi érzékelhetővé a berkenyefát.

50 A „páragomoly”, illetve a „lét ködös lélegzete” a lombnak a meghatározottságot, a határozott körvonalat nélkülöző, más halmazállapotú megfelelője.

51 Kiemelések: U. P.

52 Vö. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, IV. kötet, Ki–Mi, főszerk. Bárczi Géza, Országh László, Akadémiai, Budapest, 1961, 511.

53 Ugyanezt figyelhetjük meg a kanyarog ige esetében is.

54 Kiemelések: U. P.

55 „Miben állhatott a nyelv előtti gondolkodás? Abban, ami megmarad, ha jelenlegi gondolatainkból az érzékszerveinkkel fel nem fogható dolgokat mind kisöpörjük. Érzékeink számára nem adott sem a szubsztancia, sem a minőség, sem a cselekvés. Érzéseink csak olyan benyomáshalmazokat rögzítenek, mint állat, növény, kő, de ezek is tagolatlan halmazok, mégpedig egymással össze nem függő benyomások tömegei.” (Alekszandr Potebnya, Jegyzetek a szóbeliség elméletéből = Poétika…, i. m., 149.)

56 E rokonság jelentőségét növeli szemünkben az a körülmény is, hogy Nemes Nagy „költészettanában” a vers ugyanazt a funkciót kapja, mint a szó, amennyiben célja az, hogy minél több „névtelent” nevezzen meg (vö. Nemes Nagy Ágnes, A névtelenek = Uő., Az élők…, i. m., 474.), illetve más szóval „egy lelki ténynek a szinonimája” legyen (vö. Nemes Nagy Ágnes, A vers mértana = Uo., 168.).

57 Alekszandr Potebnya, I. m., 156.

58 Vö. Alekszandr Potebnya, A gondolat és a nyelv = Poétika…, i. m., 123.

59 Itt említhető az ócska ceruza is, amely az íráshoz kötődő képzeteken túl megfoghatóságán keresztül szintén implikálja a kéz fogalmát.

60 Alekszandr Potebnya, Uo., 134.

61 Bárdos László, I. m., 292.

62 A vers „elfödött szökőkútja” eszünkbe juttathatja Nemes Nagy Ágnes egyik ismert versdefinícóját, melyben a költészet paradox természetét a „szilárd szökőkút” metaforájával ragadja meg. Vö. Nemes Nagy Ágnes, Látkép gesztenyefával, Kabdebó Lóránt interjúja = Uő., Az élők…, i. m., 249.

63 Vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. H–Ó, főszerk. Kiss Lajos, Akadémiai, Budapest, 1970, 762–763.

64 Pilinszky János Apokrif című versének „hányódom én, mint ezer levelével, / és szólok én, mint éjidőn a fa” hasonló motívumokat felvonultató soraiban Szitár Katalin a költői szó születésének folyamatát mutatja meg: „A »levél«-motívum tekinthető tehát a »levegő« szó költői reetimologizációjának, azaz belső formai jelentése kifejtésének is. A költői nyelv ezzel lényegében a jelképzés folyamatát reprodukálja, emlékeztetve is a magyar nyelvi világlátásban adott szemantikai kapcsolatra, de egyedi metaforát is létrehozva, analógiát teremtve két különböző jelentés között.” (Szitár Katalin, A rejtőző megmutatkozása [Pilinszky János: Apokrif] = Vers – Ritmus – Szubjektum: Műértelmezések a XX. századi magyar líra köréből, szerk. Horváth Kornélia, Szitár Katalin, Kijárat, Budapest, 2006, 336.)

65 Vö. „Fölemeltem a gesztenyefa-levelet”, „milliméterre számítottan emelik, helyezik a levelet”, „emelve azt a szárnyas csattogását” stb.

66 Vö. „Pedig eléggé ünnepélyesen hajoltam érte”, „pontosan a fényig”, „lombkoronák pátoszában”, „mécses-hajók” stb. (A meghajlás gesztusában szintén felismerhetjük a fára jellemző „mozgást”.)

67 Vö. „fogni, nézni, vinni”, „Érinteni az eddig érinthetetlent”, „piciny állatkezük tapogatózásai”, „tapadókorong” stb.

68 Vö. „megúsztatni utoljára a szélben”, „kis mécses-hajók, amelyeken úgy úszik az évtizedes láng”

69 A fa és a beszélő egyesülésének szép példája a Diófa című vers, ahol az én a fa jellemzőt, a fa pedig az ember attribútumait veszi fel: „Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem / veled a hasító, kérgesítő időben. / Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, / s ágas-eres kezem visszafelel neki. / Idegzetem fölött s nyíló ágyam alatt / te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, / gyökerem nem remeg, s világom friss, mióta / te tartasz, barna törzs, te, nagy szemű diófa.”

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben