Turczi István: A változás memóriája

A végtelen megmutatkozni vágyás és a védtelen elrejtőzés egyidejű óhajtása, a gáttalan önfelmutatás és az alázatos közösségszolgálás együttes érvényesítése, a minél teljesebb költői önmegvalósításra törekvés és ennek korlátozottságával való bölcs szembenézés kettőssége végigkíséri Turczi István eddigi költői pályáját. A médiumok gyakori nyilatkozójáról, a legkülönfélébb rendezvények gyakorlott moderátoráról, a társasági események középponti alakjáról kevesen gondolnák, hogy a látszólagos könnyedséget és a spontánnak ható rögtönzéseket nagy valószínűséggel csak rendkívül alapos előkészítői munkával, sok belső vívódás eredményeképpen tudja elérni. A személyiséget és a munkásságot  az aktuális közszerepléseknél mélyebben megismerni kívánó külső szemlélő számára egyedül biztos támpontul az szolgálhat, hogy Turczi István hagyományosan, valami sajátos belső ritmusnak engedelmeskedve, általában úgy négy-öt évente késztetést érez arra, hogy pályája és szemléletmódja nagy kettősségeiről és fordulatairól egy-egy önálló vagy összegező kötetben, sőt a leggyakrabban gyors egymásutánban több kötetben is hírt adjon. A vál­tozás memóriája ennek a fordulatokban gazdag, ám mindvégig egységes költői életútnak talán minden eddiginél fontosabb állomását jelenti.

Turczi István a nyolcvanas évek második felében, pályakezdő költőtől szokatlan módon, néhány esztendő alatt szinte módszeres következetességgel felmutatja követendőnek vélt valamennyi költői irányát. Ezek a fő irányok a következők: a történelem (mindenekelőtt a személyiség identitásának kérdése), a nő (mindenekelőtt az erotika) és az irodalom (mindenekelőtt a költészet). A három fő téma természetesen már kezdetben sem különül el élesen egymástól; egy versen vagy köteten belül is nagyon gyakran kapcsolódik egymáshoz. Turczi István költészete tematikus szempontból is kezdettől fogva végletes tárgyakat dolgoz fel, mégis a rendkívül tudatos építkezés, a teljes és szerves egység jellemzi. Végletességnek és szintézisnek ez az egy­sége legfőképpen annak köszönhető, hogy minden témájában sikerül folyamatosan tovább építenie, tovább gazdagítania az eredendően pályája kezdetén kialakított egyéni verstípusait és versbeszédét (Segédmúzsák fekete lakkcipőben, 1985; Zene állástalan zongoristáknak, 1987; A nők és a költészet, 1989; Amerikai akció – epizódok egy hátrahagyott történethez, 1991). Nem véletlen, hogy a „hátrahagyott epizódokat” követően, néhány év kihagyás után máris összegyűjtött verseinek kiadására vállalkozik (Uram, nevezze meg a segédeit! Százegy vers, tizenhárom év: rögeszmerend. Válogatott versek, 1993). Ezt követően az említett négy-öt, pontosabban kétszer négy-öt évnek kell eltelnie ahhoz, hogy kedvelt témáinak feldolgozásához – új műfaji kereteket, versformákat kipróbálva, illetve megteremtve – ismételten nekirugaszkodjék (Hosszú versek éjszakája. Prózaversek, 1997; Csokonai Vitéz Műhely, 2000;  A Zöld Rabbi 2001; Venus Vulgivaga. Játék és passió, 2002; Sms 66 kortárs költőnek, 2002). Ezután az összegezésre már nem is maga vállalkozik, hanem költészetének két jó ismerőjét, Tarján Tamás irodalomtörténészt, illetőleg Székely Magda költőt kéri fel munkásságának áttekintésére. Az eredmény két nagyon izgalmas és egyedi versválogatás (Hívásra szól a csönd. Válogatott versek, 2004; Turczi István legszebb versei, 2006), melyek azonban önmagukban legalább annyira tanúskodnak a válogatók, mint a művek szerzőjének verseszményéről. Maga az érintett, nyilván ismét csak nem véletlenül, szükségét is érzi, hogy a személyiség történelmi-történeti identitásának kérdését feldolgozó nagy szintézismű (Deodatus. A férfi és egy város tört.én.elme, 2001) után másik két fő költői tárgyának több évtizedes személyes és szakmai hozadékát, a szerelmi-erotikus és az irodalmi-költészeti tematikát is egy-egy átfogó kötetben összegezze (áthalások, 2007; EROTIKON, 2008). Ezzel a két kötettel, ő tudja legjobban, a szépen eltervezett költői pályában rejlő lehetőségeket maradéktalanul ki is meríti. Az úgynevezett s méltán csakis az ő nevéhez köthető Turczi-verset tökélyre fejleszti.

A mostani kötet jelentősége csak ennek az emberi és alkotói folyamatnak a pontos és érzékeny megértésével és megélésével értelmezhető igazán. Nagyon leegyszerűsítve, a Turczi-pálya alakulás- és fogadtatástörténetének jelenlegi szituáltsága egyet­len szóval jellemezhető, s ez a szó: a válság. Mégpedig, legyen bármily meglepő, a nagyon is jó értelemben vett termékeny, inspiráló válság, emberi és költői értelemben egyaránt. Az mindenesetre egyszerre beszédes és megnyugtató tény, hogy léthelyzetének és költészetének ezt a jelenlegi „válságos” szituáltságát legpontosabban maga az érintett látja. Fontos jelzése ennek a felismerésnek az Élet és Irodalom 2009. március 20-i számában közzétett verse, melynek címe természetesen Válságvers, s mottóját egy Erdély Miklóstól vett idézet adja: „A szorongás gyülekezési jog.” A vers keretét (az úgynevezett vershelyzetet) a hétköznapi létezés Turczitól megszokott könnyed és frappáns leírása jelenti. A középső négy strófa azonban a költőtől szokatlan nyíltsággal és már-már önmarcangoló kérlelhetetlenséggel vet számot a jelenbeli szituáltság válságos voltával: „mióta idegalapon nyugtatom magam, / gyorsan oldódom a lesz ami leszben, / ahol cirka minden lehetségessé válik, / és a készültségnek értelme látszik lenni. // Mai ésszel szinte semmi gond. Létjogosult / lettem, birtokba vehetem az álmaim. / Ilyenkor én vagyok a nagy alkonyhalász, / és befogom a pikkelyes égbolt utolsó fényeit. // Ilyenkor érzem a levegő reszketését, / élvezem a közönség barbár ámulatát, / és attól sem félek, hogy a zsákmányt / végül nem lesz kivel megosztanom. // Elképzelem, de inkább nem. / Válság van, ez megy már hónapok óta. / Kinézek; kész pazarlás / ennyi csillag a függöny mögé.”

A vers végül nem kerül be a mostani kötetbe. Annak szerzője és összeállítója mégis ugyanazt az életérzést – teljes életútjának minden tapasztalatát mérlegre téve – igyekszik, ezúttal kötetnyi terjedelemben, de ugyanazzal a nyíltsággal és érvényességgel megszólaltatni. Megpróbálja egy újfajta beszédmódban – erről árulkodik az alcímként adott „prózai versek” műfaj-meghatározás! – folytatni a folytathatatlant. Úgy is mondhatnánk, a tőle megszokott kiemelkedő színvonalon felmondja a Turczi-leckét: egy szépen megformált és elgondolkodtató filozofikus ciklussal (Hazárdnak rendületlenül), egy érzékeny-személyes vallomássorral (Alkímia) és egy irodalmi-művészeti „áthalás-sorozattal” (Remake). Teszi mindezt azonban és mindenekelőtt azért, hogy végezetül a kötet utolsó ciklusában (Tésai napok) beszámolhasson egy ipolysági erdőszéli vályogházban töltött meditációjának (?), önvizsgálatának (?), költői és költészeti önreflexiójának (?) eredményéről. Az eredmény egyszerre lehangoló és felemelő. Ott olvasható a maga büszkén vállalt pő­reségében valahol a ciklus aranymetszés-pontján. A címe: Nem lesz több vers. Ennyi. Egyetlen szikár ténymegállapítás. Semmi több. Negyedszázadnyi költői küszködés summája. Próza, de tizennégy sorban. Vers prózában elbeszélve. Majdnem-szonett. Így hangzik: „Nem lesz több vers, több nem lesz, nem megy, minek, / nincs kedvem és egyáltalán. Az üres papír előtt egy nap / annyi, mint ezer esztendő. Várni, ahogy felmagasodnak / a szavak, mint a levegő, hiábavalóság. Nincs napkelte, / amit meg ne énekeltek volna már. A nyár beüvölt a / házba; elhasznált rímekkel sötétítenek. Szerelmes / lélegzetek ritmusára hullanak mióta már a csillagok. A / nevek rég elvesztették szőrzetük, és töredéknek lenni / sem megkapaszkodás. Minden puszta szó, aztán puszta / szó megint. Mégsem tudom abbahagyni. Abbahagyom, / ahányszor elkezdem, újra kezdem, ahányszor / abbahagyom. Olyan ez, mint a szomjúság. Nem lesz / több vers, csak ez az egy itt még. Ez sem az enyém, / hanem azé, aki olvassa.” Érti, akinek értenie kell. Érti, aki érteni akarja. Érti, aki érteni tudja. (Palatinus, 2011)