×

Túlvilági találkozások

Ágh István

2012 // 05
Szeretteink távozása után
mi mással vigasztalhatnánk magunkat,
mint hogy találkozunk majd odaát,
s valamiképp a dolgok folytatódnak,

persze nem jut eszünkbe a pokol,
s mire megyünk ott érzékszervek nélkül?
szól-e, és milyen nyelven válaszol
az a valaki, akinek beszélünk?

mi az, amiről fölismerhető?
mintha égnek tartott filmvetítő
pergetné emlékét a nemlét vásznán?

annak fontos igazán, aki él,
aki ledobta teteme nyűgét,
talán nem is várja a viszontlátást.


Úgy képzelem, ha majd átköltözöm
fölém, a mennyei öröklakásba,
újra szülőházamhoz lesz közöm,
hisz nem hiányzik senki a családból,

onnan folytatom, ahol megszakadt
kiskoromban anyám kenyérsütése,
vagy apám megbízása, férfias
kaszálásom a júniusi réten,

játszhatok testvéreimmel megint
szellemidézést, kedvem szerint
választhatok a mennyei menüből,

s gombnyomásra működő csatornák
sugározzák azt, ami valóság
azonképpen a mennyben, mint a földön.

Romjaiból fölépült az égben
a zsuppos hajlék, ott a jobbágyporta,
belül a törzs harminc nemzedéke,
mintha gyűjtőtáborban zsúfolódna,

sok a kisangyal, a kevés felnőtt
kihalásunkat mégis elodázta,
hiába érdeklődöm felőlük,
nem kapok kérdéseimre választ,

én vagyok a jövőjük, azért is
ideje lenne szemükbe nézni,
s tudni, hogy arcuk ki elől takarják,

csak állnak, ülnek, keresztbe dőlnek,
valami belső tisztítótűzben
az Ilonák, Ferencek, Juliannák.

Folytatnák-e a halott szeretők
a mondatot, ami csak engem illet,
de megszakadt, s amikor híre jött,
s mintha itt haltak volna meg ölemben,

bár az első a kerekek alatt,
jól emlékszem, hogyan hagytak el sorban,
a másikról az öccse tudatott
mellékesen, legalább tíz év múlva,

erről újság adott gyászjelentést,
azt meg már akkor halottnak hitték,
mikor még csak a szerelemmel végzett,

mit is mondott volna búcsúzásul,
aki engem életemben gyászolt,
aztán szó nélkül gyászba kényszerített.


Nem egyéjszakás szerelem után
gondolok rájuk néha, megszokásból,
s nem két állomás közti utazás
idejére szegődtek a barátok,

mégis amikor álmodtam velük,
közönyösebben néztek, mint a macskák,
túléléssel fordultam ellenük,
legalább irigyen figyeljenek rám,

az örökkévalósághoz képest
semmiségnek tetsző együttlétnek
nyoma sem lenne emlékeim nélkül,

eleven testük hiánya tátong
a levegőben, amerre jártunk
fölkápráznak a kietlen sötétből.

Ha megrántom a hálón a zsinórt,
mozdulatom tovább lendül a szálon,
és szétterjed, ahogy csomóiból
kötött rácson vet elhaló hullámot,

az én húrom oly erőtől rezonál,
mely földi, s egyben valóságfölötti,
szálanként szétfutott, bár összeáll,
miként az utód elődjét megőrzi,

tekintetét, alakját, hajszínét
örökli, de egyetlen szívverés
sem jut a hálón tovább odaátra,

hiába van bő zsákmánnyal teli,
amíg a gazda nem feszül neki,
hogy a meder mélyéről partra rántsa.


A reménység magától gyengül el,
mint a visszhang, nincs válasz odaátról,
miközben elveszítem a jelent,
a mai károm nem térül meg máskor,

örüljek hát, hogy együtt a család,
bár én vagyok most már a pátriárka,
új asszonyok, lányok és unokák
lélegzetétől susog a családfa,

a mai nők is kísértően szépek,
eshetnék a vének szégyenébe,
amikor édes mosolyukba fognak,

s mennyi kiváló az emberek közt!
ha majd annak az ideje eljön,
megköszönöm, hogy kortársaim voltak.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben