×

Rendezvények és könyvkiadás

Előadások több hangra

Czigány Magda

2012 // 05
Az első előadásra érkezett visszhang biztató volt. A terem szépen megtelt, és sokan azok közül, akik nem tudtak elmenni a rendezvényre, írásban jelezték, hogy továbbra is kérik a meghívókat, és támogatásukról biztosították a Szepsi Csombor Kört. A további négy előadás, amely be volt ütemezve 1965-re – és amelyből egyet sajnos törölni kellett –, a szokásos formát öltötte: az elnök bevezetője után az előadóé volt a szó. Esetleg az előadás végén lehetett kérdéseket felvetni (bár éppen az oda nem illő kérdések és az egyik felszólaló magamutogató szózuhataga tette tönkre Szász Béla kitűnő felvezetését a jelentésváltozások szociológiájáról, a kör második rendezvényén). A váltás – egy új formátum meghonosítása, mely utána rohamosan eluralta a legtöbb rendezvényt – az 1965. év utolsó Szepsi-eseményén jelent meg, amikor Cs. Szabó Lászlót köszöntöttük hatvanadik születésnapján. Már a meghívó árulkodott: Cs. Szabó műveiből lesz felolvasás a megnevezett öt előadó, Czigány Lóránt, Siklós István, Szalay Tamás, Szabó András, valamint Szabó Zoltán közreműködésével. A köszöntő hatalmas sikert aratott. A szemelvények hozzáértő válogatása Cs. Szabó műveiből, azok összeillesztése, hogy felelgessenek egymásnak, a hangok pergő váltakozása egy kitűnően megszerkesztett rádióprogramra emlékeztetett. A szereplők körülülték az asztalt, szemben a közönséggel. Az elrendezés mégis azt sugallta, hogy a felolvasók is a közönség soraiból kerültek ki, és hogy az egész terem együttesen köszönti művein keresztül Cs. Szabót. De nem árulunk el titkot, ha elmondjuk, hogy egy ilyen jellegű program összeállítása meglehetősen időigényes, és a felhasználandó anyag széles körű és egyben mély ismeretét követeli meg.

A két Szabó az előző nap Oxfordba utazott, hogy megtekintsék Háy Gyula A ló című darabjának bemutatóját a helyi színházban, az Oxford Playhouse-ban. Hazafelé az út a sűrű köd miatt lassú poroszkálássá vált, és így Szabó Zoltán következő napi menetrendje négyórás késésbe csúszott. Rémülten levelet írt a többi felolvasónak: lehetséges, hogy meg sem tud jelenni az eseményen. (Az angol posta akkor még délután kézbesítette a reggel feladott leveleket!) A tipikus zoltáni modorban megírt üzenetet az „olllozó társaknak” (igen, így, három l-el!) címezte.2 Valóban, az ebben a formában szerkesztett előadást a legeredményesebben „kalákában” lehetett elkészíteni. A szemelvények válogatása és összeillesztése – még ha többen dolgoztak is rajta egy időben – több órát vett igénybe. Az ünnepeltet sikerült meglepni és az új, több hangra komponált felolvasást vele elfogadtatni. Cs. Szabó másnap hozsannázó leveleket küldött a felolvasásban részt vevőknek, beleértve Szabó Zoltánt is, akinek végül is sikerült megjelennie az ünnepélyen. Siklósnak címzett levelében Cs. Szabó ezt írja: „Úri volt, a szó lelki értelmében, ízléses és nagyon eredeti. Elgyönyörködtem bennetek – ennyi jóképű magyar férfi az utánozhatatlan Zoltán két oldalán. Érdemes szaporítani ezt a jó fajtát.” Majd pár sorral lejjebb: „Mint tudod, részt vettem Háy Gyula darabjának oxfordi bemutatóján. Zoltánnal megnéztük a közönség magyar részét. No, a Szepsi Csomboré tízszer különb lesz, mondta. Százszor különb volt.”3

A műfaj kiterjesztése szinte minden előadásra, még a szerzői estekre is, nem sokat váratott magára. Akik felléptek, elvárták, hogy bemutassák őket, majd egy röpke interjú keretében ők is beszéljenek magukról. Mindez megtűzdelve műveikből vett szemelvényekkel, melyeket általában a BBC Magyar Osztályának csiszolt hangú előadói szólaltattak meg. Czigány Lóránt készítette a legtöbb forgatókönyvet. Ő maga az Oral History projektnek adott interjúban így foglalta össze a fellépő szerzők és előadók elvárásait és egy ilyen jellegű estét megelőző munkafolyamat kívánalmait: „Mert nem arról volt itt szó, hogy felkérünk valakit előadást tartani, hanem itt egyszerűen műsort kellett csinálni. Kialakult egy sajátos műfaj [...] Általában a szerzővel három-négy ember ült ki, mindenkinek megvolt a feladata, hogy miből készült fel. Tartott valaki egy rövid bevezetést, másvalaki csinált egy nyílt színi, egy előre megbeszélt interjút a szerzővel… a róla szóló kritikákból is összeszedve valamit. A szerző maga is beleolvasott bizonyos művekbe, más műveket pedig nem profi színészek, hanem jó hangú előadók olvastak fel.”

A legszebb példái ennek a műfajnak a forradalom kerek évfordulóira szerkesztett tematikus műsorok. „Azért csak a kerek évfordulók – írják a forgatókönyvek megjelenése alkalmából az előszóban a könyv szerkesztői, Czigány Lóránt és Magda –, hogy a forradalom emléke ne kopjék meg a minden évben elhangzó szabvány megemlékezések hazafias szólamai közben. Emlékműsorra tehát összesen négyszer került sor: a tizedik, a huszadik, a huszonötödik és a harmincadik évforduló alkalmával.”4 Éppen ezért a Szepsi Csombor Kör baráti társasága megtisztelő, de az elvárások miatt nagy felelősséget magára vállaló feladatnak tartotta a válogatás és szerkesztés többhetes munkáját. Az első műsorhoz, A magyar forradalom az angol sajtó tükrében címűhöz nemcsak az Iványi Grünwald hatalmas újságkivágás-gyűjteményéből kellett kibányászni a megfelelő passzusokat, hanem le kellett azokat fordítani magyarra, értelmes időrendbe rendezni az egész anyagot, vigyázva még arra is, hogy az egymást követő szemelvények logikailag és érzelmileg ki is egészítsék egymást. A többi műsor is hasonló odaadó munkával készült. (Nem ünneprontó nyelvnyújtogatással mondom, hanem illusztrálva a folyton felmerülő nehézségeket, hogy amikor a kör vezetői a kezembe adták a magát a legnagyobb emigráns költők közé soroló poéta vaskos kötetét, hogy keressek benne 1956-ot idéző sorokat a huszadik évforduló megünneplésére, háromszor is átrágtam magam a verstömkelegen, anélkül, hogy tudtam volna néhány elfogadható verssort is ajánlani a műsorba vételre. Kezdhettem újra egy vékonyabb, de sokkal reménykeltőbb kötettel.) Ugyanakkor megtiszteltetésnek vette a Szepsi Csombor Kör vezetősége a Magyar Nemzet felkérését, hogy a harmincadik évfordulóra készített műsor felhasználásával ünnepelje, dupla oldalon, a Magyar Köztársaság kikiáltását.

Előadások és előadók


Átlapozva a meghívókat feltűnik, hogy a felolvasók csoportja keveset változik, majdnem mindig ugyanazok – a BBC Magyar Osztályának munkatársai – vállalják a szereplést. Talán mert minden egyes rendezvény kihívást jelentett, mondhatnánk, egyfajta szellemi vetélkedőt, még akkor is, ha a vetélkedő az „együtt ollózók” zárt körében zajlott le napokkal, sőt hetekkel megelőzve az előadás időpontját. Ami még meglepőbb, az a két Szabó részvétele, nemcsak a tanácsadói előkészítő munkában, hanem magában a felolvasásban is. Szinte majdnem minden előadáson, egy-egy szerző bemutatásán vagy egy új könyv ismertetésén megtalálható nevük a felolvasók névsorában, és távolról sem kiemelt hangsúllyal. Ők is egyek az asztal körül ülő fiatalokkal. Kivételt egyes témakörök jelentettek, ahol tapasztalatuk, a folyamatos politikai vagy irodalmi jelen, amit ők képviseltek, megkövetelte, hogy a felolvasott szövegek az ő mondandójuk köré legyenek csoportosítva, azt emeljék ki. Ez főleg Szabó Zoltán felolvasásnak álcázott nyílt színi töprengéseire, mint például az Ember, táj, ország, nép, irodalom vagy a Korszakváltás Magyarországon 1945-ben című előadásaira vonatkozott, amikor úgy tűnt, hogy Szabó Zoltán az őt körülvevő fiatalokkal folytatott eszmecserében alakította ki végső mondanivalóját, amit ott, azonnal átnyújtott a közönségnek.

Az előadások hagyományos formája természetesen sok esetben megmaradt – különösképpen ha azok vizuális segédeszközökre támaszkodtak, mint például a művészettörténeti témát megvilágító vetített képek vagy érdekes módon a kimondottan keleti jellegű vallási-filozófiai előadások kicsi, de figyelemre méltó csoportja: Fehérvári Géza Stein Aurélról (szintén vetített képekkel), Legeza Géza a Tao tanításairól vagy Siklós István Kőrösi Csoma Sándorról. (Ez az utóbbi előadás lehetőséget nyújtott a Szepsi Csombor Kör és a Royal Asiatic Society együttműködésére: egy, a kör által adományozott, Kőrösi Csoma emlékére emelt márványtáblát helyeztek el az illusztris társaság székházának falán.) A Konrád György 1975-ös felléptével megjelenő magyar demokratikus ellenzék jelenléte a következő évtizedben terebélyesedett ki Krassó György, Tamás Gáspár Miklós, Faragó Béla, Gombár Csaba, valamint M. Kiss Sándor és az utolsó Szepsi-előadást megtartó Jeszenszky Géza politikai, szociológiai és történelmi előadásaival, melyektől szintén idegen lett volna a több hangra komponált felolvasás. Ennek ellenére a Szepsi Csombor Körben a legmeghökkentőbb bevezetés Siklóstól hangzott el Faragó Béla Mai magyar gondolkodás liberális szemmel című előadásához, amihez – Siklós felkérésére – Tamás Gáspár Miklós szólt hozzá. A bevezető egy meglehetősen hosszú költemény volt, a Siklóstól megszokott rémképek burjánzó halmazával, amit csak lassan old fel és semmisít meg a józan ész térfoglalása, mintegy megtestesülve a meghívott előadókban:

Cél-szentesítette erőszakból,
összeomlásból,
kilátástalanságból,
egeket befedő habzó indulatból,
szürke elmocskosult szavak.
álságok
mocsarából,
szennyes És
elaljasult egyedül üdvözítő
elmélet folyós Homokából.
pöfögő hazugság-posványból,
bűzlő tudattalanság tudálékos:
mindent Tudó: megmagyarázó,
ha nem is magyarázó:
vassal,
veréssel, éheztetéssel, faggyal,
hurokkal
suttogással, sugással,
ujjak összetöretéssel,
vérrel
vizes-
lepedővel, elme-kezeléssel meg
-
fertőzött förtelmes földekből,
sivár-szálláshelyekről;
szükség,
érdek fölperzselt, pernyével koszos
mezeiről: ime lehetséges lét,
megmaradás, fölemelkedés,
túljutás:
tiszta ész, gondolkodás.
mert: milyen is a jó ember-
közösség: jó társadalom? –
gondolhatja a gondolkodó.
magyarországi forradalom
magyarán magyarázta:
ahol a gondolat:
tudomány,
erkölcs, művészet, igazság,
vallás
gondolata nem szabad
és független, –
az élet nem
tűrheti az ilyen megalázó,
ember méltóságból kiforgató.
züllött,
fojtó,
förtelmesen
feslett létet-
fuldokolván inkább
meghal
ha kell,
amint kellett:
haláláért.
eme tételt bizonyító két ember,
fölülemelkedésre képes elme
megtisztelő jelenlétének
lehetünk most tanúi.



cím nélkül, 1987, részlet

Az 1980-as években megjelenő politikai jellegű előadások távolról sem jelentették, hogy a kör, szakítva korábbi, apolitikus magatartásával, elkötelezte volna magát a Budapesten megjelenő demokratikus ellenzék véleményének kritikátlan elfogadása mellett. Ellenkezőleg, a tájékozódás maradt fő célkitűzése, terepet adni a legkülönfélébb mondanivalóknak, elképzeléseknek, meghívni és meghallgatni az éledő mozgalmak képviselőinek legszélesebb spektrumát. A fő célkitűzés azonban továbbra is az maradt, ami a kezdettől fogva volt: fórumot adni az emigráns, különösen az Angliában élő intellektueleknek véleményük kifejtésére, találkozások megszervezésére, a szabad eszmecserére egy pohár bor mellett. A legnagyobb igény a személyes bemutatkozásra természetesen a kör megalakulását követő években jelentkezett; az angliai emigráns szellemi élet vezető egyéniségei szinte kivétel nélkül mind felléptek a Szepsi Csombor Körben. Semmiképpen sem meglepő, hogy az egyéni szereplések listáját Cs. Szabó László vezeti. 1965 és 1984 között hat önálló estje volt – előadások és könyvbemutatók, valamint két születésnapi köszöntő, a hatvan-, majd a hetvenéves. Cs. Szabónak éppúgy, mint a többi, BBC-ben dolgozó írónak és költőnek, hiányzott a visszhang, az élő kontaktus az író és hallgatója között. Siklós sokat panaszkodott a „mikrofonfejű sárkányra”, amit folyton etetni kell, de ami vissza nem ad soha semmit. Fel is falta Siklós minden héten megírt és feltehetően magas szintű kritikai ismertetőjét a modern angol irodalom kiemelkedő személyiségeiről, csatolva mellé fordításait. Ezek egy része a BBC levéltárának időnkénti átfésülése és szelektálása során bizonyára el is veszett. Cs. Szabó sokkal okosabban gazdálkodott. Minden fontosnak tartott írását kimenekítette a „mikrofonsárkány” karmai közül, és többszörösen átdolgozva megjelentette emigráns folyóiratokban és meglehetős rendszerességgel megjelenő tanulmányköteteiben. A Szepsi Csombor Körben viszont megkapta a közönségtől az azonnali visszajelzést: azt a csodálatos fluidumot, melyben a hallgatók minden kimondott szóra szinte észrevétlen, de jól felfogható rezdülésekkel reagálnak.

Szabó Zoltánt viszont – mint már említettem – kielégítette a karnagy szerepe: a fiatalokkal körülvéve, ahol mindenki fújta a maga szólamát, ő saját gondolatait tisztázta, és szűrte le a többiek számára a végkövetkeztetéseket. A legteljesebb méltatást, hogy Szabó Zoltán valójában mit is jelentett nekünk, a Szepsi Csombor Kör által rendezett végtisztességben kapta meg, az In memoriam című, kegyetlenül torokszorító emlékműsorban 1984. október 30-án. Búcsúztatása éppen csak megelőzte Cs. Szabóét 1985. január 29-én, mely dátum majdnem napra megegyezett a húsz évvel korábbi, a Szepsi Csombor Kör felavatását jelentő első Cs. Szabó-előadással.

Aki születésnapi köszöntőt szeretett volna kapni, meg is kapta. Élen járt ebben Határ Győző, bár mentségére legyen mondva, az ő előadásai, könyvbemutatói nem jelentettek külön munkát: felesége, H. Prágai Piroska közreműködésével, valamint saját hangfelvételei segédletével a lehető legszórakoztatóbb műsorokat produkálta. A fiatalabbak közül leghamarabb Gömöri György jelentkezett, hogy betöltötte az ötvenet, majd pár évvel később Sárközi Mátyás; mire azonban a visszatekintésre alkalmasabb „nagy” évfordulók ideje eljött volna, a Szepsi Csombor Kör már nem létezett.

Meghívások és meghívottak


A kelet-európai írók, költők angliai meghívásának megvolt a maga szigorú menete, amit ajánlatos volt betartani. Erről a meghívottak vajmi keveset tudtak. A procedúra olyan megalázó volt, hogy a meghívást intézők inkább hallgattak a részletekről, vállalva a rizikót is, hogy ha a meghívott valami új ötlettől indíttatva meg szeretné változtatni útitervét, a már felépített kártyavár könnyen összedőlhet, és mindent elölről kell kezdeni. Pilinszky angliai látogatásainak történetét elmesélő cikkében Czigány Lóránt részleteiben is leírta a meghívások koreográfiáját:

„Egy kelet-európai értelmiségi csak akkor tehette be a lábát buktatók nélkül Angliába, ha államközi kulturális csereegyezmény keretében utazott. Ilyenkor volt hivatalos házigazdája, aki a helyi kultúra »illatos szénáján legeltette« [...] Ha viszont olyan magyar vagy kelet-európai író vágyott Nyugatra, aki rakoncátlankodó magatartása miatt nem számíthatott arra, hogy hivatalos »legeltetésen« vegyen részt, akkor csak rokonlátogatóba mehetett [...] Nem volt azonban minden tollforgatónak rokona minden országban, ahova kívánkozott, köztes megoldásokra is szükség lett. Az angliai meghívás két fázisban zajlott le. (1) Szükség volt egy olyan meghívólevélre, melynek alapján a magyar hatóságok kiengedték az utazni vágyót, de (2) kellett egy olyan meghívólevél, melynek birtokában az angol hatóságok beengedték az Albionra kíváncsi látogatót. A magyar hatóságok részére, ha olyan közismert személy kiutazásáról volt szó, aki nem tudott egy »fia« rokont sem felmutatni a célországban, a leendő látogatónak leghelyesebb volt valami teljesen ártalmatlan (értsd: politikával kapcsolatba nem hozható) szervezettel vagy egyesülettel meghívót küldetni. Az éberséget nehéz volt kijátszani, és ha kiderült, hogy a meghívó szervezettel emigráns magyarok is kapcsolatban állnak [...] kútba esett a látogatás. Az angol hatóságokat viszont egész egyszerűen csupán az érdekelte, hogy a meghívottért valaki anyagi felelősséget vállaljon, és garantálja, hogy a vendég elutazzék az országból a vízum lejárta előtt. Egy állandó lakással rendelkező, adófizető állampolgár ugyanis könnyebben utolérhető, mint, mondjuk, a Bélyeggyűjtők Egyesülete, amely máról holnapra megszűnhet, s ki vállalja akkor a felelősséget?”5

A körhöz közel állók közül szinte mindenki eljátszotta a meghívó szerepét. Kezdetben egy rendes félnapos kiszállással a rendőrség ellenőrizte, hogy a meghívó valóban el tudja-e tartani a meghívottat, később ez leegyszerűsödött egy közjegyző által hitelesített nyilatkozatra, amit többször is fel lehetett használni. A magyar vendégeket elosztottuk egymás közt – ezt mindenképpen megtettük volna, hiszen anyagilag mi sem álltunk úgy, hogy megengedhettük volna vendégeink elszállásolását hotelekben. S valóban, úgy tekintettünk rájuk, mint kedves látogatókra, gyakorta mint barátokra, akiket szívesen láttunk otthonunkban.

A vendéglátás dandárját a Siklós család vitte el, számban is meg időtartamban is. Számos magyar író több hónapot is elidőzött náluk. Kezdte a sort a Weöres házaspár, Sándor és felesége, Ká­rolyi Amy. (Vajon őrzi-e még emléküket a kandallópárkány, amit ők pingáltak ki díszesre a „Szent Jakab tanyán”?) Weöresék 1966 nyarán léptek fel a Szepsi Csombor Körben a Modern Poetry in Translation folyóirattal közösen rendezett felolvasáson. Magyarul Weöres Sándor olvasta fel a verseit, az angol fordítást pedig Peter Redgrove, a fordító. Úgy tűnt, hogy az este bár kissé szokatlan volt, de egyben szórakoztató is. Ritka volt, hogy írásos kritikát kapjon egy-egy előadás, hiszen az azt követő állófogadáson mindenki azonnal elmondhatta véleményét, nem volt szükség rá, hogy papírra vesse. Ez az előadás viszont úgy felbosszantotta Dr. Cushingot, a Londoni Egyetem magyartanárát, hogy a következő levelet írta Siklósnak:

„Érdekelne véleménye a versolvasásról. Nekem meglehetősen különösnek tűnt. Weöres Sándor tárgyilagos hangon, de nagyszerű ritmussal olvasta föl hajmeresztő képekkel teli verseit, így azokat mindenki teljes egészében élvezhette. Utána azonban azonnal következett egy drámaian romantikus, mondhatnám viktoriánus változat [angol változat], de nem a versek egészének, hanem csak azok töredékének. Fogalmam sincs, hogy Weöres mit gondolt minderről (bár nem hiszem, hogy én valami jobb verzióval elő tudtam volna állni, de hát én nem vagyok költő), nekem azonban eléggé kiábrándító volt, az angol semmiképpen sem olyan, mint a magyar eredeti. Hogy maga a nyelv akadályozza-e meg a teljes megértést, nem tudom. Talán jobb lenne olvasni az angol változatot, mint hallani. Mindenesetre, az este mindennemű, a fordítással kapcsolatos kérdést felvetett bennem, beleértve ennek a nagyon nehéz műfajnak művelését. Így tehát az előadás számomra profittal zárult.”6

Sikeresen végződött a költőnek és fordítójának is, mert pont azokra a nehézségekre keresték a választ, ami Cushingot felizgatta. A Szepsi Csombor Kör pedig, mint lassan szokása lett, bábáskodhatott a magyar irodalom angol fordításánál. Siklós gondosan megfogalmazott köszönőlevelet írt Redgrove-nak, célozva benne a következő lépésre: újabb fordítások elkészítésére és publikálására először talán az USA-ból Angliába áttelepedett Daniel Weissbort kis folyóiratában, a Modern Poetry in Translationben, majd később – ki tudja? – jelentősebb kiadóknál, jelentősebb irodalmi antológiákban: „Csak pár sorban szeretném elmondani Önnek, milyen nagyra értékeltük részvételét esti rendezvényünkön. Remélem, hogy nem jelentett ez egy még további terhet, amit Önnek viselnie kellett ezekben a nehéz napokban. Több emberrel is beszéltem, akik ott voltak az eseményen, és akik nagy érdeklődéssel hallgatták kitűnő felolvasását [...] Rövidesen küldök Önnek három nyersfordítást, amit már részletesen megbeszélt Weöresékkel. Sajnálom a késlekedést, de Weöresék csak egy pár nappal ezelőtt mentek el, és mi éppen lassan rendezzük vissza életünket a normális kerékvágásba. Ők is küldik Önnek és feleségének legjobb kívánságaikat, és végtelenül hálásak, hogy elvállalta a versek fordítását.”7 Weöres Sándor kézzel írt köszönőlevelében külön arra kéri Siklóst, hogy üdvözletét adja át többek között Redgrove-nak is.8 Az est titkos aduja azonban Ted Hughes, az elismert angol költő jelenléte volt. Együtt dolgozott Weissborttal, és talán éppen ez a rendezvény adta neki az első lökést a magyar költők, elsősorban Pilinszky angol tolmácsolása felé.9

Egy évre rá Vas István volt a magyarországi vendég. Felolvasóestjét a hagyományos formában tartotta meg, nagy rutinnal, előre garantálható, alaposan felkeltett érdeklődés közepette. Könyvekkel, mint a legtöbb látogató, Vas Istvánt is elláttuk, és hogy az ajándékokat a köszönetnyilvánítás után nemcsak eltette (nem úgy, mint a megajándékozottak közül sokan, akik megrémültek, hogy ezeket a fellazító, sőt lázító munkákat nem vihetik be Magyarországra, és csendben valahol egy szemétládába ejtették őket), hanem érdemben is foglalkozott a kapottakkal, az hamarosan kiderült a Népszabadságban megjelent írásából, mely teljesen nyílt ismertetést és elismerő kritikát nyújtott a Nyugatra szakadt fiatal generáció költői ambíciójáról és a már nyomtatásban megjelent termésről.

Az első öt évben melléfogások is történtek. A kör egész működése legnívótlanabb rendezvényének a közönség – meg vagyok győződve, hogy közfelkiáltással – Móricz Virág fellépését választaná ki, aki 1968-ban tartott előadást apjáról. Szereplését előadásnak nevezni azonban semmiképpen sem lehet. Móricz Virág teljesen alábecsülte a közönséget, és óvodás szinten kezdett mesélgetni Móricz Zsigmondról, nem véve figyelembe azt sem, hogy az ott ülők soraiban Móricznak a harmincas évekbeli írótársait is meg lehet találni: Cs. Szabó Lászlót, Szabó Zoltánt, Határ Győzőt, Schöpflin Gyulát, Szász Bélát. Nem érzékelte, hogy ez a rendezvény nem egy vidéki író-olvasó találkozó, vagy a Magyarok Világszövetsége által rendezett „irodalmi körút” egyik kisigényű állomása, amin minél hamarabb át kell esni. A közönség a szokásos civilizált módon viselkedett, némasága azonban nem az elismerést, hanem a fagyos visszautasítást fejezte ki.

Ennek az estnek teljes ellentéte volt Illyés Gyula fellépése 1967 márciusában. 1963-as látogatása alatt csak Siklósék lakásán volt hajlandó találkozni a fiatal magyar emigráns értelmiségiekkel, mivel nem lehetett előre tudni, hogy miként sül el a találkozó, mit hoz magával a megismerkedés lehetősége. A lelkes fogadtatás, a meleg hangú diskurzus, az ismerkedés nyitottsága, a szabad véleménycsere meggyőzték Illyést a hazánk határain túli, itt éppen a nyugati „ötödik síp” létezésének jogosultságáról, és attól kezdve elvárta tőlünk a rendszeres beszámolót. 1967-es angliai útján ő maga vetette fel a londoni olvasóival való találkozót, kevésbé egy előadás, mint inkább egy kötetlen beszélgetés keretében a Szepsi Csombor Kör rendezvényeként. A legnagyobb örömmel teljesítettük kívánságát: kisebb termet béreltünk, körbeültük az asztalt, Illyéssel az asztalfőn. Mint egy nagy családi összejövetelen, ahol számot adunk cselekedeteinkről, beszélünk jövőbeli terveinkről, eszmét cserélünk arról, hogy mi van itt és mi van otthon, és meghallgatjuk a bölcsek szavát.

Már az első pár év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a Szepsi Csombor Kör ugyancsak szerencsés csillagzat alatt született. A konstelláció két fényes csillaga a két Szabó volt, Cs. és Szabó Zoltán. Nekik köszönhettük, hogy létrejött, mégpedig a legmagasabb szinten, a kapcsolat az otthoni magyar irodalommal, és hogy árgus szemekkel vigyázták a rendezvények színvonalát, nehogy az csorbulást szenvedjen. Ugyanilyen szerencsésnek mondható a kör két vezetőjének, Czigány Lórántnak és Siklós Istvánnak a kapcsolata, egymás kvalitásainak elismerése és a tolerancia, amellyel esetleges véleménykülönbségük dacára is közös nevezőre tudtak jutni. 1965 és 1969 között a kör működése konszolidálódott: a legtöbb évben hat előadással, bár ez a szám a ’69-es évben nyolcra emelkedett. A kör az angliai magyar értelmiség fórumaként mindig megfelelt eredeti célkitűzésének, a már elismert „nagyoknak” éppen úgy, mint a kezdő fiataloknak, akiknek első kötetét a kör mutatta be. Megteremtődött egy teljesen eredeti előadásmód, aminek átütő sikerét még fokozta, hogy a hangszalagra vett rendezvények megszerkesztve elhangzottak a BBC magyar adásában, illetve a Szabad Európa Rádióban is, és sugározták a kör nevét és tevékenységét a vasfüggönyön túlra. Az ezért kapott honorárium pedig előrelendítette a kör egyébként gazdasági problémákkal küszködő működését.

A folytonosság megnyugtató biztosítéka ellenére azonban a hatvanas évek vége több szempontból is cezúrát jelentett. Megkezdődött a kör könyvkiadói tevékenysége, és szembe kellett nézni a körre kényszerített munkamegosztással: 1969-ben Czigány Lóránt az Egyesült Államokba költözött a Kaliforniai Egyetem meghívására, hogy berkeleyi kampuszán magyar nyelvet és irodalmat oktasson. Ez az állás azonban soha nem lett véglegesítve: a tanítás folytatását minden év tavaszán erősítette meg az egyetem a kurzusra központilag kiutalt költségvetési keret figyelembevételével. (A tanítás 1973-ban aztán tényleg megszűnt, áldozata lett Reagan kormányzó megszorító intézkedésének, mely a kisebb létszámú tanszékeket azonnali hatállyal bezáratta.) 1969 nyarán Siklós és Czigány megegyezett, hogy Siklós fogja a kör rendezvényeit igazgatni Londonban, míg Czigány intézi a könyvkiadást érintő ügyeket – mivel ezt Kaliforniában éppen úgy megteheti, mint Londonban. Czigány és Siklós természetesen a legrészletesebben és állandó jelleggel konzultáltak egymással, levélben is és a nyári találkozások alatt, mert a Czigány család a nyári szünetet mindig Angliában töltötte. (Czigány Lóránt és Magda négy éven át tartó levélváltása Siklóssal egy meglehetősen vaskos kapcsos irattartót színültig tölt meg.) Mielőtt azonban Czigány Lóránt elindult Kaliforniába, a kör megrendezte az első könyvnapot 1969. június 17-én A magyar könyv ünnepe címmel. Joggal, mivel 1969 végére a kör már három kötettel büszkélkedhetett az „angol sorozatban”, míg négy kiadvánnyal a „magyar sorozatban”. Pedig a könyvkiadás beindítása is a véletlenek szerencsés egybeesésének volt köszönhető.

Megvetni a lábat II. – Könyvkiadás


„Szerencsés egybeesésnek” talán mégsem lenne szabad a könyvkiadás beindítását nevezni, mert az első könyv, amin Czigány Lóránt és jómagam dolgozni kezdtünk, nem más volt, mint az elhunyt mentor és barát, Iványi Grünwald Béla hagyatékának rendezése és kiterjedt könyvtárának számbavétele. A nagy könyvgyűjtő és bibliofil – ha valahol a túlvilágon értesülést szerezhetett róla, hogy gazdag hungarica-gyűjteménye nem jut ebek harmincadjára – örömmel fogadta volna özvegye, Jocelyn Iványi döntését, hogy szétdarabolás nélkül, teljes egészében eladja, azzal a kikötéssel, hogy továbbra is egyben marad, férje nevét viseli, és szabadon hozzáférhető minden kutató számára. Jocelyn Iványi belátta – bár ő távolról sem volt könyvbarátnak nevezhető –, hogy a gyűjtemény értékét nagyban emelné, ha katalogizálva lenne, és mellesleg ha nem is teljesen, de részben megakadályozná, hogy egyes könyvek idővel eltűnjenek. Férje temetése után meglepően hamar fel is kereste Lórántot, hogy vállalná-e a munkát.

Jocelyn Iványi ismét kitűnő érzékkel döntött a lehető legjobb megoldás mellett: Czigány mint irodalomtörténész PhD-jéhez ugyanazt a területet kutatta, mint Iványi történeti szempontból, a 19. századi magyar–angol kapcsolatokat. Hovatovább, Lóránt a British Museum könyvtárában dolgozott magyar szakreferensként, ennél jobb ajánlással bíró személyt keresve sem lehetett volna találni. Lóránt és én is jól ismertük a gyűjteményt: Iványi többször meghívott bennünket kedves vidéki házába, ott is a régi, zsúptetős kicsi tanya mögött lapuló rettenetes betonépületbe, ami – bár a környék jellegének megfelelően valaha istálló vagy raktár lehetett – most a könyvtár szerepét töltötte be. Ott mutogatta nekünk kincseit. Jocelyn azzal is tisztában volt, hogy Lóránt megnyerésével két könyvtárost állíthat a munkára: ha ügyes munkaidő-beosztást tud ajánlani, jómagam és Lóránt tandemben katalogizáljuk a gyűjteményt, együtt dolgozva, de fele idő alatt. Számos hosszú hétvégét töltöttünk így nála: Jocelyn gondoskodott lányunk, Juditka szórakoztatásáról, míg mi tettük a dolgunkat a betonbarlangban. A kézzel írt katalóguscédulákat Lóránt felvitte a British Museum könyvtárába ellenőrzésre, és közben megtervezte a katalógus legkönnyebben kezelhető és böngészhető megjelenítését és tipográfiáját.

A kötet kézirata 1966 márciusára lett kész. Jocelyn közben persze nem tétlenkedett. Egyrészt különböző nyomdáktól kért ajánlatot a könyv kinyomtatására – míg végül Lóránt javaslatára Molnár József müncheni nyomdája mellett döntött: nemcsak a nyomtatás ára volt elfogadhatóbb, mint akár az angol, akár több német vállalaté, hanem a javasolt tipográfiai tervezés teljesen megfelelt az elvárásoknak. Akkor úgy tűnt, hogy a legjobb megoldás lenne a könyvet magánkiadásként megjelentetni – ez nem befolyásolná a gyűjtemény eladását –, és ez, legalábbis részben, egy Szepsi Csombor Kör-kiadás lehetne. Ennek értelmében Lóránt megírta az előszót, ismertetve Iványi Grünwald életét és munkásságát, összeállítva műveinek bibliográfiáját, valamint megadva a gyűjtemény terjedelmét és mibenlétét. A Szepsi Csombor Kör kiadása így jelent meg 1967-ben.

Közben Jocelyn megkeresett több intézményt, hogy érdekelné-e őket a gyűjtemény megvásárlása. A válasz az USA-ból, amiben Jocelyn nagyon reménykedett, kiábrándító volt. Ugyanakkor ha lassan is, de egyre biztosabban közeledtek az álláspontok a Londoni Egyetem Szláv és Kelet-európai Intézete (SSEES) és Jocelyn Iványi között, míg az intézet ismételten revideált ajánlata elfogadhatónak tűnt mindkét fél részére. A kikötések egyike az intézet részéről viszont az volt, hogy a katalógus Jocelyn Iványi neve alatt magánkiadásban jelenjen meg, az előszót az intézet igazgatója, Dr. G. H. Bolsover írja, és a gyűjtemény bemutatását, valamint Iványi méltatását G. Macdonald tolla jegyezze. Számunkra nem a legkellemesebb megoldást jelentette a katalógusnak ez az érthetetlen paralel kiadása, annál is inkább, mert Macdonald, aki a BBC World Service kelet-európai részlegének igazgatója volt, nem ismerte bensőségesen Iványit, és különös módon megemlékezésében kevésbé merített Iványi BBC-s éveinek gazdag terméséből, hanem – felidézve Iványi gyermekkorát és mintegy „berobbanását” a 19. századi magyar történelmi kutatásba, amiről valóban keveset tudott – meglehetősen nagy részeket egyszerűen átemelt Lóránt szövegéből saját bevezetőjébe, anélkül, hogy hivatkozott volna az eredetire. A többéves munka viszont felkeltette étvágyunkat a könyvkiadás iránt, és 1969 végére a kör már hét könyvet jelentetett meg, beleértve az Iványi-féle katalógust is. És a végeredmény is örömteli lett: Iványi szép és gazdag hungarica-gyűjteményét megvásárolta a SSEES, és sok éven át díszítette az intézet könyvtárát. (Sajnos ma már nem, mert amikor az intézet az új épületébe átköltözött, a gyűjtemény, sok más szép régi anyaggal együtt, egy távoli raktárban kapott elhelyezést.) Jocelyn viszont úgy érezte, hogy munkánkat honorálni illene valamivel a hétvégi lakomákon túl is, és átnyújtott kétszáz fontot, akkor egy meglehetősen tisztességes összeget. Ennek felhasználásáról nem beszéltünk, szó nélkül is tudtuk, hogy mire kell költeni. Az Oral History-interjúban aztán Lóránt a sokszori rákérdezésre végül bevallotta, hogy a pénzből egy Szepsi Csombor Kör-bankszámlát nyitott a Westminster Bankban. Ez adott némi gazdasági alapot és egyben lendületet is a könyvkiadás megszervezéséhez. Következett még két bibliográfiai kiadvány.

Az angol sorozat tízévnyi lyukkal folytatódott Fekete Márton, azaz Sárközi Mátyás ki kicsodája, a Prominent Hungarians harmadik kiadásával 1979-ben. Követte ezt 1985-ben a negyedik kiadás. Ha lehetne az elcsépelt jelzőt: „hézagpótló kiadvány” egy kézikönyvre jogosan alkalmazni, Sárközi munkája ezt valóban kiérdemelné. A Hungarians in America kötetek adtak valami információt a tengeren túli kiemelkedő magyarokról, míg Európára és különösen Magyarországra vonatkozóan majdnem semmi nem állt rendelkezésre. A kör örömmel fogadta a szerző ajánlatát, hogy az új kiadások a Szepsi Csombor Kör égisze alatt jelenjenek meg. A rendszerváltás azután meghozta a változást: megjelent hamarosan a magyar Ki kicsoda, először könyv alakban, majd CD-n is. Az emigráns szorgalom nem volt többé szükségcikk.

A magyar sorozat


Az angol sorozat ugrásszerű beindítása csak fokozta a hiányérzetet a magyar sorozat túl lassúnak tűnő megszületése miatt. Bár 1969 végére már négy könyv megjelent, három közülük verseskötet – Siklós István: ember5húrral (1968); Forrai Eszter: Faágak tánca (1969); Gömöri György: Átváltozások (1969). A negyedik kötet, Hanák Tibor: Ideológiák és korunk (1969) pedig filozófiai esszék és tanulmányok gyűjteménye. A következő, szintén verseskötet – András Sándor: Rohanó oázis – már előkészületben volt. A kör vezetői elkötelezettek voltak az emigráns szépirodalmi művek kiadása mellett, ismerték azonban a nehézségeket, melyek sokszor útját állták, sőt teljesen lehetetlenné tették verseskötetek, szépprózai alkotások biztosnak beígért megjelentetését. A szerzőknek természetesen nem lapult zsebében a megjelenéshez szükséges összeg, az emigráns kiadók úgyszintén nem rendelkeztek megfelelő anyagi forrással. Támogatás megszerzése reménytelen erőfeszítésnek bizonyult – mecénások, ha léteztek is, valahol bujkáltak, és azok a szervezetek vagy „álszervezetek”, melyek politikai meggondolásból finanszíroztak emigráns tevékenységeket, nem hittek a szépirodalom „fellazító” erejében, ezért nem is adtak rá pénzt. Az olyan cégek támogatása, mint például az International Advisory Council (IAC), elengedhetetlennek bizonyult, bár köztudott volt a nagy CIA-leleplezések után, hogy szinte minden Kelet-Európa, illetve a Szovjetunió felé irányított publikáció a hidegháború célját szolgálta, így az IAC egész tevékenysége is. Emigráns kiadók, beleértve a Szepsi Csombor Kört is, ódzkodtak viszont attól, hogy igénybe vegyék ezeknek az „álintézményeknek” támogatását.

A Szepsi Csombor Kör számára nyilvánvaló lett, hogy szépirodalomra támogatást nem remélhet az IAC-tól. A szerzőkre hárul tehát a feladat, hogy ők maguk keressenek mecénást, illetve annak híján állják köteteik teljes nyomdaköltségét. A kör hozzájárulása a könyv tipográfiai megtervezése volt, ennek egyeztetése a nyomdával, a korrektúrák átnézése, a borító elkészíttetése – ez utóbbi általában egy elismert művész megbízásával, mint például az éppen Londonban tartózkodó Gyémánt Lászlóéval, aki Wagner Lilla, Révai András és Cs. Szabó köteteihez készített figyelemre méltó borítót –, és természetesen a kör emblémájának használata. A művészi munka a legtöbbször baráti hozzájárulást jelentett egy-egy kötet elkészítéséhez; Horváth Elemér A homokóra nyaka verseskötetéhez Maurer Dóra ajándékozta a borító tervét, András Sándor Mondolatok című könyvéhez pedig Lakner László. A családi kapcsolat hívta életre Karátson Gábor borítótervét Karátson Endre Színhelyek kötetéhez – ezt a tervezetet nekem kellett kicsempészni Magyarországról, ahol egy nemzetközi magyar könyvtáros­találkozón vettem részt. A megállapodás értelmében minden megjelent könyv a Szepsi Csombor Kör kiadványainak sorozatába tartozik, és az ezzel járó mindennemű kötelezettséget, mint például az ISBN kiváltását és a köteles példányok leadását a kör vállalja. A szerzővel kötött szerződés meghatározná mindkét fél jogait és kötelességeit, a példányszámokat, azok elosztását és kikézbesítését.

Ami a rendezvények finanszírozását, jobban mondva, a finanszírozás hiányát illeti, probléma problémára halmozódott. Majdnem tíz évig a kör nem tudott dönteni még a belépti díjak beszedéséről sem, legalábbis a meghívókon a belépti díj nincs feltüntetve. Pedig bőven lett volna rá szükség. Siklós egyik bevezetőjében utal is egy „zöld mázas cserépedényre”, stratégikusan elhelyezve a könyves asztalon, várva a névtelen adományokat. Ezek időnként valóban megérkeztek. A legbőkezűbb adakozó Gruber Márta, a Szabad Európa Rádió londoni irodájának vezetője volt. Az ő hozzájárulása simította el többször is a kör nézeteltérését a Westminster Bankkal. Siklós István a legmélyebbről feltörő szavakkal emlékezett meg Mártáról a halálát követő rendezvényen, 1970 februárjában: „mert puszta jelenlétével formált, alakított és hatott; panaszát, fáradtságát, fájdalmát is azzal gyógyítva, azzal oldva fel, hogy valamit másnak elintézett, hogy valakit vendégül látott, hogy hangfelvételt készített, beszámolót írt, hogy számon tartotta a mi tennivalónkat is, és hogy gondolt ránk.”10

Az első évekből elszámolás sem maradt fenn, kivéve a Lengyel Klub teremfoglalási számláit. A legkorábbi számadási kísérlet egy sárga cédulán található Lóránt kézírásával, de sajnos túl szűkszavú az értelmezéshez. Az első és a harmadik könyvnap elszámolása viszont példás, minden részletre kitér. Úgyszintén Szabó Zoltán és Sárközi Mátyás 1969-ben megtartott előadásáról fennmaradt gazdasági beszámoló, mely előrevetíti azt a precíz könyvelést, amit Lóránt készített minden egyes rendezvényről, amint visszajöttünk Kaliforniából. A negyvenkettedik előadás meghívóján megjelenik a belépti díj is – 30 penny –, ez emelkedik fokozatosan, követve az általános inflációt, másfél fontra az utolsó előadásokon. A fogadásokra sokszor külön kellett befizetni. Ennek ellenére a rendezvények a legtöbbször nem mutattak fel hiányt, ami annak tudható be, hogy az elszámolások nem tartalmazták a terembért és a legdrágább elemet, a fogadáson elfogyasztott számos üveg rizlinget. Mert végül a rendezvények és a könyvkiadás költségei és bevételei egymást valahogy kiegyensúlyozva elérhetővé tették, hogy a kör vezetőinek nem minden alkalommal kellett a zsebükből finanszírozni az estét.

A rendezvények követték a szokásos formulát: könyvbemutatók és szerzői estek, az egyre erősödő „erdélyi vonal”, ami Fodor Sándor angliai látogatásával kezdődött 1969-ben, majd folytatódott töretlenül az 1970-es években. Az erdélyi látogatókat a nyugati magyar társaságok kézről kézre adták, biztosítva szállást, fellépést és minimális honoráriumot. Meglepő, hogy a legkegyetlenebb kommunista diktatúra megengedte ezt a kirajzást – talán abban bíztak, hogy a felforgató hírében álló írók, költők és művészek nem térnek vissza? Nagy hangsúlyt fektetett viszont a Szepsi Csombor Kör a testvérszervezetekkel való kölcsönös jó viszonyra. Meghívót kapott londoni fellépésre az Irodalmi Ujság (1973), aminek érdekessége volt, hogy a szerkesztők, Méray Tibor és Lehoczky Gergely nyílt színi szerkesztői ülést tartottak a szokásos beszámoló helyett. A kör köszöntötte a huszonöt éves Új látóhatárt (1976), majd Kende Péter ismertette a magyarországi kéziratos irodalmat, és beszélt annak nyugati kiadásáról, a Magyar Füzetekről (1979). Ezt követte a Magyar Műhely multimédiaestje (1980). 1982-ben az USA-ban kiadott folyóirat, az Arkánum jött el bemutatkozni, majd a sort zárta az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) tevékenysége bemutatásának szánt est 1986-ban. Számos előadásra vagy eseményre az európai magyar emigráns szellemi vezetők is eljöttek, sőt az egyik költői bemutatkozót, Bikich Gábor és Csokits János költészetének ismertetését a Párizsból Londonba e célból átrepült Sipos Gyula (Albert Pál) vezette le.

Az utolsó évtizedben a hangsúly a magyarországi tájékozódásra tevődött át, legalábbis részben: megsokasodtak a politikai, szociológiai, történelmi előadások olyan előadók ismertetésében, akik pár évvel később, a rendszerváltás után vezető pozíciókat foglaltak el az új Magyar Köztársaságban. Az utolsó előadást, a százkettediket, Jeszenszky Géza tartotta, Balsors vagy balítélet? A magyar külpolitika lehetőségei a XX. században címmel 1988. december 19-én. (Ez valójában a századik előadás volt, mert két meghirdetett előadás nem került megrendezésre.) Jeszenszky akkor mint történész az oxfordi All Souls Kollégiumban kutatott. Ki merte volna gondolni, hogy két év múlva Magyarország külügyminisztere lesz? És mint külügyminiszter felkéri a kör két vezetőjét, hogy a londoni Magyar Nagykövetségen diplomáciai pozíciót töltsenek be? Magától értetődőnek tűnt, hogy a Szepsi Csombor Kör működését fel kell függeszteni. Megszűnését ugyanis nem volt szívünk kimondani. Az elnöki tisztséget átruházták rám, de mindössze csak egyszer használtam a titulust: Gömöri György levelére válaszoltam, amiben a kör tevékenységének újraindítását sürgette. A válaszom kitérő volt, mivel mindannyian tudtuk, hogy nem lesz újrakezdés. Siklós István, aki már régóta beteg volt, 1991. augusztus 27-én halt meg. Emlékét őrzi a kötet, amit Czigány Lóránt állított össze, és ami minden valószínűség szerint az utolsó könyv a Szepsi Csombor Kör emblémájával a címlapon.11

A legfényesebb pillanat


Mindenki, aki rendszeresen részt vett a Szepsi Csombor Kör rendezvényein, egyetért abban, hogy a legnagyszerűbb, legfelemelőbb, leginkább magával ragadó, egyszeri és megismételhetetlen estét az Angliába látogató magyar költők fellépése nyújtotta 1980. március 18-án. Hat költő jött Angliába: Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Pilinszky János és Vas István, a magyar költők elitje. A fellépés megszervezésének történetét már többször összefoglalták, a leghitelesebb forrás azonban ismét Czigány Lóránt naplója. A napló leplezi le legjobban azt a diplomá­ciai menüettet, amit az enyhe, „alig-lódítások” mezején Czigánynak el kellett járnia, mert a terv sikeres kivitelezéséhez szavahihetőségében sem az angol, sem a magyar félnek nem lehetett egy percre sem kételkedni. Czigány a Great Britain/East European Centre 1979. november végi fogadásán hallotta először Vajda Miklóstól, hogy a British Council „nyit” Magyarország felé, és meghívja a hat legrangosabb magyar költőt Angliába felolvasó körútra. (Eredetileg Illyés is a csapatban volt, de betegsége miatt nem tudott jönni. Így Nemes Nagy Ágnes „helyettesítette”.) Vajda, a New Hungarian Quarterly szerkesztője kíséri a költőket, és mutatja be őket a közönségnek. Czigány azonnal úgy érezte, hogy meg kell szervezni a költők fellépését a Szepsi Csombor Körben.

Mindenekelőtt még a fogadáson beszélt a British Council kelet-európai referensével, be lehetne-e iktatni egy estét a programba, amikor a költők találkozhatnának a londoni magyarokkal. A British Councilnak ellenvetése nem volt, sőt a Szepsi Csombor Kör vezetőinek segítségét kérte, hogy telt házat tudjon produkálni a Riverside Studióban a költők angol fellépésekor, azaz átadná-e a kör címlistáját, hogy minél több meghívót tudjanak kiküldeni. Ennek nem volt akadálya, és ezzel a Council a kör lekötelezettjévé vált. A magyar estet viszont a körnek jóvá kell hagyatni a magyar hatóságokkal. Következett a „második felvonás”: Czigány beszélt a szervezésért felelős Szekeres úrral a Magyar Nagykövetségen, hangsúlyozva, hogy a British Council „örömmel venné” a Szepsi-est megrendezését. Január 24-én aztán Szekeres úr jelentette, hogy a költők angliai tartózkodásának idejét a magyar hatóságok meghosszabbítják két nappal, hogy fel tudjanak lépni a körben március 18-án. Most már csak az apró protokolláris kiegészítések voltak hátra: a nagykövetségi fogadásra meghívták a londoni magyarok színe-javát, köztük Cs. Szabó Lászlót és Szabó Zoltánt is, valamint az estre Európából érkező illusztris vendégeket, míg a kör meghívta a Lengyel Klubba a magyar nagykövetet. A Riverside Studióban való fellépésre – hála a Szepsi címlistájának – már napokkal az esemény előtt elkelt minden jegy, a Szepsi-estre pedig tömegek jelentek meg. Aki nem fért be a színházterembe, a Lengyel Klub lépcsőházában szorongott, hogy legalább hallja a költők felolvasását. A hangulat forró volt, a tapsvihar elsöprő, a megfeszített figyelem a költők felé szinte tapintható. Mindenki, aki ott volt, osztozott az óriási élményben. Nehéz volt onnét hazamenni. „Utána, rettentően fel­dobódva, Sipossal, Kibédiékkel, Péter Lászlóval, Tóth Miklóssal, valamint Ninonnal iszogattunk nálunk – írja naplójába Lóránt – és jó hangulatban beszélgettünk az őszi Mikesről, a költőkről, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat.”12 Amit viszont csendes kárörömmel könyveltünk el magunkban, az a Magyarok Világszövetségének felháborodása volt, hogy őket ismét kihagytuk a játszmából. Valóban, a szövetség folyton megismétlődő ajánlatait az általuk „futtatott” előadók felléptetésére kivétel nélkül mindig elutasítottuk, most viszont joggal hivatkozhattunk arra, hogy a költők szereplése nem az emigránsokkal való kapcsolatteremtés újabb kísérletét jelentette, hanem Anglia és Magyarország megújuló kulturális kapcsolatának jegyében jött létre.

Záró tételként álljon itt a pohárköszöntő, amivel Czigány Lóránt a rendezvény után a fogadáson részt vevőket üdvözölte:

„Ha az irodalom az egy nyelvet beszélők közösségének kollektív tudatfolyama, illetve ennek a tudatfolyamnak az írásba rögzítése és nyomtatásban való tárolása, akkor talán van jelentősége annak, hogy az első magyar versantológia angol nyelven éppen százötven évvel ezelőtt jelent meg – 1830 februárjában. A fordításokat egy lelkes, sok nyelven beszélő angol irodalombarát – ma inkább úgy mondanánk: dilettáns –, John Bowring készítette. Benne voltak akkori irodalmunk nagyjai: Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi és Kölcsey, és olyan ifjú poéták is, mint a 29 éves Vörösmarty. De lefordított Bowring olyan obskúrus költőket is, mint Ungvárnémeti Tóth László, aki saját hazájában is csak azóta próféta (valamelyest), mióta Weöres Sándor újra felfedezte. Bowring antológiájáról sokat írtak a hajdani lapok, tetszett a kritikusoknak, hogy olyan országbeli verseket olvashatnak, melynek korábban még a létezéséről is alig tudtak valamit.

Bowringnak volt egy magyarországi munkatársa, egy Toldy Ferenc nevű 25 éves ifjú irodalmár, akit a Poetry of the Magyars sikerén felbuzdulva meghívott Angliába. A látogatásról Toldy, akiről természetesen régóta egyöntetűen valljuk, hogy a magyar irodalomtörténet-írás atyja, útinaplóban számolt be. Innét tudjuk, hogy hajója 1830. március 9-én futott be a margate-i kikötőbe, pontosan azon a napon, mint amikor a mostani látogatók MALÉV-gépe a londoni repülőtéren leszállt.

Toldy jól érezte magát Angliában, volt alkalma irodalomról, művészetről beszélgetni angol kritikusokkal és irodalmárokkal. Naplója szerint legnagyobb élménye az volt, amikor egy kisded társaságban Bowring estéjén egy Macfairlane nevű szerkesztő azt bizonygatta, hogy a legnagyobb magyar költő Kisfaludy Sándor, a Himfy szerzője. Bowring, hogy egy lehetséges irodalmi nézeteltérésnek elejét vegye, azt javasolta, hogy a vendégek ürítsék poharukat Kisfaludy Sándor egészségére.

Erre a mélytüzű, malagai szőlőből préselt, kristálypohárban felszolgált borra emlékezem most, amikor javaslom, hogy emeljük poharunkat Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Vas István és Károlyi Amy egészségére. Éljenek sokáig!”13


Magliaso után


Czigány Lóránt, valószínűleg a magliasói konferencia előadásaitól és vitáitól indíttatva, úgy érezte, hogy legalább egy rövid összefoglalásban papírra kell vetnie, mit jelentett mindnyájunknak – szervezőknek, „előolvasónak”, „ollózó társnak”, vendéggazdának, kiadónak, korrektoroknak, anyagi források felkutatójának, irodalmi lelkipásztornak, sőt a hűséges közönségnek a Szepsi Csombor Kör léte. Mert mi is volt a kör? Czigány Lóránt szavait idézve: „A vélemények szabad áramlását szolgálta tehát a Szepsi Csombor Kör ezelőtt negyed századdal, s a mai, kedvezőbb körülmények között is hű maradt névadó őséhez, a 17. századi Szepsi Csombor Mártonhoz, aki »Messzi idegen földekre látni, hallani, tanulni, értelmet venni… minden tartóztatás nélkül elindult«. A peregrinus diákokat tekintettük elődeinknek, s azokat a reformkori utazókat, akik Nyugat-Európában a civil társadalom eszményeire tekintettek.”

Ez az összefoglaló 1988-ban íródott és jelent meg, először a Bécsi Naplóban,14 majd kissé átdolgozva, a változásokat jelezve előre, még ugyanabban az évben Magyarországon is, a Hitelben.15 A kör jelenléte akkor még folyamatos, Czigány Lóránt nemcsak a múltról beszél, hanem a múlt tapasztalataira építve összefoglalja a jövőbeni teendőket is: „A Szepsi Csombor Kör független szellemi fórum kíván maradni. Ezért ma is belső autonómiáját, Nagy Károly szerencsés metaforájával »sziget« voltát szeretném hangsúlyozni. A belső autonómia ugyanis – a »sziget« metafora lényege ez – előfeltétele a magyar szellemi élet kritikai szemléletéhez szükséges függetlenségnek, s a külső nézőpont rálátást biztosít. Az elkövetkezendő években a kör úgy tölti be hivatását, ha továbbra is egy külső, szilárd pontot biztosít a vélemények és nézetek higgadt érvelésű ütköztetéséhez – ha a tisztázás igényével lép fel. Ha nyitottságát megőrzi az új szellemi áramlatok irányában, de ugyanakkor hagyományaink belső udvarából szemléli azokat.”

Az írás megjelent Czigány Lórántnak az emigráns irodalomról szóló cikkeit, tanulmányait tartalmazó, Gyökértelen, mint a zászló nyele című kötetében is. A megjelenés éve 1994.16 Mondhatnánk úgy is: már az özönvíz után. Ezért fontos, hogy a szöveg korábbi, azaz a Hitelben megjelent és későbbi, az 1994-es kiadás verziói szinte betűre megegyeznek. Visszhangjuk azonban merőben különböző. 1988-ban még élt a jámbor szándék a szabad véleményalkotás meghatározó szerepéről, amibe be lehet vonni, ha szükséges, higgadt viták során minden arra kíváncsi, tenni akaró érdemes embert. Úgy, mint a kör tette az előző negyed évszázad alatt. 1994-ben a szöveg azonban kong az ürességtől, a Szepsi Csombor Körnek se múltja, se jövője, se példája nem érdekelt már senkit sem. Maradt a szöveg tetemrehívásnak, halotti beszédnek. De emlékeztetőnek is, hogy mit tudott létrehozni a hit és az akarat. Az álmodozás és a cselekvőkészség. Ez az írás most a kör történetéről a felejtés egyre sűrűbb fátylát szeretné fellebbenteni, ha csak egy pillanatra is. A „sárga csizmás vándor” – a jó kassai Márton diák – késői utódainak szentel néhány sort, és nyújt egy villanásnyi megemlékezést.

Jegyzetek

1 Czigány Magda, Szigetmagyarság – londoni magyar sziget: a Szepsi Csombor Kör rövid története. Részlet a szerző előkészületben lévő könyvéből.

2 Szabó Zoltán levele a műsor-összeállítókhoz, 1965. november 10. SzCsK/PIM.

3 Cs. Szabó László levele Siklós Istvánhoz, 1965. november 11. SzCsK/PIM.

4 A tűzmadár fénylő emléke…, szerk. Czigány Lóránt és Czigány Magda, 2006.

5 Czigány Lóránt, Pilinszky nyugaton, Kortárs 1993/7, 1–24.

6 G. F. Cushing levele Siklós Istvánhoz, 1966. július 21. Gépirat, SzCsK/PIM.

7 Siklós István levele P. Redgrove-hoz, 1966. július 29. Gépelt levél másolata, SzCsK/PIM.

8 Weöres Sándor és Károlyi Amy levele Siklós Istvánhoz, 1966. augusztus 1. Kézirat, SzCsK/PIM.

9 Czigány Lóránt, I. m.

10 Siklós István, Bevezető Szakáts Miklós estjéhez, 1970. február 24. Kézirat, SzCsK/PIM.

11 Siklós István, Világ világossága mögöttem: válogatott művek, Kézirat Kiadó – Szepsi Csombor Kör, Budapest– London, 1992.

12 Czigány Lóránt, Írok, tehát vagyok…, 1980. március 18., 647.

13 Czigány Lóránt, Vakrepülés: írások az emigrációból…, 212–213.

14 Czigány Lóránt, Független szellemi fórum, Bécsi Napló, 1988/6.

15 Ua., Hitel, 1988. november 16.

16 Czigány Lóránt, Gyökértelen, mint a zászló nyele…, 1994, 202–205.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben